Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2003. május, 5. szám
* * * * * *
Dénes György versei
Kmeczkó Mihály: A fej (novella)
Borsos Ágota versei
Csordás János: Egy civil első napja a hadseregben
(elbeszélés)
Keszan Andrea versei
Augusto Monterreso: A koncert (novella)
Jónás Katalin: Hajnal (vers)
Jubilánsok köszöntése:
Fónod Zoltán: “... a múltat be kell vallani” (Vadkerty
Katalin munkásságáról)
Duba Gyula: Az első költőnk (Dénes György nyolcvanéves)
Fónod Zoltán: “Az értelmem tiszta, a lelkem fáradt és
szomorú...” (Beszélgetés Dénes Györggyel)
Keserű József: A különbségek iránti érzékenységről
(Grendel Lajos születésnapjára)
Németh István: Dőrejárás (vers)
Gál Sándor: Napló, 1983 (részlet)
Leck Gábor versei
Anton Marec: Az a nyavalyás 67 fillér
Zsigrai Andrea versei
Könyvről könyvre
Duba Gyula: Történelmünk forrásvidékei (Kiss József kötetéről)
Görömbei András: Hollóidő
Tallózó
Csernusné Ortutay Katalin: Nyelvtörvények, elnemzetlenítés (esszé)
Margó
Szabóné Jozefík Edit: Úgy lesz, ahogy kéred (életkép)
"... a múltat be kell vallani"
Jó egy évtizeddel ezelőtt, de jószerivel még utána is, azt panaszolhattuk, hogy kisebbségi történettudományunk sokszor úgy tesz, mintha nem is létezne. Egyes képviselői túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy az intézeti munka "langymelegét" élvezve, kerüljék a "rázós témákat", közelebbről azokat, melyek a cseh/szlovákiai magyarság 1918, illetve 1945 utáni történelmével összefüggnek. Ha voltak kivételek, melyek felvállalták a kisebbségi magyarság sorskérdéseit, akkor ezek között Popély Gyula Masaryk-akadémiáról írt, hézagpótló monografikus munkáját említhetjük (1973), valamint a nem hivatásos történészek:Janics Kálmán (A hontalanság évei,1979) és Duray Miklós (Szlovákiai jelentés,1982, Kutyaszorító, 1-2.,1983, Kettős elnyomásban,1988) munkáit említhetjük.Gyönyör József 1968-as publicisztikai írásai (Mi lesz velünk, magyarokkal?, 1990) a rendszerváltást követően jelent meg. Évtizedeken át egyetlen vádiratként Fábry Zoltán A vádlott megszólal (1946) című manifesztuma meredt -- számonkérően -- a világra, meg a hivatalos hatalomra (nyomtatásban először 1968-ban jelent meg!). A "kivételek" között említhetjük Juraj Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában (1965) című munkáját is, mely a tények felsorakoztatása mellett a "politikai mentségek" felemlegetésétől sem volt (nem is lehetett!) mentes.
A rendszerváltás feloldotta a "tilalmi táblákat", s ezt követően örvendetes módon megszaporodtak azok a művek, melyek a magyar sorskérdésekkel foglalkoztak. Egymást sorjázták Gyönyör József és Popély Gyula kötetei, s jelentek meg (később kötetben is) Kiss József és Gyurgyík László cikkei és tanulmányai. Jeles képviselői (Ivan Kusy,Lubomír Lipták, Stefan Sutaj, Peter Zelenák és mások) révén a szlovák politikai- és történettudomány is érzékenyebbé vált a magyarkérdés iránt. A sor elején azonban mindenképpen Karel Kaplan, cseh történész áll. Csehszlovákia igazi arca című munkájában (1990) Kaplan leplezetlen őszinteséggel tárta fel a magyarüldözés és a németek elűzésének problémáit. Kiváló és tárgyilagos munkáját (a magyar nyelvű kiadás során, melyet a Kalligram Kiadó vállalt,1993-ban!) a magyarkérdés esetében bővítette a kötetet, mégpedig A magyar kisebbség a kommunista rendszer évei alatt című fejezettel.
Egy évtized múltán már az is nyilvánvalóvá vált, a magyar történészek közül Vadkerty Katalin vállalta azt a "kihívást", hogy szembenézzen a nemzeti tisztogatás és a történelem otrombaságaival. Hihetetlen makacssággal, szorgalommal és teherbírással elérte, hogy ma már egy hármaskönyv tárja elénk a második világbáborút követő évek szomorú és egyben gyalázatos történelmét, melyet a cseh és a szlovák politikai vezetés produkált.
Az út elején A reszlovakizáció című kötete áll, melyet 1993-ban adott ki. A reszlovakizáció a "szlovák etnikai terjeszkedés sajátos formája" volt, a "lélekvásárlás" undok és fondorlatos, s egyben embertelen cselekedete is. A "szlovák nemzet" -- egy agyrémet követve! -- azokat akarta visszafogadni, akiket a történelem során "elmagyarosítottak". Gyalázatos módon azt hitték -- bár tudták az ellenkezőjét! -- , hogy Dél-Szlovákiát elmagyarosodott szlovákok lakják. A reszlovakizáció 719 települést és 423 264 személyt érintett, akik a szülőföldön maradás reményében megtagadták magyarságukat. A kötet mindenképpen úttörő jellegű volt, s nem fért kétség ahhoz, hogy a folytatást vállalni -- kötelesség!
A deportálások című kötete 1996-ban jelent meg. Tényszerűen ezzel kezdődött a kisebbségi magyarság háború utáni története. A németek kitoloncolása miatt beállt munkaerőhiányt akarták a magyarok kényszermunka-kötelezettségével "enyhíteni", azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy "ott felejtik" őket, a szudéta-vidéken. A csehszlovák politikusok a kisebbség megsemmisítésének eszközeként alkalmazták ezt a módszert. Közmunka ürügyén 1946 novembere és 1947 februárja között 43 546 személy deportáltak Dél-Szlovákiából Csehországba. A harmadik kötet A belső telepítések és a lakosságcsere címmel 1999-ben jelent meg. Ez a legterjedelmesebb része a kutatásnak, mely felöleli a földkérdést (elkobzások), a belső telepítés sokrétű problémáit (kolonisták, külföldi rapatriánsok,stb.), valamint a csehszlovák -- magyar lakosságcsere-egyezmény összefüggéseit. A számbeli összegezésből megtudjuk, hogy Magyarországról 95 432 személy jelentkezett önkéntes áttelepülésre, ezek közül 73 273 személy települt át. A kitelepítésre Dél-Szlovákiából 105 047 személyt jelöltek ki, a valóságban 89 660 személyt kényszerítettek szülőföldje elhagyására. Említsük meg, hogy a három kötet 2001-ben A kitelepítéstől a reszlovakizációig címmel (Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945 -- 1948 közötti történetéből alcímmel), a Kalligram Kiadó gondozásában közös kötetben is megjelent.
Vadkerty Katalin munkásságáról szólva említést kell tennünk arról is, hogy (1960-tól nyugdíjazásáig, 1987-ig) a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársaként dolgozott. Kutatási területe a kiegyezés utáni Felső-Magyarország gazdaságtörténete, ezen belül a mezőgazdasági termelés és az ipar története volt. Kelet-Szlovákia mezőgazdasági ipara történetével, valamint a cukorgyárak és a cukorrépatermelés történetével, illetve a műtrágyázás kezdeteivel is foglalkozott Szlovákiában. A komplex értékelés módszerével bizonyította a korabeli magyar iparpolitika progresszivitását, a mezőgazdasági termelésben az elmaradottabb hegyvidéki gazdálkodás kiemelt támogatását, aminek következtében egyes termékenyebb folyóvölgyekből megindult a szlovák gazdák délebbre települése. Két évtized alatt ez a folyamat a szlovák nyelvhatár délre tolódását eredményezte.
Távol áll tőlem, hogy Vadkerty Katalin ipartörténeti munkásságát értékeljem, vagy lebecsüljem, ennek egy része (az Új Mindenes Gyűjteményben, 1981-ben, illetve a Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből című kötetben, 1993-ban) magyarul is megjelent. Aligha lehet kétséges, hogy hasznos, a történettudomány szempontjából meghatározó munkáról van szó. Az adott korban mindenképpen... Azt azonban egyértelműen állíthatom, hogy az elmúlt tíz esztendőben Vadkerty Katalin "felülírta" korábbi munkásságát! A hármas könyve alapján nem a gazdaságtörténész jut majd az eszünkbe, hanem a MŰ, mely a magyarság 1945 utáni kálváriáját mutatja be. Az igényes vállalkozás növelte alkotókedvét, s ez is ösztönzője lehetett abban, hogy hézagpótló művet tegyen le, nemcsak a kisebbségi magyar tudományosság, hanem -- vélhetően -- a magyar tudományosság egésze számára. Amit hiányolni lehet, az elsősorban a kritikai / szakmai visszajelzés. Megítélésünk szerint a trilógiává formált kötet mindenképpen megérdemelné a szaktudomány minősítését is.
A magunk részéről örülünk annak, hogy a szlovákiai magyar "trauma" okaival, hátterével, okozati összefüggéseivel és következményeivel a szerző sikeresen megbírkozott, s az elhallgatások, tiltások és a hazugságok tengere után ma már -- menthetetlenül és fügefalevelek nélkül! -- a múlt is itt áll előttünk. Vadkerty Katalin szakavatott, lelkiismeretes munkája, és bátor döntése, mellyel felvállalta a "lehetetlent", hálássá tesz bennünket -- olvasóit.
Így eggyel több okunk is van arra, hogy szép jubileuma alkalmából tisztelettel és szeretettel köszöntsük, s további terveihez, munkájához jó egészséget, az alkotó munka örömét és sikereit kívánjuk. Amit tett, minden kétséget kizáróan: "jó mulatság, férfi munka volt". Ezért aztán akár irigyei is lehetnek...
Fónod Zoltán
Amíg az elmém dallal áltatom,
orvul rámtör a testi fájdalom,
fonák állapot: sóhaj, hűs mosoly,
erőltetem, hogy nem vagyok komor.
Mégsem térhetek ki a test elől,
mert benne vagyok s lassan összedől,
s a romok alatt én leszek a rom,
a világtestben elhasznált atom.
Hát így üzen az elmúlás, a vész,
s bárhogy hősködöm, kibírni nehéz,
sajog halánték, mellkas, izület,
fölperzselnek a belső tüzek.
Aki annyit loholtam fény után,
szürke bogáncsot tűzök gomblyukamba.
Mindig háttérben lapultam sután
és sosem figyelt senki a szavamra.
Lassan vállamra csúszik a kereszt,
nyögve viszem, hogy mást baj sosem érjen.
Arcom fakó és verejték füröszt.
De mért töprengjek ilyen semmiséen?
Már nem maradhatsz egyedül,
fájdalmad szorongat belül,
míg csecsemő-kín volt, a szív
alig érezte nyűgeit.
De felnőtt s most már egyre nő,
követelőzik benned ő,
zaklatja elnyűtt testedet,
lennél hozzá figyelmesebb.
Ha jársz-kelsz s gondban elmerülsz,
ha egy pohár borra leülsz,
fészkelődik, csontodba mar,
az őrületig fölkavar.
Menekülnél, veled rohan,
mindig nyűgös és nyugtalan,
addig próbálja cseleit,
amíg bőrödből kiszorít.
Az éj, az éj becsukott magába,
börtönben töltöm minden lankadt percem,
csak lélegzetem sistereg a csendben,
föl-le jár tüdőmnek kettős ága.
Nézek magamba, annyi képet ad
a látomással teletüzdelt emlék,
annyi lüktető csillagarc kereng még,
annyi elvetélt boldogság fakad.
Zsibbad karom, agyam ködbe fúl,
már ringatnak az álombeli tájak,
holdsütésben angyalok zsolozsmáznak
és földübörög a szívem vadul.
Hány rossz szó ért, hány vád lökött
poklok bugyrába, sötétségbe,
részeg veled kötözködött,
beléd döfött barátok kése.
Hányszor futottál könnyesen
az emberlakta rengetegből,
panaszkodtál keservesen,
mégsem szakadtál ki a körből.
Hiába hívtad a halált,
ha gyáva szíved élni vágyott,
önérzeted vigaszra várt
és minden ütést megbocsátott.
Vérzik a Föld. Az erőszak közel
férkőzött hozzá gonosz isteneivel,
s mint aki zavaros vizekre tévedt:
korcs ideákkal lett a Föld sötétebb
s keményebb a lét,
mely elvesztette ősi szellemét.
Ne kényszeríts, hogy benned higgyek, Zsarnok!
Én nem vagyok és nem leszek akarnok,
mert a tág
Szabadság fújja himnuszát,
s egyetlen fűszál méltóbb példát mutat,
mint az egekig nyújtózó tudat.
Az én formám a Természet maga,
a hűs rügyet dajkáló föld szaga.
Oly mindegy: véges vagy végtelen az értelem,
a Mindenség zsibongva jön velem,
s önmagát
szűlve, pusztítva, örök formákon át
teremt Harmóniát.
Rácsok között, falak között
kuporog a gyönge lélek.
Hallgatod az esőcsepp-időt,
ahogy lüktetve forr a véred.
Hallgatod az esőcsepp-időt
a nyirkos, beteg testben szótlan.
Gomolyog, szárnyat bont a köd,
félszeg álmok hevernek holtan.
Nincs rése sűrű éjszakádnak,
ahol egy csillag szemet nyitna,
a sors mosolyát eladja másnak
és nem fogad már soha vissza.
Sajnos,
sok benned
a mondandó,
de kevés a
maradandó.
Mert amit leírsz,
egyedül te vagy,
s aki egyedül van,
egyedül marad
a lüktető, rohanó
időben,
s elhervad szavad,
mint tökvirág
a tikkadt mezőben.
El-elmosolyodom
tükörképem előtt,
hogy annyi bolondságot
gondolok
a jövőmről, amely
már nem én leszek.
mondd hogy nem reménytelen
és nem véges a vég
s még itt a földön elfeledjük
a test őrületét
mondd hogy mulandó a bánat
és a fájdalom gyógyít
megtartják kegyes istenek
az élet hitvallóit
mondd hogy a halál karja
örök tavaszba ringat
s léthei réten újra
álmodjuk álmainkat
Jó lesz a földet szépen elfeledni,
amit szerettem, többé nem szeretni,
behunyt szívvel hallgatni estelente,
az őszi eső mint suhog a csendre.
A kályhában a parázs föl-föllángol,
mint a lélek, ha boldogságra gondol.
Amíg lábamnál vén macskánk dorombol,
a sűrű éjben hóförgeteg tombol.
Még a régi nap lángol odafent,
de bent, a szívben megkövül a csend,
nyirkos csend ez, végtelen, riasztó, nem vezet hozzá sem ablak, sem ajtó.
Állok, várok a füstös ég alatt,
rám mosolyog a szelíd alkonyat,
a lábam elé hull még egy sugár,
tollászkodva, mint szép aranymadár.
Csöpörög az eső, ősz ez a javából,
gyűrd föl gallérod s menj haza, ha fázol.
Mennyi levél sóhajt, csörög az ösvényen,
egyetlenegy csillag, annyi sincs az égen.
Össze akar ez a világ dőlni,
recseg-ropog minden eresztéke.
Sok az ember? Felét meg kell ölni,
akkor talán beköszönt a béke.
Sok az ember s nincs egy nyugodt perce,
szívében a gyűlölet kohója,
nagyon el van már magával telve,
görbe útját fennhéjázva rója.
Sok az ember? Több lesz napról napra,
s ha már ember, fényre, kincsre vágyik,
a világból nagyokat harapna,
el is hiszi, míly komolyan játszik.
Játszik pénzzel, tűzzel, hatalommal,
egyre mohóbb, gonoszabb a lelke,
nincsrá oka, mégis bosszút forral,
intő szóra dehogyis figyelne.
Sok az ember? Pusztítani kell hát!
Háborúknak pokolgépe robban.
Sajnálom az ártatlanok sorsát,
vérük piros rózsa a homokban.
A hatalmas hangversenyteremben tizenhárom ember szorongott.
Tragédiának semmi előjelét nem lehetett észlelni, a székeken izgő-mozgó emberek mégis tele voltak nyugtalansággal, feszültséggel. MIndenki forgatta jobbra-balra a fejét, mintha titkot kémlelne a rejtett zugokban. Közben lopva oda-odasandított az üres színpadra, hátha mégis onnan jön a meglepetés.
Mindenki tudta, hogy pár percen belül elkezdődik a hangverseny, de a vibráló idegek azt sugallták, itt valami más fog történni.
Hősünk szoborszerűen ült a helyén.
Ült és figyelt. Befelé figyelt. Önmagába. Egy sokkalta nagyobb koncertteremben ott is hangverseny készült. A nézőtéren ő ült egyedül és figyelt. Befelé figyelt. Önmagába. Ahol a hatalmas koncertteremben hangversenyre várakozott. Ült a nézőtéren, befelé figyelve a még belsőbb koncertteremre, és egyre jobban elmélyedt önmaga rejtelmeiben.
Tizenhárom éves lehetett, amikor egy mozdulatlan vasárnap délután rejtelmes rádióműsor zavarta meg az ábrándozását. A titokzatosnak tartott szövegek ismertetése után valaki határozott, meggyőző hangon beszélni kezdett Tolsztojról, a nagy íróról és különös emberről, aki olyan fokra fejlesztette az önmegfigyelését, hogy éjjel is képes volt felkelni, és azon frissiben papírra vetni az álomképeit. Sokszor maga is elcsodálkozott azon, hogy az éjszaka leple alatt -- elrejtőzve önmaga elől is -- hosszú oldalakat írt a naplójába anélkül, hogy erről a leghalványabb sejtelme lett volna.
Mintha csak az ábrándozást folytatta volna Hősünk, nyomban elhatározta, hogy ő os figyelni fogja önmagát -- bár ma sem tudná okát adi: miért.
Az évek során egészen tisztességes fokra fejlesztette az önmegfigyelést.
Volt úgy, hogy jelentéseket írt magának arról, mit művel a legintimebb pillanataiban. Ezeket azonban rendre elégette, mert irtózott a feljelentésektől, másrészt meg nem akarta, hogy avatatlan kezekbe jussanak a bizalmas feljygezések, hiszen nem egyszer saját magát is illetéktelennek tartotta arra, hogy akár csak bele is pillantson a titkos jelentésekbe.
Mindig attól rettegett, hogy valami terhelő bizonyítékot talál bennük.
Az önmegfigyelést nem tudta többé abbahagyni.
Oly mértékben része lett az életének mint a lélegzés, a lopás vagy az önkielégítés.
A munkáját sem tudta már tisztességesen elvégezni. Bármihez kezdett, önmegfigyelés lett a vége.
A hétvégeket nem is volt képes mással tölteni. Bezárkózott, hanyatt feküdt a szőnyegen és elkezdte figyelni magát. Ebből az elmélyült tevékenységből csak a hétfő reggeli óracsörgés zökkentette ki. Ilyenkor amiatt volt lelkiismeret-furdalása, hogy a megfigyeléseiről elmulasztott jelentést készíteni.
Egyszerűen képtelen volt unatkozni.
Ha semmi sem történt körülötte, akkor figyelmét a benne lejátszódó folyamatokra összpontosította. ňrákon át tudott gyönyörködni abban, hogy a vér áramlik az ereiben. Nem győzött rajta csodálkozni, mennyire más dallama van a nedveknek teste különböző tőjain és zugaiban. Előfordult, hogy egy-egy gyűlés végeztével figyelmeztetni kellett: haza mehet, rajta kívül már senki sincs a teremben.
Ezért, ha csak tehette, minden társadalmi eseményen, tömegmegmozduláson vagy társas összejövetelen az utolsó sorban foglalt helyet. Nem szerette, ha olyasmi történik a háta mögött, amiről nincs tudomása.
Most is az utolsó sorban ült a hatalmas hangversenyteremben. Már a bejövetele alkalmával felfedezte az emberekben lappangó szorongást. Bármennyire nem akarta, rajta is egyre inkább eluralkodott. ůgy érezte magát, akár a kihallgatások alkalmával, amikor beidézték a belügyesek. Nem szerette, ha kizökkentik, ha megzavarják vagy gátolják a tervei végrehajtásában.
Bosszantotta, hogy az előcsarnokba lépve egy hölgy azonnal felszólította: Szíveskedjék belépőjegyet venni. A ruhatárosnő sem valami lírai hangon kérte, hogy "adja le" a felöltőjét. A terem küszöbén pedig egy éltes amazon állta útját, s valószínűleg tévedésből utasította férfi hangon, hogy kezeltesse a jegyét.
Mire beért a hangversenyterembe, már teljesen úgy érezte magát, mintha a belügy sötét fo,lyosóin kacskaringózna az éppen esedékes kihallgatásra. Ott is minden emeleten igazoltatták, majd a rácsajtó döndülése, aztán a zár csikordulása következett.
Akármennyire nem akarta, most is ezt vélte hallani minden irányváltoztatás után, amíg csak helyet nem foglalt az utolsó sorban. Itt nem kellett tartania attól, hogy nyitott visszavonultságában valaki hátulról megzavarja. Szemből azonban minden megtörténhetett. Ez a felfedezés rögvest nyugtalanítani kezdte, mihelyt leült. Hogy valamelyest csillapodjék a szorongása, percenként keresztbe rakta egymáson a lábát, s jobb keze hüvelykujját megállás nélkül huzigálni kezdte behajtott mutatóujja körmén.
Sajnos a fejében -- akárcsak az Univerzumban -- nem akart szűnni az állandó háttérzaj. Akárhogy is igyekezett, nem volt képes fegyelmezni magát. Bár a kívülállónak olybá tűnhetett, ő a megtestesült önuralom.
A hatalmas hangversenyteremben még mindig csak tizenhárom ember szorongott.
Ekkor -- mikénr Aphrodite léphetett ki a habokból, szinte észrevétlenül -- megjelent a színpadon a zongoristanő. Bejelentette, hogy nincs mit tenni, ő lesz a tizennegyedik belépőjegyes néző. Ki is fizette már a jegy árát, ugyanis tizenhárom lelket számláló közönség előtt tilos elkezdeni a hangversenyt.
Gyönyörű nő volt. Magas és huncut mosolyú. Valóságos Zongoristennő.
Mihelyt elfoglalta helyét a bogárhátú zongoraszéken, Hősünk elkezdte a feltérképezését. Természetesen azzal a céllal, hogy ha haza megy, feljegyzést készít róla, majd jelentést ír.
Kemény anyagból készült hosszú tarka ruhát viselt, amely -- feltehetően gyönyörű -- idomait nem engedte ugyan a kívánt mértékben kirajzolódni, annál inkább kiemelte viszont a nyúlánkságát és a karcsúságát. Szinte hajszálpontos derékszögben ült a zongoraszéken. Sudár felsőteste úgy nőtt ki a szék vázájából, mint egy kardvirág. Szoborszerű maradt játék közben is, csak a karjai s az ujjai mozogtak. Nem a teste: a lelke azonosult a zenével. Kemény feneke olyan gömbölyded volt, mintha az elviselhetetlenül pedáns műsorközlő rajzolta volna körzővel. A combja tartózkodóan kecses és pont olyan hosszú, mint Fauché zongoradarabja, amely éppen a végéhez közeledett.
Hősünk tekintete a térd gömbölyülete mentén a lábikra irányába vette volna útját, de a ruha kemény anyaga eltakarta az áhított gömbölyűség látványát. A térd fölött olyan formában gyűrődött meg a ruha, amely Hősünknek egy nyílvessző ábráját juttatta eszébe. Gondolatban követte a becsapódás irányát, s ekkor váratlanul megjelent a Zongoristennő által hiányolt néző.
Egy fej az oldalsó függönynyílásban.
Hősünk hátán végigfutott a hideg és önkéntelenül keresztbe tette a lábát.
Minden igyekezetét megfeszítve próbált a zongoristanő játékára figyelni, aki közben már Franck háromtételes művébe mélyedt. A prelúdiumra nem emlékezett vissza, de a himnikus korál magával ragadta. Kár, hogy nem tudott korábban figyelni rá, mert rövidesen vége lett. Kezdődött a fúga. A kissé tartózkodó bevezető után kergetőzni kezdtek a zongoristanő ujjai. A szoborszerű hölgy egyre tekervékyesebb, egyre magasabbra törő futamokat bűvölt elő a zongorából. Félő volt, hogy nem tud a csúcsig eljutni, mert igencsak fogyófélben volt már a hangszer billentyűzete.
Ekkor csoda történt.
A zongoristanő ujjai -- elrugaszkodva az utolsó billentyűtől -- tovább kergetőztek a zongora melletti térben. A tekervényes dallam hihetetlen magasságokba hágott, majd megbokrosodott és tombolni kezdett. Aztán váratlanul elbizonytalanodott. Nekiiramodott, majd megtorpant, aztán újra nekifeszült, s megint visszahullt. Már-már vég nélkül ismétlődtek a hiábavalónak tűnő kísérletek.
Liszt Ferenc sem csodálta jobban az öreg Franck templombéli orgonavariációit, mint Hősünk most a Zongoristennőt. Akinek az ujjai úgy mozogtak a levegőben, mintha mutogatna valakire. Rámutat, aztán hirtelen meggondolja magát és visszahőköl. Megint rámutat, és megint visszagörbül.
Hősünk hátán végigfutott a hideg. Jobb keze hüvelykujját önkéntelenül huzigálni kezdte behajtott mutatóujja körmén.
Az oldalsó függönynyílásban ott figyelt mozdulatlanul a fej.
Hiába próbál Hősünk minden porcikájával a zongoristanőre figyelni, teljességgel képtelen rá. Szeme minduntalan visszasiklik a fejre, amely továbbra is mereven, szoborszerűen figyel a függönynyílásból.
Hirtelen tompa, artikulátlan nyögés hallatszik.
Hősünk felrezzen. Most veszi csak észre, hogy a koncertezők száma megszaporodott. A zongoristanő mellett egy fagottos úr áll a színpadon. Felemelt kezével jelzi társának, hogy ritmust tévesztett. ůjra kell indítani a futamot.
Néhány feszült pillanat után ismét kergetőzni kezdenek Foismortier futamai a fagotton. Illedelmesen, szonátához szabottan.
Ez a szerény szonáta kiválóan összeillik a fagottistával. Mind a kettő határozottan jómodorú. Tartózkodó, mégis szembeötlő a tartása.
Amikor Hősünk e bizarr, de sokatmondóan jelentéktelen megállapítás végére jut, meglepetésére felfedezi a fagottistában önmagát. Ugyanaz a göndörkés szőke haj, ugyanaz a kagylószerű, finom mívű fül, ugyanaz a riadt szem, ugyanaz a szoborszerű testtartás. Csak éppen a fagott hiányzik a kezéből.
Nem, ez nem lehet igaz.
Ez csak valami visszfényszerű látomása a hajszolt elmének.
A fagottista nem lehet azonos vele, hiszen a fagottista szemüveget visel!
El akarja hessegetni ezeket a váratlan, kusza gondolatokat. A tekintete már igyekezne is ama bizonyos függönynyílás felé, amikor hirtelen ránt egyet a fején. ůgy, hogy csak a zongoristanőt láthassa.
Furcsa pillanatok következnek.
Hősünk teljes bizonyossággal felfedezi magát a zongoristamőben.
Az a rendíthetetlen tartás! Az a szoborszerű merevség! Az a céltudatos nyugalom! Az a fenséges kimértség! Az a göndörded szőke haj! Az a kagylószerűen szépművű hallószerv! És az aranykeretes szemüveg...
Nem és nem és nem!
Nem lehet igaz! Ez csak a hajszolt elme látomása.
Hősünk szinte felugrik a helyéről, hogy elkiáltsa magát: ş nem lehet azonos a zongoristanővel, hiszen nem visel szemüveget.
Egy gyors pillantás a fagottistára.
A fagottista azonos a zongoristanővel.
Nem!
A zongorista azonos a fagottistanővel!
Mindketten aranykeretes szemüveget viselnek...
Nem! Nem igaz.
A zongoristanő a fagottot csépeli, a fagottista meg a zongor¦ fújja.
Mindketten aranykeretes szemüveg mögé rejtőztek...
Szinte menekül a tekintete a színpadról az oldalsó függönynyílás felé, ahonnan méltóságteljes mozdulatlansággal figyel a fej.
Kozmikus hideg fut végig a hátán és fejében felerősödik az Univerzum háttérzaja.
Nem tudta levenni szemét a fejről, amelyben eddig az volt a megnyugtató, hogy csak önmagához volt hasonlatos, de most mintha a fagottista fejéhez kezdene hasonlítani.
Hősünk -- óriási erőfeszítések árán -- egyik szemével a fagottistát kezdi kémlelni, a másikkal meg a függönynyílásba szo/b/rított fejet.
Hirtelen felhördül a fagott tüdeje.
Emberi hangon hördül a szörnyülködéstől.
Hasonlítanak egymásra!
A szalmaszőke göndörkéshaj, az üvegesedő, riadtkék szem, a kagylószerűen finom fül, a határozott metszésű orr, és rajta az aranykeretes...
Nem!
Nem hasonlítanak egymásra!
A fejnek a függönynyílásban nincs szemüvege...
Nézzük csak meg jobban!
Mintha az a fej Saint Seäns kobakjához hasonlítana. Akinek a versenyszerű szonátája teljesen önálló életet kezd élni. Mint egy kerge birka, futkos mekegve a világot jelentő deszkák fölött. Szegény jó öreg Saint Seäns képtelen követni a nyolcvanhat évével. Elbújik hát a függöny mögé, és a nyíláson át figyeli, mi történik a szonátájával...
De miért ilyen közömbös az a fej?!
Mintha nem is érdekelné, ami a színpadon történik!
Mi ez a fásult érdektelenség?!
Ez a rezzenetlen józanság?!
Ez a szoborszerű önfegyelem?!
Fürkészni próbálja az előtte ülők arcát, de csak a tarkójukat látja. Jobbra néz, majd balra. Mindkét szoborszerű szomszédja nyakán ott a furcsa fej.
A Fej!
Ujja hegyével finoman megtaszítja az egyik embert, s lám az eldől, mint a bábu. Megtaszítja a másikat, az is eldől.
Lélekben elnézést kér Debussytől, amiért nem akar véle a vizek fölött járni.
Hirtelen felugrik, és kezével eltakarja a szemét, hogy ne is lássa a fejet.
Egy-két széket felborítva maga körül kirohan a téli sötétségbe.
A ruhatárosnő hiába viszi utána a bundát meg a kucsmáját, Hősünk megállás nélkül lohol, gyalogutat vágva a fehérség fölött lebegő feketeségben.
Nehezen lélegzik, de nem mer megállni. Minduntalan fejek gurulnak a lába elé. Dobzse László feje, Hunyadi László feje, Zrínyi Miklós feje, Martinovics feje...
Kikerüli őket, de hallja, hogy sóhajtozva utána görögnek a csikorgó havon.
Ĺrulók és elárultak fejei...
Mögötte ropog a hó. Mintha egy hadsereg talpa alatt csikorogna. És gurulnak a fejek. Garmadával. Körbe-körbe.
Feljelentettek és feljelentők fejei.
A távolban Debussy muzsikája hullámzik tengerkéken...
Feltartóztathatatlanul közeledik.
Már a torkáig ér.
Keserű. Fullasztóan keserű.
Kupacot kéne rakni a fejekből, és felhágni rá, hogy bele ne fulladjon a tengernyi keserűségbe.
Hirtelen ütést érez a homlokán.
Fejéből kiesik az Univerzum háttérzaja.
Egy csupacsont fa toppant az útjába.
Odvában -- akár a függönynyílásban -- ott gubbaszt a fej.
Halálnyugodtan. Mozdulatlanul.
Kitér az útjából.
Térdig gázol a múltjában.
Elvágódik. Arccal a gyászfehér porba.
Időtlenül áramlik fölötte a tengerkék muzsika.
Szemben vele ott trónol a fej.
Szoborszerűen. Méltóságteljesen.
Mintha látta volna már valahol.
Felkelni! Gyerünk! Tovább!
Ez csak álca. Kelepce.
Bátorságpróba. Hűségpróba.
Gyerünk!
Amott fény villan. Oda kell menni!
Gyorsan! Fel a lépcsőn!
Kulcsra zárni mindent!
KIzárni az ellenséges Univerzumot.
Egyedül lenni!
Egyedül. Önmagával...
Vak mozdulattal meggyújtja a villanyt.
Hirtelen szembe találja magát a tükörrel.
Meglátja benne a fejet.
Megismeri.
A kulcsra zárt emberben elkezdődik az éjszaka.
sudarasan
fák ülnek
körbe
maradék
vágyaim
új
hitbe
göngyölve
lecsukódnak
szemem alá
nem értem
a világot
öt érzékszervem
hátrál
öt ujjamba
temetve
arcom hiányosan
lefedve
ívet repül
a mosoly
kedvem után
eredve
percegő ezüsterdő
lángcseppjei
tarkómra
hullanak
eltévedt tekinteteim
holdkristályt
kutatnak
gyermekkorom
szilaj
lovai
lobogó
sörénnyel
vágtatnak
elúnt
távolok
felderengő
útjaira
testemből
kinéz
legyűrt
árnyoldalam
de csak egy pillanatra
cirádás márványlapokon
ott marad
lábnyomom
görgetem a világ
levedlett
TÉV --
ESZME --
HITEIT --
új atlasz
nyakába
varrva
csigolyáját
megroppantva
nagy kevély füzek
trombitálnak
a hajnal fénypillangói
megtalálnak
arcomra fröccsen
a dér
homlokomon fodrozik
szűzies napsütés
batyumban elhoztam
a leszakított peremek
lantjainak énekét
eltorlaszolt ösvények
megrövidített értelmét
torkokból kifacsart szót
köhögtem fel újra
mint fuldokló
ki érzi vesztét
körém elhintett apostolok
szurony alkonyok
jövendöltek
csillagokból porzó koromszemcsét
az óramutató ellentétesen jár
kitakartak a múlt meleg oduiból
kővédermedt kezek
csontok daloltak
őrölt kavicsok énekeltek
emlékszem jól
a megduzzadt folyó
fatörzset sodort
hátán utazott egy másik idő
körvonalazódó lehetőség
kegyelmes önzés
árnyaktól mentesen
tisztán mint a bércek lehellete
most is az utat keresem
számlálatlan variációk között
az éppen tetszetőset elteszem
felvértez a kudarc
mind kevésbé félek
romhalmaim fölött
az álmok önmagukat írják
színjelenetek forgatókönyvét
zsákomban még szuszog
oldalvitorlámból kifogott szél
felfeslő felhők mögött
újra reménykép szitál
s egy kóbor hullócsillag
végre homlokomra száll
szürke felhőtornyok
alatt
felfedi magát
a város
arcodon kiül
a pára
szemeid fátyolos
pillantása
a kövekre
zuhan
s nem találnak
hozzád
vissza
az utak
lám a jelek is
alámerültek
a föld ölelő
magányában
jelentéssé
lényegültek
a halottak
meszes
keze
az égbe
kap
a Nap arca sebes
az "itt nyugszik"
írás
betűtengere
lefolyik
a sírokról
csak a márványlapok
süppedését
keresztek
derékba
törését
látja
a visszatérő
az örök
pusztulást
akaratlan
szemlélő
és kiásatlan vermek
lehetősége
nyomasztja
az élőket
szomjas szemedből
olvastam ki
az éltető verssorokat
népi-hit
hagyományokat
s nőtt fölém
árnyékod
kívülről-belülről
láttattad
hánykolódásainkat
idegenszerű eszméléseim
csak te
élhetted át
korok-korlátlan
szárnyprógálgatásai közt
a kattanó zárakat
te hallottad
majd láttam
kiszáradt szádról
a cserepeket
tenyeredre hullani
a rád kacsintó
Nap alatt
ráncaidat
vonássá
simulni
a szék karfáján
nyugvó kezed
mint mozzanatot
ötlött üzenetet
á...
nem kell úgy
sietni
tengelyéhez tapadva
forog
magán kívül
a világ
az óceánok kék
mélyei
rejtenek még bolyhos
lagúnát
hol megszeppen
a fény
s a "csengő lyuk" is
örök
véget
ér
Reggel nyolc óra, most ébredtem. Emlékezetemben elevenen él az álmom, gyorsan elhesegetem magamtól, a napi teendők foglalkoztatnak. Nem kapcsolom be a rádiót, a későbbiekben hozzá kell szoknom ahhoz, hogy nem hallgathatom a Kossuthot avagy a Petőfit, hiányozni fog Komjáthy. Agyamban bábeli a kavargás, emlékképek váltják egymást, fel-felbukkan egy-egy képsor az előző este látott mozifilmből. Gondolataim hirtelen szertefoszlanak, rádöbbenek a valóság rám nehezedő súlyára. Nem tudom, mi előtt állok, sohasem érdeklődtem, senki sem adott tanácsot, az iskolában a pedagógusok másként készítettek fel rá: nem tartozott az előírt tananyaghoz, s minthogy ehhez nem volt közük, féltek beszélni róla.
Megborotválkozom, hideg vízben lezuhanyozok, megtörölközöm. Mindezt gépiesen teszem. Öltözködés közben igyekszem nem gondolni semmire.
Apám a kertben tevékenykedik, anyám feketekávéval vár, reggelizni nincs kedvem. Nem beszélünk. A kávét lassan kortyolgatom, hosszan élvezem az ízét. Anyám magamra hagy, nem akar zavarni.
Módszeresen készülök az útra, a legszükségesebb holmit pakolom be, mindegyik újonnan vásárolt. Többen figyelmeztettek rá, vigyek magammal lakatot. Szereztem egy fél tucatot, valamennyi kisméretű és jó erős. A kezdetben semmire sem lesz szükségem az akaratomon kívül: felruháznak, ellátnak szinte mindennel.
Tízre elkészülök. Anyám húst rántott, egy nagy szeletet legyűrök magamba, burgonyát és gyümölcskompótot eszem hozzá, kofolával öblítem le. Iszok egy kis kávét, de már ez sem kell. Elhatalmasodik rajtam a szorongás. Az útra három szelet húst és ugyanennyi karéj rozskenyeret csomagoltatok, anyám bőven tesz hozzá frissen szedett paradicsomot és zöldpaprikát. Műanyagflakonba meleg teát tölt, termoszt nem viszek, fölöslegesnek tartom, törékeny.
Tizenegy óra előtt húsz perccel indulok, kezemben egyszerű műbőr aktatáskával. Szüleimtől otthon búcsúzom, nem akarom, hogy elkísérjenek. Anyám könnyezik, apám biztat. Ígéretet teszek, hogy hat hónapon belül mindenképpen hazalátogatok. Útközben vásárolok egy olcsó zsebkést, egy ilyen mindig hasznos. Mintegy ötszáz korona lapul a pénztárcámban. Nincs tudomásom arról, hogy kezdeti havi jövedelmem kilencven korona lesz.
Az idő szép, melegen süt a nap, igazi vénasszonyok nyara van. A belváros forgatagában egy vagyok a megannyi járókelő között. Ismerőssel, baráttal nem futok össze.
A vasútállomáson hatalmas a tömeg, meglep a rengeteg ember jelenléte, sok a kísérő. Bábeli zűrzavar uralkodik, a rend felborul, vasutast vagy csendőrt nem lehet látni. Az utazni készülők forgatagában számos részeg bukkan fel, egyesek külseje többnapos ápolatlanságról tanúskodik, nemkülönb a helyzet a búcsúztatónál sem. Számomra mindez nyugtalanító. Egyszerre érzem magamat vágómarhának és heringnek.
Leírhatatlan dulakodás közepette másfél óra alatt kerülök fel a szerelvényre, ami normális körülmények közt másodpercek kérdése. Borzalmas.
Robog a különvonat. Elindulásunk óta öt óra telt el. Étvágyam nincs, barátaim is alig-alig esznek. Hárman, volt osztálytársak utazunk együtt. Arcunkon valamiféle megmagyarázhatatlan búskomorság ül, keveset beszélünk, inkább a tájat bámuljuk, míg be nem sötétedik.
Találhatók itt olyanok, kik állandóan hangoskodnak, az üveg fáradhatatlanul kézről-kézre vándorol, egyszer-kétszer eljut hozzánk is, de mi visszautasítjuk. Ha kiürül, nyílik az ablak, kidobják. Rögvest indul útjára a következő. Pálinka, bor, sör... mindegy.
Tanúja leszek annak, miként válhat egy ember bizonyos körülmények hatására állattá. Az éjszaka folyamán kitör a verekedés, ilyesmi az úton többször előfordul nemcsak a mi kocsinkban. Nincs mit mondanunk az eset kapcsán, közönyössé válunk. Szeretnénk épségben megérkezni.
Elmúlik éjfél. Jakab ér céljához elsőként. A gimnáziumban egy padban ültünk. Némán kezet szorítunk, tekintetemmel mindaddig követem, amíg ki nem száll.
Hajnali fél négykor én kullogok le a vonatról. Rajtam kívül elég sokan leszállnak, egyiküket sem ismerem. A peronon elidőzvén nagyot sóhajtok. Megérkeztem, itt vagyok Pardubicében.
A különvonat indul tovább, pár percet állt. Elnézem, ahogyan távolodik. Idegen érzések kerítenek a hatalmukba, torkom összeszorul, szívem hevesebben dobog. Elindulok a peron lejáratához, utast nem fedezek fel, túl korai az időpont. Egyáltalán nem sietek, lépteim konganak az aluljáróban. A többiek jóval előttem haladnak, hallom válogatott otrombaságaikat. Kifejezetten magányra vágyom, bárkinek a társasága fölöttébb zavarna.
A pályaudvar hatalmas csarnokában alaposan megszervezett fogadtatásban részesülünk, gondoskodnak arról, hogy a különvonat utasai ne kóboroljanak el. Autóbuszba irányítanak, rövid várakozás után indulás. Utunk az alvó város kivilágított útjain vezet keresztül. A mellettem ülővel nem törődöm; elterelem a figyelmemet: igyekszek mindent szemügyre venni, a környezet nagymértékben kihat rám.
A látottak alapján Pardubice – a város – megnyeri tetszésemet.
Hajnali négy óra, bezárul mögöttünk a kapu.
Az autóbusz egy hosszú és lapos épület mellett áll meg, ez a mozi, ide terelnek be mindannyiunkat. Bent már tartózkodnak, nem mi vagyunk az elsők, érkezett korábban is különvonat.
Hét óráig újabb csoportok jönnek, a terem megtelik újoncokkal. Körülöttem csehül és szlovákul társalognak, mindkét nyelv tájszólásában. Magyar szót megérkezésem óta nem hallottam. Egyelőre úgy néz ki, hogy senki se törődik velünk. Akadnak részegek, akik vagy hangoskodnak, vagy az előttük levő üléstámlának dőlve alszanak. Legtöbben önmagukba szállnak, nem szólnak egy árva szót sem, várják, mi fog történni. Nézem az arcokat, igyekszem belőlük kiolvasni, ki mire gondolhat ilyenkor. Jómagam kissé fásult vagyok, gondolataim szétszórtak. Némelyek kimennek cigarettázni, kis csoportokba verődve társalognak, fesztelenül viselkednek, minthacsak odahaza lennének. Öt óra tájt hagyom el a termet, félrevonulok egy nyugodtabb helyre, cigarettára gyújtok. Áhítom a csendet és a magányt. Nem sejtem, hogy ez lesz az utolsó cigarettám... [Azóta sem dohányzom!] Ez az óra és ez a nap több szempontból emlékezetes marad.
1978. szeptember 29-e van, szombat.
Huszonegy éves múltam, két érettségivel mögöttem, rengeteg céllal és optimizmussal. Különösebben nem igazán érdekel, mi vár rám, tisztában vagyok azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy a két év leteltével újra civil ember leszek, visszakerülök a mindennapi élet körforgásába. Bízok önmagamban és a képességeimben, noha még hiányzik belőlem az a ravaszság, amellyel majd itt találkozom először. S ami a legfontosabb: szembe merek nézni az ismeretlennel, nem siránkozom és nem bánkódom. Mindazonáltal a két év fölöttébb hosszúnak tűnik... fel sem fogom igazán.
Az elszívott cigarettát a mozi fala mellett levő piros színű tulipánformájú szemétgyűjtőben nyomom el, s visszamegyek a terembe.
Hat óra után mozgolódás támad, arra ébredek. Kissé elszunyókáltam, fárasztó volt az út ide. Megjelenik néhány egyenruhás, a kinttartózkodókat beparancsolják, lecsillapítják a társaságot. Ettől kezdve felügyelnek ránk. Nemsokára jön egy tiszt – még nem ismerem a rendfokozatokat –, fellép a pódiumra, elkezdi a mondókáját. Míg beszél, a tekintetem egy szélesvállú, sima képű, csapzott hajú fiún akad meg. Öt sorral előttem ül, nagyon részeg, ide-oda dűlöngél ültében, miközben fura grimaszokat vág. A két év alatt vele kerülök a legszorosabb barátságba, együtt küzdjük át a napokat. [Vele csak egy hónap elteltével találkozom.]
Hétkor reggelizni indulunk, a csomagjainkat a széksorok közt hagyjuk. Kiosztják az evőeszközöket: egy hófehér színű hosszúkás kis vászonzsákban kést, villát, kanalat, konzervnyitót kapunk. Azonmód feltűnik nekem, hogy hiányzik a kiskanál, melyet szükségesnek tartok. Megkérdezem, mi ennek az oka, de kinevetnek. Befogom a számat.
Farkaséhes vagyok, éjfél óta nem ettem. Az étkezde a szomszédos, kétszintes épületben található, egy hatalmas teremben a második szinten. Legalább kétszázan étkezhetnek itt egyszerre... A sor a terelőkorlátok közt gyorsan rövidül, rugalmas a kiszolgálás, olybá tűnik, mintha futószalagon lennénk. Chaplin Modern idők című filmjének egyik jelenete jut eszembe... Derékmagasságú nyílásokon át csúsztatják ki az adagokat, a konyhába nem lehet belátni. Letelepszem egy üres helyre, nekilátok enni. A reggeli kitűnő és bőséges: kifli, sonka, vaj, sajt, méz, tea, vaníliakrém és alma. Otthon általában kakaót vagy tejeskávét reggeliztem vajaskiflivel, fonottkaláccsal vagy brióssal, teát nem ittam. Az itteni teának különös az íze, nem ilyenhez vagyok szokva. Megiszom, mert nincs más innivaló. Teli gyomorral jobban érzem magamat, feljavul a közérzetem. Kifelé menet forró vízben le kell öblíteni a használt evőeszközt, erre külön figyelmeztetnek.
Nyolcig nem történik semmi, lógok a mozi előtt, szóba elegyedek az itt ácsorgókkal.
– Te ugye rimaszombati vagy? – lép hozzám mosolyogva egy magas, vékony fiú. Jellegzetes szlovák tájszólása ismerősen cseng.
– Igen – mondom meglepetten.
– Imro Krekáň vagyok Nyústyáról...
Bemutatkozom én is. Néhány szót váltunk egymással: kiderül, hogy ugyanazon a vonaton és autóbuszon utaztunk ide...
Kisvártatva valamennyiünket beszólítanak. Imro Krekáň eltűnik a látókörömből. [Egy félév elteltével futunk újra össze Písekben.] A pódiumon öt szék áll, s mögöttük egy-egy fiatal lány várakozik fehér köpenyben. Gyanítom, tanoncok lehetnek a fodrászszakmában, bizonyára első alkalommal fognak nyírni. Megkezdődik a hajvágás. Mielőtt elindultam volna otthonról, előző nap tisztességesen megnyirtakoztam, igen rövid a hajam. Apám borbély, ragaszkodott hozzá, hogy megnyírjon. Meglepetésemre majdnem megkopaszítanak, jóformán emberszámba se vesznek, s ráadásul, mivel civilek vagyunk, öt koronát kérnek a gépi nyírásért, mely az én esetemben egy teljes percig sem tartott...
Furán érzem magam, soha nem volt tüskehajam. Ahogy körülnézek, észreveszem, hogy többen nevetnek egymáson. A haj tekintetében kezdünk egyformává válni.
Magamhoz veszem az aktatáskámat, s búcsút mondok a mozinak. Kisebb csoportokban továbbterelnek bennünket egy másik épület bejárata felé. Komótosan megyek, a szívem kissé hevesebben dobog, nincs kedvem beszélni, igaz, hozzám sem szól senki. Mindenki idegen a másik számára. Szemügyre veszem az arcokat és a környezetet, megjegyzem, honnan hova megyek, hasznomra válhat egy kis környezettanulmány.
Hatalmas csarnokszerű helyiségbe érünk, ez tornateremnek tűnik, a falak mentén asztalok állnak, mögöttük egyenruhások serénykednek. Mindenütt katonai holmit látok felhalmozva példás rendben. Az első asztalnál levetkőztetnek. Csupán az alsónadrág marad rajtam, semmi más. A többi civil holmit le kell adni. A szemem láttára csomagolják be a ruháimat és a cipőmet. Magamnál hagyhatom az aktatáskát a szükséges holmival: ilyen többek közt a fogkefe, fogkrém, szájvíz, borotválkozókészlet, arcvíz, fésű, sampon, toalettpapír, vatta, tű, cérna, toll, jegyzetfüzet, levélpapír-készlet, bicska, pénztárca. Otthon felszerelkeztem, szeretem, ha önellátó vagyok, nem óhajtok mások segítségére szorulni.
A cigarettámról elfelejtkezem, a felöltőm zsebében maradt...
A következő asztalnál az adatokat veszik fel tőlem, kikérdeznek, mik a kedvteléseim. Az olvasást vallom be, a többit nem tartozik rájuk. Tudok-e valamilyen hangszeren játszani – igen, gitáron és dobon, játszottam zenekarban. Milyen idegen nyelvet ismerek – szlovákot, tudniillik magyar nemzetiségű vagyok (ezt meg kell magyaráznom nekik, de láthatóan értetlenül fogadják), valamint a németet a kezdő szintjén, minthogy hét évig tanultam az iskolában (akárcsak az oroszt... ettől a nyelvtől valahogy undorodom, ezért meg se említem.) Egy kérdőívszerű lapra a hallottakat leírják, kezembe nyomnak egy cetlit, ezen az rdp-t olvasom, fogalmam sincs, minek a rövidítése ez. Figyelmeztetnek, nehogy elveszítsem, majd gépiesen továbbküldenek.
Később hallom, hogy az rdp (radiodálnopisec) a rádiótávirdász rövidítése. Tehát az leszek. Kár, hogy velem nem közölte senki. Legalább megkérdezhették volna, van-e kedvem az ilyesmihez...
A harmadik asztalán a lábméretem iránt érdeklődnek: bakancsot kapok, vadonat újat. Egy hirtelen sugallat azt diktálja, fél számmal nagyobbat kérjek. Hagyják felpróbálni a kiválasztott párt, hisz két évet kell kibírnom benne. [Szerencsésen választok, a bakancs kényelmesnek bizonyult, használata idején nem törte fel a lábamat, nem nyomott, nem ázott át és nem sérült meg.]
A továbbiakban a többi felszerelést veszem át, mind új, kivéve a tábori flaskát és a csajkát – ezek egyértelműen használtak és kissé büdösek. Mondják is, hogy alkalomadtán alaposan súroljam ki.
Miután beöltözöm, a ruhanemű egy része a hátizsákba kerül, a másik része, a kimenőruha a vállfára. A hátizsák kigömbölyödik, annyi benne a cucc. Ezt a hátamra kapom. A hengeralakúra göngyölt hálózsákot a bal hónom alá veszem, az aktatáskámat a bal kezemben lógatom, a vállfán levő ruhát pedig jobb kézzel fogom, s elhagyom az épületet a hátsó kijáraton át.
Valamennyien ugyanúgy nézünk ki, egyesek külseje rendezetlen, némelyeken kifejezetten rosszul áll az egyenruha. Az én egyenruhám kényelmesnek bizonyul, mérete megfelelő, ellenben nem vagyok kibékülve a színével...
Elered az eső, apró szemekben hull alá az égből. Jó ideig ácsorgunk, meg kell várni, amíg a többiek beöltöznek. A hagoskodók otromba vicceket sütnek el, kezdenek unalmasá válni.
Jön egy katona, észre se vesszük, tömzsi és alacsony, vállapján egy ezüstszínű gomb virít. Legalább háromszor ránk rivallt:
– “Erdépések”, kilépni!
Nagy nehezen megértjük, mit akar... A katona felsorakoztat bennünket, s kiadja a parancsot:
– Indulás!
Ez az első parancsunk, s mi a felszerelésünkkel komótosan elindulunk a nyomában. A katona kiabáll ránk, amiért nem lépünk egyszerre. A sorokban feszültség érződik, a hangoskodók egyszeriben elcsitulnak, egyesek morognak vagy röhögcsélnek.
Nem vagyok a parancshoz szokva, mindeddig kéréseknek tettem eleget. Amióta az eszemet tudom, parancsnak soha nem engedelmeskedtem, inkább dacból az ellenkezőjét cselekedtem, ezzel jelezve, hogy nekem nem lehet parancsolni. Igaz, sem a szüleim, sem az ismerőseim nem parancsolgató típusok... Itt azonban kár volna ellenszegülnöm a parancsoknak, alkalmazkodnom kell az itteni viszonyokhoz, amelyek egyelőre teljességgel idegenek a számomra.
Háromemeletes épülettömbök előtt haladunk egy széles aszfaltúton, elmegyünk a főkapu előtt, aztán újabb háromemeletes épülettömbök következnek, valamennyi egyforma, összesen hatot számolok meg belőlük. A másik oldalon, a kaszárnya közepén ott terebélyesedik a hatalmas gyakorlótér. Mérete megfelel három esetleg négy focipálya együttes méretének...
Az utolsó épülettömb előtt megállunk, abba megyünk be. Ami legelőször feltűnik nekem, az a fényesre suvickolt kőpadló. Mély bordó színű és csúszós. Különös szag üti meg az orromat: a padlófényesítő-paszta szaga, amely elnyom minden más szagot. A légkör hűvös, zajt nem hallok, az egyes szintek üreseknek tűnnek. Elcsendesedünk. Előttünk széles lépcső visz fel, jobbra és balra komor folyosó húzódik. Észreveszem, hogy a falon friss a festés. Megindulunk felfelé a lépcsőn, már senki nem szól semmit. A második emeleten balra fordulunk, egészen az utolsó ajtóig haladunk. A folyosó egyik oldalán fémszekrények sorakoznak.
Két katona vár ránk, mindkettőjük vállapján két ezüstszínű gomb.
– Aki a nevét hallja, az menjem be a szobába! – mondja az egyik, s hozzáfog a névsorolvasáshoz. Koránál jóval idősebbnek látszik, kissé görnyedt a testtartása, szúrós tekintete alulról felfelé irányul az emberre; számomra nem kelt jó benyomást.
A nevemet nehézkesen betűzi ki, segítek neki. Bólint, s kimondja helyesen. A későbbiekben már nem téveszti el, alaposan megjegyzi, nem úgy, mint mások... Belépek a szobába, körbetekintek. Hatalmas szoba, teli emeletes vaságyakkal és kis fém-toalettszekrényekkel. Az ágyakon csupasz matracok látszanak, lepedő sehol. A padlón linóleum, az ablaküvegek ragyognak. A tisztaság már-már vakító... Valaki felfedezi, hogy az ágyakon cetlik lógnak a neveinkkel. Elkezdődik a kutatás, fekvőhelyünket keressük. A véletlen folytán az én helyemnek egy lenti sarokágyat jelöltek ki. Ennek örülök, nem kell magasban aludnom... Egyébiránt még sohasem aludtam az emeletes ágy felső szintjén, mindig lent akadt hely. Sokak szerint az én helyem a legjobb a szobában, egyesek irigykednek érte. Megvonom a vállam, s leülök az ágyamra. Fura belső remegést érzek, idegenszerű ürességben lebegek néhány pillanatig.
A felettem levő ágy egy bizonyos Hudeček nevezetűé. Ő még nincs itt. Kíváncsi vagyok, kicsoda... Nem kell sokáig várakoznom, kisvártatva megjelenik: szemüveget visel, fogsora feltűnően hiányos, s miközben vigyorogva beszél, a fogát szívja. No, mondom magamban, pont egy ilyennek kellett felém kerülnie... Szóba elegyedek vele, beszélgetünk. Kiderül róla, hogy született paraszt, istállóban dolgozott, munkaidejét trágyalapátolással töltötte. Nem kérdezősködik, amolyan szószátyár fajta, tipikus hašeki figura, aki folyton-folyvást mondja a magáét bármiféle körülmények között is.
Szobatársaink sorra érkeznek, teljes lesz a létszám. Harmincketten vagyunk egybezsúfolva. Utolsónak a névsort olvasó katona lép be két társával, becsukja maga mögött az ajtót, s megáll a szoba ajtó előtti üres területén. Mindenki elhallgat.
– A nevem Topinka tizedes – kezdi. A levegőben érezni a vibrálást, elkezdődött valami. – Akiknek a nevét olvasom, az mondja hangosan, hogy: Jelen! Az én osztagomba fognak tartozni, vagyis én vagyok az első osztag parancsnoka. – És sorra olvassa a neveket.
Nagyon óhajtom, hogy ne az ő osztagába soroljanak, első látásra sokkalta szimpatikusabbnak tartom a másik tizedest... Ekkor Topinka kimondja az én nevemet is. Hibátlanul! Na tessék, mégiscsak hozzá kerültem!
– Jelen! – mondom hangosan.
A csehek zde-t mondanak, a szlovákok tu-t. Én is tu-t mondok. Az első osztagba túlnyomó többségben csehek kerülnek, elvétve hallok szlovák jelentkezőt...
A másik tizedes neve Nevědel, a kis tömzsit Hruškának hívják, a rangja őrvezető. Megtanulom megkülönböztetni az örvezetőt és a tizedest. Miután vége a névsorolvasásnak, Topinka és Nevědel eltűnik, Hruška marad velünk. A két idősebb katona hagyja a fiatalabbikat bajlódni...
Megnézem az órámat, fél tizenegyet mutat. Lassan telik az idő... Messze még a leszerelés napja!
Hruška felvilágosít a teendőnkről, megmondja, mit csináljunk délig. Állandóan vigyorogva beszél, kezdem azt hinni, ez valamiféle születési rendellenessége. Figyelnem kell arra, mit mond, pontosabban: mit akarna mondani. Felettébb zavarosan fogalmaz, olykor nem fejezi ki magát teljesen érthetően, valószínűleg gyér a szókincse..
Legelőször bepakoljuk a toalettszekrénybe tartozó dolgainkat. Ide kerülnek a tisztálkodáshoz szükséges dolgok, mindazok, amelyeket magunkkal hoztunk – már aki hozott, mert kevesen szerelkeztek fel komplett toalett-tel. Akad köztünk olyan, aki semmit sem hozott magával, azt gondolván, itt mindent megkap. A toalettszekrénybe kerül továbbá a kapott pizsama és a tornafelszerelés: a melegítő alsó- és felsőrész és a tornacipő – a trampky. Hruška kijelenti, hogy a legszükségesebb dolgokat – szappant, törülközőt többek közt – hétfőn kapjuk meg a raktárból.
A toalettszekrény tartalmának elrendezése után kiválasztjuk a nagyszekrényt magunknak. A szobánkkal átellenben, a folyosó legvégén van egy ajtó nélküli helyiség, abban sorakoznak a szekrényeink. Hagyom, hadd válassza ki mindenki a magáét, nekem nem sürgős, nem tolakszom. Egy-két szekrény üresen marad a bejárat közelében, az egyiket kisajátítom. Holmijainkat ide rakjuk az előírásnak megfelelően. Mindennek megvan a helye. Az ingekkel sokat bajlódunk, ezeket egyforma szélességűre kell összehajtogatni.
Eközben derül ki, mire kell a lakat! Sokaknak nincs, nem tételezték fel, hogy ilyesmi is kell. Nálam hat darab rejtőzik... Három lakat szükséges: kettő a nagyszekrényre, a felső és az alsó részére, egy pedig a toalettszekrényre. Hagyok magamnak egy tartalékot, kettőt felajánlok eladásra. Pillanatok alatt elkel mindkét lakat többszörös áron... Egy hadaró Východniar veszi meg...
Amikor elkészülök a szekrényem elrendezésével, lelakatolom az ajtókat, a kulcsokat ráfűzöm a karikára, zsebre vágom, s kifújom magamat. Naivan azt hiszem, ügyes voltam a bepakolással, hisz még mindenki pepecsel. Óriásit tévedek: itt eltérő logika alapján gondolkodik a katona... s ezt én civilként nehezen tudom megszokni.
Hruška észrevesz, hozzám jön, utasít, nyissam ki a szekrényemet. Megteszem. Meg akar tán dícsérni az ügyességemért? Azt parancsolja – magázva engem! –, szedjem ki belőle a holmijaimat. Értetlenül végignézek rajta – jóval alacsonyabb nálam, bár én sem vagyok túl magas –, s szó nélkül cselekszem. Hogy gyorsabban boldoguljak, kisöpri a szekrényből a holmijaimat a padlóra. Aztán újra rám parancsol, rakjam be rendesen, az előírásnak megfelelően.
Mivel délig bőven van idő, Hruška mindenkivel kirámoltatja a szekrényt. A mellettem levő, nagytermetű cseh fiúval kiszedeti a holmit, a következőnek, ki szlovákul beszél, saját kezűleg söpri ki. A szlovák fiúnak még a polcok is kihullanak a helyükről...
Ha ilyen a kezdet, mi lesz itt még, gondolom magamban. Nagyot sójajtok, s kezdem hajtogatni az ingeket.
– Bacha! – mondja mellettem állva egy cseh fiú.
Ránézek, mert fogalmam sincs, mi az a bacha felszólító módban.
– No bacha, vole!!
A vole-t értem, ezt a szót megjegyeztem a cseh filmekből, az egyikben Vladimír Menšík használta előszeretettel... Rájövök, hogy a fiú útjában vagyok. A bacha talán azt jelenti: vigyázz... Félreállok, így tovább tud menni, ugyanis a szekrények közt eléggé szűk a hely.
Délben Hruška zsebéből egy sípot vesz elő, belefúj, s elordítja magát:
– Vtáci! Nástup na oběd!
Megüti a fülemet eme szokatlan megszólítás. Igyekszem ezzel nem törődni, éhes vagyok, enni szeretnék. Magamhoz veszem a kis vászonzsákot az evőeszközökkel, s csatlakozom a spontán módon felsorakozókhoz – ami azt jelenti, hogy a legéhesebbek tolakodnak előre.
Hruška indulást vezényel, megyünk enni. Hudečeknek be nem áll a szája, gyakorta mondja a žrádlo szót, amiből én arra következtetek, hogy ez az étel szónak valamiféle szlenges változata. A jelentése máskülönben zaba. Érzem, problémám adódhat egynémely cseh szavakkal, amelyek a zsargonhoz illetve a szlenghez tartoznak, oda kell figyelnem mindenre és mindenkire, ki kell következtetnem, mit akarnak, nehogy alkalomadtán nevetségessé váljak... Persze eleinte ez nem sikerül!
Az étkezde előtt hosszú sor kígyózik, várni kell a sorunkra. Kaotikus a helyzet, nyoma sincs a fegyelemnek, hivatásos katonákat itt alig látni. Az ebéd kitűnő, teleeszem magam. Teát szabadon lehet meríteni a poharakba, iszom egy-két pohárral. Az íze megintcsak furcsa, nehezemre esik hozzászoknom.
Miután visszameneteltünk a barakkba, Hruška újabb feladatot ad. Vigyorogása számomra kezd kissé zavaróvá válni... A fekvőhelyeinkre lepedők kerültek szépen összehajtogatva, színük érdekes: amolyan égszínkék. Ezeket kell leteríteni az ágyra, de nem akárhogyan, hanem feszesen, gyűrődés nélkül – hogy olyan legyen, mint a repűlőtér felülete. Otthon végeztem házimunkát, nem okoz gondot a lepedő leterítése. Kínos lassúsággal fogok hozzá, többször megigazítom a sarkakat, újra és újra kifeszítem a felületet. Úgy gondolom, kár sietnem, egyszer erre már ráfizettem.
Hruška hagyja, hadd szorgoskodjunk, időt ad nekünk. Vigyorából ítélve készül valamire... Váratlanul egy stopperóra jelenik meg a kezében, s ránk szól, szedjük le a lepedőket. Morogva megteszük.
– No idefigyeljenek! – kezdi magázva. – A vezényszóra nekilátnak újra, húsz másodpercet kapnak rá! Rajta!
Hruška elégedetlen velünk, húsz másodperc alatt senki sem képes rendes munkát végezni. Egészen fél négyig gyakoroljuk a lepedőterítést, s immáron ketten-hárman húsz másodpercen belül teljesítenek. Akik a felső ágyat kapták, azok alaposan kikészülnek. Fél négykor Hruška megparancsolja, hogy rámoljuk ki az ágyra a nagyszekrény tartalmát. Állítólag rosszul teljesítettük a feladatunkat. Megvárja, amíg ezt megtesszük, majd kijelenti:
– Négykor ellenőrzés lesz, készüljenek fel rá! – S ezzel otthagy bennünket.
Nem egész félóránk marad dolgaink elrakásához.
– Je to kokot – mondja valaki az ablaknál. Lényegében helyes a megítélése, egyetértek vele.
Az ellenőrzést hárman végzik, Topinka, Nevědel és Hruška. Előbb Hruška járja végig a szekrénysort, szótlanul, azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcán. Egy-két embernek saját kezűleg dobálja ki a holmiját, miközben jól szórakozik. Ezután Nevědel következik, nem nyúl semmihez, velünk dobáltatja ki a holmijainkat. Rajta meglátszik, hogy számára ez csupán szórakozás vagy komolytalankodás, afféle kötelező ceremónia, hagyományőrzés, amelyet annak idején velük is megtettek a kezdet kezdetén. Topinka nem erőlteti meg magát, egyszerűbb megoldást választ: elkiáltja magát, hogy akinek még van valamije a szekrényében, az dobálja ki azokat a padlóra...
Egy vézna fiú azt gondolja, hogy ez reá nem vonatkozik, sikerülhet a kibúvó, s a holmijait a szekrényben hagyja. A következő parancs úgyis az lesz, gondolhatja, hogy rakjuk vissza... Topinka viszont nálánál jóval dörzsöltebb, ez meglátszik rajta. Mindenkit futólépésben kivezényel a folyosóra, felsorakoztat bennünket, s nyugodtan végigsétál a szekrénysorokon. Elmegy a vézna fiú szekrénye előtt, de amikor visszafelé jön, pont ott áll meg. A tekintete merev, alulról felfelé néz.
– Lépjen ki az, akié a szekrény!
A vézna fiú ímmel-ámmal kilép. Zavarában nem tudja, mosolyogjon-e avagy komoly képet vágjon. Végül az a mosolyt választja.
Topinka szenvtelenül kijelenti: – A parancsot, akármilyen hülyén hangzik, teljesíteni kell! – S megparancsolja a fiúnak, végezzen el húsz nyalókát, azaz fekvőtámaszt.
A fiú némileg megszégyenülten lenyomja a fekvőtámaszokat, a tizenkettedik után kissé lihegve. Topinka hangosan számolja.
– Nos, amit az előbb mondtam a paranccsal kapcsolatban, az kivétel nélkül mindenkire vonatkozik! – mondja szigorúan. – Itt nincs helye egyéni akcióknak!
S hogy nyomatékot adjon mondandójának, mindenkivel elvégeztet húsz fekvőtámaszt. Imigyen a vézna fiú jár a legrosszabbul, neki duplán kell nyalókáznia.
– Rakják vissza a holmijaikat, hatkor vacsora! – veszi át az irányítást Hruška. – Azután ellenőrzés, úgyhogy ne lazsáljanak! Oszolj!
Magunkra maradunk, ki-ki teszi a dolgát.
Az a cseh fiú, akitől megtanultam a bacha szót, odasétál a vézna gyerek elé, s figyelmeztetően ezt mondja neki: – Ha még egyszer miattad kell valamit csinálnom, vole, szétrúgom a valagodat! Megértetted?!
A vézna megrémülve dadog valamit, mi pedig gyorsan folytatjuk a tevékenységünket.
Én az ingeimet az ágyamon hajtogatom össze, s összehajtogatva viszem a szekrényhez, ilymódon precízebb munkát végzek, mint azok, akik a szekrényük előtt, a kőpadlón hajtogatnak. Egyéni módszerem feltűnik sokaknak, s ezért, minekutána végeztem a hajtogatással, az ügyetlenebbek megkérnek, segítsek nekik. Nem mondok nemet, egyiküknek-másikuknak segítek. Ők őszintén bevallják, hogy nem csináltak ilyesmit...
Vacsora után sem hagynak nekünk békét, kezdődik a macera elölről.
Este megyek először vécére. A vécé tiszta és normális, a kabinokban van toalettpapír, egy-egy teljes tekercs. A kabinajtókat viszont nem lehet becsukni, zár nincs sehol. [A későbbiekben megtanulom, hogyan kell a derékszíjam segítségével “bezárni” az ajtót.] Mintegy félórát ücsörgöm a zöld színű ülőkén, körülöttem csend honol, elmélázhatok magányomban. Itt senki nem zavar, ez a nyugalom szigetecskéje...
Fél tízkor névsorolvasás, aztán indulás tisztálkodni – fogmosás és mosdás derékig.
A fehérre csempézett, bordó padlócsempézetű, rideg fürdőszobában a falak mentén és a helyiség közepén két sorban csapok sorakoznak, mosdók helyett hosszú, megkopott zománcú vályúk láthatóak. Felettük szemmagasságban mindenütt tükrök. Meleg víz nincs, kénytelenek vagyunk hideg vízben mosakodni. Én az egyik sorban a vályú végéhez állok, oda, ahol a lefolyó található, ott maradt hely. Az orrom előtt folyik le mindaz, amit az ott tisztálkodók kifújtak az orrukból vagy kiköptek... Ettől szinte felfordult a gyomrom. Nehezen sikerül leküzdenem a hányingeremet, a nyitott ablakhoz állok, magamba szívom a friss levegőt...
Túlestem az első sokkoló élményen!
Kimerült vagyok, mire pontban tíz órakor ágyba kerülök.
Villanyoltás, alvás.
Furcsán érzem magamat az idegen, sárga színű pizsamában, ilyet otthon nemigen vennék fel. Kezemet a fejem alá helyezem, a felettem levő ágy alját bámulom, s civil életemre gondolok. Néhányan halkan beszélgetésbe kezdenek egymással, élményeiket mesélik vagy felelevenítik az aznap történteket. Nekem egyszeriben visszacseng a fülemben Topinka figyelemreméltó kijelntése: A parancsot, akármilyen hülyén hangzik, teljesíteni kell! Igaz, nem értek ezzel egyet, viszont ha azt akarom, hogy nyugton hagyjanak, a kezdetben nem árt ekként cselekednem. Csak azt nem sejtem, hogyan váljak katonává, minthogy mindjárt az első napon számomra itt teljesen felborult az eddig megszokott hétköznapi logika.
Koranda úr, a zsémbes öregúr, kit a pontosság és az alaposság megszállottjaként ismernek, az egyik borongós őszi napon betért a kávézóba. A pulthoz állt, türelmesen kivárta, míg sorra kerül.
– Egy erős presszókávét kérek kis csészében – mondta.
Az ifjú kiszolgálólány bólintott, s elkészítette a kávét.
– Tíz korona lesz – jelentette ki.
Koranda úr igen jól hallotta ezt az egyszerű, hétköznapi kijelentést. Szerényen elmosolyodott, s megérdeklődte:
– Mikor?
Az ifjú kiszolgálólány ilyen váratlan fordulattal eleddig még nem találkozott viszonylag zavartalan élete során, ezért értetlenül meredt az öregúrra.
– Mit mikor?
Koranda úr bólintott mintegy elkönyvelve a fennálló helyzetet.
– Nos, csak azt kérdeztem, mikor lesz tíz korona a kávé?
– Hogyhogy mikor lesz? – Az ifjú kiszolgálólány immáron enyhén vörösödött fültájékon.
– Nem azt mondta az előbb, kedvesem, hogy tíz korona lesz? Én megkérdeztem, mikor... – És még alázatosan hozzátette: – Most mennyibe kerül?
– Tíz korona lesz!
– Jó, jó... de tisztázzuk végre, hogy mikor!
– Most!
– Eddig mennyi volt?
– Tíz korona!
– Akkor miért mondta, hogy ennyi lesz? Honnan tudja maga azt, hogy egyáltalán nem emelik majd a kávé árát? Magának nem ez a dolga.
– Fizet vagy nem fizet?
– Természetesen fizetek! Csak tisztázzuk végre, kérem, mennyibe kerül most ez a kávé ebben a piciny kék csészében!
– Tíz korona lesz! – sikította az ifjú kiszolgálólány.
– No jó. Türelmes ember vagyok... Azt most hagyjuk, mikor lesz tíz korona ez az adag kávé! Árulja el, most mennyibe kerül?
– Tíz korona lesz!! Kérek tíz koronát!!
– Ifjú hölgyem! Én szívesen adok magának tíz koronát, akár húszat is, de árulja már el végre, mennyibe kerül ez a kávé itt?
– Tíz korona... – hangzott a válasz kissé elhaltan.
– Látja, ezt mondhatta volna mindjárt a legelején... akkor nincs semmiféle fölösleges félreértés közöttünk.
Ekkorra megjelent a főnöknő is.
– Van valami probléma? – kérdezte.
– Szeretnék végre fizetni – magyarázta Koranda úr –, mert kihűl a kávé, de nehezen tudtunk zöld ágra vergődni az ifjú hölggyel, némi szóbeli félreértés adódott. Kifizetném a kávémat...
– Tíz korona lesz – mondta határozottan a főnöknő.
Koranda úr ártatlan tekintettel nézett a szemébe, miközben visszacsúsztatta tízesét a zsebébe.
– Mikor?
Koranda úr, a zsémbes öregúr, kit a pontosság és az alaposság megszállottjaként ismernek, egy napfényes délután összefutott egyik rég nem látott ismerősével.
– Szervusz! – szorította meg a kezét a másiknak, miközben erősen törte a fejét, kicsoda is ez az ismerőse, mert már bizony elfelejtette. – Hogy megy a sorod?
– Hát... most éppen éjjeliőrt csinálok.
– Ne mondd! – Koranda úr előtt valami felrémlett: ez az ember bizonyára valamiféle művészféle lehet. – No és miből alkotod meg? Faragod?
A másik arcán az értetlenség vonásai jelentek meg.
– Ne vicceljél már! Egy nagy cégnél vagyok... ott csinálok éjjeliőrt!
Koranda úr igyekezett komoly maradni. Ritkán fordult elő vele olyasmi, hogy nem tudta hovatenni az ismerőseit, ám ebben az esetben ez villámcsapásszerűen bekövetkezett.
– Értem – mondta, de valójában nem értette. – Bizonyára kővel dolgozol... Egy nagy cégnél természetesen minden más.
– Most miért csinálsz hülyét belőlem?
– Én? Dehogy!
– Ez a cég már nem létezik, azért vagyok ott.
– Aha! Persze... így nyugodtabban végezheted a munkádat, nem zavar senki. Okos megoldás!
– Te nem értesz semmit! Hogy magyarázzam meg neked, hogy én most éjjeliőrt csinálok? Azelőtt nem ezt csináltam... azelőtt mestert csináltam!
– Van különbség?
– Hát persze hogy van! Amikor egy másik cégnél mestert csináltam, akkor még minden jól ment, de elbocsájtottak, s azóta kénytelen vagyok éjjeliőrt csinálni...
– A mester ezek szerint kelendőbb volt. Az éjjeliőrt nem veszik?
– De veszik... jelenleg hárman vagyunk, s kell még egy, hogy mindenkinek legyen váltótársa. Érdekel a dolog?
– Nem is tudom... A szobrokat nem gyűjtöm.
– Miféle szobrokról beszélsz te itt?
– Nem szobrász vagy?
– Én-e?! Dehogy! Éjjeliőrt csinálok!
Koranda úr elgondolkodott, majd kissé szégyenkezve kijelentette: – Akkor fested. Eltaláltam?
Az ismerőse kezdte elveszteni természetes arcszínét.
– Te meg vagy húzatva! – háborodott fel. – Agyadra ment az öregség? Hogy a fenébe magyarázzam meg neked? Robím nočného strážnika, rozumieš! Predtým som robil majstra!
Koranda úrnak azonmód leesett a tantusz.
– Ezek szerint éjjeliőrként ténykedsz... – (És nem vagy te semmiféle művész, tette hozzá gondolatban.)
– Na végre! Te mindig ilyen értetlen vagy?
Koranda úr, a zsémbes öregúr, kit a pontosság és az alaposság megszállottjaként ismernek, betért az egyik szaküzletbe, érdeklődve nézelődött a legújabb gyármányú termékek sokaságában.
– Segíthetek? – lépett hozzá egy fiatalember.
Koranda úr tekintetével végigmérte, de semmi érdekeset nem fedezett fel a külsején. Sportcipő, kopott farmernadrág, hasonló farmering.
– Miért akar pont nekem segíteni? – kérdezte. – Úgy nézek én ki, mint aki segítségre szorul? És kicsoda maga, mit akar?
– Én itt dolgozom – dadogta a meglepett fiatalember.
– Tényleg? Nos, örülhet, hogy van munkája. Nyugodtan folytassa csak, ne zavartassa magát! A raktárban alkalmazták?
– Eladó vagyok... Segíthetek valamiben?
Koranda úr teljes testével szembe fordult a fiatalemberrel.
– No ide hallgasson, barátom! Az imént igyekeztem megmagyarázni, hogy nekem most nincs szükségem segítségre! Ha esetleg nem értette meg, még egyszer elismétlem: nincs szükségem segítségre! Ért engem?
– Vesz valamit... vagy...
– Nézze, ha azt akarja, hogy vegyek valamit maguknál, és tényleg maga az eladó, akkor próbáljon meg eladni nekem valamit... Mondjuk próbálja meg eladni nekem azt a képmagnót!
– Meg akarja venni?
– Én? – csodálkozott Koranda úr. – Dehogy akarom megvenni!
A fiatalember most már végképp nem értett semmit. Koranda úr ezt észrevette.
– Ide figyeljen, barátom! Kezdjük elölről! Én most megint bejövök, maga, mivel valószínűleg tényleg eladó, hangosan köszönt engem, ahogy illik, s próbálkozzék eladni nekem valamit. Gondolom, nem dísznek tartják itt az árucikkeket? Kezdjük!
Az újrakezdésből nem lett semmi, mert megjelent a főnök.
– Mi van? – kérdezte az eladótól.
A fiatalember alhadarta, mi van. A főnök erre Koranda úrhoz fordult.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte nyájasan.
– Igen – bólintott határozottan Koranda úr. – Nagy segítségemre lenne, ha eltávolítaná ezt a fiatalembert a közelemből, amíg nézelődöm. Ez nagymértékben hozzásegítene ahhoz, hogy nyugodtan nézelődhessek itt.
– Megkérdezhetném, mit óhajt vásárolni?
– Hogyne! Semmi akadálya! Kérdezze csak meg nyugodtan! Hisz maguk azért vannak itt, hogy a vásárlóik rendelkezésére álljanak. Nos... rászánta már magát, hogy megkérdezzen?
– Mit szeretne venni?
– Most semmit. Előbb egy kicsit nézelődnék, ha hagynák...
A főnök nagyot sóhajtott.
– Nézelődjön csak... – Morgott még valamit az orra alatt, aztán faképnél hagyta Koranda urat. De még odaszólt az eladónak: – Hadd a vevőt kedvére nézelődni!
A fiatalember elsompolygott a sarokba, ahol a bekapcsolt televíziók egyikén videóklippekkel szórakoztatta magát.
Koranda úr mintegy tíz percig nézelődött, járkált fel-le, aztán hirtelen körbetekintett, kezét a csípőjére téve.
– Miféle üzlet ez, ahol a kutya se törődik a vevővel? – kérdezte hangosan.
A fiatalember erre ijedten felugrott, s odasietett hozzá.
– Segíthetek?
Koranda úr újfent végigmustrálta.
– Hívjon, kérem, egy eladót. Olyat, akin látszik is, hogy eladó. Jótékonykodásra most nincs szükségem. És ne zaklasson többé engem!
– Itt én vagyok az eladó!
– Tényleg? No akkor, fiam, jobban teszem, ha átmegyek a konkurrenciához, ott legalább másként bánnak a vevővel... Ott nem segíteni akarnak, hanem eladni! Jó napot!
Koranda úr, a zsémbes öregúr, kit a pontosság és az alaposság megszállottjaként ismernek, egy kellemes nyári éjszakán a városban bolyongott. Tizenegy óra múlt, de még nem szándékozott hazamenni, élvezte a kései sétát, gondolatai kötötték le. Éppen a panelházak közé vetődött, amikor a legközelebbi épülettömb harmadik emeletének egyik ablakán Ripőkné hajolt ki.
– Nem tudják, hány óra van? – kiabált le mérgesen, mert már elaludt volna, de a bejáratuk előtt szórakozó fiatalok beszéde és nevetgélése felhallatszott hozzá, s ez kifejezetten zavarta.
Koranda úr, mivel úgy vélte, rajta kívül más nem tartózkodik kint, megnézte a zsebóráját, s felkiabált Ripőknének:
– Háromnegyed tizenkettő lesz négy perc múlva!
A fiatalok rögvest elnémultak, várták, mi fog történni.
Az épülettömb ötödik emeletének egyik balkonján egy félmeztelen férfi tűnt fel.
– Ripőkné! Már megint belekiabált az éjszakába! – szólt le mérgesen a harmadik emelet irányába. – Miért nem képes aludni?
– Ne rám veszekedjék, hallja-e, maga kocsmatöltelék! – teremtette le őt Ripőkné. – Ezek a neveletlenek itt szórakoznak a bejárat előtt minden éjjel, nem lehet tőlük aludni!
– Csend legyen! – hallatszott egy érdes hang az első szintről.
– Elnézést! – kiabált az ötödik emelet felé Koranda úr. – Itt sajnálatos félreértés történt! A kedves lakótársa csak meg akarta tudni, hány óra van, ezért szólt le az utcára. Bizonyára elállt az órája...
– Maga meg kicsoda? – kérdezte a félmeztelen. – Ne üsse bele az orrát mások dolgába!
Ekkora már többen kinéztek az ablakon. Közben a fiatalok kezdtek elsompolyogni.
– Mit szórakoznak itt maguk?! – szólt oda valaki a negyedikről. – Lassan éjfél lesz, menjenek már aludni! Reggel korán kell kelnem!
– Duguljanak végre el, a fene egye meg! – hallatszott ismét az érdes hang az első szintről.
– Duguljon el maga, vén tróger! – mondta valaki valamelyik szomszédos ablakból. – Beszéljen tisztességesen az emberrel!
Az érdes hang tulajdonosa megjelent a balkonján.
– Szétverem a pofáját annak, aki trógernek merészel engem nevezni! Becsületes napszámos voltam...
– Hívja már ki valaki a rendőrséget! Ebben a bolondokházában nem hagyják aludni az embert!
Koranda úr hallván a válogatott durvaságokat, jobbnak látta, ha nem törődik ezekkel a goromba emberekkel. Sarkon fordult, s folytatta a sétáját.
A rendőrök körülbelül negyed óra múlva érkeztek meg a helyszínre, akkor, amikor a környék már elcsendesedett. Minthogy a bejelentőtől pontos címet nem kaptak, az egyik rendőr körbetekintett, s jó hangosan megkérdezte:
– Ki zavarja itt a csendet?!
Wapen Wapen, a bölcs tudós magához kérette Yetotacot, a 0013-as speciális ügynököt, hellyel kínálta, csápjával teát töltött neki a szamovárból, miközben azon töprengett, hogyan is kezdje el.
– Hibáztunk – mondta csipogó hangon, s szemhéját fáradtan lezárta. – A hiba főleg téged terhel, Yetotac elvtárs. Emlékezz vissza, száz földévvel ezelőtt, amikor tanulmányútra indultál a Föld nevű bolygóra, egyetlen fontos dolgot nem vettünk alaposabban figyelembe: azt, hogy a Föld az a bolygó, ahol az ember nevezetű állati eredetű élőlény már nincs a fejlettség olyan magas fokán, mint ahogy azokból a feljegyzésekből kiderült, amelyeket a G-Xynus-alfán találtunk meg. Ezekben a feljegyzésekben az áll, hogy a fáraók, a maják és az inkák birodalma a legfejlettebb birodalom a Földön, nincs hozzájuk hasonló. Most már tudjuk, hogy attól az időtől számítva, amelyik megfelel a Földön elterjedt időszámításnak, az emberiség kultúrája hanyatlásnak indult, háború háborút követett, s te, Yetotac elvtárs pontosan 1917 és 1953 között tanulmányoztad a földi életformát, annak is a keleti felén levőt. Közvetlen tapasztalataid eredményére hagyatkozva építettük ki a mi rendszerünket földi mintára, s most, kedves Yetotac elvtárs, ez a rendszer, amelyet te tökéletesnek, megbízhatónak, ráadásul megdönthetetlennek nyilvánítottottál, a Földön megbukott, tönkrement, csődbe jutott, széthullott, s mi több: magánkézbe került... Ez borzasztó!
Immáron te is beláthatod, Yetotac elvtárs, rossz úton haladunk. Te hittél azoknak, hittél a hitükben, olyanná kellett válnod, mint amilyenek az elvtársak a Földön. A kommunizmusnak nevezett valami mélyen beléd ivódott, gyökereket vetett benned, elborította agyad szürkeállományát. Folyton hazudtál önmagadnak is, midőn azt hitted, ez az egyedüli létező jó a világon. Ezt hihetted csak, mert másról nem tudtál, másról nem szereztél közvetlen információkat, minden egyebet rossznak, megvetendőnek, az ellenség eszközének tüntettél fel. Be kell látnod, aligha a Föld keleti része az ideális példakép a mi számunkra.
Nos, Yetotac elvtárs, ezért szeretném, ha megint tanulmányútra indulnál a Földre, mégpedig a nyugati felére...
Yetotac szerényen elutasította Wapen Wapen ajánlatát. Mivel nem volt hajlandó elvetni az eszméjét, és mivel földi tartózkodása idején a KGB beszervezte, Wapen Wapen háta mögött titokban előkészítette a kommunisták átmentését a Földről azzal a céllal, hogy ha már ott megbuktak, éljen tovább a Földön kívül a kommunizmus...
Wapen Wapen, a bölcs tudós magához kérette Hotowot, a 0021-es szupertitkos ügynököt.
– Megbízásom van a számára, Hotowo – mondta szelíden, majd hellyel kínálta az ügynököt. – Mostantól kezdve már nem munkanélküli, vége az űrbéli lézengésének, újra lesz feladata. No nem... ezért a csápomat nem kell megcsókolnia! Eresszen el!... Nos, űrkompjárattal elutazik a Földre. A feladata korántsem olyan veszélyes, mint legutóbb. Van ott egy kis ország, amelyik nemrégiben önállósult, oda fog elmenni. Minthogy ez az ország a legősibb kultúrkontinens szívében fekszik, szerfölött fontos, hogy az ottélők békés körülmények között, mindenféle ellenségeskedés nélkül lépjenek a polgári demokrácia és a jóléti társadalom útjára. Saját erejükből erre képtelenek, ezért külső segítségre szorulnak. Az ottlakóknak és politikusaiknak halvány elképzelésük sincs a fejlődés menetéről, jóllehet nekik kell példát mutatniuk szomszédaik előtt, hisz így van megírva azokban a feljegyzésekben, amelyeket annak idején a G-Xynus-alfán találtunk. Ez az ország a jövőkép záloga, egy leendő második Svájc.
Magának az a feladata, hogy kiiktassa a hőzöngőket és a hátramozdítókat. Teljes mértékben magára bízom, milyen módszerrel dolgozik. Mellesleg figyelmeztetem, ez esetben ne alkalmazza azt az eljárást, mellyel 1959-ben sikert ért el. A kubaiak mindmáig nem tudnak megszabadulni Fidel Castrótól, ki örökké ott fog élni azon a szigeten olyan emberként, mint amilyenné akkortájt átformálta... Csináljon valami mást, valami fejlődőképeset.
Hotowo, miután megérkezett a Földre, egyszerű halandó gyanánt elvegyült a kis ország fővárosának a forgatagában. Száz évre visszamenőleg elolvasta az addig megjelent összes újságot, s figyelmesen hallgatta a napi híreket. Rövid időn belül megfájdult a feje, ámde képet kapott az ország valós helyzetéről. Beható elemzéssel arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy meg kell tisztítania a társadalmat a bolsevizmus tanainak alapján gondolkodó polgároktól. Végigjárta a városokat és a falvakat, személyi számítógépébe betáplálta a megfelelő kódokat. Amikor úgy vélte, mindennel elkészült, működésbe hozta az ország középpontján elrejtett elmés készüléket. Aztán fellélegezve visszautazott az állomáshelyére.
Ki se pihenhette magát, Wapen Wapen sürgősen hívatta. A bölcs tudós nyugtalanul járkált fel-alá a teremben, láthatóan gyötrődött.
– Megfigyelőim az imént jelentették, hogy a Földön rosszul sült el a dolog – kezdte. – Azt hiszem, valamit nem vett kellőképpen figyelembe. Tekintettel a kialakult vészhelyzetre, azonnal korrigálja a hibát! Állítsa vissza eredeti állapotába azt az országot! Még nem késő, egyelőre se az oroszok, se a németek nem vettek észre semmit. – Wapen Wapen egyszeriben megtorpant. – Szinte hihetetlen, ami történt... Csecsemők és kisgyerekek sírásától hangos az egész ország! Az öt millió lakosból, a gyermekeken kívül, csupán néhány bacsó maradt meg a hegyekben... Hát ilyen nincs! Hotowo! Mit csinált maga?!
Wapen Wapen, a bölcs tudós elérkezettnek látta az időt, hogy végre szabadságra menjen. Mint a legtöbb vezetőnek, neki is voltak szenvedélyei, melyeknek kizárólag szabadsága idején hódolhatott, s melyeknek egy részét ügyesen eltitkolta. Mindig lázas izgalommal készült fel a földi utazásra, s ilyenkor általában közismert női filmsztárok külsejét öltötte magára. Úgy tartotta, ez olyan, akár a vadászegyenruha az embereknél: akkor veszik fel, ha valamiféle trófeát akarnak... Legutóbb Joan Crawford és Rita Hayworth egyvelegében mutatkozott, de a változatosság kedvéért átalakította már magát Nyikita Hruscsov, Indira Gandhi és Hercule Poirot hasonmásává is. Most viszont, az alkalomhoz illően, vonzóbb külsőt választott. Kiszemelte magának Nicole Kidmant és Jamie Lee Curtist, belőlük gyúrta össze legújabb külsejét. Kétórás aprólékos munka után a tükör elé állt, s elégedetten megállapíthatta, egy igazán bűbájos emberi lény néz vissza rá, egy olyan nő, akire bárhol a Földön árgus szemmel bámulnának a férfiak. Az estélyi ruha ráadásul merészen mutatni engedte hullámzó keblét és járáskor az egész jobb combját... Wapen Wapen, a bölcs tudós elvigyorodott.
Teljesen feldobódva vezette kiöregedett űrkompját, s az akció kivitelezése járt a fejében. Rolling Stones-dalokat hallgatott, együtt énekelt Mick Jaggerrel. Mielőtt még a Föld légkörébe ért volna, a kumputerradaron újra megtekintette a kiválasztott vadászterület háromdimenziós képét, s mindent jól megjegyezve, tárolta az agyában az adatokat. Aztán női hangon rákezdett az Éjféli csavargó című dalra...
Sötétedett, amikor az űrkomp észrevétlenül leszállt a szálloda lapos tetejére. Innen el lehetett látni arra a folyónak nevezett hömpölygő vízmennyiségre, amelyet az emberek Dunának neveztek és arra modernnek mondott épületkomplexumra, amelyben aznap ülésezett legutoljára a parlament. Wapen Wapen nézelődött egy ideig, majd mélyet lélegezve kinyitotta a vasajtót, s leballagott a legfelső szintre. A személyzeti lépcsőn lejutott a negyedik emeleten levő bálteremig, valamennyi fordulóban riszálta a fenekét, közben lefelémenet fütyülte a Fel, fel, ti rabjai a Földnek kezdetű mozgalmi nótát. Könnyűnek és határozottnak érezte magát, akadály nem állhatott az útjában; a Földön szabad volt, itt nem parancsolt neki senki sem. Megkereste a toalettet, s ellenőrizte, nincs-e véletlenül elkenődve a rúzsa, utána, hogy még jobban felvidítsa önmagát, kibújt az egyik körömcipőből, s megcsodálta Jamie Lee Curtis gyönyörűséges hosszú lábát...
A nagyszabású fogadáson a leköszönő parlament elnökén és a képviselőkön kívül megjelentek a kormánytagok, az országban akkreditált diplomaták, az ismert közéleti személyiségek, az utóbbi évek szépségkirálynői, és megjelent a köztársasági elnök is. Wapen Wapen dekoratív külsejével otthonosan mozgott a rendezvényen, kitűnve a csinos nők kis csoportjából. Remekül érezte magát, evett sokfajta furcsaságot a hidegtálakból, ivott különböző színű üdítőitalokat, s kényesen ügyelt arra, hogy ilyenkor a kisujját eltartsa a többi ujjától. Titokzatosságával elbűvölte a közelében tartózkodókat, kedvesen rámosolygot a feleségükkel társalgó férfiakra, s ezalatt alaposan tanulmányozta a politikusokat. Már-már a veséjükbe látott. Főként a képviselők érdekelték...
Az a jellegzetesen busa fej azonmód felkeltette az érdeklődését. Tulajdonosa éppen kaviárt falatozott egy nagykanállal, midőn felfigyelt rá. Régtől akart már egy efféle típust, most szerencsére sikerült rátalálnia. Hőn remélte, hogy képviselő. Nemrégiben Moszkvában látott egy hasonló alkatot, akiről hamarosan kiderült, hogy Yetotacnak, a 0013-as ügynöknek a dumába beépített emberkülsejű informátora a G-Xynus-deltáról... Wapen Wapen remegni kezdett, s megnyalta a szája szélét. Tíz percen belül megismerkedett a busafejűvel. Képviselő volt. Ez szerfölött felvillanyozta, bizsergett az egész háta. A társalgás közepette elképzelte, amint végigsimítja a csápjait a bőrén, amint a hóna alá nyúl...
– Mi is a neve? – kérdezte a képviselő.
Wapen Wapen megeresztett egy csábos mosolyt Jamie Lee Curtis kelléktárából.
– Xénia Ová. Szólítson nyugodtan Xéninek...
– Szép név... összhangban van az államnyelvtörvénnyel. Én Jano vagyok. Jano Posľanec...
Éjfél előtt, a hangulat kicsúcsosodásának tetőfokán Wapen Wapen alias Xénia Ová kijelentette:
– Szeretném, ha felkísérne a szobámba. Az 1275-ösben lakom a legfelső emeleten.
Jano Posľanec meglepetésében ugrott egyet. Erre a fordulatra nem számított, fel sem ötlött benne az a gondolat, hogy egy ilyen isteni nő pont őt akarja.
Míg a lift zajtalanul suhant velük felfelé, az isteni Xénia Ová odadörgölődzött az egyszerű, vidéki Jano Posľanechez. A képviselő érezte a méregdrága parfüm bódító illatát, s ettől kissé elszédült. Előzőleg már az ital is betett neki, legalább egy fél üveg vodkát megivott.
– Menjünk a tetőtérre – javasolta Wapen Wapen, miután a tizenkettedik emeleten kiszálltak. – A friss levegőn talán jobban lesz...
Jano Posľanec nem lett jobban. A Hold és egy pislákoló neonreklám tompa fényében rögön észrevette azt a karcsú, fémes szerkezetet a szálloda tetején. Hosszasan nézte, alig hitt a szemének.
– Liberális demokrata legyek, ha nem egy csészealjat látok! – képedt el néhány heveny csuklás kíséretében. – Látja azt a micsodát?
Wapen Wapen szeme fényesen ragyogott.
– Igen, látom. Az enyém, azon jöttem.
Jano Posľanec tátott szájjal hátrált. Lassan jutott el a tudatáig, hogy tényleg nem képzelődik. Az is az eszébe jutott, hogy a szépséges Xéni körül valami nincs rendben... pedig micsoda elragadó teremtmény!
– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki. – Hisz maga nem zöld marslakó! Nem is pikkelyes!
– Nem. Mi nem úgy nézünk ki.
Jano Posľanec hirtelen kijózanodott, csuklása is abbamaradt. Összeszedte magát, igyekezett diplomatikusan fellépni.
– Még érvényes a képviselői immunitásom! Követelem, hogy...
És ekkor elakadt a hangja. Wapen Wapen bal kezével letépte Nicole Kidman-féle jobb karját, minek következtében előbukkant az egyik csápja. Jano Posľanec némán hápogott, nem bírt megmozdulni, a látványtól megdermedt. A szeme tágra nyílt, testének nyílásaiból furcsa hangok áramlottak ki, verejték gyöngyözött a homlokán.
– Mit akar? – nyögte.
Wapen Wapen megszabadult a másik női kartól is, s csápjaival az emberi lény hóna alá nyúlt.
– Gyűjteményem dísze lesz! – örvendezett. – Külön vitrint kap! – Könnyedén megemelte legújabb trófeáját, s meggyorsítva lépteit, boldogan vitte az űrkomp felé. Majd halkan, mintha csak magának mondta volna, még hozzátette: – De előbb ki kell tömnöm.
állva alszom
fekve eszem
ülve álmodom
kezem a hátamon
lassan szaladok
gyorsan maradok
rohanva kapkodok
hadarva dadogok
becsukott szemmel látok
nyitott szemmel botlok
tátott szájjal hallgatok
sorok közt olvasok
ha meglöknek elesem
ha megütnek kiheverem
befed a türelem
lelkembe markolnak
arcomba vihognak
kicsi vagyok eltaposnak
nézzetek rám
én is emberi lény vagyok
apró pénzt számolok
gondokkal harcolok
állva eszem
ülve alszom
fekve álmodom
lábam a válladon
szájad a szájamon
fázom és vágyakozom
lábamat megvetem
helyemet meglelem
kedvesem ölelem
ellep a szerelem
ha meglöknek kilengek
ha megütnek nevetek
elkelne a szeretet
mosoly és tisztelet
nézzetek rám: én én vagyok
te kellesz nekem
hát hagyjatok lehet hogy változok
fekve alszom
ülve eszem
MacDonald’s az éttermem
dance zenére táncolok
senkit meg nem láncolok
Adyt nem olvasok
komputerre bámulok
kábulok és bárgyulok
mindegy kire szavazok
mert semmit nem ér
már a szavatok...
állva állok
ülve ülök
fekve fekszem
önmagammal vetekszem
már te sem kellesz énnekem
tőled szabadulni igyekszem
nézzetek rám: én én vagyok
e világ megváltoztatott
alszom
eszem
álmodom
a hideg futkos a hátamon
az újság papír
a könyv papír
az engedély papír
a jegy papír
a tapéta papír
a pénz papír és nincs szaga
a diák papírra ír
a pap is papírra ír
a levélpapír úgy szép ha kék
az értesítés papír
a szalvéta papír és eldobható
a diploma papír és megtartandó
a kártya papír és ütik
papírt sodor a szél
papíron az életünk
papíron a létünk
papír a törvény
a szó elrepül
az írás megmarad és porosodik
s míg az ember korosodik
széltében-hosszában
mindent elborít a...
papír a kép
papír a térkép
papír a galacsin
papír a zsebkendő
papír a rajzlap
papír a fénymásolat
papíron kirúgnak
papíron gúnyolnak
papírról esznek
papírra tesznek
papírral pereskednek
akik heveskednek
papírt lebegtetnek
papír a hatalom
nincs pír az arcukon
akarom vagy nem akarom
papírt kell használnom
papír a papír
a tollam már alig ír...
papíron az értelem
gondolataimat lejegyzem
s ha minden sikerül
ez a szöveg is papírra kerül
Az "első" jelző Dénesnél azt jelenti: mintha vele kezdődött volna a költészetünk! S nem csak azért, mert az elsők egyike, akinek verse jelent meg az induló ůj Szóban -- 1949 szeptember 4-én --, sem azért, mert övé az első verskötetünk (Magra vár a föld, 1952.), hanem költői életútja okán. Ami vele történt, irodalmunkkal is megtörtént és amit megéltünk, ő is megélt mindent. Fél évszázados írásbeli létünkön tűnődve úgy érzem, hogy költői sorsa valamilyen módon kisebbségi irodalmunk fejlődésének metaforája lehetne! Az esetlegességből való szabadulása, a környezet, melyből feltűnt s ahol a lírai érzés inkább csoda lehetett, mint valós jelenség, mert az a világ nem igen ismerhette a szépséget, sem a világra való naiv rácsodálkozást. Aztán a gyökértelenség, a buzgó hit és sok-sok tévelygés, a csábos valóságkényszer és hamis illúziók, a termékeny szellemi közeg hiánya és a tájékozatlanság, szinte semmi útmutatás és jótanács, mindezek irodalmunk indulásának is a jellemzői.
Irodalmi pályázaton tűnt fel, Pozsonyba hívták, egyszerre kellett a magyar költő. Amikor 1954-ben a fővárosba kerültem, ő már -- s egészen nyugdíjaztatásáig -- a szlovák rádió magyar szerkesztőségének irodalmi szerkesztője. Később -- 1957-ben -- magam is riportere lettem a magyar adásnak, Nagy Jenő és Dénes nyújtott segítő kezet, körükben otthonosságot érezhettem, mint amikor a tapasztalatlan utazó csendes révbe ér és hányattatások után biztonságot érezhet. Tanulmányt lehetne írni, értékes disszertációs munka is lehetne, hogy a rádió irodalmi rovata Dénes György vezetésével mint segítette irodalmunk gyökérverését és fejlődését. Számosan vannak, akik az ő szerkesztői figyelme folytán tért és közlési lehetőséget találtak, alighanem mindenki közülünk. POsztja fontos hely volt s szerkesztői munkája termékeny, az ő révén érezhettük, hogy az író művét nem csak írásai jelentik, hanem őt magát is, a közéleti embert!
Első könyvében szinte csak a formaérzéke bíztató. Bizonyára a kötet szerkesztőjének is része lehetett benne, hogy csupa programszöveg, eszmei száma, papírízű vallomás került bele. De már a második könyvében -- Kék hegyek alatt, 1955. olyan hangon szól, amely líraian közvetlen, személyes és érzésteli! Későbbi hangvétele, elégikus énje jelentkezik bennük, s még időben, hogy később költészet legyen belőlük. Dénes költészete nem újító, mégis sajátos és egyéni. A szépség megsejtését és alaktalan vágyakat érzünk benne, igaz életszemlűletre való törekvést. Annak példáját, hogy tanultuk íróként látni a világot! Talán ösztönös formaérzéke keltette -- akkor már harmincegynéhány évesen -- a dolgok esendősége és az elmúlás megsejtése felett érzett rezignálciót, már-már bánatot. Ami aztán néha kesernyés iróniába, máskor nosztalgikus sóhajban, s a legtöbbször elégikus őszi hangulatokban nyert formát. Személyes lírája jócskán pesszimista, mégsem lemondó költészet. Alapjában romantikus, életigenlő belenyugvás fűzi. Az Utúpia című verséből idézve: "Folyókon úsznék: csodahajó,/ s bordán paskolna a jó / melegszemű, zöld víz-kacaj,/ és úszna a part, és szállna a dal." Valami megfoghatatlan után való vágyakozása azonban -- a Betűk című verse árulja el -- nem anyagi, hanem szellemi természetű." A holt betűkből életre kelve,/ lelkembe suhan ezer ragyogás./ Mi mi lennél szívem e fény nűlkél?"
Kívülről nézve sosem látványos a felismerés, hogy Dénes György azóta is az irodalom bűböletében és a vers igézetében él. Kezdetben ösztönösen, önfejlesztő szorgalommal tapogatózva és keresve, mintegy az autodidakta írástudók osztályrészeként, bizonytalanul, mint amikor a homályból váratlanul világosságban jutunk és a fény, habozóvá téve elvakít, ám egyre tisztábban látunk, mind magabiztosabban. Lírai megismerésvágy munkál benne, érzéki alkat lévén a világ érzés, látvány és titok számára, olyan rejtély, amelynek a kibontását nem elvonatkoztatva keresi, hanem mintha mindent megszeretne benne tapintani. Elégikus létszemléletével egyben formai biztonsátát is megteremtette, önmagára talált, mire "ezüst hajszál akadt a fésűn..." Gyermekversei nem kevésbé fontosak. Van, hogy egészen bravurosak. Gyereknemzedékeket nevelt velük. Megkapóan egyszerű ritmust és dallamosságot, játékos humort és ötletesen ízes népiséget tanulhattak belőlük. Bőven tartalmazzák a gyermekeknek alkotott líra néha csapongó, máskor könnyes szépségét, egyszerűségében is mély gazdagságát.
Évtizedek során íróportréi is tükrözték, mennyire az "irodalomban él." Természetes megnyilvánulási formája, mint sok már írásbeli elődünknek, hogy az irodalmi jelenségekről is -- pályatársakról, klasszikusokról -- elmondja véleményét. Van róluk sajátos képe, értékelése. Vallomásos íróportréi, miniesszéi és pillanatfelvételei figyelemre méltóak. Legtöbb a tizenkilencedik-huszadik századból való alkotókról szól, ám akadnak közeli kortársak is köztük. Nem költői munkája melléktermékei ezek sem, hanem a szerves részei, mintha az írásról való véleményét, irodalomelméletét fogalmazná meg bennük, tájékozódási körét jellemezve. Szellemisége egységében jelentős: költő, portréíró és szerkesztő. Irodalmár! Az is jellemzője, hogy az íróknál nem "csak" a műveik érdeklik, hanem még inkább az életük. Olyan emberi vonatkozásaik, amely az alkotások mögött él. Gondjaik és tulajdonságaik, környezetük viszonyulása az íróhoz, társadalmi közegük, mellyek küzdenek. Néha már-már jóindulatú "pletykálódásnak" nevezhetnénk az író sorsáról, életéről. Mert költőként is az élet érdekli, nincs érzéke elvont tanok iránt, bölcselkedés helyett a megérzések és tapasztalatok kötik le figyelmét. Dénes a maga bensőjével összevetve értékeli a világ dolgait, alapul önsorsát veszi, hogy hozzá mérje a világ menetét. Kevésbé eszmék, inkább élmények formálják, programadó kényszerek és iránymutató vágy nem él benne, hanem ehelyett a megismerés kíváncsisága és az önkifejezés akarása! Mindenben mélyen azonos nemzedékével. A kezdőket életközpontúság és valóságfeltárás ihlette, Dénest is! Adottnak veszi a művet, ismertnek és elfogadottnak, ám arra felettébb kíváncsi, miből és milyen körülmények között született?! Az író életében keresi a drámát, sorsában a tragédiát, nehéz körülményeket és testi-lelki betegségeket, igen, minden bizonnyal azt is, a halál árnyát, amely bennük munkál és a közelükben ólálkodik. Az író sorsa tragikus és az alkotás folyamata dráma! S a mű nem csupán szellemi élményt nyújtó megnyilvánulás, hanem valomásos értékeket képviselő életerő. Mintha úgy látná, hogy az író élete fokozatosan az elmúlás jegyében telik, ezért állandóan a véges idő mozgására ügyel, azt próbálja kifejezni!
Ezért neveztem Dénes Györgyöt első költőnknek, és érzem irodalmunk metaforájának életútját. Mindig több volt a gondunk, mint a segítség, számosabb az akadály, mint a lehetőség, nehéz önépítkezés közben kevés elismerés juthatott, jóval több bírálat, mint értékelés kísért. Egy hajón utaztunk. De Dénes György kitartó munkakedve és ösnmagába vetett hite is közös tulajdonunk. Nemrégen megjelent válogatott verseskönyve a Hattyúk éji dala hitelesen summázza költői munkája eredményeit. Amelyhez a további jövőben erőt, töretlen kedvet és jó egészséget kívánunk!
----------------------------------------------------------
o A kerek évfordulók arra késztetik az embert, hogy számvetést tartson. Márpedig a Tied ilyen szép, kerek évforduló! Egészségileg ugyan megrokkanva, de szellemileg frissen élted meg a nyolcvanadik születésnapodat. Ettől a mérföldkőtől visszatekintve, hogy ítéled meg, milyen volt az életed? A munkás, dolgos hétköznapoknak, melyeket magadra parancsoltál, volt-e értelme?
-- Mielőtt első, eléggé összetett kérdésedre megpróbálnék válaszolni, meg kell jegyeznem, hogy félhomályban élek, mert szemem érhártyája bevérzett s csak feleségem segítségével tudok írni, vagyis lediktálom neki a mondanivalómat. Így hát eléggé tömör leszek.
Feltették már nekem a kérdést, így élném-e le az életemet, ha újra kezdhetném. Az életet újra kezdeni nem lehet, éppen ezért nincs is nagy értelme ennek a kérdésnek.
De azért, hogy neked is válaszoljak, nevezetesen arra, hogy milyen volt az eddigi életem, azt tudom mondani, volt értelme. Nem voltak soha elérhetetlen vágyaim, a könyvek bűvöletében éltem. Szerettem dolgozni, betegen, de tiszta lélekkel, friss elmével megéltem a nyolcvan évet.
o Arany János Epilogusával Te is elmondhatod: "Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam..." Mi foglalkoztatott, mi jutott eszedbe két "gyaloglás" között?
-- Igaz, én is gyalog jártam egész életemben, de két gyaloglás között megéreztem az élet összes szépségét, a dolgok és jelenségek igazságát, a családi élet örömét és biztonságát. Ez adott erőt a továbbéléshez.
A társadalmi élet mélyéről indultál, a proletár élet nehezét hoztad génjeidben. Édesapád kőművesnek tanult, de építkezések híján gyári munkásként dolgozott. A háborús években kereskedelmi középiskolát végeztél, s a magyarüldözés éveiben Te magad is alkalmi munkás voltál, Pelsőcön. 1948 után egy ideig laboránsként, majd bérelszámolóként dolgoztál a gömörhorkai cellulózgyárban. Utána kerültél fel Pozsonyba, a Csemadok KB titkárságán dolgoztál, majd 1951-től nyugdíjaztatásodig a Csehszlovák Rádió magyar adásának irodalmi adásait szerkesztetted. Költői indulásodat mennyiben befolyásolta "előéleted", származásod?
Igen, mélyről jöttem, mint nemzedéktársaim nagy része. Az idegen nyelvi közegben is igyekeztem megőrizni magyarságomat, s ezért tettem is valamit. Például a háború után Csehszlovákiában mi rendeztük meg szülőfalumban, Pelsőcön - természetesen engedély nélkül - az első magyar műsoros estet. Olyan sikere volt, hogy nemcsak a pelsőciek, hanem a környékbeli falvak magyarjai is tódultak a rendezvényre. Annyian voltunk, hogy egyesek kintről, az ablakpárkányra mászva hallgatták az előadást, úgy áhították a magyar szót. Később előadtuk a Falu rossza c. népszínművet, amelyről cikk is megjelent a már megindult Új Szó -ban. Emlékszem, meglehetősen bugyuta írás volt, hiszen többek között kiderült belőle, hogy ”nem a falu rosszát, hanem a falu javát akarjuk”, dehát akkortájt a honi magyar újságírás is gyermekcipőben járt még. Mindezt csak mellékesen jegyzem meg. Egyébiránt én alapítottam meg a CSEMADOK helyi szervezetét is Pelsőcön. A hontalanság évei után nagyon sok volt a teendőnk, s mi azt tettük, amit a szívünk diktált, s az emberek igénye.
A pelsőci községházáról, ahol korábban tisztviselő voltam, eltanácsoltak, s már csak alkalmi munkából tudtam élni. A gömörhorkai cellulózgyárban is több munkakörben dolgoztam. Onnan kerültem Pozsonyba egy újságíró-tanfolyamra, majd a CSEMADOK KB munkatársa lettem. Innen 1951-ben a Csehszlovák Rádióhoz kerültem, ahol a főszerkesztő, Nagy Jenő mellett én lettem a másik műsorszerkesztője az akkor még alakuló, pici magyar részlegnek. Harminchat évig dolgoztam a rádiónál, szerkesztettem az irodalmi és más műsorokat. Nagyon sok íróval kertültem kapcsolatba, baráti viszonyba. Példának okáért én voltam az első, aki lehoztam E.B.Lukáč verseit akkor, amikor még a szlovákoknál úgymond ”indexen” volt. Barátságunk bensőséges volt és haláláig tartott. Származásom annyiban befolyásolta költői indulásomat, hogy mindig a szegény, az elesett és kiszolgáltatott ember sorsát figyeltem, hisz magam is szegény voltam és tudtam, hogy ”aki szegény, az a legszegényebb”. Elsősorban az odahagyott szegény magyarok, a falumbéliekhez hasonlóak életének lehetséges távlatai, felemelkedésüknek és boldogulásuknak lehetőségei izgatták fantáziámat, s az, mit tehetek szellemi gyarapodásukért, az eljövendő magyarokért.
o Az első verset tizenhároméves korodban, Petőfi hatására eszkábáltad. Kik voltak később a mestereid, példaképeid, és zsigereidben benne volt-e az igény, hogy modern költő légy?
-Kamaszkoromban valahonnan a kezembe került egy Petőfi kötet, amelyet gyakran olvasgattam és gyermekésszel elhatároztam, hogy majd ilyen verseket írok én is. Írtam is gyermekkoromtól fogva... de hogy miket.!.. Később aztán, a kereskedelmi iskolában kölcsönkaptam egy József Attila kötetet. Elbűvöltek a versei. Megtakarított pénzecskémből meg is vettem. Aztán jöttek a többiek, Kosztolányi, Ady, Dsida Jenő, Babits, Erdélyi, Tóth Árpád, Sinka... Versek és prózák. Minden pénzem könyvekre ment. Megvolt bennem az erős, belső igény, hogy költő legyek, talán az is, hogy modern költő. De mi az, hogy modern? Ha úgy tetszik minden jó vers modern vers, hisz a mának is szól. S folytathatnám: mi a jó vers, s hogy megfelelő jelzője-e a versnek az, hogy jó, hogy szép? Vagy az, hogy modern? Az irodalom ítészei meg tudják válaszolni e kérdéseket. De a költőt nem biztos, hogy mindig érdekli ez. ”Költő vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az égi folyó csillaga.”
o A "harmadvirágzás" irodalma alapító nemzedékéhez tartozol. Egyike voltál azoknak, akik tájainkon -- 1945 után -- irodalmat teremtettek. Mi volt a legnehezebb számotokra az indulás éveiben?
-Az induláskor nemcsak az írás volt nehéz, hiszen írni meg kellett tanulni, hanem a létfenntartás is egy olyan, háború utáni pozsonyi közegben, amelyben a szegénység mindenhol jelen volt. Emlékszem, az ötvenes évek elején a pozsonyi talponállók, étkezdék - ahová mi, fiatal, mindig éhes és üres zsebű magyar értelmiségiek is gyakran betértünk - tele voltak bozontos szakállú, elhanyagolt külsejű, gyakran csonkolt kezű vagy lábú csavargókkal, háborús veteránokkal, hontalanokkal és hajléktalanokkal, akikkel senki sem törődött, s akik azt lesték, hagy-e az ember egy falatot a tányérján, és sokszor még azt sem várták meg, hogy betegyük magunk mögött az ajtót, s máris nekiestek a maradéknak. Nehéz volt az élet, de nem reménytelen és az ifjúság nem gondol a bajjal. Mégis, indulásunk éveiben talán az volt a legnehezebb, hogy felkészületlenek voltunk és Fábryn kívül senki sem volt, aki eligazítson bennünket, bár ő sem volt egészen biztos döntéseiben, hiszen eszmei - politikai meggyőződése gyakran befolyásolta. A sztálini propaganda nem volt hatástalan, az egész akkori életet átszőtte, mint a rák. Tudjuk, csak Sztálin halála után, Hruscsov idején mertek elkezdeni gondolkodni az emberek. De ki tudott akkor még a gulágról?
o Ha nem tévedek, 1949 szeptemberében jelent meg első versed, Nyári mezőkön címmel. Viszont Téged illet az elsőség a verseskötetek terén. 1952-ben Magra vár a föld címmel jelent meg az első köteted. Mit jelentett számodra ez a kötet és (megjelenése idején!) milyen volt a fogadtatása?
- Bevallom én még kötetről nem is gondolkodtam, amikor Egri Viktor összegyűjtötte az Új Szó - ban megjelent verseimet és elvitte a kiadóba. Így lett belőle kötet. Az akkori eszemmel természetesen örültem neki. Emlékszem, egyszer Tóth Tiborral, a hajdani remek műfordítóval a magyar könyvesbolt előtt sétáltam. Ő megpillantotta a kirakatban a Magra vár a föld c. kötetemet, s megjegyezte, hogy inkább azt a címet adhattam volna a könyvnek, hogy Vevőre vár a könyv, mert nem kapkodták az olvasók. Abban az időben a magyar embereknek más, fontosabb dolguk volt, mint a versolvasás. De ez talán a mára is jellemző...
o Az Új Szó 1949-es húsvéti számában egy oldalnyi vers jelent meg, kísérletező szerzőktől. Egri Viktor bevezetőjében a magyar költészet gazdagságát emlegette, példaként állította a fiatalok elé. Van-e, és mi a magyarázata annak, hogy később -- az Új Szó kulturális rovata vezetőjeként -- ő lett (tájainkon) a sematizmus "pápája"?
- Bizony nem kellett volna Egrinek ennyire sietnie, de nem akart egyedül maradni Szabó Bélával meg Fábryval.
o A bűnös múlttal szemben az új idők, új eszmék igézete eredménye lett, hogy Közép-Európa-szerte még a legjobbak sem tudtak menekülni a lelkesedés és a lelkendezés kísértéseitől? Sőt, a kantáták és dicshimnuszok képtelenségétől sem. Mondhatni "vígan és dalolva" adták meg magukat írók, művészek a Keletről jött ideológiai erőszaknak. A tapasztalatlanság volt a nagyobb vagy a társadalmi közeg kísértése vagy kényszere?
- Nagy volt abban az időben a kísértés, a politikai kényszer és nem utolsósorban a szegénység, amely a hatvanas évek közepéig erősen érezhető volt. Nekem is sokan felrótták, hogy aprópénzre váltom a tehetségemet. De nem volt más lehetőség. Aki élt olyan kemény diktatúrában, amely az ötvenes éveket jellemezte, az tudja, miről beszélek. Nekünk, Pozsonyba felkerült szegénylegényeknek, akik még szlovákul sem tudtunk rendesen, igen sok nehézséggel kellett megküzdenünk, s a legnagyobb gond, ne tagadjuk, a megélhetés volt. Élni kellett valamiből, a családot el kellett tartani. Így voltunk ezzel mindnyájan. Sokkal nagyobb írók is.
o Fábry Zoltán előszőr 1954-ben,a Harmadvirágzás című terjedelmes elemzésében figyelmeztetett a "pátosz frázistermő hínárjára", egy évvel később már a "Kevesebb verset -- több költészetet" imperatívuszát fogalmazta meg a költészet túláradó optimizmusaival szemben. A "közegellenállásra" jellemző, hogy (Sztálin halála, és a XX. szovjet pártkongresszus személyi kultuszt elítélő határozata ellenére) az Antisematizmus című nagy hatású esszéje (1963-ban!) nemcsak fenntartásokra, hanem elutasításra talált, szlovákiai magyar politikai berkekben. Fábry igaza, miszerint "a sematizmus végső fokon a költészet amoralitása", s "a dogmatizmus: középkor", a dogma "az ószövetségi láthatatlan, kegyetlen Isten" -- irritálta a politikai hatalmat. Alkotóként hogyan élted meg ezeket az éveket?
- Visszagondolva Fábry állítására, azt kell mondanom, hogy ebben igaza volt, ezt be kellett látni.
o Két köteted (Magra vár a föld, 1952, Kék hegyek alatt, 1955) megjelenése után hétéves hallgatás következett. Az alkotói válságot a Hallod, hogy zengenek a fák? (1962), de méginkább az évek hatalma (1966) című köteted tette múlttá. Ez utóbbiban már a vérbeli lírikus szólalt meg! Mi változott költészetedben és a költészetről alkotott felfogásodban ezekben az években?
- Azért hallgattam hét évig, mert rádöbbentem, hogy a k