Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2003. június, 6. szám
* * * * * *
Weöres Sándor írta barátjának, Kormos Istvánnak 1974 szeptemberében, Kormos ötvenedik születésnapján a következőket: "Kormos Pista is ma már / félszázéves vén csatár. / Mondanám, hogy lehetetlen, / de tíz évvel öregebben / hord engem a dunapart / s önt fejemre kutyabajt. / ňrám tíz évet siet, / tízet késik a tied, - hisz egyidősek vagyunk, / sose lesz felnőtt agyunk..." És így tovább, de erről majd a végén valamit.
Hasonlókat szerettem volna rímfaragni a jubiláló Cselényi László köszöntésére, s noha van itt néhány dolog, ami nem egyezik, időzavaromban ezt az elmés szöveget választottam indításképpen. Cselényi nem ötven, hanem hatvanöt, magam a hatvanhét felé vonszolom magam, szóval csak gyönge két év választ el bennünket egymástól, nem tíz, mint ama két lángelmét, s egyetemi-főiskolai éveinkben és az Ifjú Szívek énekkarában sodródtunk egymás mellé. Röviden elmondanám, ha már ez a tisztem, és örömmel mondom el, köszönöm sorsunknak, hogy elmondhatom, miért szeretem Cselényi Lászlót.
Megszerettem, mert lelkes, naiv, tiszta, a költői elhivatottság szent tüzében lobogó kamaszként lótott-futott a világban. Szerettem, mert bár mindenkivel összemarakodott, velem csak ritkán tudott összeveszni. Tőzsérrel annál többször, de ugyanannyiszor váltak szövetségesekké, de mindig életre-halálra. Szerettem, mert egyre tisztábban ítélte meg a való világot, az akkori, orwelli Big Brother gyúrta Közép-Kelet-Európa valóságát, s ezt mind verseiben, mind riportjaiban kinyilvánította. Ami a szívén, az a száján: emberi kapcsolataiban is ilyen volt. Szerettem, mert sok jó könyvet vásárolt és olvasott. Szerettem, mert ő is szereti a muzsikát, lemezek tömegével éli napjait. Szerettem vele autózni, mert a gépkocsi vezetőjét indulataival garantáltan ébren tartotta, a sofőr Pozsonytól Vlagyivosztokig sem szunnyadt volna el mellette, olyan keményen, öklét rázva és a jármű fedelét ostromolva bírálta a szembejövőket és a mnellettünk elhúzókat. Szerettem, mert mindnyájunknál bátrabban és leleményesebben, a szabályt erősítő egyetlen kivételként tört át a vasfüggönyön, s élt évekig a Latin Negyed, a Pigalle, a Cité, a Montmartre és egy francia tanárképző főiskola előadótermeinek kulisszái közt, s bár észbontó, mégis igaz, hogy legálisan. ůgy tudom, nem volt kém, a nyilván éber francia titkosszolgálatok nem találtak ürügyet rá, hogy a Gloire honából kiebrudalják. Szerettem, mert visszajött, s iszákjában azt a bizonyos hétszer főbelőtt narancsot is hazahozta. Szerettem, mert magával cipelte és pincelakásában kezembe adta a Gara László-féle versantológiát, a párizsi barátai által kiadott Weöres-kötetet, a Tűzkutat, Pilinszkyt, Nemes Nagy Ĺgnest, az angol nyelvű Ezra Poundot és nem tudom, mi mindent még. Szerettem, hogy kibírta a rá is kirótt weöresi szellemi szesztilalom esztendeit, s nem bolondult bele, és nem végzett magával. Szerettem, hogy hű maradt a költészethez. Szerettem, amikor váltani mert, és kikötött a nyitrai tanítóképző főiskola egyik katedráján. Szerettem, ha annak idején egy-egy frissen készült versét valamelyik kastély parkjában sétálva fölolvasta nekem. Szerettem, amikor megtalálni véltem hírhedett párizsi poézisének kulcsát, és megkedveltem sajátos szépségeit. Szerettem, mert kortársam volt, és szeretem, mert kor- és pályatársam. Szeretem, amiért sok mindenben közel, és szeretem, mert legalább annyi vonatkozásban távol állunk egymástól: így gazdag a világ, ilyen az ember. Ezt a fajtát akkor is szeretni kell, ha nem szeretjük őket; ezt ellenségeinek mondom, ha vannak. Biztosan nincsenek, de mégis, hátha, netántán...
"Kétéves vagy, én meg három, / együtt játszunk havas nyáron, / napos téli éjszakában, / hátul szétrepedt gatyában, / s nem látszik ki fenekünk, / mivel olyan nincs nekünk." -- Ez itt már egész találó fordulat, kezd a szöveg miránk is érvényessé válni a kettővel és a hárommal. Weöres így fejezi be Kormos-köszöntőjét: "De a kettőt összemérve / ha vágysz mégis dicsőségre, / nem sajnálom tőled én azt, / átnyújtok egy szép szál lótuszt."
Kedves Laci, én is mélyértelmű, mítoszi indiai lótuszt nyújtanék most át neked, amikor hatvanötödik születésnapodat ünnepeljük, de Szapphóval szabadon, honnan vegyek én most Neked lótuszt, ezért egy szerényebb, de nem kevésbé szép honi virágcsokorral kívánok még Neked sok zavartalan, örömökben lubickoló esztendőt. Neked és családodnak jó egészséget, sok jó új Cselényi-kötettel és egybegyűjtött munkáid népes sorozatával. Isten éltessen sokáig, amíg a Duna és a Szajna vize nem ér bokáig! Kívánom pedig mindezt a magam, közös barátaink és a Szlovákiai Magyar ěrók Társasága nevében.
Koncsol László
-- Két átdepressziózott hónap után megálljt kell parancsolni magadnak, és egy vasárnap esti könnyű vacsora után leülni merítenia gyötrelemnek csúfolt tenninemakarásból. Jót nevetni azon, hogy eddig úgy tűnt, csak alkotói értékrendetlenség maradt és ébrenlétlen nappalok, hogy a pókháló leszakadt és nem varrható vissza. Az önmagad előtt letett fegyvert magadhoz venni, és újra elindulni.
-- Otthon.
A satokban is szeretet szuszog, és megbocsátás dorombol.
-- Minden baleset egy tragédia függvénye.
Minden mosolyt az élniakarás irányít.
Le kell lépni a pókhálóról, hogy oxigén is legyen a levegőben!
-- Mikor bontakozik a feltámadás...
Azt kell elfogadni, ami adott és álomban sem színezhető ki még jobban, mint vakondtúrásos képzeletben!
Csak azt leízni, amit nem is a gondolkodás, hanem az Ösztön irányít!
A világ úgy szép, ahogy van, amit mások nem látnak, azt te se vedd észre! (A vasorrú bába csak akkor kacsingat rád nap mint nap, ha te is ezt teszed vele.)
-- Feladat.
Elfogadni azt, aki háborúzik veled, s mégsem írni mindig ugyanarról.
A boldogtalanság krónikáját sarokba vágni, mielőtt megíródna, himnuszba fogni végre Istenhez, s nem hagyni, hogy apró-cseprő dolgok sorra eltereljék figyelmedet.
-- Tanács.
Mielőtt BELEROKKAnál az önmegvalósulásba, gördítsd vissza a lavinát oda, ahonnan elindult!
-- Helyzet.
A fénysebesség drasztikusan lelassult, a tegnap kapott csokor reggelre elhervadt, a fecskék hallgatnak, a szikrák hamuvá váltak, ébren aludni képtelenség többé, s valójában mindegy vagy.
-- Huzavona tavasszal.
Az ember naponta rakosgatja össze magát, mire úgy tűnik, egészben van, jön egy forgószél, s kezdődik minden elölről.
-- Milyen lesz?!
Az aktuális feltámadás "sorsdöntő" lépéssel ötvöződik, de mintha kölcsönösen oldhatatlanok lennének... Elképzeled, hogy másként fogod nézni a világot, örülsz is neki, mégis félsz, mennyi üres (és kínos) perc vár rád.
-- Utolsó slukk.
Pillanatonként változik a kép arról, mekkora lesz az ára annak, hogy az ember megváltsa magát. Mindenesetre mintha egy csipetnyit veszítene élete értelméből, s ez bizony szégyenletes...
-- Az elhatározások is csak úgy érnek valamit, ha szívből jönnek, s persze az agy irányítja őket!
hallótávolságon belül ébredni
csipás szemmel legyinteni
azon ami elfogadhatatlan
a múlt záruljon le
és kezdődjön valami
amit pár éve faképnél hagytál
csak a mozaikot
nem elfelejteni hozzáképzelni
máris könnyebb lesz
vízhatlan festékkel színezni
a Csipkerózsika-napokat
mikor a napernyőnek
kánikulában nincs jelentősége
nem is tudod
megvárs-e a napfelkeltét
zsibbad a láb
szólásra jelentkezik a hát
gyufa nem sercenhet
többé -- ez a szédület
mintha világkiállításra
készülne a kegyelet
agytekervények ösvényein
téblábolnak zsigereim
akár egy széttépett matrózblúz
az elfeledett fáradtság
ágyba húz
lefutott harisnyaszem
nincs többé kegyelem
díványomon sündisznó hempereg
a hatalom megint képzeleg
a tünemény szigorúan kényeztet
egyre színesebb a képzelet
A líra volt a magyar irodalom elsőszülöttje Cseh/Szlovákiában 1918 után, a kisebbségi magyarságra szakadt nagy árvaság idején, és a líra kért szót először azt követően is, hogy a második világháború embert pusztító éveit követően, az 1945 májusától 1948 végéig tartó magyarüldözés kegyetlen esztendejei után végre szabaddá válhatott a magyar szó. A kortársak az üldözés nehéz hónapjaiban és később is versdokumentumokban fogalmazták meg az emberi szenvedéseket, s vitték a reményt lélektől lélekig, hogy lesz feltámadás, lesz magyar szellemi újjászületés. Súlyos örökséggel, az extra patriam, extra mundum görcsével kellett megküzdeniük azoknak, akik az indulás nehezét és felelősségét vállalták. Ezért is emlegethettük két évtizeddel ezelőtt egy irodalomtörténeti vázlatban Hölderlin szavait, hogy a költészet "az emberi nem anyanyelve", s idézhettük Fábry Zoltán megállapítását arról, hogy a költészet "a magyarság legadekvátabb önkifejezése". A vers, mint a magyar valóság megszólaltatója és az önkifejezés nélkülözhetetlen eszköze, a magyar irodalomban mindig is mérték és útmutató volt. Nemcsak a Halász Gábor megfogalmazta igazságot erősítette, hogy: "A költő világnézete a jó vers", hanem azt az esztétikai kategóriává avanzsált igazságot is, melyet Illyés Gyula fogalmazott meg, amikor azt mondta: "Kimondani az igazat -- ez a kisebbik dolog:, megfogalmazni az igazat -- ez az óriási". Hadviselt huszadik századunk szinte korparancsként szabta a költőkre azt a kötelességet, hogy -- Babits Mihály szavaival élve -- "ezt a szellemet mértékké" avassák: " Mert minden más mértéket elvesztett." (1)
Így kezdődött a kisebbségi magyar költészet új korszaka. A szerepvállalást nehezítette nemcsak a művészi tapasztalatlanság, hanem az is, hogy az irodalomban kortünetként jelentkező sematizmus és hurráoptimizmus (mint a dogmatizmus megtestesítői) nem a művészet erejét éltették, hanem annak agitatív hasznát akarták a politika szolgálatába állítani.. Ez a stílusirányzat művészeti/irodalmi nonszensz volt már megszületése pillanatában, a harmincas években, és kolonccá, elviselhetetlen nyűggé vált a magyar irodalom egésze számára is az ötvenes évek elején. Tehertétel volt mindaddig, míg a politikai és cselekvési kényszerek után a szabadabb gondolkodás lehetősége az ötvenes évek közepén utat nem nyitott a hagyomány és modernség lehetséges módozatai érvényesítése előtt. A sematizmus gyakorlata az utókor előtt degradálta még azokat a megnyilvánulásokat is, melyek a "kötelező" politikai színvallások szomszédságában megszólaltatták a súlyos emberi problémákat és a nemzeti/nemzetiségi lét gyötrelmeit. Ez a szemlélet úgy akarta ugyanis az irodalmat a "proletár élet részévé, kerekévé és csavarjává" tenni, hogy közben a művészetet fosztotta meg autonóm szerepétől.
A korszellemmel és a tehetség hiányával, valamint az egyéni felkészültséggel egyaránt magyarázható, hogy az alapozó költőnemzedék tagja nem tudták elkerülni a "frázistermő hínárt". A kerítőjévé ennek a hivatalos irodalom rangjára emelt mindennapos gyakorlatnak a sajtó és a folyóiratok, valamint a könyvkiadás vált. Kényszerű eszközei lettek a zsdánovi irodalompolitikai elvárásoknak, és az adminisztratív kényszerek hatására, szolgai módon kiszolgálták a pártpolitikai szándékokat. Az ideológiai szemlélet és késztetések hatására szinte járványszerűvé vált, hogy a múlt csak az osztályharc prizmáján jelenhetett meg, míg a jelen gondjait, problémáit és a jövő kilátásait megszépítve és idealizálva lehetett ábrázolni. A sematizmus képtelenségeivel szemben lényegében egyetlen lehetőség kínálkozott, a kiváró, tartózkodó magatartás. Sokan választották ezt az utat, olyan alkotók, akik inkább az asztalfióknak, meg az örökkévalóságnak dolgoztak, de nem adták fel a művészet erkölcsét és öntörvényeit. Erre nemcsak a szovjet irodalomban találhattunk példát, hanem a magyar, vagy a cseh és a szlovák irodalom egyes képviselőinél is. A magyar irodalom legjobb képviselői a személyi kultusz és a sematizmus tombolása idején -- az ötvenes évek elejéről van szó -- sem adták fel a művészet erejébe vetett hitüket és meggyőződésüket. Mert művészi hitelük megőrzése számukra többet jelentett, mint a kétes irodalmi- vagy közönségsiker.
Az uniformizált irodalmi élet ellenére, mely Szlovákiában még erőteljesebb volt, mint Magyarországon vagy Csehországban, azt kell mondanunk, hogy -- az egyetemes magyar irodalomhoz hasonlóan -- a kisebbségi irodalomban és költészetben sem volt egységes a korstílus. A stílusirányok sokfélesége elsősorban az anyaországi irodalom felől érkezett, csak a "nyolcak" nemzedékét követően jöhettek szóba más (szlovák, cseh, lengyel) irodalmi hatások. A Nagyvilág című magyarországi világirodalmi folyóirat, vagy a jugoszláviai Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely a hatvanas évek második felében erőteljesen hozzájárult a kisebbségi magyar írók irodalmi tájékozottsága elmélyítéséhez. A realista módszer amolyan irodalmi örökség volt az induló írók számára, és a hagyományos modernség, vagy az újrealizmus iránti érzékenység is ismert jelenség volt. A fejlődés velejárójaként (ha fáziskéséssel is!), de a későbbi években a posztavantgárd is megjelent. Ez utóbbi a történelmi avantgárd gyakorlatára épített, a nyelvet úgy alakította önálló jelrendszerré, hogy tágította, torzította , jelképessé tette az egyéni költői beszédet, melyet egyesek később a személytelenség irányába fejlesztettek. Az indulás éveiben jelen vannak az irodalomban a Nyugat által teremtett irodalmi törekvések (Kosztolányi, Babits, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc) követésének szándéka, de azok az erővonalak is megtalálhatók, melyeket Ady Endre és József Attila költészete jelentett az induló fiatal nemzedék számára. A népi és népies költők közül a tárgyias, élménykifejező és az ún. mitologizáló líra képviselői , mindenekelőtt Illyés Gyula egyetemes igényű lírája, valamint Erdélyi József és Sinka István költészete említhető. Az új nemzedék (Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Váci Mihály, Garai Gábor, Simon István) hatása csak később, a nyolcak nemzedékének a színre lépésével érvényesült nálunk.
Irodalmunk, költészetünk kezdeteiről szólva elméletileg, persze eljátszhatnánk azzal a gondolattal is, hogy a magyar irodalom új korszakát Cseh/Szlovákiában előzményeivel együtt kezeljük. Azokkal az alkotókkal kezdjük, akik az első korszakban indultak, s a háborús években kisebbségi költőként, íróként szólaltak meg, majd 1945 után (akár) a "kéziratos irodalom" képviselőiként is nyilvántarthatók. Az első nemzedék közül Győry Dezső, Forbáth Imre , Darkó István, Szabó Béla, Csontos Vilmos, a második/ harmadik nemzedékből Rácz Olivér, Szabó Gyula, Gyurcsó István (meg Fábry Zoltán A vádlott megszólal című műve) jelentené a "folytonosságot", vagy a "kezdetet". És őket követnék lényegében azok, akik 1948 után a "startvonalra" álltak.(2) A névsor tetszés szerint kiegészíthető lenne a Magyarországra menekültek alkotásaival, Kövesdi László, Jócsik Lajos munkájával vagy Duba Lajos kéziratos verseskötetével, sőt a később Csehszlovákiába települt Monoszlóy Dezső szlovák nyelven kiadott (Sic!) regényével. (3) A vélhető haszna ennek a virtuális képződménynek annyi lenne, hogy az indulás "gyermekbetegségeitől" látszólag megkímélnénk magunkat, de a sematizmus pusztításait aligha tehetnénk meg nem történtté. Egyébként is, felesleges luxus, sőt öncsalás lenne, ha a létezőt, a megtörténtet a fikcióval helyettesítenénk... Azok az alkotók, akiket a "behelyettesítés" szerepére kárhoztatnánk, többségükben ismertek voltak és a polgári irodalmat képviselték, valamelyest kétségtelenül "igazítanának" az indulás éveinek gyötrelmein, a veszteséglistán viszont óhatatlanul megjelennének azok, akik 1948 decembere után ténylegesen is vállalták a Nagy Ismeretlent, az irodalomteremtés gondját. Egy spekulatív fordulattal azt a nemzedéket tennénk a "partvonalon túlra", amely -- tehetsége arányában -- "farkasok közt, védtelenként" vállalta az irodalmi élet megindításának a nehezét. Arról nem is szólva, hogy 1945, mint korszakhatár, a kisebbségi magyar irodalmak esetében is -- megkerülhetetlen. És ez azért sem mellékes, mert az ún. "kéziratos irodalom" szóba jöhető alkotásainak többsége a háborús évekre esett. A végeredményt tekintve viszont az sem mindegy, hogy ez a "szabászat" "igazítana" ugyan az indulók fazonján, a költészet (sőt: az irodalom!) egészére nézve azonban használható eredményt aligha jelentene. Az olvasók és a pályakezdők számára a "kéziratos irodalom" alkotásai ismeretlenek voltak, ezért botladozásaiktól sem ezek a versek nem menthették meg őket, sem a magyar költészet gazdag tárháza, mely -- kezdőkről lévén szó -- jobbára szintén ismeretlen volt a számukra.
A korszakot érintő következtetésünk egyértelmű, hasonló esetben nem az alkalmi "átcsoportosítások" jelenthetnek számunkra megoldást, hanem az egymást követő nemzedékek tehetsége, mássága lehet a változás biztosítéka. Ténykérdésként kell kezelnünk, hogy intézményesített kereteken kívül nem létezik magyar irodalom és magyar kultúra sem. Ez lehet a "mentsége" annak, hogy tapasztalatalan fiatalok váltak az ötvenes években "alapító nemzedékké", s az őket követő tapasztalatlan, de tehetséges fiatalok egymást követő nemzedékének kiemelkedő alkotói teremtették meg irodalmunk új korszakait. Olyan új fejezetet a kisebbségi irodalom történetében, mely a "másodkéz" irodalma helyett (a két világháború közötti irodalomról van szó) művészi mércével mérhető, rangos alkotásaival vált az egyetemes magyar irodalom szerves részévé. S elmondhatjuk azt is, a pályakezdők életpálya is korrigálódott, és a "derékhad" tagjai elérték, vagy meghaladták azok életművét, akiket a "jobb starthelyzet" ürügyén indokolatlanul tartalékos szerepre kárhoztatnánk.
"Minden költemény alkalmi"-- vallotta Goethe, ám ezt a gondolatot az ötvenes évek költészetére csak fenntartásokkal lehet alkalmazni. Nemcsak azért, mert ez a kor Kelet-Közép-Európában az elviselhetőnél is jobban áldozott a politikai hatalom akaratának, hanem azért is, mert a költészet nélkülözte azt a szempontot, melyet Paul Eluard így fogalmazott meg:
"... ahhoz, hogy egy alkalmi költemény az egyesből az általánoshoz emelkedjék, s ezáltal értékes, maradandó, örök értéket nyerjen, szükséges, hogy az alkalom megegyezzék a költő legegyszerűbb vágyaival, szívével, szellemével, eszével". (4) Anélkül, hogy (esetenként) kétségbe vonnánk az azonosulás őszinteségét, az Eluard által vallott ismérvek egyezésének, valamint az őszinteség vészes hiánya miatt a panegirikus igénnyel született versek esetében nem az alkotás szépsége ejti rabul az olvasót, hanem az alakoskodás, meg a klapancia okozta gyötrelem teszi elviselhetetlenné ezeket a szüleményeket. Az epikus színezetű verselemek ugyanis narratív formákkal vegyítve sem tudják feledtetni az "iparos" munkát. És azt sem, hogy a belső azonosulás helyett az olvasó olcsó imitációval találkozik, s a verseknek a valósághoz való elemi kötődése is megkérdőjelezhető. Ezekben a poémákban, kantátaszerű szerkezetekben úgy él a költő az "élet sűrűjében", mintha a "gonosz mostohák" a színpadi díszletek között felejtették volna a versek szerzőit.
Nem változtat ezen a minősítésen az sem, hogy a magyar irodalomban is kevés volt az olyan költőegyéniség, aki mentes maradt volna a korszellemtől. Elsősorban azok jelentettek kivételt, akik már nagy életművel rendelkeztek (Szabó Lőrinc, Kassák Lajos) vagy hallgatásra kényszerültek (Vas István, Erdélyi József, Fodor József, Jankovich Ferenc), illetve alkotói habitusoktól idegen volt a kihívó közéletiség (Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes). Nem maradtak érintetlenek a sematizmustól olyan jelentős költők sem, mint Benjámin László, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, sőt Illyés Gyula. Az ő sematizmusuk azonban -- éppen tehetségük, felkészültségük révén -- egész más "minőséget" képviselt, mint azoké, akik "önként és dalolva", szinte napszámos munkaként vállalták a visszataszító költőeszmény sablonjait. A "kételyek és ingadozások" (ahogy kritikus éllel Révai József fogalmazott) a költészetben meglehetősen korán, már 1951-től egyre erőteljesebben jelentkeztek. Később a magyarországi politikai színtér dinamikus átalakulásával a változás korai jelei az irodalom egészére kiterjedtek és egyre erőteljesebbek lettek. Ebben a megmozdult világban Illyés Gyula az őt jellemző szigorúsággal fogalmazta meg a népi vezető új erkölcsét (Teremtmény), s emberi bátorsággal és következetességgel szállt szembe azzal a szélsőségesen dogmatikus irodalomfelfogással, melyet a magyar írók első kongresszusán (1951 tavaszán) a párt főideológusa, Révai József fogalmazott meg. Révai nem kímélte Illyés Gyulát sem, elsősorban "kettős kötődése" miatt (a néphez / nemzethez és a nemkívánatos írótársakhoz). Válaszként Illyés itt olvasta fel Az építőkhöz című versét, az érthető és megszívlelendő üzenettel: "... leomlanak / bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett". Ez a kiállás is bizonysága volt annak,hogy a magyar írók egy részénél már az ötvenes évek fordulóján megerősödött a Veres Péter-i "népben-nemzetben gondolkodni" igénye. Illyés Gyula számára a leszámolás a diktatúrákkal már 1950-ben írt versében, az Egy mondat a zsarnokságról címűben megfogalmazódott. (A közvélemény ezt a páratlan erejű verset csak 1956. november 2-án ismerhette meg, az Irodalmi Újság közlésében.) A dogmák és a sémák futószalagjának a követése helyett az új hang, másfajta módszer lehetőségeit kereste Juhász Ferenc is. Az Óda a repüléshez (1953) című kötete egyértelmű jeladás volt költői szemlélete átalakulására. A "nap jegyeseként" adta le névjegyét ezekben a hónapokban Nagy László is. A váltás határozott szándékát figyelhetjük meg Bolyongó című versében (1952), melyben nyugtalanítja szülőhelyének "szótlan konoksága", s megveti mindazt, aki [népét] "méreggel készti jobb sorsára". Azt mondhatjuk, hogy az önvizsgálatok, számvetések, útkeresések kényszere a személyiség szerepét is megnövelte, s ezzel a lírai "én" is visszanyerte polgárjogát a költészetben. Bár a tehetségek kibontakozását fékezte ez az időszak, nem akadályozhatta meg a remekművek születését. (Szabó Lőrinc: Tücsökzene, Déry Tibor novellái, Németh László Égető Eszter című regénye, Illyés Gyula Kossuth-drámája, a Fáklyaláng, vagy a Kézfogások című kötetének a versei, Tamási Áron Bölcső és bagoly című műve, Illés Endre esszéi, s a Krétarajzok darabjai, stb. ennek a korszak a termékei voltak.) Olyan tehetséges fiatalok erősítették ennek a minőségi irodalomnak az igényét, mint Csoóri Sándor, Váci Mihály, Simon István, Szécsi Margit, Csanádi Imre, Kalász Márton és mások. A "fényes szelek" csoportja (az elnevezés az ifjúsági mozgalom politikai magatartásának a metafórája) Kormos Istvántól Fodor Andrásig, Nagy Lászlótól Csanádi Imréig (a közös indulásban részvevő Juhász Ferencet és Simon Istvánt is beleértve) nagy hatást gyakorolt nálunk, főleg a "nyolcak" nemzedékére. Ez a hatás a "Tűz-tánc" (1958) antológiában fellépő (ideiglenes nemzedéki) költői csoportosulásra (Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Mezei András, Nyerges András, Simor András) is érvényes volt. Az ő esetükben (az 1956 után kialakult politikai helyzet következményeként) főként a magatartásbeli közösségi elemek domináltak. Esetükben azonban nemcsak poétikai világképük szerint különböztek egymástól, hanem politikai, világnézeti magatartásukban is.
A "harmadvirágzás" irodalmának, költészetének az indulása 1948 decembere után lényegében keresése, vallatása és megidézése volt az anyanyelvi szónak. Ezek ma is élő és megcáfolhatatlan dokumentumai annak a túláradó boldogságnak, melyek a magyarüldözés évei után a "hazára találás" örömét jelentették azok számára, akik hosszú évek keservei után, végre felemelt fejjel járhattak. A vád és a megbékélés szava egyszerre szólalt meg ezekben a versekben. Gyurcsó István Hazajöttem című versében, a Szülőföldemhez tartozom hitével a "bujdosó" korszak után a "Hazajöttem: Ó, ölelj magadhoz!/ Mutass utat a további harchoz,/ hogy önmagamban győzzek a bajon;/ mert a győzelmet nagyon akarom./ Itt akarok lenni ember, magyar!" hitét fogalmazta meg. Ozsvald Árpád "álmos falvak ködéből" jött, Ez a föld, ez a táj című versében népének "új regőse" akart lenni, mert: "... ez a föld, ez a táj / nyitotta szóra hallgatag ajkam. / Magyarnak engem itt nevelt anyám! /Embernek! Ki bátor, büszke arccal, / derűs, dolgos népének énekel." Ez tudatosodik Bábi Tibornál is, amikor a "jobb itt az ismerős ég alatt" felismerésével vallja: "Itt van, ez a te hazád!/ hol minden fűszál ismer téged,/ s a nép -- bármi nyelven beszél, / --mégis, mégis ez a te néped!..." A "miértekre" akár Rácz Olivér (Mondd, mért van az) verssorait is idézhetnénk: "És mért van az, ha szépet akarsz írni,/ ezt írod: hulló falomb, virág, varázslat, tenger... / s nem írhatod le soha gondtalan, / nem írhatod le egyszerűen: ember".
Ezekben a versekben, vitathatatlanul, kisebbségi sorsunk emberszabású gondjai,"kis magyar tragédiái", a sebzettség és üldözöttség tényei, fájdalmai fogalmazódtak meg. És velük együtt a hit és a bizakodás szelleme is beköltözött a sorok közé... Szomszédságukban azonban (tisztelet a kivételnek!) ott találjuk a költőtársak korábbi "belépőit", meg azokat a későbbi verseket, melyekben az üres plakátszerűség, az alkalmi verselés, az ünnepi rigmusok, az ellaposodott frázis kellékeit forgatták, s nem tudtak vagy nem akartak a politikai kényszer kísértéseitől szabadulni. Így aztán még nem is a "fényes szellők" röpítették a gondolataikat, sőt a "személyi stigma" is rangrejtett volt verseikben, hanem a (megszületésük pillanatában is a gyötrelmes) frázisok, szólamok tették elviselhetetlenné ezeket a verseket. Említsük meg, hogy az alapozó nemzedék 1949 és 1951 között adta le névjegyét. Az Új Szó (leszámítva az 1949 húsvétjára közölt kínrímeket, meg /G./Kovács István:Az én anyám című versét, 1949. február 12-én) az elsők között Gály Olga (Himnusz egy anyához, május 14.) és Gyurcsó István (Anyám hét szavára!, augusztus 13.) versét közölte, majd Dénes György (A nyári mezőkön című versét, szeptember 4-én), illetve 1951-ben Bábi Tibor (Magad se tudod, április 27.), Ozsvald Árpád (A magvető, július), Török Elemér (Te is beszélj, augusztus 28.) versei folytatták a sort. Az első verseskötetet Dénes György (Magra vár a föld) adta ki 1952-ben. Új hajtások címmel verseket és prózai írásokat tartalmazó antológia jelent meg 1953-ban, Három fiatal költő címmel pedig 1954-ben Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János versei jelentek meg, jócskán adózva a korszellemnek. (Tartozunk az igazságnak azzal, hogy utaljunk a tényre, Bábi Tibor és Ozsvald Árpád pályáját -- irodalmi előzményeiknek, felkészültségüknek köszönhetően -- a sematizmus csak érintőleges befolyásolta. A "derékhad" költőinél a korrekcióra, s ezzel a pálya módosítására is, a hatvanas években került sor. Dénes György munkásságában az Évek hatalma (1966) című kötet jelentette a sematizmus béklyóitól való szabadulást. Török Elemér (a sematizmus sokkja után!) mintegy másfél évtized múlva (Fényért perelek, 1968) jelentkezett első önálló kötetével. Veres Jánosnak alig fél évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy műhelygondjain túltegye magát. A Tüzek és virágok című kötete (1961) az irányváltást bizonyította. (Költészetük kiteljesedésével másutt foglalkozunk.)
Léghuzatot, friss fuvallatot a "nyolcak" nemzedéke hozott a magyar irodalmi életbe, Cseh/Szlovákiában. Évekre volt szükség, amíg költőink s irodalmunk egésze számára is tudatosodott az az igazság, melyet Illyés Gyula így fogalmazott meg: "Nem a kitárulkozás avatja a költőt, az írót művésszé, hanem az általános emberi titkok boncolgatásának ereje, formája és hőfoka". Ezt hiányolta Fábry Zoltán 1955-ben, a Kevesebb verset -- több költészetet című bírálatában, s ez a felismerés vezette azokat, akik a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia szerzőiként, 1958 őszén törtek be az irodalomba. A nemzedék legjobbjai eleve megkérdőjelezték az előttük járó idősebb nemzedék szerepét, törekvéseit, s nemcsak a "mindenséggel mérd magad!" kategórikus imperatívuszát vallották a magukénak, hanem a valósággal való szembenézés kockázatát is vállalták, melyet József Attila így kódolt versbe: "nem lógok a mesék tetején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején".
A Nyolcak vezéralakjaként számon tartott Tőzsér Árpád Férfikor című verse leszámolást és programot egyszerre jelentett nemcsak az induló fiatal nemzedék, hanem a magyar irodalmi élet egésze számára is Cseh/Szlovákiában. Mégpedig úgy, hogy a költő igazi jussaként maga is férfimunkát vállalt: "Csillagot rúgjon / huszonkét évem: / morzsavilággal / be sose érjem./ A mindenséget / magamba szedjem, /de sóra, szénre / essen szét bennem /... Szóljak halálig / harcverest, bátrat, / férfikor, így jöjj, / vigyázlak, várlak!" A magyar irodalom egésze szempontjából nem jelentettek ők csodát, sose voltat, csupán a költészet (akár évszázados!) jogait perelték vissza, s hazai talajon ez adott számukra "hitelt és realitást". És olyan starthelyzetet, mellyel tágulhatott a látóhatár, és levethették magukról a regionális költő fő veszedelmét, a provincionalizmus nyűgét. Ebben olyan társakra akadtak, mint a nyughatatlan és örökké kereső, megújulni akaró Cselényi László, vagy az elmúlt évtizedekben a szlovákiai magyar költészet élvonalába emelkedett Zs. Nagy Lajos. Míg Cselényi az avantgárd irányába mozdult el, Zs. Nagy Lajos a groteszk és a "minden egész eltörött" prizmáján keresztül nézi a világot. Munkásságukkal nemcsak lendületet adtak a költészetnek tájainkon, hanem polgárjogot is szereztek számára az egyetemes magyar irodalomban. A "nyolcak" nemzedéke közül -- számomra -- Tőzsér Árpád pályája a legimpozánsabb. Munkássága tartalmában és formájában egyaránt a kortárs költészet hihetetlen regiszterét barangolta be, úgy jutott el a való világ vallatásától a "személytelenbe", hogy személyisége kézjegyeit mindvégig megőrizte. Nemzedékükkel együtt újultak meg azok is, akik "derékhadként" kezdték, a kor szorításába azonban majdnem belerokkantak. Akaratukat és bátorságukat dícséri, hogy a megújulásra volt erejük és tehetségük.
Ezt a sodrást erősítették az elmúlt évtizedekben azok is, akik "nemzedéki státusz" nélkül jelentkeztek az irodalomban. Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György, és Bárczi István munkásságáról van szó. Erőteljes az a vonulat, melyet Gál Sándor költészete képvisel. A népi, nemzeti gondolkodás sajátos képviselője, munkássága homlokterébe a nemzeti megmaradás sorskérdéseit, az egyéni és közösségi gondolkodás kérdéseit állította. A későbbi évek alkotásai között azonban nem hiányoznak nála azok a versek sem, melyek a személytelenből és anyagtalanból a véges lét vigasztalanságát, az elmúlás kikerülhetetlenségét fogalmazzák meg. Tóth Elemér lírája is a faluélménnyel, az "egy marék földszaggal" kezdődött (A halak a mélyben úsznak, 1965) s négy évvel később (Kérgek, 1969) érkezett el ahhoz a ponthoz, amikor költőileg hitelesen tudta vallatni "a lelke köré gyűlt fojtogató világot". Újítani a gyermekversekben tudott. Batta György verseskötetei (Virágot nyit a puskacső, 1965, Testamentum,1969) könnyedségükkel,az emberszabású gondok gyermeki hittel történő megfogalmazásával és a világra való kamaszos rácsodálkozással keltettek kellemes meglepetést. Bárczi István esetében egy markáns szemlélettel és világfelfogással jelentkező költő adta le névjegyét egyetlen kötetében, a Tükör előtt (1968) címűben. A gyermek- és ifjúkor élményeit hozta magával, kiváló formaérzékkel, filozofikus mondanivalóval. Költészetének kiteljesítése azonban sajnálatosan elmaradt. Hangvételével lényegében átmenetet képezett a "nyolcak" és az "egyszeműsök" között.
Az őket követő nemzedékek felsorakozása nem volt olyan sikeres és az irodalom fejlődését meghatározó, mint a "nyolcak" esetében. Igaz, az Egyszemű éjszaka költőinek is meg kellett küzdeniük a "közegellenállással", a gerjesztett bírálatok mögött azonban nem az esztétikai igények és a politikai szempontok számonkérése szerepelt, hanem a nemzeti hovatartozás megkérdőjelezése, meg a "mássággal" szembeni elfogultság. Indulásukkor ez a nemzedék sem volt tehetségtelenebb, mint a korábbi, de a költészetet ők inkább játéknak, kalandnak fogták fel, s ezzel a támadófelület is aránytalanul megnőtt. Míg a "nyolcak" esetében a vitázók érvrendszere mögött a politikai elvárások is megfogalmazódtak, addig az "egyszeműsöknél" látszólag a poétikai felfogás (megszokás, hagyományféltés, maradiság) ütközött meg azzal a versvalósággal, mely a fiatalok költészetét jellemezte. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a vita alapját nem az antológia képezte, hanem a különböző lapokban (alkalmilag) közölt, (esetenként) gyenge versek kerültek a vitát kirobbantó Szalatnai Rezső bírálatának a kereszttüzébe. Jellegüknél fogva ezek olyan kísérletek, jelenségek voltak, melyeket észre sem kellett volna venni. A hangos, helyenként goromba vita pikantériája volt az is, hogy Szalatnai Rezső írása a rádió számára készült, az Irodalmi Szemle szerkesztői azonban (jó szándékkal) felvállalták az írás közlését. Bár ismert volt előttük az írás egyoldalú és provokatív jellege, az irodalmi vita felkarolásának a szándékával határozták el a cikk közlését, azt remélve, hogy a kibontakozó vita révén mozgásba hozzák az irodalmi életet.
A vita kezdeményezői nem számítottak a "bumeráng-effektusra", és rosszul mérték fel a vita következményeit is. Szalatnai demagóg kinyilatkoztatásai ugyanis ezt a "váratlan" helyzetet szükségszerűen előidézték, minthogy nem meggyőzni akarta a fiatalokat, vagy gondolkodásra ösztönözni, hanem "kiűzni" őket az irodalomból.. Vádként megfogalmazott nézeteivel a pályájuk elején álló fiatalokban inkább ellenséget látott, mintsem a másságot vállaló, új utakat kereső, tapasztalatlan írótársakat. Így aztán nem vitapartnernak tekintette őket (annak a szellemi kalandnak a megítélésében, melyre vállakoztak), hanem koloncnak, tehernek a "nemzeti" gondolkodás számára. A "fővádlóvá" előlépett Szalatnai Rezső -- Koncsol László szerint -- "félelmetes, stratégiai méretű" offenzívát kezdett. A körülmények úgy alakultak, hogy a "bajvíváshoz" fegyvertársak is akadtak. Súlyos tévedés volna azonban a támadások mögött a korabeli politikai élet akarnokjainak az acsarkodásait, cselszövéseit feltételeznünk, mivel a vita elindítása, s a megszólaló kortársak észrevételei, elmarasztalásai nem politikai megrendelést elégítettek ki, hanem saját véleményüket fogalmazták meg, a művészetek iránti érzéketlensé-gükkel, a kísérletek és a másság iránti elfogult magatartásukkal együtt. Ebben a politikai közegben (a konszolidáció miatt!) kétségtelenül veszélyes volt a vita, s vele együtt a vitamodor is. A tényleges veszélyhelyzet (először az Irodalmi Szemle lett a célpont, majd Varga Imre és Tóth László) azonban csak évekkel később jelentkezett, amikor a manipulátorok (gerjesztett támadásaik során) az ürügyek között felhasználták azokat a szélsőséges megnyilvánulásokat is, melyek a vita során (vagy később az Irodalmi Szemle ellenében) megfogalmazódtak.
Egyik írásában Bábi Tibor (aki a "maga módján" cikksorozatban állt a fiatalok mellé) a Szalatnai-cikkek visszhangjaként az "esetleges vita lehetséges buktatóira" is figyelmeztetett. A "tiszteletre méltó múlt" -- Bábi szerint -- jogot adott Szalatnainak arra, hogy "egy alig kibontakozó irodalmi folyamatba" beleszóljon, de "el is veszti ezt a jogosultságot". "Nem azért, mert rossz verseket utasít el, hanem azért, mert sommás vádat fogalmaz meg: 'Az ifjú magyar lírikusok Szlovákiában nem járják a magyarság útját'..." (5) A vita tisztasága érdekében megszólaló Koncsol László nemcsak az "irodalmi tudathasadás" tényét állapította meg,
hanem a "hiányérzet"alapvető okát is néven nevezi. Azt a tényt, hogy a vitázók nem a "legesztétikusabb" követelményt, "az önkifejezés, a költői szubjektum korszerű megfogalmazásának" az igényét kérik számon a fiataloktól, hanem "politikai megfontolásból" a "magyarság jövője" aggasztja őket. Pontos a látlelete is: "Rossz a közérzetük, ez kétségtelen. Ám vajon ez a rossz közérzet belőlük, a saját föltételezetten zavaros lelkivilágukból ered-e, vagy inkább abból a tényleges zűrzavarból, amely az őket körülvevő világot jellemzi? ... Érdemes volna ezeken őszintén eltűnődnünk..."(6)
E nemzedék kapcsán, az 1989-es rendszerváltást követően, Tőzsér Árpád felvetette a "legmucsaibb irodalmi 'normalizáció'" gondolatát is, és azt a következtetést vonta le, hogy a normalizáció "nálunk sokkal előbb elkezdődött, mint a szlovák vagy a cseh irodalomban". Tőzsér szerint "az Egyszemű éjszaka tagjainak irodalmi -- közéleti -- politikai leépítésével, egy teljes nemzedék lehetetlenné tételével a szlovákiai 'konszolidátorok' azt a láncszemet szakították ki nemzedékeink láncából, amely a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején az ellenzéki gondolkodású s (akár öntudatlanul is) '68-as filozófiájú fiatal és idősebb íróink természetes kapcsolatát biztosíthatta volna". (7) Ez a következtetés, megítélésem szerint pontatlan, minthogy az adott esetben a művészi krédó és az utólagosan feltételezett politikai elkötelezettség (kevés kivételtől eltekintve!) nem feltétlenül járt egymással kézenfogva. Magányuk feloldását ők valóban -- ahogy Tőzsér írta az antológia előszavában --"kizárólagosan a szótól, a költészettől várták". Az "adekvát szó keresése plusz egyfajta lázadás" érdekében valóban megérdemelték (volna) a tapintatot, a türelmet. Mindenképpen erényük volt azonban, hogy szándékaik, a költészetet megújító törekvésük mellett kitartottak, s későbbi munkásságuk révén makacsságuk jogosságát igazolták. Évek múlásával nemcsak életszemléletük, hanem művészetfelfogásuk is változott. Szerepüket nem kisebbíti az sem, hogy az "egyszeműsök" fogadtatása (mai, kedvelt műszóval: recepciójuk!) Magyarországon jóformán visszhangtalan maradt. És nem az a gond ma sem, hogy az ember elidegenedése, vagy az egzisztencialista filozófia hatása, illetve a "szlovák szürrealizmus utánzása" foglalta-e le a fiatalokat (Szalatnai szerint: "Nem is magyar, hanem idegen szürrealizmus visszhangja ez"), s az sem okoz problémát, hogy az Új Symposion hasábjain publikáló fiatalok, illetve a magyar líra ezoterikus vonulatát követő költők (Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes nagy Ágnes), vagy az "elvont tárgyiasság" költészetét vállalók (Tandori Dezső, Oravecz Imre) útját követték-e, a fontos, hogy értették és érezték a megújulás kényszerét, s a költészetük minőségét azokhoz igazították, akiket példaképüknek tekintettek. Ezért is volt a vita "egyoldalú" és egybehangzóan "kisebbségi ügy", olyan törekvés, mely az irodalomtól, művészettől idegen szempontokat érvényesített. A vitázók többsége nem a művészet megújulásra érett indítékait ismerte fel, hanem a saját belső "meghasonlásait" fogalmazta meg. És talán nem is sejtették, hogy az "egyszeműsök" jelentkezése (távlataiban!) egyfajta "irodalmi paradigma-váltást" is jelezhet az irodalmi élet számára. Igaz persze az is, hogy a személytelenség költői programját Tőzsér Árpád előszava az antológiában erőteljesebben képviselte, mint azok a versek, melyek az "otthontalanság" érzését, vagy a "polgárpukkasztó" rossz közérzetet fogalmazták meg. S talán azt sem kell elhallgatnunk, hogy a modernség tetten érhető tényei ezekben az években erőteljesebben jelentkeztek Tőzsér Árpád, Cselényi László vagy Zs.Nagy Lajos munkásságában, mint a modern költészeti törekvéseket programszerűen vállalók műveiben.
A nemzedék tagjai közül Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc és Mikola Anikó munkássága emelkedik ki. Varga Imre a merészen kísérletező költő szerepét vállalta, verseit a bölcseleti igazságok keresése és a kiforrott formai megoldások egyaránt jellemzik. Munkásságát nemcsak a groteszk szemlélet jellemzi, hanem a népköltészet elemeinek a vállalása is. Tóth László költészetében a gondolatiság és az intellektuális elem egyaránt megjelenik. A tárgyak és a történelem, valamint a sajátos szókincs, továbbá verseinek zeneisége éppúgy meghatározói költészetének, mint a hangulatok és a sejtések, melyek egyfajta életfilozófiai szándékot és világlátást fejeznek ki. Kulcsár Ferenc költészetét is a műgond és a nyelvi eszközök erőteljes használata jellemzi. Kísérletező kedve formai és tartalmi kérdésekben egyaránt megjelenik, nemcsak a "Védd magad...!" üzenetét kiáltja világgá, hanem a "mégis" morálját és a magára eszmélő ember gondjait is. Mikola Anikó munkáiban a töprengő, vívódó és a csenddel viaskodó költő alakja jelenik meg előttünk. Verseiben nemcsak a lélek kapui nyílnak meg, hanem tetten érhetjük bennük a dél-amerikai folklór, a kecsua indiánok és az európai primitív költészet hatását is.
Azok között, akik az antológiás megjelenésen kívül maradtak, Balla Kálmán, Barak László és Bettes István munkásságát érezzük jellegzetesnek, olyan többletnek, amelyre érdemes odafigyelni. Balla Kálmán verseit az érzékletesség és az absztrakció jellemezte. Líraeszményére főleg Tandori Dezső, Pilinszky János és Vladimír Holan hatott. Első jelentkezése a próbálkozáson túl alig mutatott többet, az 1988-ban megjelent Életírásjelek című (második) kötetének egyes verseiben azonban már az igényesebb költői, filozófiai üzeneteket is megfogalmazta. Az események sodra később -- váratlanul -- elsodorta a költőt is, és a bizonyítás lehetőségét is. Barak Lászlóra a hetvenes évek végén figyelhettünk fel. Nem is annyira verselése erényeire, inkább arra a sajátos hangvételre, pózra, mely mindenképpen más volt, mint kortársaié. Az irónia és a groteszk , valamint az expresszív kifejezőkészség fontos kellékei voltak verseinek. És bár az évek során költői munkásságának minőségi jegyei is szaporodtak, sőt klasszikus és neoavantgard késztetései is megmaradtak, sajátosan egyéni, már-már provokatív hangvételét későbbi kötetei sem nélkülözik. Bettes István is a hetvenes évek végén jelentkezett verseivel. A magányosan indulók közé tartozott, aki Weöres Sándort vagy Szilágyi Domokost mondhatná példaképének. "Mintái" között azonban Varga Imre és Tóth László kísérletei is megtalálhatók, főleg profanizáló hajlandóságuk és polgárpukkasztó gerjedezésük talált nála termékeny talajra. Elismerésnek számított, hogy a Madách Kiadó által megindított, a fiatalok publikálási lehetőségét elősegítő Főnix Füzetek-sorozat az ő kötetével indult (Bohócok áldozása, 1981). Beérkezését valójában a harmadik kötetével érte el (Szétcincált ének idején, 1990), mely elsősorban groteszk fordulataival, játékos ötleteivel, leleményeivel, fordulatos nyelvi kifejezőkészségével volt sikeres. Zabolátlan kísérletezése és ötletei miatt azonban -- a siker mellett -- a fenntartások megfogalmazására is okot adott.
Az ezredforduló utolsó évtizede nem kényeztette el a magyar költészetet Szlovákiában. Nemcsak azért, mert a változás igénnyé vált, egy másfajta kánon irányába mutatott, hanem azért sem, mert a kirobbanó tehetségek folyamatos hiánya miatt a fellépő fiatal nemzedék esetében is inkább csak a remény pislákolt, a korszakos indulást jelentő művek helyett. Az Iródia-mozgalom tagjai közül a Próbaút című antológia (1986) szerzői közül elsősorban Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor és M.Csepécz Szilvia jelentkezésére figyelhettünk fel. Hizsnyai Zoltán kezdetben szerepekben, pózokban kereste önmagát. Első verseit szeszélyes értékingadozások jellemezték, ahol a közhelyek és a modorosság, valamint a nyelvi megformálás igénytelensége sem ritka. Lényegében a harmadik (A stigma krátere, 1994), de még inkább a negyedik kötete (a Bárka és ladik, 2001) jelenti a "kitörést" abból a fogságból, melyet önmaga keresése érdekében végez.
Farnbauer Gábor az Iródia-mozgalom meghatározó alakja volt. A szavaknak nála szimbólikus a szerepük, s a gondolatok sokféleségével, sejtelmességével teremti meg az elképzelt verseszményt. Két útkereső verseskötete (A hiány szorításában, 1987, A magány illemtana, 1989) és "az önmegismerés kalandjai" után Az ibolya illata (1992) című ( a szerző által "gondolatregénynek" mondott, valójában inkább versesszének (?) nevezhető) kötete keltett igazán feltűnést. M. Csepécz Szilvia Magház című (2000) második (verses)kötete mélyülő versvilágának a bizonyítéka. Indulásától kezdve a "lakott világ" gondjai foglalkoztatják. A belső szorongás és a női lélek ösztönös harmónia utáni vágyával tekint a világra, megoldásai azonban első verseskötetében (Történések küszöbén, 1990) gyakran érzelmileg zsúfolt, fogalmilag zavaros életérzést fejeztek ki . A Magház című kötetével, tíz év szünet után, jutott el a "történések küszöbéig", s ezzel olyan új minőséghez, mely egy intellektuális fogantatású költészet irányába mutat. A töredékes és kihagyásos beszédmód, melyet felvállalt, nem ismeretlen a költészet világában, tehetséggel párosulva azonban bíztató folytatatást ígér.
Meglepetések, váratlan fordulatok (a mozgalmat ért politikai ellehetetlenítés ellenére) nem tarkították az Iródia-mozgalom indította költők és írók jelentkezését. Nemcsak indulásuk volt (tehetségük arányában) szerényebb, hanem az előző nemzedékek munkássága révén a költői beszédmodorért sem kellett hadakozniuk, mivel az már korábban polgárjogot szerzett az irodalomban. Amiben néhányan mégis sajátosat nyújtottak, az egy "kollektív" figura, Tsúszó Sándor alakjának a megalkotása volt. Szerepjátszás és játék is volt ez egyben, ami -- egyesek számára -- később kellékké, "divatjelenséggé" vált. Indulásakor mindenképpen derűs és vitriolos lehetőség volt arra, hogy az irodalmi kánonokat, szokásokat megmosolygva fityiszt mutassanak a világnak. Tollhegyre tűzték nemcsak az irodalom, hanem az irodalmi életünk képtelenségeit, megmosolyogtató figuráit, a megélt, megszenvedett politikai ármánykodásokat is. Létezéséről 1987-ben szerezhettünk tudomást (rejtőző álnevei, megszemélyesítői közül Hizsnyai Zoltán, Bettes István, Farnbauer Gábor, Talamon Alfonz nevét említhetjük). A rendszerváltozást megelőzően "üzenet értéke" is volt a Tsúszó megfogalmazta szövegeknek, később (ahogy az "álnevek" divatszerűen szaporodtak) a "szerepjátszás" módjai inkább az olcsó mutatványokra emlékeztettek. A "hőskor" azonban derűs volt, és a vállalkozás sikeres, mégha nem is egyedülálló. A kortárs magyar irodalomban ugyanis nemcsak Weöres Sándor vagy Kálnoky László vállalta fel az alakmás, a szerepjátszás lehetőségét, hanem 1981-ben Tőzsér Árpád Mittel Árminja is. Ez, persze nem csökkenti a Tsúszó-jelenség erényeit.
Költészetünk új hulláma (nagyobb zajlás nélkül!) "lopakodik" irodalmi életünkbe. Formakultúrájával, sokoldalúságával Z. Németh István nemzedékének egyik legtehetségesebb tagja. Szokatlan és formabontó módon egy szerelmes verseket tartalmazó kötettel (A Rózsa és rúzs,1992) mutatkozott be. Ezt hamarosan a Könnyűnek hitt ébredés (1993), majd a Lélegzet (1999), illetve a Rulett (2001) című kötete követte. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Lélegzet címűben ért el. Kötetei tanúsága szerint könnyed, tűnődő, gondolatilag sokrétű költészetet mondhat a magáénak. Verseiben a hagyományos és modern formák mellett az emelkedettség, játékosság, a groteszk és ironikus elemek is jól megférnek egymással.
Az ezredfordulót megelőző években kiadott antológiák (Nyugtalan indák, Kapufa a Parnasszuson, Angyalzsugor) a szerkesztés szakmai igénytelenségei miatt, nem lehetnek irányadók az új irányzatok, generációk indulásában. A tömegesség szempontja mögött ugyanis elvész a minőség, a szerkesztés szakmai fogyatékosságai miatt pedig csorbulnak a valós értékek is. A legfiatalabb nemzedék tagjai közül Csehy Zoltán, Juhász Katalin, Polgár Anikó, Öllős Edit és Szűcs Enikő kötetei sugároznak erőt, tehetséget és elszántságot. A legfiatalabb nemzedék tagjai közül említést érdemel azonban Mizser Attila is. Az ő esetében nem is annyira az első kötetében produkált teljesítmény, inkább útkereső, a modern költészet eszközeit vallató módszere, készsége lehet bíztató a jövő számára.
Csehy Zoltán Nút című (1993) első verseskötetében a klasszikus műveltséghez kötődő felkészültség és a mai költőre utaló életérzés együtt jelenik meg a bravúros stíluskészséggel, a képi és gondolati szövegalkotás igényével. Második verseskötete (Csehy Zoltán alagyái, danái, elegy-belegy iramatai (1998) nem változtat előző kötete erényein, műhelytanulmányoknak beillő versei műveltségének, felkészültségének hátországát vetíti elénk, a klasszikus versformákat megidéző adottságával együtt. Juhász Katalin versei a női lélek üdeségével, könnyedségével és bájával tekintenek ránk a Grezdek (1994) című kötetből. Történései, helyzetei sokféle alakban jelennek meg, azonban nemcsak kísérletező, játékos szenvedély jellemzi verseit, hanem helyenként a disszonáns hang, a nyelvi és képi megformáltság ellentmondásai, sutaságai is kiütköznek. Második kötete,a Le Big Mac (1999) ezen a minősítésen nem változtatott. Polgár Anikó verselésére klasszikus műveltsége jótékonyan hatással van.. A megújulást nemcsak prozódiai és formai, hanem tartalmi szempontból is a görög és latin irodalom ösztönző hatása alatt végzi. Első verseskötete (Trója, te feltört dió, 1998) viszonylag hosszú készülődés után jelent csak meg. Öllős Edit első verseskötetével (Négydimenziós pókháló) ugyancsak 1998-ban mutatkozott be. Számára az élet- és létproblémák s a "talán még nem is létező cselekvések" a versek, gondolatok, gondolatszilánkok
és a monológok szintjén jelennek meg. Szűcs Enikő korábban performance-aival jelentkezett. Első verseskötetét (Angyal, 2000) megérdemelt siker követte. Az egyik legtehetségesebb fiatal költőnk, akinek szinte természetes létformája a költészet. Kötetbe rendezett versei szuggesztív erővel ragadják meg az olvasót. A testiség bája, a nőiesség kitárulkozó, megejtő őszintesége a nő természetes ösztönével mutatja magát, legfőbb erényként őrizve meg a gyengédséget, a halk szavú, szinte rejtjeles ragadozó hajlamot, meg a férfivágyat megszólító keresetlen kitárulkozást. Monológjait olyan eleganciával, tartalmi és formai igénnyel, mélyről jövő természetességgel önti verssorokba, ami szokatlan legfiatalabb költőinknél. Mizsér Attila
Hab nélkül című első verseskötete (2000) inkább ígéret, mint megvalósulás. A modern, nem egyszer a minimalista költészet eszközeit vallatja, és a szubkultúrák irányából is közelít témáihoz. A hatások át- meg átjárják verseit, ahhoz azonban, hogy költészetté nemesedjenek, s bennük a tartalomnak és formának szuverén uraként ismerjünk rá, még további erőpróbákra van szüksége. Versei inkább kísérletek, számvetés a lehetőségekről, melyek felé elindulhat. A jövő dönti el, hogy az "ennyi minden és minden ennyi"-től merre visznek számára az utak.
1 Illyés Gyula: Hajszálgyökerek. Bp., 1971. 514.:, Babits Mihály: Szellemtörténet. In: B.M. művei:Esszék, tanulmányok, 2. köt. Bp., 1978. 319.:, Fónod Zoltán: Gyorsmérleg. A csehszlovákiai magyar irodalom évtizedei. In: Uő.: Körvonalak. Po., 1982. 62.
2 Vö.:Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai -- ívek és pályák. In:Uő.: Válogatott kritikai dolgozatok. Po., 1995. 255--258.
3 Bodnár Gyula, Tóth László: Nyomkereső. Oktatási segédlet. Dunaszerdahely, 1994.9-10.
4 Eluard, Paul: A költő és árnyéka. In: A líra ma. (Szerk.: Hajnal Gábor) Bp., 1968.
5 Bábi Tibor: A fiatal költészetért. In: Uő.: Író, költő, művész dolga. Po., 1979. 65.
6 Koncsol László: A kritika tisztaságáért. Irodalmi Szemle, 1970. 3.szám, 269, 271.
7 Tőzsér Árpád: H.B.-- szindróma.Gondolkodásunk folytonosságáról... Nap.1990.július 31.5.
Mondhatnám azt is, hogy Cselényi-jelenség, Cselényi-katedrális. Jelentésük nem más, mint egy izgalmas költészeti törekvés, útkeresés, versépítkezés eredményeinek az összegezése. Ez a Cselényi emelte monumentális épület három alapkőre épül. A szülőfalu-szülőföld élményre, a Párizs és Gömör verskapcsolat-rendszert alakító élményre, és nem utolsósorban az avantgárd, posztmodern törekvések megismerésére, érvényesítésükre. A Pomogáts Béla összeállította Escorial avyga a Cs-tartományt Cselényi László hatvanötödik születésnapjára közös kiadványként jelentette meg a Madách-Posonium és a Lilium Aurum Kiadó. Az összeállítás azért érdekes és rendkívüli, mert nem a költő verseit tartalmazza, hanem a verseiről, köteteiről szóló rangos kritikákat. Hazai, magyarországi, franciaországi és angliai bírálók és írók véleményét foglalja magában az Escorial, s végigolvasva az összeállítást, az ember el sem hinné, mennyi hazai és mżországbeli folyóiratokban láttak napvilágot ezek a kritikai dolgozatok és írói vallomások. A szerzők száma jóval meghaladja a harmincat.
Az írások mindegyikéből az derül ki, hogy Cselényi László versépítkezési titka a gyermek- és fiatalkori élményekben találhatók meg. Az olyan megrendítő élményekben, mint a korai jolsvai szlovák iskola és a környezete, a második világháborút követő deportálás és kitelepítés, majd jóval később, a hatvanas évek közepén a nagy dunai árvíz. Ezekből az élményekből építi fel variáltan az élet fény-, de inkább árnyoldalait megmutató modern költészetét, amelyet az összeállításban szereplő kritikusok és írók az olvasók számára is érthetően értelmeznek és magyaráznak. Cselényi modern hangszerelésű költészetében minden fellelhető, ami az élet nagy kérdéseiből következik, értem ez alatt a születést és a halált, és minden mást is, ami e két véglet között van. Az ő verselésében azonban másképp szólal meg a szerelem, a házasság és a családi élet megannyi öröme, mint ahogy a nemzeti megmaradásunkért folytatott küzdelem is. A nagy és meghatározó életérzések, világlátások megjelenítése teszik teljessé ezt a költészetet.
Az Escorialban kritikusok és írók tollából az olvasói megértést segítő gondolatok és ismérvek jutnak kifejezésre. Ezeket olvasva értjük meg igazán Cselényi László bonyolult, a nagy európai kultúrákból és tudományokból táplálkozó fogalmi és gondolatrendszerét. A Krétakor-ban, a Jelen és történelem-ben, a Téridőszonátá-ban, a Kiegészítések Hérakleitoszhoz-ban vagy A megíratlan költemény-ben "egy elképzelt szövegnek" a variációit sorakoztatja fel. Bizonyítandó, hogy a nagy ívű avantgárd mítoszaiból és szövegvariációs eposzaiból ugyanúgy megismerhető az emberi világ a nemzeti, a kisebbségi és a közép-európai tapasztalat, akár egy hagyományosan realista nagyregényből, amely a valóságról teljes körű képet mutat, ahogy a kötetet összeállító Pomogáts Béla Vázlat az egészről című bevezetőjében írja. Cselényi László! Ez a szó jó értelmében izgága, örökmozgó avantgárd költőnk, legmakacsabb, legelszántabb útkeresőnk, kísérletezőnk, ismert vagy teljesen ismeretlen utakat járt barátunk Gömürpanyitról elindulva a Párizs kínálta új ismereteket felhabzsolva, az új és legújabb európai irodalmi irányzatokat megismerve s a költészet magaslataiba építve itt él közöttünk a maga megszállott elhivatottságával, s lenéz ránk vagy helyesebben a maga építette katedrális magasából néz le ránk!
Nem akadt ember, a teljes fegyverzettel felvértezett kritikust és irodalomtudóst is beleértve, aki az útjába állhatott volna, aki a célja követésétől eltéríthette volna. Megszállott volt választott útját járva és az is maradt. És amit elhatározott, azt a költészetében meg is valósította. S amikor sok küszködés, veszekedés, marakodás árán odáig jutott, hogy verskatedrálisának a messze mutató tornyát kezdte építeni, akkor érték őt fiatal írók, itthoniak tollából kemény bírálatok. Ez engem fölöttébb meglepett, mert azt hittem, hogy a bársonyos forradalmunkat követő esztendőkben vállukra emelik őt, s nagy költőjüknek fogadják el. Fordítva történt. Mintha elmarasztalói semmit nem tudtak volna arról, hogy Cselényit olyan irodalmi személyiségek ismerték el s tartották nagyra művészetét, mint Esterházy Péter, Rákos Sándor, Bata Imre, Zalán Tibor, Várady Szabolcs, Petőcz András, Szilassy Zoltán, Nagy Pál, Makis D. János, Papp Tibor, Határ Győző és mások, s nem utolsósorban a kötetet összeállító Pomogáts Béla! És hogy a mi irodalmunk jelesei sem maradjanak ki a felsorolásból: Fábry Zoltán, Turczel Lajos, Tőzsér Ĺrpád, Duba Gyula, Koncsol László, Zalabai Zsigmond, Alabán Ferenc, Szeberényi Zoltán.
Szándékosan hagytam ki az amúgy sem teljes felsorolásból a Kovács Magda nevét, akinek személyi kötődése Cselényi Lászlóhoz nagyon megfogott. "Megjárta Párizst. Ennyi. Kész az életrajz" -- írja, majd így folytatja: Gömörpanyittól Párizsig, a Sajótól a Szajnáig hosszú az út. Cselényi makacsul végigjárta. Nem a turistautat. A szellem útját. S ez csak keveseknek adatik meg. Ahhoz Cselényinek kell lenni. Konoknak, megszállottnak, hívőnek." A gondolatmenethez nincs mit hozzátenni. Az Escorial avagy a Cs-tartomány című összeállítás szereplői meggyőzően bizonyítják nekünk, ki is tulajdonképpen Cselényi László, és hogy a kortárs magyar költészetben Tőzsér Ĺrpáddal együtt miért van a legjobbak között a helye. Akik kezükbe veszik a könyvet (írók, újságírók, irodalomtanárok, érdeklődő olvasók) közelebb kerülnek Cselényi költői világához, verseinek olvasásához és megértéséhez.
Befejezésül szabadjon személyes vallomást is tennem. Cselényi Lászlóval korán összeismerkedtünk, összebarátkoztunk. A Hét szerkesztőségében két évig munkatársak voltunk. ěró-olvasó találkozókon jelentünk meg együtt. ş legtöbbször a Számadás című versét olvasta fel, én a Pataki diákok című elbeszélésemet. Már az első verseiből összeállt Keselylábú csikókoromban észrevehető volt, hogy Juhász Ferenc hatására ő is a mindenséget vállalja fel költészetében, a földtől a csillagokig magasodik látóhatára. S ezt a fajta élet- és világláttatást már nem lehetett a bevált versformákkal, eszközökkel kifejezni. Az ő felfogását követve nemcsak a földtől kell elrugaszkodni, hanem a földhözragadtságtól és a lehúzó, visszatartó provincializmus szellemétől is. S akkor, amikor ő ezt felismerte, mi még sokan egészen mást vallottunk a költői és írói elhivatottságról. Közösségféltést, közösségszolgálatot. Az egyetemes magyar irodalomnak ezt a nemzeti közösségünket féltő és erősítő, példamutató törekvéseit tartottuk és fogadtuk el vezérlő csillagunknak. Én magam ennek a felfogásnak vagyok ma is a követője.
Cselényi László nem érte be ennyivel, magasabbra tört, s mert nem tudott mit kezdeni ezzel az itthoni "földhözragadtság" felfogással, mint egy mesebeli hős, fogta a vándorbotját, s elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. S mikor megtapasztalta a külföldjárás hasznát, háromszor kereste fel Párizst, s megfordult más európai fővárosokban is. Franciául tanult, francia egyetemet látogatott, megismerkedett a legmodernebb irodalmi irányzatokkal s az ezeket erősítő, elfogadtató elméletekkel. Nagy felfedezéseit hozta aztán haza magával, amelynek a lényege az ő értelmezésében már nem lehetett más, csak az, hogy nem lehet úgy írni, ahogy költő elődei tették, vagy ha lehet is, az rá nem fog vonatkozni, ő ha törik, ha szakad, kiszáll a földhözragadottság ringjéből! Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, s Cselényi László szülőföldi visszatéréseiben odáig jutott, hogy a Szabad ůjság hasábjain hagyományos írók könyveit mutatja be, én meg azt kezdem megérteni, hogy a mást akaró, akármilyen elhivatottságú emberek nélkül nem nagyon mozdul előre a világ!
De idézem Cselényinek az Irodalmi Szemle 2002. 12. számában megjelent Érzelmes utazás -- Gömörben című írásából a következő elgondolkoztató vallomást: "Talán itt az idő a számadásra: én és a falum. Hosszú-hosszú nóta ez természetesen, s egyáltalán nem eredeti a kérdés. Korábban is felbukkant már a régebbi magyar irodalomban, ám divattá a harmincas években lett, a népi írók nyomán... Negyvenöt után ez a "haladó hagyomány", sajnos, nem folytatódott... ěgy mi, az én nemzedékem, a mai hatvanasok már csak cserepeit szedegethettük össze a hajdani divatnak. Pedig indulni még mi is így indultunk, éppen ötvenhat táján, nyilván a népi írók romantikus szülőföld-nosztalgiája nyomán, hisz első verseinknek-köteteinknek ugyanúgy Péterfala vagy Gömörpanyit a "főszereplője", ahogy Hontfüzesgyarmat vagy Bátka a Duba és a Mács első regényeinek-elbeszéléseinek. Ami Dubát és Mácsot illeti, ők különböző intenzitással, de máig őrzik e hagyományt, lásd Mács nemrég befejezett, életműve szintézisének szánt tetralógiáját, az Öröködbe, Uram... négy kötetét, vagy a Halódó parasztvilágot, ám mi, Tőzsér meg én például, ugyanolyan messze vetődtünk a Gömür-problematikától, mint magyarországi vagy akár távolabbi kortársaink... Noha épp az utóbbi időkben mintha fordulni látszana a kocka... A mi térfelünkön az annyi utat végigpróbált Tőzsér legutóbbi kötete, s főleg annak címadó verse, a Finnegan halála, a Tőzsér életmű csúcsa látszik igazolni, hogy az út visszafelé is épp oly termékeny lehet, mint előre csörtetve. A másik, még ennél is meglepőbb példa az ugyancsak velünk kortárs Oravecz Imréé"...
Cselényi most szépprózát ír, és ebben a műfajban sem tagadja meg önmagát. A már említett Kő-országban, a Madách-Posonium gondozásában hamarosan megjelenő könyvében is európai és világirodalmi összefüggésekbe helyezi szülőföldje áldott emlékeit, s a rá jellemző módon úgy ír le mindent, mintha a történelmi Gömör vármegye, benne a szülőhelyével és tágabb vidékével, a világmindenség középpontja lenne. Nagyszerű érzékkel kapcsolja össze e számára annyira fontos helyet/helyeket/ olvasmányélményeivel, amelyekhez a Fábry Zoltán megfogalmazása szerinti háromezer év kultúrájának a folyamatos megismerésére van szükség. Ebből következik aztán teljesen logikusan a Kő-ország írásait annyira érdekessé tevő párhuzam: Gömörpanyit és a világ, Jolsva és a világ, Tornalja és a világ!
Örökifjú, hatvanöt évesen is lázasan kereső, kutató Cselényi Lacink, még hosszú évekig csak így tovább!
(Madách-Posonium és a Lilium Aurum közös kiadása, 2002)
(Részletek)
Május 2. hétfő. Esőt hozott a május, elered, megáll, s újból megindul az égi áldás. Reggel a klinikán voltam, vért vettek, egészségi állapotomat megítélni. Délelőtt pedig a regényen dolgoztam. A munka jól ment, s hirtelen meg is ijedtem, hogy lassan a végére érek. Hát igen, legfeljebb 15-20 oldalnyi az, amit még meg kell írnom. És egyáltalán nem tudom, jó lesz-e így, ahogy megírtam. Hasonló bizonytalanságot éreztem annak idején, amikor a Családi krónika-át fejeztem be. De az azért mégis más volt. Délután másoltam a regény szövegét. Biztosan lesz rajta még elég javítani való, ennek ellenére -- remélem -- nem lesz unalmas olvasmány, ha megjelenik -- ha valaha megjelenik. Mert úgy épült, ahogy az akácfa nő: göcsörtösen és kemény tüskékkel az ágain.
Május 5. csütörtök. A tegnapi gyomorröntgen szerint megint fekélyem van. Nyelem az orvosságokat, aminek következménye, hogy a bennük lévő atropintól alig látok. Most is csak úgy "körülbelül" írok, két fátyolosan vibráló sor közé. Dolgoztam a napokban a regényen, túl vagyok a 200-ik noteszlapon, s lényegében már csak a befejezést kell megcsinálnom, de azt jól. Csak a sok orvosság el ne hülyítsen addig. S hát persze a fájdalmak, amelyek kiszámíthatatlanok. Ma délután is alig lézengtem. Reggel esett az eső és erős szél fújt. Máskülönben szép a május. Gyimesi Gyuri is írt a vadászatok ügyében. ůgy látszik, lesz egy szép hetünk az idén. Megérdemeljük, istenemre meg.
Május 6. péntek. Ami a legfontosabb: befejeztem a regényt. Több, mint hét hónapos megfeszített munka van benne. És ami benne van, vajon mikor lát napvilágot?! Csak még a címét nem döntöttem el véglegesen. De az most már ráér; van elég időm elpepecselni fölötte. Persze, még kegyetlenül sok munkám lesz vele, hiszen le kell gépelnem az egészet, amit pedig szívből utálok... Ilyenkor mindig sajnálom, hogy képtelen vagyok gépbe fogalmazni. Hiába, én már csak megmaradok az irodalomban a manufaktúra mellett; engem legfeljebb kikerülhet a műszaki fejlődés ezen a téren. Most már csak azt volna jó tudni, hogy ér-e valamit az a kétszáz noteszoldal, amit ennyi ideig körmöltem, s aminek a címe egyelőre: ÉN VOLTAM. Nem én, hanem a regényem főszereplője, a NÉVTELEN, aki Krisztusként vállal és valósít meg mindent, ami számára elrendeltetett.
Május 9. hétfő. Borult esős-párás nap. A hármasünnep utolsó napja. Tegnap délelőtt és ma délelőtt a regényt gépeltem. Már hatvan oldalt lekopogtam. Ha napi tíz oldalas tempót elbírok -- szemem ér karom állapotától függ -- akkor 10-12 nap alatt az egész kéziratból gépirat -- vagyis olvasható szöveg lesz, lehet. Az elmúlt napokban több levelet is írtam, törlesztvén eddigi adósságaimat, amelyeket a regény befejezése okozott. Egészségi állapotom eléggé változékony. Vannak jó időszakaim, de -- mint például ma is --, szinte egész nap csak félemberként lézengek. A regény tisztábatétele után két új munka áll előttem: a mese (Maszatkirály), amelyet a Mese a Hétpettyes Házikóról folytatásának szánok, és egy esszé a vers születéséről. Ez utóbbi hosszabb munkát igényel minden bizonnyal. Azt a belső szellemi-értelmi folyamatot kéne rögzíteni, amely végbemegy bennem, amíg a semmiből valami, azaz vers lesz. Természetesen a kölső -- legapróbb részletekig menő -- körülmények számbavételével. Tegnap voltunk kint az erdőben, a vadászháznál. A jövő héten egy-két napra kiköltözök, szeretném meglőni az esedékes bakomat, mielőtt még Gyurival leutaznék a Csallóközbe ugyaniyen céllal.
Május 11. szerda. Reggel orvosnál -- ellenőrzés. A javaslat: enteroszkópia, vagy valami hasonló; egy tény, hogy valami csövet kell lenyelnem, ami szörnyű kellemetlen, de aminek tükörrendszerével pontos képet kapnak arról, ami a gyomromban történik. Délelőtt a regényt másoltam (8 oldalt), délután a Csemadok JB könyvkiállítását nyitottam meg. Itt volt Duba, Cselényi, Grendel. Utána Máté Lacival beszélgettünk egy fél órát. Semmi jó a környéken. Tetejére egyáltalán nem javul az állapotom, erős fájdalmaim vannak, s az orvosságoktól sokat romlott a látásom. Már szemüvegen át is elmosódva tudok csak olvasni és írni. Megérkezett a Magyar ěrószövetség meghívója is. Örülök a Balatonnak, Andriséknak. Remélem, összejön végre az egész, úgy, ahogy azt megterveztük annak idején.
Május 16. hétfő. A hőség augusztusi -- 30 fok celsius körüli volt. Tegnap Csányban voltunk, s bizony, a nap jól megsütött... Szombaton és vasárnap leveleket írtam a vadászat és az üdülés ügyében.
Május 19. csütörtök. Egész nap a regényt gépeltem. A gyomorbéli állapotom lényegesen javult. Viszont Éva betegedett meg, úgy, hogy most kész ispotály a lakásunk. Este voltam kint őzszemlén. Lőhettem volna egy gyenge bakot, de minek. Holnapután, vagy vasárnap indulunk Gyimesi Gy.-val egy hétre. Csak lesz egy kis szerencsénk.
Május 20. péntek. Kánikula, legalább 30 fok. Egész nap bevásárlás, készülődés, másra nem futotta, csak leveleket írtam. Elküldtem Pichlicynek Varsóba a róla írt portrét, aztán Nagy Gazsinak pár sor. Meg olvastam, pihenéskűppen Széchenyi első Afrika-expedícuójáról írt naplóját. Egész jól érzem magamat, az orvosságok, úgy látszik, használnak.
Június 3. péntek. Május 23-tól 29-ig lent jártam a Duna és a Garam völgyében. Vadásztam Felbáron, Oroszkán, Zselízen. És pihentem. De fényképeztem túzokokat is az aranyosi rezervátumban, Nagy Laci segítségével. Sok ismerőssel találkoztam. Jó volt pihenni, járkálni, vadászni. A hajnalok pompásak voltak. Meglátogattam Csontos Vilmos bácsit is, sajnos, nagyon érzi, hogy mellőzik, hogy nem kapja meg azt a megbecsülést, amit méltón megérdemelne emberként, íróként egyaránt. Meg kéne azt is írni. Hogy a legközelebbi múltunkat sem tudjuk kellően megbecsülni. Ott az eltávozottak: Forbáth, Bábi, Szabó Béla, Egri Viktor -- ugyan neveztek-e el róluk utcát valahol? Mert azért ennyi megilletné őket. Volt idő, amikor ők jelentették emzetiségi kultúránkon belül az irodalmat, s amit megalapoztak, mi az utánuk jövők, csak arra építhetünk és építünk. Csontos Vilmos is alapozó -- még ma is. De hogy ki temeti el -- nem tudható. Mindezen el kell gondolkodni és nyilvánosságot adni a kérdésnek. Az elmúlt hét pedig azzal telt, hogy tisztába tettem a regény két példányát. Egyet Zalabai Zsigának, egyet Görömbei Adrisnak adtam postára ma délelőtt. Én befejezettnek tekintem az ÉN VOLTAM-at. Ennyire futotta. Lehet, hogy a témát még alaposabban is meg lehetne gyúrni, lekerekíteni az éleket, s az utolját 20-30 oldallal bővíteni, főleg az elnökösködését részletezve. De engem nem a részletek izgatnak. Most már csak várnom kell, s várok is kiváncsian arra, hogy amit csináltam, ér-e valamit. Ma Mayer Judittal is beszéltem, még az is meglehet, hogy jövőre mégis megjelenik a prózáimból tervezett válogatás. Ha rendbe jövök, a hónap közepén még egyszer beszélek Sárkánnyal.
Június 5. vasárnap. Délelőtt főzőcskéztünk. Az Éva nincs jól. Délután Csányban voltunk, jót úsztam, de utána éreztem a gyomromat. ěrtam egy darabot a "túzokos" cikkből. Holnap, vagy holnapután be is fejezem. Ha a keskeny-film is sikerült, akkor egész szép dupla oldal lehetne belőle. Ma is készülünk Csányba, de az Éva állapota miatt lehet, hogy maradnunk kell. Aggaszt, hogy most kezd bonyolódni a helyzet, amikor túl van az ötödik hónapon.
Június 6. hétfő. Az Évát megint kiírta az orvos. Nagyon nyugtalanító az állapota. Túl van az ötödik hónapon -- ha most veszítené el gyermekünket, az katasztrófa lenne. Rágondolni se merek!
Az idő egyébként májusi-szeles. Páskándi Géza drámáját olvastam a Kortársban. Jól megírt dráma a "tisztogatások" idejéből. A "túzokos" riportot írtam, majdnem kész is lettem vele, de egy perexet még írok eléje, a közepébe is kell egy betoldás, a mezőgazdaság vegyi és zechnikai kérdéseiről, s a befejezést egy kicsit átigazítani. Most lehet, most már van egy kicsi időm. A regény "lecsúszott" rólam, most már a saját életét éli, ha van saját élete. Csak a reményem maradt, hogy nem dolgoztam hiába. Megjött a diafilm is az őzes és túzokos felvételekkel, megint rosszul exponáltam a második részt -- fakó az egész, használhatatlan.
Június 9. péntek. Ma, hosszú idő után, esett pár szem eső. Ami a lényeg: Éva állapota jó. Ezen túl ma hozzáfogtam, s írtam vagy öt oldalnyit A vers születés című tanulmányhoz/-ból/. A munka jól megy, egy sor gondolat merült fel bennem munka közben. De ami a lényeg: teljesen világos előttem ez a rendszer, vagy pontosabban annak a rendszere, amit meg akarok fogalmazni ezzel kapcsolatban. A hármas vers-tér, s mindez, ami benne lejátszódik -- ismereteim szerint -- ma feltáratlan. Ha elképzeléseimet sikerül összefoglalni -- és miért ne sikerülhetne? --, azt hiszem, használható adalékokat szolgáltathatok a versteremtés geneziséhez. A regény után üdítő ez a másirányú szellemi torna; költészetközeli, és a felmerülő emlékek-tapasztalatok inspiráló hatása kétségtelen. Húsz éves munkám során ilyen jellegű, és méretű elméleti kalandozásra mindmáig nem jutott idő -- és talán ennyi időnek el is kellett telnie, hogy kellő tapasztalatra tegyek szert, s hogy eljuthassan azon gondolatok közelébe, amelyek a vers születésének legmélyebb, tehát legelemibb rezdüléséig levezetnek -- ha levezetnek. Néhány napon belül eldől, hogyan alakulnak az arányok. A bevezető "Bevezető és kétségek" címmel elkészült. ůgy tűnik, 30-50 oldalnyira való mondanivaló feszül benne. Majdnem egy könyv!
Június 12. vasárnap. Hűvös szél. Délelőtt főzés, ebédkészítés. De dolgoztam a Vers születésén; folytatom a Hármas tér első részének az írását. Egy csomó új szempont is fölmerült bennem; történetesen, hogy tágítani lehet a témát a saját tapasztalataim mentén a megfigyelésekkel és példákkal is. De ez igen messzire vezetne és csak az isten tudja, hová jutnék vele és benne. Tehát: vissza a legszemélyesebb sínre -- ezt biztosan tudom, mettől-meddig ér. És a példatár is teljesen autentikus -- belőlem való.
Június 16. csütörtök. Zivataros, szeles, inkább áprilisi, mint júniusi az idő. Reggel igen fájt a fejem, orvosságot is kénytelen voltam bevenni. A tegnap este nyakon lőtt őzet tettem rendbe, azaz beadtam közellátásra, fejét kifőztem, már fehéredik az erkélyen. Az egész nap merő semmittevés és pihenés. De ez is kell! Az ůj ěrás és a Nagyvilág ma érkezett számait lapoztam át. Az előbbi Duba regényéből közöl pozitív méltatást (Örvénylő idő), az utóbbi Tőzsér Holan-fordításaiból hoz párat.
Június 17. péntek. Az idő, mint tegnap. ěrtam egy keveset a Vers születéséhez; az epikai hátország részleteit próbáltam összefoglalni. Nehezen megy, de -- megy. Zalabai Zsigától jött levél. Örülök, hogy tetszik neki a regényem, s hogy úgy véli, még a jelenlegi viszonyok között is kiadhatja a Madách. Majd kiderül. A lényeg, hogy nem dolgoztam hiába. Varga Imre is levelet küldött, az Életünknek adott versek -- írja -- a nyáron megjelennek. ěrásokat kér. Verset, prózát, cikket, bármit. Csak győzném. Egészséggel, erővel.
Június 21. hétfő. Tíz napja nem írtam semmit, pedig sok minden történt. Pozsonyban Balázs Béláék megtámadtak az Illyés halálára küldött távirat miatt. Ocsmány és alávaló munka. A Madáchban sem változott a helyzet. Sárkánnyal nem tudtam beszélni, Mayer Judit pedig semmi újat nem mondhatott. Megegyeztem, hogy odaadom nekik a regény kéziratát. Az -- azt mondják -- megjelenhetne jövőre, ha jó lenne. Gombaszögön találkoztam Grendel Lajossal, azt mondja, most olvassa. Gombaszögön Lukács Tibor meghívott, hogy ebédeljek a küldöttséggel; így eshetett meg, hogy Jozef Lenárttal szemben ülve ettem meg, nem kis önváddal, hogy eljöttem, egy ebédet Rozsnyón. Csupa buta közhelyet és viccet hallottam. Gurszki Zsuzsa fordította Szapora Sándor főkonzul beszélgetését Lenárttal. Szapora értelmes ember, jó diplomata. Meghívott, látogassam meg a konzulátuson. A gombaszögi események a szokásosak. Még, örömömre Tőzsérék is ott voltak. Pénteken és szombaton meg ma a hugomék töltötték nálunk az éjszakát. Vettek új kocsit. Gyimesi Gyurinak megjelent az új könyve, írtam róla recenziót. A Holan-kötet is kész. Szép, és méltó Holanhoz a könyv. A Műhely '83-ban pedig Az Éden és a Golgota között című versem. Márkus Béla levele: regényemet egy nagyobb munka vázlatának tekinti. Ha száz évig élnék, minden eddigi "vázlatomból" nagyregényt írhatnék. Dolgoztam valamicskét a Vers születésén (Függőleges hullámzás), az epikai hátországot bütyköltem. A nyáron talán be is tudom fejezni. Az jó volna.
Július 1. péntek. Az egész nap -- készülődés. Holnap elutazunk három hétre. Évike tegnap kapta az évvégi bizonyítványát. Az iskolában és a zenedében is végig színjeles. Voltunk a könyvesboltban, választhatott magának meséskönyvet. Én Dobos Laci tanulmányainak gyűjteményét, a Gondok könyvét vettem meg s nyomban át is olvastam. A legtöbb írást már korábbról ismertem, zömmel a Szemlében jelentek meg, így inkább csak fel kellett frissíteni azokat. A leggyengébb a Szovjetunió-beli utibeszámoló. Neki sincs -- mint ahogy annak idején nekem se volt -- semmi olyan élményem, ami igazán írásra ingerelt volna. Dobos is csak a véletleneket rakja egymás mellé. Azok a részek a fontosak, amelyek -- már a többi írásban -- irodalmunk-közművelődésünk megalapozásával kapcsolatosak. A Gondok k
könyve -- fontos könyv. Forrásvidékeinkhez vezet el, ha továbbgondoljuk a bennelévőket. Dolgoztam valamennyit a Vers születésén (Füffőleges hullámzás), de befejezni már csak a nyaralás után tudom.
Július 30. szombat. Kiesett egy egész hónap. Megpróbálom -- legalább címszavakban -- összefoglalni a lényeget. Szigliget: Görömbeiék, Ilia Miskáék, ez volt a legszebb. De találkoztam -- s együtt voltunk két egész hétig -- Balassa Péterrel, Lengyel Péterrel, s egy asztalnál ültünk Esterházy Péterékkel. Ott volt Kis Pintér Imre is, Szedelényi Ervin, meg Varga Lajos Márton. Több ízben eljött az alkotóházba Mészöly Miklós s egy este Takács Gyula is. Voltak végnélküli, éjszakába nyúló beszélgetések-viták, de ezek számomra túl távoliak és elvontak voltak. Ezek a fiatalok -- Esterházy P. kivételével -- úgy látom, nem találnak a maguk számára pontosan körvonalazható cselekvési teret. Annak ellenére, hogy nagyon felkészültek szellemi téren. Gion Nandinak is ez volt a véleménye, amikor erről beszélgettünk. Voltam Győrött is vadászni, de eredménytelenül jártam. A két hét csodálatos volt, fényes napsütés, jó Balaton, nagyszerű ellátás. Búcsra érve győztük sorravenni az élményeket. 23-án E. lakodalma. Nyomasztó élmény. ůjra kiderült: ha lemondunk hagyományainkról, elveszítjük ünnepeink méltóságát; semmivé lesz az, aminek életre szóló élménnyé kellett volna lennie. Ezt egy jegyzetben -- később -- még majd megírom. Nagyon fontos! A múlt héten Vendégiben voltam riport miatt. Tegnap megjött az Alföld; verseket közöl és egy szép méltatást Olasz Sándortól az ůj Atlantiszról.
Augusztus 16. Napok óta az itthoni munka. Dolgozom -- délelőttönként az elkezdett prózán -- a címét, az Ĺllomást megváltoztattam. Több és jobb, s más is belefér így, tehát: Negyvenhat tele. Lassan, de folyamatosan írok. Túl vagyok a huszadik noteszoldalon...
Ma Csemadok elnökség. Alig voltunk határozatképesek. Kérdés: a szövetséget meddig lehet ilyen megalázó, koldus állapotban megtartani, szervezeteit működtetni. Jószerével az első félév elviszi az egész költségvetést.
Augusztus 25. csütörtök. Az utóbbi napokban egy sor váratlan esemény ért. Pozsonyban Sárkánnyal tárgyaltam a kézirataim sorsa felől, mert március óta teljes bizonytalanságban éltem. Tegnap Sárkány fölhívott, s közölte, hogy a verseskötetem (Az Éden és a Golgota között) jövőre megjelenik, '85-ben pedig a CSZMI-sorozatban a válogatás a prózámból. Micsoda fordulat! Nem is értem, hogy miért. Sárkány arról is meg akart győzni, hogy adjak írást az Irodalmi Szemlének. ůgy tudta, V. Rrzsi ellen van kifogásom. Megmagyaráztam neki álláspontomat Klimitset és Csandát illetően, de azt is hozzá tettem, hogy nagyon rossz választásnak tartom Varga Erzsit a Szemle élére állítani. Dilettáns és tehetség nélküli -- soha se lesz más. ěró se, és szerkesztő se. Vagyis a Szemle még mélyebbre fog süllyedni, mint ahol jelenleg áll. És erre nincs mentség. Jól -- márha az írás valaha is jól haladhat --, haladok az elbeszéléssel. Ellenben olvastam Grendel Lajos katasztrofális véleményét a regényemről. Most nem tudom, kinek higgyek. Mindenesetre ez új helyzet -- kézirataim kiadásának sorrendje lehetővé teszi, hogy néhány részletét átdolgozzam, esetleg kibővítsem. Ma pedig meghozta a posta a Mese a Hétpettyes házikóról című mesekönyvemet. A Móra Kiadó 16 ezer példányban adta ki, Somorjai Éva rajzaival. Szép kiállítású könyv. A kis Évikével együtt örültünk neki. Délelőtt esett egy kevéske eső, meg az éjszaka is, de fülledt meleg van, most is még. Tegnap óta mindenesetre derűsebb a hangulatom, s még az elalvás is gyorsabban megy, holott az utóbbi hetekben rengeteget kínlódtam emiatt.
Visszalapoztam a naplómban, s úgy találom, olvasmányaimról alig írok valamit. Holott a megszokott rendszerességgel olvasok napi 3-4 órát.
Augusztus 26. péntek. A hőség változatlan. Egyre nehezebben viselem, s dolgozni sem tudok már megfelelő tempóban. Ma is alig írtam 10-15 mondatot az elbeszéléshez; Délután Balogd Edgár az Acéltükör mélye című könyvét olvastam; az alcíme: "Félszáz igaz történet" Az elmúlt héten kaptam a dedikált példányt. Sok itthoni vonatkozást talámtam benne. Talán írok róla egy jegyzetet, bár úgy hallom, Edgár bácsi óvatossága és egyre érthetetlenebb naivsága egy csomó dolgot más megvilágításban igyekszik feltüntetni. Ennek ellenére végigolvasom a könyvet. A tanulság így is levonható belőle -- hogy hogyan ne bánjak az emlékeimmel.
Augusztus 28. hétfő. Későnyári nap. Délelőtt Évikével itthon; írtam egy keveset a Negyvenhat teléhez. ůgy látszik, a héten be is fejezem a nagyja munkát. Tegnap felmerült bennem annak a lehetősége, hogy felbontom, széttördelem több részre-tömbre. Talán még közé is lehetne építeni egy más cselekményt is: a Vagon leírását. De akkor mit csináljak az Ĺllomással? Mert az Ĺllomás is szerves része az ětéletidőnek. Vagy: hármas-montázs? Egyszer régen már csináltam ilyet a Lenyakazva és kiközösítve című novellában, ami annak idején az Irodalmi Szemlében megjelent, de könybe soha nem kerülhetett bele (...)
Szeptember 1. csütörtök. Bolondokháza. Beiratkozás az iskolába, zenedébe. Ráment az egész napom. Vagyis ma nem csináltam semmit. ěrt a mama. Megkapták a mesekönyvet, jól vannak, ez nagyon fontos. A Laci meséskönyve is elkészült, de még nem láttam, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá. Máskülönben jeles a mai nap -- tíz éve, hogy házasságot kötöttünk. Événak tíz szál vörös rózsát vettem erre az alkalomra, na és egy üveg pezsgőt. Azt még, látom, nem jegyeztem be, hogy befejeztem a Negyvenhat telét. Több, mint 30 noteszlap, vagyos kb. 25 flekk. De talán a végét újraírom, kibővítem, mert az az érzésem, hogy így, ahogy van, nagyon elharapottnak tűnik. Mindenesetre legépelem az egészet, s majd utána eldöntöm mit, s merre. Ráérek, semmi sem sürget.
Szeptember 4. vasárnap. Az éjszaka megjött az ősz. Esőt hozott és lehülést. Későn jöttem haza, éjfél körül, mert tegnap este Felsőlánc felett lőttem egy vadmalacot. Fejfájásra ébredtem, s egész nap sehogy se érzem magamat. Semmi lényeges, most is esik az eső.
Szeptember 8. csütörtök. Csendes őszi idő, elég hűvös. Délelőtt dolgoztam, két oldalnyi szöveg a Vagon-hoz. Délután levél Ilia Miskának, anyáméknak, Lacinak. Sokat gondolkodtam mostanában a regény felől. Hogy mi legyen vele. Csak "kiadható" írást érdemes-é kiadnom? Ha nincs benne más többlet is? Hogy érdemes-e tovább kínlódnom a nagyepikával? Nem a novella-e az, ami az én adottságaimnak a legjobban megfelel? Azok a szövegek, amelyek nem nyúlnak 30-40 oldalnál túlra. Az alkati, természetes adottságom erre képesít-e csupán; kizárván a tágabb koncepciójú kompozíciókat?! Ezt a kérdést előbb-utóbb el kell döntenem magamban, hogy az időmmel, energiámmal -- amíg van és lehet -- ésszerűen gazdálkodhassam. Nem elvetendő feladat: felismerni saját határainkat, s azokat felismerve élni-építkezni. Nem lemondani egy lehetőségről, hanem más alakban megvalósítani -- mert nem másról van szó. Ami egyetlen műben -- regény -- nem valósult meg kellő hőfokon, az megvalósítható novellában részenként, egymás mellé helyezve az egyes darabokat. Vagy ugyanezt megtenni, de regénnyé összefűzve?
Szeptember 23. péntek. ůgy látszik, a naplóból valamiféle heti összefoglaló válik. Hétfőn éjszaka utaztam Pozsonyba. Voltam a kiadóban, elhoztam a regényt (nincs tovább) azzal, hogy tavaszra nekiülök újra, és dolgozom még rajta. Majd kiderül. Kaptam egy példányt Lacink meséskönyvéből (A Tarisznyás meséi), hazafelé a vonaton el is olvastam. Tetszik. Három gyűlést abszolváltam kedden Pozsonyban, minden komolyabb eredmény nélkül. Egy fél órát Sidó Zolival is beszéltem; elmondtam neki abbéli aggodalmaimat, hogy ha nem változnak az anyagi lehetőségeink, a szövetség teljesen lebénul. ůgy láttam, nem értette a lényegét annak, amit mondtam, mert -- a jelenlegi elképesztő helyzetben is -- nagyon bizakodó. A taglétszám emelésének a lehetőségeit fejtegette, mint a legfontosabb tennivalót. Egész héten a Függőleges hullámzás című tanulmánnyal dolgoztam, mára befejeztem és le is tisztáztam (17 flekk). A Hétben két versem jelent meg (Faluvég, Tíz emberöltő foglya). Rengeteget olvasok mostanában, pedig pihentetni kéne a szemem, mert szemüveg nélkül nagyon rosszul látok, olvasni se tudok. A jövő héten, ha nem jön közbe a szülés, egy cikket kéne megírnom, s folytatni az ětéletidő Vagon című részét. Varga Lajos Márton hívott -- csak úgy. Lacitól levél jött, tegnap este pedig Vilma telefonált. Ma mamától jött hír: vasárnap szüret. Az idő derűs. őszi.
Szeptember 29. csütörtök. Hajnali fél négykor keltem, mentem ki vadászni. Szeles, de nagyon szép volt a hajnal, még akkor is, ha csak egy őzsutát láttam. Hét óra után jöttem haza. Reggeli, majd cikket írtam. Délelőtt a Csemadok JB-on Kolár Péterrel a jövő évi, 30. járási dal- és táncünnepély műsorfüzetét terveztük meg. Péternek előkerült egy színes filmje Fábry Zoltánról. Felhívtam a főszerkesztőmet, s megbeszéltem vele, hogy a Fábry Napokra ezekből a képekből közlünk egy oldalnyit, s hogy írok mellé szöveget. Délután a meséskönyvemből postáztam 7 kötetet, barátoknak, ismerősöknek. Még legalább 10 darab kellene, de egyelőre nincs. Este Apollinaire-t olvastam egy keveset.
Október 14. péntek. Október 11-én fiúnk született. Azóta nem jutottam el odáig, hogy ezt ide beírjam. Tegnap már Évával is beszélhettem telefonon. Nagyon nehéz szülés volt; Sándor fiúnk ugyanis 4,3 kilót nyomott világrajöttekor. Az anyja szenvedte meg. Ugyan megköszöni-e valaha?! Rengeteg telefon, gratuláció... Én pedig még csak büszkeséget se érzek. Az öröm mellett inkább valamiféle megnevezhetetlen félelem is belém költözött: hogy lesz-e erő, egészség a fölneveléséhez. Kell, hogy legyen! A kis Évike is nagyon boldog, és felettébb szorgalmas. Talán már holnap láthatjuk Évát és sorrendben a IV. Sándort!
Október 31. hétfő. Fél hónap szaladt el Sándorunk születése óta.
(MKKI, 2003. május 13.)
Igen-igen tisztelt Dénes György, drága Gyurka!
Ha jól emlékszem, Te is tagja voltál annak az innen-onnan összeverődött szlovákiai magyar író--költő csapatnak, amely 1953-ban a révkomáromi közönségnek személyesen is bemutatkozott. A Duna-parti klubház színpadán Bábi alakja rajzolódik ki markánsan, s a kis társaság minden tagjára árnyékot vetít, mert ő a hadsereg egyenruhájában jött közénk, és azt a versét olvasta föl, amelyben lőtéri sikerét kürtölte fenyegetően világgá. Ha Te is ott voltál, akkor könnyű átlátnunk, hogy pontosan ötven esztendeje ismerlek. Ha nem voltál jelen a bemutatkozáson, akkor csak 49 éve, mert 1954-től a pozsonyi egyetem hallgatójaként rendszeresen láttalak élőben, egész közelről. Tőzsérhez, Zs. Nagyhoz és a szobrásznövendék Nagy Jánoshoz csapódva egy-egy esten, amikor az ěrószövetség klubja a magyar szekció rendelkezésére állt, alászálltam a pince félsötét rejtelmeibe, s néma tisztelettel néztelek és hallgattalak benneteket. Ti már komoly felnőtt férfiak voltatok, Egrivel, Szabó Bélával, Tóth Tiborral, Gyurcsóval apáim lehettetek volna. Nősek, családosok, szerkesztők, műfordítók, Dobos főiskolai tanár -- Te pedig a rádió magyar osztályának szerkesztője. Egy évvel Sztálin és Gottwald halála után, a Rákosi-korszak első válsága idején, két évvel 1956 októbere és négy évvel az Irodalmi Szemle megalapítása és a Nyolcak antológiájának megjelenése előtt, irodalmunk bronzkorszakában -- a hőskorban, amelyre minden megmosolyogtató bugyutasága ellenére csak könnyes szemű hálával emlékezhetünk, mert volt, amilyen volt, de ha nem lett volna, ma nem volnánk itt együtt, ünnepelt és ünneplői, mert valahol máshol volnánk, és mással foglalatoskodnánk. Lehet, hogy szövegekkel, de ez nem is biztos. Csak az látszik cáfolhatatlannak, hogy nem itt, Pozsonyban, és nem Szlovákiában élnénk. Valahol máshol, valószínűleg Magyarország területén, mert írói hajlamainkkal bennünket is átpasszíroztak volna az államhatáron.
Mindig vitatkoztatok. Nem emlékszem tételesen, mi mindenről folyt köztetek a szó, nyilván a műnemekről és műfajokról, versről, szépprózáról, riportról, kritikáról, ami nincs, vagy ha van, fabatkát sem ér, a szocialista realizmusról, a negatív és a pozitív hősről, a tartalom és a forma viszonyáról, hogy mit is kezdjünk a sztálini--zsdánovi "szocialista tartalom nemzeti formában" axiómával, amely szerintük a szocialista realizmus alapképlete lett volna, kötelező érvénnyel, fővesztés terhe alatt, s ha emlékezetem nem csal, még egy-egy frissen kinyomtatott szöveget is megvitattatok -- de elmémben a részleteket nehezen áttörhető köd borítja.
Történt azonban, hogy a szerény atyai apanázs mellett pénzre volt szükségem, és Zs. Nagy, aki idővel rádiós lett, becsábított egy hangpróbára. Először megboldogult Nagy Jenő barátunkhoz terelt, aki váltott velem pár szót a folyosón, s kirúgott. "Ki ez a szerencsétlen flótás?" -- kérdezte aztán Lajostól, aki csak később számolt be róla. Ha rögtön kikotyogja, soha többé nem néztem volna a rádió felé, s nem olvashatok esetenként híreket Hostokkal fölváltva néhány évig, így azonban sikerült Lajosnak az asztalodhoz tálalnia. Ekkor kezdtem megismerni varázslatos, irizáló (most hosszú és szövevényes leszek) ironikus-önironikus-szarkasztikus-gunyoros-játékos-szomorkás-bölcs-sebzett-érző-rezignált-fanyar személyiségedet. Azt hiszem, sok mindent kihagytam, de bocsásd meg, nem bírnám tovább levegővel. Miután stúdióhangomat szalagra vettétek, behívtál a technikusokhoz, s amit olvastam, leforgattátok. Akkor szembesültem először, döbbenten, a beszédhangommal. "Na, magára ismer?" -- kérdezted fanyarul, kissé nazálisan. "Ez nem én vagyok!" -- vágtam rá. "De bizony maga az, barátom, csak maga másként, a rezonáló koponyájából hallja a hangját. Na, hogy tetszik magának?" -- Akkor még szép, fejlett ungi-zempléni kettőshangzóimmal is szembesültem a szalagról, az idő nem sorvasztotta el őket, mint azóta. Szóval mindenképpen döbbenetes első élményem volt, amely közvetlenül hozzád köt. Hazamentem, s vártam az értesítést, hogy lesz-e belőlem bemondó vagy sem. Hamarosan távirat hívott a rádióba, hozzád, s egy verset nyomtál a kezembe. Címe, szerzője hiányzott a gépírt papírról, s mondtad, hogy szalagra kellene olvasnom a szöveget, mert rövidesen adásba kerül. A folyosón járva-kelve ismerkedtem a költeménnyel, s amikor úgy éreztem, hogy kész, a stúdió mikrofonjához ültem vele. Kérdezted, tetszik-e a vers. Mondtam, hogy nem rossz, de mondaná már meg, ki írta. "Majd megtudja" -- mondtad. -- "Nem érdekes." Meghallgattam, s a fölvezetésből derült ki, hogy a vers szerzője Te vagy. Akkortájt váltottál hangot, leltél igazi költői énedre, s ebben a lépcsőfordulódban kezdtünk emberileg is összemelegedni. Nemcsak és nem elsősorban én, hanem mind, akik nemzedékenhez tartoznak.
Nem ment ez könnyen, mert jóllehet a két generáció, az "öregek" és a "fiatalok" csapata a kétkezi emberek, földművelők és ipari munkások osztályából tört fel, más-más élmények érleltek bennünket felnőttekké. Benneteket az első köztársaság magyarokat kisemmiző földreformja, a világgazdasági válság, a szülők munkanélkülésége, a szegénység, nem ritkán a nyomor, az olyan-amilyen konszolidációjából tüstént az újabb világháborúba csúszó Magyarországból történt kiábrándulás, maga a világháború, az azt követő visszacsatoltatás és a csehszlovák nemzetállami téboly orgiája, majd a prágai kommunista puccsot követő lassú elcsöndesedés, a viszonylagos nyugalom, a szellemi építkezés kezdetei a romokon, a majdnem-semmiből -- Titeket ezek a dolgok motiváltak. Ez mind bennetek volt: sejtjeitekben, csontjaitokban, izmaitokban, reflexeitekben, világlátásotokban, történelmi tudatotokban, erkölcsi ítéleteitekben, annak megítélésében, hogy mi és ki a jó és a rossz, esztétikai elveitekben és társadalompolitikai programotokban: osztályharc, a tőke, a termelőeszközök, a föld, a gyár, a kastély és a kúria népi (közös, állami vagy szövetkezeti) birtoklása, hogy embernek ember általi kizsákmányolása kizárattassék. Ha egykorúak vagyunk, és azt éljük át, amit Ti, magunk is hozzátok hasonlóan gondolkodtunk volna. Ĺllami kereskedelem, egészségügy, iskola, nyugdíj, egyház, a javak begyűjtése és központi újra elosztása, a Marxék utópiáját a valóságba erőszakoló Lenin és Sztálin diktátori modellje szerint, tetszetősen hangzó jelszavakkal. Akkor még nem derült ki egyértelműen, évtizedek tapasztalata kellett ahhoz, hogy lássuk, hogy a XX. század első felének primitív feudálkapitalizmusára, annak belső nyavalyáira nem a lenini, hanem egy szociáldemokrata gazdaságpolitikai modell adhatná az írt, ahogy a nyugat-európai országokban a háború utáni évtizedek során túlnyomólag, egy jobb- és baloldali politikai váltógazdaság keretei között cselekedte. Az én nemzedékem, amelyet nem kötöttek meg akkora mértékben a két háború közti két évtized sorsrontó tapasztalatai, mint a Tiédet, hogy Gyurcsó például kisgyerekként kétszer is végigkoldulta édesapjával a Köztársaságot, vagy hogy Szabó Béla gyermek- és ifjúkori éhezéseiből építette meg líráját és prózáját, gyorsabban eszmélt, és nem viszonyította napi tapasztalatait a múlthoz, hanem belső igényeihez mérte őket, a József Attila-i örök mérték szerint: "Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséghez mérd magad! / Sziszegve se szolgálok aljas, / Nyomorító hatalmakat." Ebből és jobb iskolázottságukból eredt a tietektől eltérő irodalomeszményük, nemzedéki türelmetlenségük veletek szemben, s Tőzsérnek az a programverse, amely az Irodalmi Szemle első számában, 1958-ban jelent meg: "Rúgok, ha rúgnak, / szúrok, ha szúrnak, / nem hajlok sem új, / se régi úrnak..."
Nemzedékemmel ért be a TIetek is, majd eljött az idő, amikor a generációs különbségek eltűntek, s az ars poeticák egymás mellé simultak. Sorra jelentek meg szebbnél szebb köteteid, és szóltál bennük szép, tiszta, szomorú költői hangodon. "Zümmög a fecskefarkú szél, / a kútgém szundikál, / egy borzas komondor biceg, / és tétován megáll. / A csöndre lassan ráborul / a barna éjszaka, / s a kelő holdra vicsorog / az éhező kutya. / Ott csüng a hold a fák fölött: / a mennyei falat, / ott lóg az égi füstölőn / a szalonnadarab. / A kutya szája csupa hab, / a szeme csupa vér, / az őskín, az éhség kínja / csihol tüzet szívén. / Meglepi korgó horpaszát / a jeges reszketés, / s a néma holdra felüvölt / a kétségbeesés." (Éhség). Nemcsak az állat és a test éhezik így, hanem egész emberi egzisztenciánk, kívül és legbelül. S ezt a remeket is Te írtad! Gyermekverseket is költöttél, ám engem főleg őszi hangulatú verseid serege hódított meg. Senki sem állított nálunk olyan lírai emlékművet az emberi mulandóságnak, mint Te, ám ezt annak is köszönhetjük, hogy költőink közül senkinek sem adta meg az ůr éveidnek számát, a kegyelmet, hogy ezt az emklékoszlopot verseiddel megépítsd. Szeret Téged a Teremtő és megtartó Isten.
Kevés szlovákiai magyar író gyűjtött össze és olvasott el annyi könyvet, s vált ezáltal olyan műveltté, mint Te. Született költő vagy, ezt kötetenként minden versed tanúsítja. Bohém, kelekótya, kóbor költő-lovagok józan és bölcs barátja voltál, köztük és mégis függetlenül, készen arra, hogy akár egy-egy alkalmi szállással is segítsd őket, ha megszorultak. Az elmúlt ötven év társadalompolitikai és történelmi bugyrain is így haladtál át, makulátlan lélekkel és patyolat öltözetben, mint Dante a Pokol turistaösvényein. Dante kalauza Vergilius volt, a Tied hitvesed, Margitka. Legyen áldott mindenért, amit érted és értetek végbevitt.
Szeretve tisztelt Gyurkám, örülök, örülünk, hogy közöttünk vagy, s hogy 80. születésnapod közeledtén is felköszönthetünk. Elviselhető testi állapotot kívánunk Neked; élj nemes szenvedélyednek, művelődj tovább, írjál még nekünk verseket, és mondd tollba emlékeidet; szép a prózád, s annyit tudsz az életről, világunkról, kisebbségi sorsunk mélységeiről és magaslatairól, mint közülünk senki, hiszen a rádió régi épületének, az egykori Főreálnak padlásteréből, hivatásod és munkahelyed magaslatáról mindent, mindenkit tisztán láttál, és hiteles mérlegedre tettél.
Köszönjük, hogy vagy, s hogy Tieiddel együtt vagytok, és kérjük az Urat, hogy tartson meg Téged mindnyájunknak, elviselhető testi-lelki állapotodban, sokáig. Isten éltessen!
Koncsol László
1. A táj
Szerelmes földrajz című könyvével Szabó Zoltán műfajt alapított. A szótársítást azonban, bevallása szerint, a fogalmat Cs. Szabó Lászlótól kölcsönözte. Maradjunk hát az átvevév nyomdokán! Bogozzuk tovább a fogalmat a saját tapasztalataink szerint! Mindenek előtt azonban megállunk a felismerés láttán: milyen érzékletes a magyar nyelv! A földrajz ugye a föld rajza, melynek formáit, szerkezetét térképek, tehát a tér képei ábrázolnak. Az iskolában tantárgy, később valóságlátásunk alapja. Világképet jelez. Aminek rokona, mintegy leszűkített változata a tájkép. A táj! Szabó Zoltán állítása szerint meghatározza az embert. Az érzékeire hat, magával ragadja és formálja tudatát, mintegy beleépül. De hát hogyan épülhet a természet tárgyi világának élő változatossága a lélekbe? Kérdésünk, melyre választ keresünk, most így szól: mint épült belénk a föld rajza és a táj képe, amennyiben a múlt század harmadik évtizedének elején az alsó Garammentén születtünk?
A parasztporta, a ház, istállók és kamra, az udvar, szín és a pajta, s az utcakép is adottak, a maradandóság rokonai. Képük tartós, alig változik. A Patak más. (Nagybetűvel, tulajdonnévként írom a nevét.) Egyedi jelenség, kettéosztja a falut. Nyáron lustán csörgedez, libák fürösznek benne. Télen vastag jég alatt tűnik el, csuszkálunk a jegén. Ĺrtatlan vizecske. Olvadáskor azonban zavarosan megduzzad, s a gyors nyári záporok is megvadítják. Ismeretlen természeti erő költözik bele. Hatéves lehettem amikor egy éjszakai felhőszakadás után majdnem elöntötte a falut. Reggel a felázott talajt nézegettük apámmal a házunk előtt. Kusza sárgás vonalakra, szeszélyes ábrákra, szemétrakásokra és habmaradékokra mutatott: eddig ért a víz! Majdnem befolyt a kapun. Nagy áradás volt... A lehetőségbe, hogy a víz bejön az udvarba, beleborzongtam, majd sírva fakadtam. Borzalmas kép számomra, ahogy a jámbor utcát, a derék akácok, ráncoskérgű füzek és magas topolyafák gyökerét és törzsét elönti a zajló víz. Végig rohan a "mi sorunkon", alámossa a köves utat, elsodorja a gyaloghidakat, leúsztatja a felvégről a lábasólakat, deszkákat cipel és szemetet hömpölyget. A házak felé árad, hogy mindent elemésszen. Iszonyatos képzeletbeli kép. De a napocska már melegen süt és a nedves föld felett nyájas párák remegnek, a Patak még zavaros és vad, hányja-veti magát medrében, a libák azonban már bele merészkednek. Mi lett volna, ha bejön az udvarba? -- szipogom. Nagy baj lett volna... igen nagy baj! -- mondja nyugodtan apám. Elámít, hogy ő nem fél...
A táj tehát a drámai élmények által hat a gyerekre. Néha szinte rákényszeríti a borzongást. Az erdő sem csak látvány, derék fák tömege, zöld lombrengeteg! Hanem ugyanakkor sejtelmes csend, váratlan roppanás és halk zörej, nyugtalanító homály, szorongató titokzatosság. Kamaszkoromban a Búrosba indultam a sasok után! Gyakran magányosan kalandoztam, néha féltem is, de lebírtam a szorongást. Tudtam, hogy egyetlen fenyvesünkben, borókák és lucfenyők erdejében sasok fészkelnek. Parlagi sasok lehettek! Kezdetben, a Cserestón és a Kalmáré-erdőben tölgyek, bükkök és kőrisfák alatt jártam, komoran neszező lomberdőben, surrogó avaron, meg-megroppantak az ágak, mozdulatlan bokrok, nagy élő csend vett körül. Az erdő a gyanútlan kóborlónak kihaltnak tűnik fel, ritkán pillant meg vadat az avatatlan. Elillannak, meglépnek, mielőtt még észrevenné őket. Sokára értem a Búrosba, ott még jobban leigázott a látvány, megszeppentett a csend. Deréknyi szálfák tetején, irdatlan magasban mélyzöld lombozat ül. A lombozat összefüggő, mintha sötétzöld égbolt lenne. A "természet templomának" élménye akkor születhetett bennem. A mély csend és nagy nyugalom pátosza, a mindenség korai megsejtése. Szellő sem rebben, a fák mozdulatlanok, végtelen -- szinte baljós -- nyugalom. Benne jómagam, az emberparány! Sasokat nem láttam, néhány éles -- fenyegető -- rikoltás jelezte, hogy valahol ott lehetnek. Ma is visszatér bennem a sikolyszerű hang, amikor az emlékre gondolok, a Búros erdőre, s a sas kiáltására, amelybe akkor is beleborzongtam.
Ahogy a Mélyvíz látványába is! Csendes patak a Lackó, medre sekély ám a Betonon túl majd száz méteres átmérőjű öböllé tágul, amelyben örvénylő víztömeg kavarog, alámosva partjait. Nyugtalan tó, tengerszem lehetne, a szelíd Lackóhoz képest óriás. Nincs alja!, mondják. Mint néhány faluval délebbre, Nemesorosziban, ahogy Ozsvald Ĺrpád írja A feneketlen tó című versében: "...melyről legenda szól: -- Nincsen alja." Igen, mint a tengerszemek, nagy hegyek között vannak valahol, a roppant mélység metaforái, a végtelenbe merülés szimbóluma. De maga a Beton is félelmet kelt s vonz is egyben, rémség és pusztulás lehetősége. Vízáteresztő építmény, amely a Perec vizét átviszi a Lackó medre alatt. Északi oldalán a felhúzott "suber" előtt a Perec vize örvénylik, lázadozva eltűnik a szürke betontorokban, hogy a másik oldalán elégedetlenkedve felbuzogjon, felszínre törjön. Mondják, egykor borjú esett a torokba s a mélység elnyelte, mire a déli oldalon ismét felbukkant, élettelen volt! Ahol a víz ereje kérlelhetetlenül mutatja magát, az emberfia beleborzong! Mint a Malom keskeny hídján is a zúgók felett! Borzongva hallgatom a vasrácsok mögött a Francis-turbina őrlő morajlását, s amikor a híd "pallóiról" lelestem a mélybe, ahol a fehér sugarakban bömböl a zúgó erős vízsugara, mindig féltem, hogy a vízbe esem s a zúgók vize elragad. A természeti erők megfogják a gyerek képzeletét s nyargalni késztetik!
A "partokat" is meg kell említenem. A part szó a falum szóhasználatában nem csak vízpartot, a meder szélét jelenti, hanem még inkább dombra vivő utakat és kapastkodókat, meredélyeket és veszélyes lejtőket, kiszámíthatatlan emelkedőket. A Lapos például! De hát miért Lapos, amikor majd negyvenöt fokos emelkedő?! Üres szekérrel is megizzasztja a lovakat. Lefelé még veszélyesebb, fékezni kell a szekeret, megkötni lánccal legalább egyik vagy mindkét hátsó kerekét, hogy sikongva csússzanak alá a lejtőn. Ha a megrakott szekér meglódulna, a lovak a rúddal és tartólánccal nem bírják megtartani, elnyomja őket és a gazda a rakománnyal együtt valahol a pokol tornácán áll meg. Nincs nagyobb veszedelem, mintha ilyen parton "feldől" a szénásszekér!
Szabó Zoltán méltán állítja, hogy a táj arca az emberre vetül, meghatárotta lakói jellemét. Milyen embert formálhat olyan táj, mint a miénk is ott az alsó Garammentén, ahol a síkság dombokba megy át és mindkét tájelem megköveteli a hozzáértést? Alföldi jellegű is, másrészt az északi előhegységek déli nyúlványai is meghatározzák. Összetett szaktudást és gazdag tapasztalatokat követel a paraszttól, laposokhoz és dombokhoz egyaránt értenie kell. Sokoldalúságra és találékonyságra, rögtönzőkészségre okít. Ĺllatszeretetre, földismeretre, fákhoz -- kövekhez való jóviszonyra kényszerít.
2. A haza tehát?
"Azért mind az, mert a Kárpátközi-táj a hazát mondja, a többi meg csak a világot?... az átlag magyarok azt tudják, amit a földrajzban megtanultak az országról, megyéről. De alig-alig tudják, amit át kellett volna élniök a hazáról, s a szűkebb hazáról, a tájból. Az állam polgárai ők s alig a haza fiai." (Táj és magyarság, 1939.) A táj meghatározó voltáról töprengve mondja Szabó Zoltán, a haza eszménye felé tágítva a szülőföld élményét. Szerelmes földrajzában a táj, haza és magyarság szoros összefüggésben és nemes egységükben szerepelnek. ůgy utazgat -- fizikai és szellemi mivoltában -- a Kárpátokon belül, mintha mindenütt otthon lenne, a hazában mozogna. Külföldi utazásai során is vissza-visszatér összevetéseihez alapokért, érzéki példákért, alapozó gondolatokért. Olyan érzéseket és sorskérdéseket fogalmaz meg, az életjelentéseket feltárva és magyarázva, amelyek kezdetei óta foglalkoztatták, állandóan ihlették a magyar irodalmat, időnként kínozták, máskor felszabadították, nemes értelemben magyarrá tették. Határokat alig ismerő utazási kedve nem példa nélküli előttem. A háború idején a Magyar Királyi Ĺllami Gimnáziumban a Kárpát-medencét magam is egységében, hazaként tanultam. Ĺm azt is a saját tapasztalataimból tudom, hogy később, kisebbségiek számára már nem adatott meg ez a lehetőség. Már apáink idejében is érvényét veszítette.
Az új helyzetet érintően, egyéb lehetőségek felkutatása érdekében nézzük, hogy a második világháború után újraszülető hazai magyar költészet, amikor alig három évtizednyi létének romjai alól ismét kidughatta éretlen és gyermeteg csíráit, milyen hangot talál! Milyen formában leljük meg benne a fenti fogalmakat? Ma már nem beszélünk róla, annyira közhely, hogy ezek a lírai zsengék az emberré válhatás örömének hálájából és megemésztetlen politikai eszmék tűzijátékából táplálkoztak. Váratlanul hazára lelt a szlovákiai magyar verselő. Ismét bízhat önmagában és közös kérdéseikről sorstársaival anyanyelvén beszélhet. Öntudattal szólhat, nem feledve, hálája mindezért kit illet! Amikor a gyermek gőgicsélni kezd, nem érthető, teljesértékű beszéd az, de már emberi hang! Ezzel indokolhatom, hogy néha bizony klapanciákkal kell foglalkoznom, költészetről szólva is! Első verseykönyvünkben (Dénes György: Magra vár a föld. Magyar Könyvtár könyvkiadó, Pozsony, 1952 szeptemberében.) már találkozunk a haza fogalmával: "Épül hazánk, épül a béke / erős, szilárd tervekre mérve." Vagy ilyen formában: "Épül hazánk s a munka nem fecseg", alább pedig: "...hazánk a jog, szabadság hazája,/ szívére mindenkit egyformán fogad." Itt a líra még sekélyesen buzog, de a mi tájunk szülte. Már erről is szó esik: "Mikor a karcsú vonat rohan / a fénylő messziségbe veled,/ tekints ki szellős ablakán / és megérted az életed." Tragikus bizonytalanság súlyos korszaka után a költészetnek alig nevezhető sorokban, közhelyes képekben a szlovákiai magyarság haza-fogalma és szülőföld-élménye vajúdik. Ebben a korban s a későbbiek során is érvényesen nem fordul elő a nemzet fogalma, csak a haza, amely immár otthon lehet! (Zárójelben jegyzem meg, hogy talán éppen ezért vált következetessé a nemzetiség fogalmának használata, több, mint a kisebbség, bizonyos kötődésekre utal. Sőt hatvannyolc idején olyan elmélet is támadt, hogy a szlovákiai magyarság egészében "nemzetté" minősíthetné magát, ami viszont úgyszintén hamvába húnyt!) A magyarságtudat azonban azonnal hangot kapott! Gyurcsó István Anyám mosolyog című kötete (Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1955) egyik 1945-ben írt versében olvassuk: "Alázattal kérlek meg én Hazám! emelj magadhoz...", mert, írja később 1947-ben: "A háború után már a béke / virágozhatna a nép kertjében,/ de a hideg törvény Kórót nevel..." Ugyanezen évből, Pardubicéből való a Megy a vonat című vers: "Fél vagon széna, két tehén, négy ember,/ Megy a vonat, liheg messzi táj felé." Bábi Tibor Ez a te népek című könyvét is a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó jelenteti meg 1954-ben. ş egyenesen, közvetlenül szól: "Magyar vagyok, magyar,/ ki hazájában is hontalan volt,/ kit két ország is megtagadott." s a Pártnak mond köszönetet: "mely visszaadta méltóságom,/ jogot és hazát adott." Hazám, hazám című kötete Okulásul verséből való egy év múltán a gondolat: "Nyolc testvér közül mai napig,/ csak én maradtam meg magyarnak;/ embert alázó kényszerűség,/ a nyolc közül csak én tagadlak." Néhány strófával alább így folytatódik a vallomás!"... Magyar ember csak magyarként / marad meg nálunk ép embernek,/ mert magamagát érulja el,/ ki oktalanul másképp vélte," Józanság van a gondolatban, karakán dac és érvényes jövőkép. Parafrázisként "gondolkodó földrajz"-nak nevezném. Olyan magnak, amely mindig is élt a kisebbségi gondolkodásban, s íme hangot is kapott, évtizedek során pedig nemzedékek tudatában termékeny önvizsgálattá érett.
Ozsvald Ĺrpád könyvében pedig (Tavasz lesz újra, kedves. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956) már a líra igaz nyomait is felleljük! Ez a föld, ez a táj című verséből idézem: "Van hazám, Nem vagyok többé árva,/ hontalan, kit bús vágy tüze éget./ Ködkalappal int felém a Tátra..." Lírai ízeket keresve a kiadók nevének változására is ügyeljünk, jellegzetes korjelenség. ÉPpen megszűnik a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, ahogy a Magyar Pedagógiai Főiskola is abban az időben, Ozsvald könyve tirázsában, kolofonjában ezt találjuk: Szépirodalmi Könyvkiadó (ez szlovák kiadót jelent), s Pozsony helyett Bratislava. Dénes első könyve még 3000 példányban jelent meg, Ozsvaldé 600-ban, Bábié 1000-ben. Változások történnek az irodalom házatáján is, elmozdult valami s nem kedvező irányban. Valami történt a társadalomban s még inkább a lelkekben. Ötvenhat közeleg...
Ozsvald igazi lírikus, örzésteli, sajátosan emlékező. Már korai verseiben hitelesen jelenik meg a táj költői képe, a szülőföld lenyomata. Emlékei azonban nem sóhajtozó vágyakozás és nosztalgikus múltidézés formájában jelennek meg, hanem feledhetetlen, mert mélyen átélt valóságkénr, realista tényismeretként, hiteles esztétikai értékként. Metaforái és szimbólumai sorát gondolativá érlelt impressziók és szürrealista álomképek gazdagítják. Falun szebb a tél című versében "Kucsmát húznak a húzak,/ este csendes alázat / ül a havas fák tetején." POntosan és maradandóan rajzolódik a szülőföldélmény! A zsarnok eszmékkel teli korban szinte szokatlanok emlék-élményei és ragaszkodó érzései. Mintha arra utalna, nemzedéke elfogadja az eszméket, de közben a közösségi érzések stigmáit és a történelmi sorsélmények lenyomatát kutatja önmagában. Talán szemükre vethetnénk, hogy a közelmúlttal korán kibékültek! Hogy olyan dolgokért hálásak, amelyek jogokként megilletik őket. Igazságtalan lenne! Aki a jogfosztottság állapotát megélte, utána nagyot lélegzett és sérelmeit magába temetve próbált ismét szabadon élni, előre nézni, emberi módon létezni. Hiszen közben más szabadságkorlátozó intézkedések is történtek. A későbbiekben látjuk majd, hogy a magyar sorsba való beletörődés és a vele való kibékülés, a történelem sötét erőivel való küzdelem, a megmaradás ösztöne által ihletett alkotómunka jellemezte évszázadokon át Felső-Magyarország félévezredes múltját! A tűréssel és szívós munkával való ellenállás mintegy a táj inspirációja és az itt élő magyarság benső erőtartaléka, a nemzeti lét szellemi öröksége.
Már Balassinál érvényes, ami Ozsvaldnál szemléletesen megvalósul. A vonatból nézve "A mohos sziklák otromba lábát / Hernád vize fényesre mossa," majd a garammenti Nyári kép-en "Rakott szekerek állnak a kompon; / előttük csendes ökrök pihennek." Fontos felismerni, hogy ez nem idill! A szülőföldi táj realizmusa, mint Petőfi verseiben. Az emlékező szeretet, melyre az embernek szüksége van, hogy a világ rázúduló nyomását elviselje. S mintha ehhez szüksége lenne emlékeire. Múltja táplálja jelenét, jövőképe bizonytalan. A kisebbségi ember sorsától kapta osztályrészül, hogy nehezen felejt! Ha önkényt búj a kényszerű formák kalodájába és engedelmesen igyekszik hasznossá válni, akkor is csupa emléket talál, önmagát keresve! Helyzete eleve kételkedésre buzdítja. Ozsvald esztétikai okokból keresi a harmóniát, az elhagyott Csordakút láttán mégis felmerül benne a kérdés: "Meghalt a pásztor, kiszáradt a kút./ Mit kérdez engem, kései tanút?" S amikor egy (ismeretlen) vándor nyomán, tört csapáson jár, megérinti a kínzó kétely: "Lehet, célomhoz sose érnék, / a süppedő hó betemetne,/ de nem marna soha fájó szégyen / -- úgy halnék meg, utat keresve." Nem a költő tehet róla, hogy a hangulatai és tájélményei nyomán születő metaforák és szimbólumok az elvont gondolatok felé vezetnek, hanem inkább a sorsa okozza. Olyan élményei, melyekben önmagát keresi, mint ahogy a tájban is. Az érdesebb hangú Tőzsér Ĺrpád első kötetében (Mogorva csillag, 1963) ilyen hangulatra találunk, miután "csillagok közt" tölti az éjszakát A Kis-Krivány alatt című versben: "Fekszem a hazámban,/ jobb karom a párnán./ Nem mozdulok, mégis mintha / a falumat járnám.", bár messze került tőle, hiszen "kuszált az én sorsom, mint a / beteg bárány szőre."
Az ötvenes években hit és kétellyel átszőtt drámaérzet vajúdik líránkban. Sorsa egyéni és közösségi tragédiáinak értelmét keresi a költő. Persze a cenzúra működik s nem kevésbé az állambiztonsági szervek. Különösen feszült ötvenhat ősze, Tőzsér verse hiteles! Az şszi világ -- őszi szemmel címűben úgy látja, hogy a ragyogó nyár s amit "egy évig tanult/ a föld, halomra hullt / egy nap alatt." S "...a nyers való / jelenti a világot.", mely "csak rög, meg avar!" "A keserű magyar", ki bőszen átrendezte hitét huszonkettedik esztendejében, "most áll zavartan-fakón/, új után kutatón,/ a mozgó, furcsa őszben." Tőzsérnél tűnik ki leginkább, hogy költőink fiatalok eljutnak az elmúlás megérzéséig, a vég sejtelméig, a halál gondolatáig! ěme a Mogorva csillagban: "Apám odalenn,/ hideg lehet, mert / eres testedből / fagyrózsák nyólnak, / koszorúvázak, csontfehér füvek." A megsejtett igazság személyes is, közösségi is. "Apám, örököd / nehéz, de élem." Nem lehet másképp, minthogy a Felföld déli szegélye, a mi tájunk sajátosan drámai múltat ismer, egyénien tragikus történelemmel terhes. Mintha költőink is ezért nem érintenék a nemzet fogalmát és számukra a haza bensőségessége is lassan elkopik!
Az élmény
A földrajz nem csak tájakról szól, hanem emberekről is, meg ahol laknak: falvakról és várásokról. Közeli és távoli városokról. Ma már nem tudom eldönteni, melyik főváros nevét hallottam először, Prágáét vagy Budapestét?! Inkább Prága lehetett, mert abban az időben ott katonáskodott apám. Talán még nem is beszéltem, amikor levelek jöttek és mentek a cseh föld és a falum között, körülöttem olvasták őket, beszéltek tartalmukról. Az ilyen korban hallott fogalmak valahol nagyon mélyen rögzülnek a tudatalattiban. Aztán a városok nevéhez nagy emberek híre társul. Masaryk elnök nevét korábban hallottam, mint Horthy Miklós şfőméltóságáét! Ferenc Jóska és Bécs városa, meg Bosznia messzi tájai is korábbi élményeim lehettek, hiszen ott katonáskodott a nagyapám. Egykor onnan hozta a csinkvanti szőlővesszőket, meg az örökzöld nyetatafát (tujafát). Bizony Masaryk neve és Prága városa nagyon korai élményem, a "tatíçek náż"-t (a mo apókánkat!) már a népiskola első osztályában ünnepeltük. De ezen is túl mind az elnökhöz, mind a fővároshoz családi legenda is tapad. Egy nagy állami ünnepen Masaryk elnököt katonai defilé -- díszparádé -- köszöntötte, Lovastüzér apám a hat ló vontatta tizenöt és feles ágyú éllovasaként "defilírozott" az egyik elnök és a kormány előtt. Kitűnő lovas apám délcegen megüli a tüzérlovat. S a parádé végén az elnök, maga is ismert lovas, apámékhoz ment és megdicsérte őt a tüzérek előtt: "Délcegen, egyenes tartással kell megülni a lovat, mint Duba tüzér!"
Nem csak az esetre, de arra sincs már tanú, kinek mondta el apám a történetet. De én hiszek benne, lehetséges volt, apám valóban jó lovas és a legenda nem magától keletkezett. Máig bennem él. Horthyt se láttam soha fehér lován, de tudtam róla, hiszen a névnapjára rendezett iskolai ünnepségen majd beletört a nyelvem, míg kimondtam a címét a köszöntő versikében: şfőméltósága! Szerelmes földrajzunk íhy épül bennünk egész életünkben. Sorsunkkal nyit számunkra széles panorámát. Gyakran a véletlen is közrejátszik ebben. Harminc évvel később magam is Prágában katonáskodtam, tüzérként a ruzyni kaszárnyában. Ĺgyúink Prága légvédelmének egyik láncszeme. Ötvenhat "furcsa ősze" után éjféltájt gyakran riasztottak, ilyenkor nyugaton lökhajtásos repülőgépek szálltak fel valahol és nekirepültek a határnak. Közvetlenül előtte visszafordultak, nem jöttek át, borzolták az idegeinket. Százegynéhány kilométeree lévén az országhatár, riasztották persze a légvédelmet. Pokolba kívántuk még azt is, hogy Prága oly közel van a Szudétákhoz! Dobos László írja, hogy történelmünk -- bakatörténelem! Később erről még több szó esik, a felföldi táj bizalmas közelségből ismeri a katonát.
Aki, ha nem zsoldos, a hazát szolgálja. De mi van akkor, amikor a haza fogalma bizonytalanná válik és jelentése a gyakorlatban illékony ködökbe vész? Bonyolult helyzet áll elő, tanácstalanság és kényszer, Bábi Tibor dilemmája -- két ország is megtagadott! -- valós magot rejt. Bizonytalanságot, talajvesztést. Fábry Zoltán 1936-ban Hazánk, Európa című esszéjében fogalmazta meg a kisebbség haza-eszményét. Tartósnak bizonyuló, fontos ídea! Valamiféle hatalmon-kívüliségben gyökerezik. Nem állítja, hogy a -- akkori -- szlovenszkói magyarság gyökértelen lenne, netán hazátlan. Hanem hogy a haza fogalma egyrészt földrajzi helyzetével adott, másrészt az európai humánum-eszménnyel és kulturatudattal teljesedik ki. A demokratikus hatalomgyakorlással rokonítja. A nemzettestből kiszakítva, egyetemes eszmékben keres fogódzót, lába alá szilárd talajt, hogy élhető hazát találjon, eszméjére leljen! Hasonlatosan Szabó Zoltánhoz, aki otthonosan érzi magát mindenütt a Kárpátokon bévül, a kisebbség szellemi Európa-méretű mozgástérre apellál. Ebben a koncepcióban válik kultúrateremtő erővé a táj. Részletei és elemei, tárgyi rajza,látványos és megélt valósága otthonossággá, szellemi valósággá válnak a lelkekben. Mintegy közeggé lesz és erkölccsé anyagiasul, szülőfölddé! Mellé soroljuk az anyanyelvet! A kisebbségi ember kulcsfogalma, meghatározó jelenség, termékeny alkotóerő. Megtartó bástya is egyben. ěgy teszi a táj szellemiségét a nyelv zamatja életessé. Talán dagályos metaforának tűnik fel, ám a táj és a nyelv kölcsönviszonyát és benső kohézióját érzékelteti, törvényként megfogalmazza. Hit kérdése is, metafizikus jelenség, létfilozófiai összefüggés. A táj és a nyelv ikertestvérek, elválaszthatatlanok egymástól. Lényükben szövik át egymást. S az anyanyelv amolyan végvár lesz, a táj és lakója egységének kifejződése, emberi teljesség. A történelmet eml.teném harmadik testvérként, s közelről sem mostohatestvér, hiszen a nyelvnek is, a tudatnak is szerves alkotó eleme. Görög istenekként létezik a triász, a terméke sajátos emberi minőség. Szlovákiai magyar lelkiségnek, kisebbségi szellemiségnek nevezném.
Középpontjában a falu áll. A történelmi folyamatosság letéteményese évszázadok óta, a népi és nyelvi állandóság talaja. El lehet hagyni és vissza lehet nézni hozzá. Bizonyos állandóság. Erősen a szülőföld szinonímája, talán némileg a hazáé is. şsidők óta az itteni magyarság bástyája, egészen 1947-ig, akkor alapjaiban megrendül és nyugtalanítón változni kezd. Nem véletlen, hogy újabb irodalmi kezdetünk művelői onnan származnak, indulásunk faluközpontú. Önvallomásos írásbeliség kezdődik az ötvenes évek legelején, kezdetleges és dadogó lírai kibeszélés. El kell mondanunk, mi történt velünk. A város később következik, amikor lakóhellyé--munkahellyé lesz. Ĺlhatatlanabb hely, szélfúvásban könnyebben változó, kozmopolitka hajlandóságú. A falu hűségre, a város hűtlenségre csábít, nem könnyű felismerni, hogy sokat kínál, ám nehezen ad valamit! S amir ad, kezdetben inkább kaland, útkeresés, országjárás és tájékozódás, mindez ösztönös, még az önvizsgálat igénye sem jelentkezik kényszerként. Prága utcáit járva apám nyomait keresem, katona, mint ő, bár a város közelében, kietlen téli mezőségen sátrakban lakunk. Kimenők alkalmával a houstoni kocsma és végnélküli sörözés az egyik lehetőség, a másikat a főváros kínálja, film vagy színielőadás, az idegen nyelvi közegben nem találom apám nyomát. Ellenben egy könyvesboltot a Vencel-tére alján, Magyar Kultúra felirat állít meg előtte, kirakatában magyar könyvek. Ott találom az akkor induló Nagyvilág egyik számát és benne Hemingway Francis Macomber rövid boldogsága című novelláját. Nyirkos, hideg sátorban, magas vaságyon olvasom, a sátorponyván s a pókhálókon gyönggyé fagyva csillan meg leheletem, riadót várunk, reménykedve, hogy mégsem lesz. Megérint a világirodalom élő hangja, lebírhatatlan szirénhangja, s a földrajzi csábítás, messzi szavannák és komor mocsárvilág borzongató üzenete, férfi és nő testi viszonyának pátosza a karthausi ridegségben, a szabadság vonzása és a kötöttség kényszere egyidőben. Minden eszme valahogy bizarrnak tűnik, mert a valóság puritán és illúziótlan.
Semmit nem sejtettem még akkor, ösztönember lehettem. Talán apám emlékét sem igazán kerestem a vén utcákon, inkább önmagamat. Helyzetem roppant egyszerűnek s ugyanakkor hallatlanul bonyolultban tűnt. Talán az is elég számomra, hogy apám egyszer itt járt, látta Husz János templomát, az Orlojt és a nevezetes Városházát, melynek emeleti ablakából a felindult cseh nemesek kidobálták a német urakat. Igen, ennyi maradt számomra, hogy apám is itt volt egykor és Masaryk elnök megdicsérte, hogy jól megüli a tüzérlovat. Más korban és mż egyenruhában járt erre, egy másik köztársaságban, amelyiknek az utódja később világgá kergette volna, de nem sikerült. Arra azonban alighanem gondoltam már, hogy az ember -- a katona is -- bonyolult helyzetbe kerülhet a haza fogalmával, a fontossági sorrend szerint talán nem is hazája van, hanem sorsa! Olyan élete, amely a tér és az idő méreteiben, földrajz és történelem rejtélyes egységében folyik, kiszolgáltatja végzetének s még inkább önmagának. Mert mihelyt önmaga felől gondolkozni kezd, létét elemezve és hazáját keresné, megválaszolhatatlan kérdések falába ütközik. De talán megsejti, hogy a kérdés bonyolultabb, mint hinnénk. Még az is felmerülhet benne, hogy a haza fogalma olyan eszmény, amelyet nem könnyű pontosítani. Hát még a nemzet! Szabó Zoltán az igazság közelében jár, amikor úgy véli -- 1939-ben -- hogy az átlag magyar bizony inkább az állam polgára, minthogy a haza fia lenne! Talán a hazát meg kell találni, meg kell fogalmazni önmagunk számára. Hogy igaz eszme s ugyanakkor élhető valóság legyen! Sokan bizonyára nem is keresik, másokban közhelyesen, jelszavak formájában él, olyanok is lehetnek, akik a közelében járnak, ám elmennek mellette. Alighanem kevesen vannak, semmiképp sem többségben, akik tudják, hogy a hazában élnek és érte vannak!
Ismét a világ!
A második világháború után bekövetkező kisebbségi kataklizma rettenetes törést okozott a hazai magyar tudatban. A második Köztársaság kezdetével minden vélt vagy valós igazság hamisnak bizonyult és jelentését veszítette a fogalom: bizonyosság! Amikor egy népcsoport elveszíti a talajt a lába alól, ösztönös létet él és legfőbb gondja a megmaradás lesz, a túlélés. Világképe beszűkül és összelöttyed, mint a színes léggömb, amelybe tűt szúrtak. Az élet a faluba szorul, télen az akolba terelt juhnyáj, összebújva vegetálnak, egymást melengetve, kiszolgáltatottan. Nagy teherautók -- többtonnás Mogürtök -- indulnak a házaktól a lévai állomásra, még előbb katonai Studebakkerek, a téli vonatok északnyugatnak indulnak, a késő tavasziak délnyugatra mennek. A körülményekről és a tehervagonok útjáról már sok szó esett, a történet ismerős és sokrétűen megvilágított, értékelt, mélyebb elemzését mellőzhetjük. Néhány vonásáról már szóltam, amikor első verseskönyveinket ismertettem, az új haza-fogalom is felvillant, melyet korábban a nyomott évek sárba tiportak, de már az is érződött, hogy ez is elveszíti mélyebb jelentését s megfoghatatlanná, illúzzórikussá válik.
A gimnáziumban tanult földrajzi képek azonban (mégis) megtelnek tartalommal és ismeretből valósággá válnak. S már nem a gyermekkori borzongás és csodálkozó áhítat útján, hanem a világ megismerésének tudatos alkalmaként. Az anyaggal, a természeti erőkkel való találkozás ez, ismerkedés a mindenség méreteivel. S végül is mégis csak a haza fogalmával való ismerkedés, mint természeti képződménynek a rajzával. A Kárpát-medence hegyláncaival, folyóival és alföldjeivel jellegzetes barna karéj által körülölelt egység a térképeken. Sok tudásként szerzett ismeretem volt a Tátráról, a fenyvesekről és a csúcsokat övező törpefenyőkről, a hegygerinceken legelő zergékről és a zord sziklák peremén fészkelő kőszáli sasról. De mindez még nem volt élmény. A mélység híján volt, elbájolt, ám nem rendített meg, mint amikor a földrajzi jelenséget anyagként birtokoljuk. Kassáról utaztam Pozsonyba, elkésett ipariskolás, amikor a hófedte csúcsokat először pillantottam meg a vonatfülke ablakán. Roppant szürke őslények benyomását keltették bennem. Tömegük irdatlan, mérhetetlen. Elemiek súlyos mozdulatlanságukban. Egyik-másik oldalán üde zöld mezők csíkjai folynak alá, mások rőtek, foltosak, mintha vedlenének, gerincek pengeélei, nyergek és csúcsok csipkézik őket, jobb szó híján: gigantikusak! Képzeletünkre van szükségünk, hogy roppant tömegüket megérezzük és megértsük! Elemei látvány, ám még .gy sem az igazi találkozás. Hanem később, iskolai kiránduláson, amikor Tátralomnicon a fenyvesek közt megpillantom a csúcsokat! Az égig érnek. Majd a Hrebieńoktól a hegygerincen -- a Magisztrálán át -- átgyalogolunk