Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2003. február, 3. szám
* * * * * *
Köszöntjük a 65 éves Cselényi
Lászlót
Múlt és történelem
Könyvről könyvre
M A R G Ó
* * * * * *
Nem utolsó dolog hatvanötévesnek lenni, még az örök ifjú Cselényi Lászlónak sem. Talán ő maga is gyanakvással, fenntartással fogadja a rohanó időt, s vele együtt az engesztelhetetlen valóságot. De ami -- mindenek ellenére és dacára -- a legfontosabb: meg kell érni ezt a kort! És ez sem semmi! Utána jöhet a többi, csendesen, halkan, hisz az "egyetlen vers" lehetőségei a végtelen variációk felé -- kimeríthetetlenek. Egyébként is, költői indulása pillanataiban ő a "fényes jövővel" szövetkezett. "Szárnyam a szelekhez nőve, / indulok fényes jövőmbe. / Vágtatok vad csillaglovon, / az egeket is meglopom!" -- írta első kötete címadó versében. Későbbi kötetei: a Krétakor, avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1978), a Téridő-szonáta (1984), a Kiegészítések Herakleitoszhoz (1989), az Elvetélt szivárvány (1994), vagy a Megíratlan költemény (1990), az Acetilén ágyak (1991), vagy Az eggyé vált sok(k) -- Sokknyomozó történelem (1995), -- megannyi kísérlet arra, hogy az utolsó kötetét, az Aleatória vagy a megírhatatlan költemény / tartomány -- dunatáji téridő-mítosz (1998) című kötetét megírja.
Szóhalmazokból, gondolatszilánkokból, élmények és ötletek sokaságából épített katedrálist, hatalmas tömbbé formálva azt az egyetlen, elképzelt verset, melyet évtizedek óta, lebírhatatlan akarattal és makacs elhatározással magában hordott. Erre a megszállottságra utalt Esterházy Péter, amikor azt írta: "Cselényi következetes költészetépítése is több figyelmet érdemelne.
Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd költőnk -- mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cselényi László megy az útján..."
Hogy milyen ez az út? Íme, Esterházy Péter "messziről" is csaknem pontosnak mondható látlelete: "Amúgy -- és mindenképpen -- szlovákiai költőnek lenni nem nagy bolt... Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő". A Cselényi-köteteket lapozva jutott Esterházy erre a gondolatra... Hozzágondolva "a környezetet, Szlovákiát, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket... Mindez a visszhangtalanság olyan dermesztő közege lehet -- melyet ... akár még példásnak is lehetne nevezni: ez a valódi helyzet mindig." Kivételek, persze mindig vannak, ezért is reszkíroztuk meg a "csaknem"-et. Először is azért, mert Cselényi a hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas évek Dél-Szlovákiájában elismert, sőt azt is megkockáztathatjuk, hogy (bár gyakran vitatott!,de) ünnepelt költő volt. Még azt követően is, hogy párizsi útja után megszállottan a Mallarmé által vallott egyetlen könyv, egyetlen vers gondolata ejtette foglyul. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a Mallarméhoz igazodó hűséget, visszamenőleg nem "áldozatnak" tartja-e?! A hatvanéves születésnapján -- egy beszélgetés során -- az utolsó évtizedekben megjelent verseiről mondta: "felsorolt köteteim egy-egy reménytelen nekirugaszkodás a lehetetlennek, a megír(hat)atlan költeménynek".
Cselényit manapság talán a nietzschei, wittgensteini attitüd izgatja, s nemcsak abban bízik, hogy könyvei semmilyen üzeneteket, bölcseleti letérképezéseket nem tartalmaznak, hanem abban is, hogy művei "legalább annyit sugalmaznak, hogy nincs kitüntett pont. Az Elképzelt Szöveg című kötetét ezért indította ezzel a kvázimottóval: Ki itt belépsz, hagyj föl minden iránnyal.
Öt éve a Mi lesz, mi lehet a folytatás? kérdésére Cselényi László válasza egyértelmű volt:
"A paradoxon az, hogy előbb igen is végig kellett járnom ezt a gyötrelmes utat, eggyé kellett kínlódnom az ezerféle, hetrogén anyagot ahhoz, hogy most újra szétrobbantsam, s immár megint csak töredékekben próbáljam érzékeltetni az egészet." Úgy van hát, ahogy Esterházy írta: "költészetének nem a mozgás a jellemzője... nem mozdul el szövegei köréből".
A költészet mai irányait figyelve akár félelmetesnek is mondhatnánk ezt a makacsságot, anélkül, hogy a hová, merre?! kutakodó kérdését feltennénk. Hisz az út szabad, és a pálya végtelen... Ebben a végtelen kísérletben a gondot legfeljebb az okozza, hogy a magyar irodalom színe-java nem magyar költőként, a magyar avantgárd kiválóságaként minősíti Cselényi László költészetét, hanem kisebbségi magyarként, ahol már a "sajátosságokat" is lenyúlták.. És talán ez is dermesztő lehet.
Nehéz és fáradságos az az út, amelyet Cselényi László választott. A hatvanas évek közepén, Párizsban csodálkozott rá előszőr a modern költészet útkereséseire, s azóta amolyan "egyszemélyes" képviselője Szlovákiában az avantgárdnak. Persze, Pomogáts Bélának van igaza, aki az "egyszemélyes" képviseletet megkérdőjelezve arra mutat rá, hogy Cselényi "újító és kezdeményező lírájának igen erősek a történelmi kötődései és a közösségi vonásai". Megállapítja azt is, hogy mitológiai vonatkozásait tekintve "Cselényi László költészete a kisebbségi magyar élet és a jelenkori közép-európai történelem költői enciklopédiáját adja". Saját bevallása szerint "mindig a fellegekben téblábolt", így az útkeresés bátorsága és izgalma soha nem hiányzott belőle. Mi olvasói azt is tudjuk, hogy a neoavantgárd , strukturalista-nyelvfilozófiai-szövegelméleti ihletésű modern költészet több évtizede nemcsak kihívást jelent számára, hanem a "törököt fogtam, nem enged" példájára az új kihívások lehetőségét is korlátozza.
Erőt, egészséget és az alkotó munka további sikereit kívánjuk a születésnapját ünneplő költőnek. Az akarat és erőfeszítés, s a kísérletezés bátorsága késztesse őt arra, hogy a költészet végtelen hömpölygésében mind magasabbra törjön. Mert a költészetben a "modernnek lenni mindenestül!"egykori igénye -- ma is mérce. A jobbaknak mindenképpen...
Fónod Zoltán
Már vagy egy órája élák itt, a szeles erkűlyen.
Lábaimat pléddel takarták be, ami állítólag megvéd a hidegtől. Hajtincseimet az egyre erősödő szél arcomba fújja. Fázom. Egyre jobban, a hideg lassan átjárja elhaló végtagjaimat.
Hívni kéne egy ápolót, de hol van ilyenkor bármelyikük is?
Bizonyára a klubban nézik a meccset, s a legkisebb gondjuk is nagyobb egy didergő betegnél. Hetvenöt éves vagyok. Öt éve van már annak, hogy egyetlen kisfiam szeretetből elhelyezett ebben az otthonban.
-- Mama -- mondta akkor, -- itt meggyógyítanak téged, azonkívül társaságod is lesz. De én is meglátogatlak téged, ne félj!
Azóta ritkán látom őt. Ha eljön, magyarázkodik, majd letesz elém pár képet az unokáimról. Igen, az unokák. Soha sem láttam őket személyesen. Azt hiszem, ők nem kíváncsiak rám. Mit is tud adni egy otthonban lévő nagymama?
És csak papírunokáknak becézem őket, hisz számomra ők csak képek formájában léteznek. Te élet! Hová rejtetted el napjaimból a boldogságot? Hová vitted hajam fekete színét, szemeim csillogását, hová vitted a szeretetet?
Egyedül kell meghalnom? Én már csak az emlékekkel élek. Múltam egyes szereplői mind meghaltak már. A fiam is, számomra pontosan öt éve.
Egyre jobban várom az elmúlást. Ĺlmaimban sokszor látom szegény páromat, ahogy tárt karokkal hív:
-- Egyetlenem gyere! Gyere hozzám.
Ilyenkor általában arra ébredek, hogy potyognak a könnyeim, s keservesen szólítgatom őt. De itt segítenek rajtam. Bejön egy ápoló, majd vigasztalásul beadja az erős nyugtatót. Eltelik pár perc, s én már nem hívok senkit se, nem vágyok sehová sem.
Csak fekszem. Nem tudom, mi van közelebb. Az élet vagy a halál.
Egyébként is hol a különbség e két lét között?
Sok ember fél a haláltól. Én is féltem egyszer. Ma már tudom, hogy a halál előtti magányos, hideg évek jobban fájnak a végső elmúlásnál.
Magány? El ne feledjem, itt törődnek velünk. A látogatás előtti napon minden ápoló kedves, segítőkész, barátságos. Van idejük társalogni, tanácsokat adni, velünk tölteni az időt. Közben azonban végig mondogatják:
-- És majd megmondja-e a néni a fiának, hogy milyen jó itt? Mert tudja, mi szeretjük magukat.
Ezt a hazugságokkal teli pár napot jobban gyűlölöm, mint a többi napot együttvéve. Az emberi képmutatás minden alakja színre lép itt ilyenkor.
Valójában azonban az fáj, mikor látom az arcokon, hogy csupán kötelességből segítenek nekem és társaimnak. Hová tűnt a jószándék? Az ég se tudja!
Imént gondolataimba menekültem a hideg elől, de most újra belémnyilal a fájdalom.
-- Segítsenek kérem! Rosszul vagyok! Fázom,... nagyon fázom...
Aztán csend. A szobámban ébredek. Homályosan látok néhány embert magam körül. Beszélnek hozzám, s azt mondják, nagyon lázas vagyok, maradjak nyugodt.
Lecsukom szemeimet. Jobb nekem így. ůjra csend.
-- Gyere egyetlenem! Gyere hozzám! -- hallom, párom hangját.
Hív. Tárt karokkal, ahogy életében és az én álmaimban is szokott. Meleg szél fúj felőle, s én újra érzem a boldogságot, újra szeretek, újra fiatal vagyok. Élek.
Ez már nem a földi élet, de mégis élek! Elindulok hát. Lassan vonulok át egyik életből a másikba. Közben azon töprengek, nem a halálból távoztam-e most a valódi világ felé.
* * *
Este nyolc óra lehetett, mikor hangos ordítozást hallottunk a szemközti házból.
Mindketten az ablakhoz rohantunk, fülelténk, hátha meghallunk pár keresetnek szót a vitából. Olyanok voltunk, mint a kisgyerekek, akik csúnya szavakra, valami izgalomra, esetleg elcsattanó pofonok sorozatára várnak.
Leoltottuk a lámpát, az ablak mögé lopóztunk. Te azon nevettél, hogy ez olyan nőies dolog. Meg hogy megfertőztelek a kíváncsiságommal, ezért most beteget jelentesz a munkában, amíg ki nem gyógyulsz belőle.
A szomszéd pasas akkor már az utcán volt, folytatta a kiabálást és élettársa minden ruháját kidobta az utcára. Abban a pillanatban mindkettőnkben megfagyott a vér, mert ilyet azelőtt csak a moziban láttunk.
Szerencséje volt a nőcinek, mert száraz volt az út és nem lettek vizesek azok a röhejes gúnyái, amelyek most szanaszét hevertek a ház előtt.
Reggelente mindig az ízléstelenül összekombinált ruháin nevettünk, és a két kilónyi bizsun, amit magára aggatott.
Szánalmas volt ez a közel ötven éves Annika, ahogy színésznőként előadta minden nap a dívát, az ellenállhatatlant. Végigvonult az utcán, beült üreg, nyugati kocsijába és elment dolgozni. Igen, dolgozott, ő volt a főnök egy olcsó kis üzletben, melyet persze a fickó vett neki. Hadd dolgozzon meg Annika a pénzéért, nem?
Mikor a sötét szovóbából lestük a nagy kirúgást, még sajnálkozva meg is jegyezted, hogy mit fog kezdeni ez a nő, így ötvenévesen? Kinek fog kelleni papagáj színeivel, fene nagy büszkeségével és a már megkopott vonalaival?
Elszörnyedve hallgattam a száz kilós bunkó durva szavait. Talán még nekem is sértő volt a rengeteg kegyetlenség, amit az öreglány fejéhez vágott.
Akkor nevettünk a filmbe illő jeleneten, de mindketten szántuk ezt a boldogtalan óriáspapagájt, aki soha nem köszönt vissza nekünk az utcán. Annál többre tartotta magát. Akkor viszont egy szó nélkül, alázattal szedte össze a ruháit az aszfaltról.
Nem szipogott, nem könyörgött. Nem is kiabált. Büszkén, felemelt fejjel vonult ki az utcából és a pasi életéből.
Karjaival összefogta a színes, karneváli ruharakást, bepakolta a kocsijába és elment. Örökre. Képzeld, ma újra láttam őt. El se hinnéd, Annika már egy másik fickó oldalán díszelgett! Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Persze ő most se köszönt vissza, magasra emelte új színre festett, még nevetségesebb búráját és elment mellettem.
Erősen és büszkén markolta a férfi karját, jelezve ezzel mindenkinek, hogy hozzá tartozik. Az övé.
Érted te ezt? Lehet pirosabb a haja, erősebben kontúrozottak ráncos ajkai, rúzsosak sárguló műfogai, Annika akkor is talál magának valakit, aki eltartja. Lehet hogy a végén ez a figura is ugyanolyan durván rúgja ki majd, de az már egy másik mese.
* * *
Éreztem, hogy ő egy angyal.
Nagy kék szemei voltak, mélyek. Nyugtatóak, melyek hívtak, megfürdettek minden pillantással.
Ott álltam a gyalogátjáró közepén. Száz ember futott körülöttem, a perceként harcolva. Meglöktek, -- ... gyarlók. Nem értették, miért nem menekülök velük a nap szűkre szabott 24 órája elől. Miért nem próbálom megelőzni az időt.
Nem tehettem. Ĺlltunk egymással szemben az út közepén. Némák voltunk. Én meg az angyal.
Nem akartam mozdulni. Olyan szép volt, fehér, és csak az enyém.
Akkor megmozdult tekintete. Jelezte, menjek tovább. Egyedül.
Ellenkezni próbáltam, de elindultak lépteim. Visszanéztem utána, persze tovaszállt már régen. Mentem hosszú órákon át, reptét lesve, alakját kutatva a tömegben.
Azóta is keresem őt, minden átjáróban. Angyaltalanul járom az utcákat, hosszú órákon át.
Figyelem a szemeket, keresem azt a tavat, melyben pár percig fürödhetnék. Keresem az angyalszeműt, hogy kézen fogjam, és soha többé ne engedjem el.
* * *
Száz ágat tart vén törzsem, ezer levelet táplálnak gyökereim.
Belőlem nőnek, szívják testem nedvét. Kiszáradok néha, mégis itatom kérő gyermekeim.
Téphet a szél kegyetlen karja, velük hajlok, de nem engedem el őket.
Égethet a nap gyilkos sugara is, éjszaka könnyeimmel élesztem újra ájult rügyeim.
A fájdalom bennem marad, törzsem ráncosodik az idő teltével.
Mégsem halok meg, hiszen az életem egy küldetés.
Hiszen én fa vagyok...
* * *
Szembejösz velem néha az utcán.
Tekintetünk éhes és vad.
Nézzük egymást, körbejárva képzeletben
A másik testét.
Mint ahogy áldozatát kerülgeti lassan,
De halált jóslóan a ragadozó.
Nem vagyok a prédád, szemem tüzel, s te látod,
Hogy nem leszek a zsákmányod.
Számodra mindössze egy pillanat vagyok.
Egy vad, képzeletben megtörtént egyesülés.
Maradok csupán vágy, esetleg be nem teljesült,
Gondolatokat gerjesztő kép.
Vagy ha költő vagy, művész, festő,
Netán ember is, nem csak férfi,
Akkor a múzsád leszek és megénekled,
Milyen szép volt, ahogy elhaladtam melletted...
* Tóth Ivett, 23 éves, banktisztviselő
A magyarországi középiskoláknak az 1883. május 23-án szentesített, "a középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről" szóló XXX. tc. volt az alaptörvénye. "Középiskolák alatt ezen törvényben a gymnasiumok és reáliskolák értendők" -- szögezte le mindjárt első mondatában az 1883:XXX. tc. A tanítás célját a következő szavakkal határozta meg: "A gymnasium és reáliskolának az a feladata, hogy az ifjúságot magasabb általános műveltséghez juttassa és a felsőbb tudományos képzésre előkészítse". Ennek a feladatának a gimnázium "a minden irányú humanisticus, főleg az ó-classicai tanulmányok segélyével, a reáliskola pedig főleg a modern nyelvek, a mennyiségtan és természettudományok tanítása által" tesz eleget. A tanulmányi idő mind a gimnáziumban, mind a reáliskolában nyolc év. Az első évfolyamba csak olyan növendékek vehetők fel, akik már betöltötték kilencedik életévüket, és sikeresen elvégezték az elemi népiskola negyedik osztályát, vagy ha felvételi vizsgán bizonyítják a megkívánt előképzettséget.
A gimnázium a klasszikus nyelvek és irodalmak oktatására helyezte a hangsúlyt, ezért tanrendjében kiemelt szerepet játszott a latin és görög nyelv, illetve irodalom. Kötelező volt még ezen kívül a német nyelv és irodalom tanulása is. A reáliskolák kötelező tantárgyai között azonban már nem szerepelt sem a latin, sem a görög nyelv és irodalom, a német azonban igen, sőt mellette második élő idegen nyelvként a francia is kötelező volt. Ez a modernabb, gyakorlatiasabb iskolatípus emellett még a természettudományos képzésre is nagyobb súlyt helyezett.
A középiskolák tanítási nyelvét az iskolafenntartó állapította meg. Az egyes hitfelekezetek is maguk határozták meg az általuk fenntartott középiskolák tannyelvét. A nem magyar tanítási nyelvű középiskolákban is gondoskodni kellett a magyar nyelv és irodalom rendes tantárgyként való oktatásáról, méghozzá olyan heti óraszámban, amely annak "kellő elsajátítását" lehetővé teszi. A nem magyar tannyelvű középiskolák 7. ás 8. évfolyamában a magyar nyelvet és irodalmat már magyarul kellett tanítani. Az 1885. esztendőtől pedig a magyar nyelv és irodalomnak már a nemzetiségi középiskolákban is rendes érettségi tantárgyként kellett szerepelnie.
A középiskolákban az évi szorgalomidőt tíz hónapban állapították meg. A nyári "nagy vakáció" ideje a július és augusztus voltak. A nyolcadik évfolyamot sikeresen befejezett növendékek írásbeli és szóbeli "érettségi vizsgálatot" tettek, és ezzel zárták le középiskolai tanulmányaikat. A gimnáziumban szerzett érettségi bizonyítvány bármilyen felsőfokú tanintézetben való továbbtanulásra feljogosította a növendéket, a reáliskolai érettségi azonban csak a műegyetemre, a tudományegyetemek matematikai-természettudományi karára, a bölcsészettudományi karok reál tanszakaira, illetve a tanárképző intézet reál tanszakaira, valamint a bányászati, erdészeti és gazdasági akadémiákra való felvételre nyújtott jogosítványt. A törvény azonban megengedte, hogy a reáliskolai érettségivel rendelkező tanulók valamelyik nyilvános főgimnáziumban latin és görög nyelvből is amolyan érettségi kiegészítő vizsgát tegyenek, amely birtokában már ők is felvehetők voltak a tudományegyetemnek bármely karára!
Az egyes középiskolák az igazgató közvetlen vezetése alatt álltak. A tanintézetek felügyelete az illetékes tankerületi főigazgatónak volt a kötelessége. Az ország területe a középiskolák vonatkozásában tizenkét tankerületre tagolódott. E tizenkét tankerület a következő volt: Budapest székesfőváros, Budapest vidék, Pozsony, Besztercebánya, Kassa, Debrecen, Nagyvárad, Szeged, Székesfehérvár, Győr, Kolozsvár, Nagyszeben. (A mai Szlovákia középiskolái tehát a pozsonyi, a besztercebányai, valamint a kassai tankerületi főigazgatók felügyelete alatt állottak.) A tankerületi főigazgatók közvetlenül a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszternek voltak alárendelve. Kötelességük volt tankerületük középiskoláiban felügyelni az oktatást, gondoskodni a törvények és miniszteri rendeletek végrehajtásáról, a hatáskörükbe tartozó középiskolákon elnökölni az érettségi vizsgákon, valamint jelentést tenni a miniszternek a tanintézetek állapotáról és az oktatás terén elért eredményeikről. Az autonóm felekezeti középiskolák felügyeletét a miniszter által kinevezett miniszteri megbízottak látták el. A főfelügyeleti jog gyakorlása az ország valamennyi középiskolája felett -- a felekezeti tanintézeteket is ideértve -- a vallás- és közoktatásügyi minisztert illette meg.2
A későbbiek folyamán az ismertetett 1883:XXX. tc.-t -- azt mindvégig alaptörvénynek tekintették -- már csak részleteiben módosították, illetve egészítették ki újabb törvényekkel vagy miniszteri rendeletekkel.
A középiskolákról szóló 1883:XXX. tc. nagy hiányossága volt azonban, hogy az egyáltalán nem tett említést a leányok középfokú lehetőségeiről. Az elemi népiskolán kívül a leányok számára csakis a felsőbb népiskola, a polgári iskola, valamint a tanítóképezde jöhetett továbbtanulásként számításba. A középiskolák -- gimnáziumok, reáliskolák -- kapui a leányok számára zárva maradtak.
A társadalmi igény azonban kikényszerítetta a leányközépiskolák létrehozásának szükségét. Ez annál is inkább indokolt volt, mivel az ország fővárosában már 1868-ban megalakult az Országos Nőképző Egyesület, amely célul tűzte maga elé a nők "tudományos" képzésének pártfogását. A nevezett egyesület már 1868 októberében négyévfolyamos iskolát szervezett leányok számára. Ez a típusú tanintézet nevezhető talán Magyarországon az első felsőbb leányiskolának.3
Nem sokkal később, 1875-ben már állami felsőbb leányiskola megnyitására is sor került Budapesten, miután a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletileg jóváhagyta ezen iskolatípus ideiglenes szervezetét és tantervét. Néhány év elteltével -- 1879-ben -- az újabb szervezeti szabályzat a felsőbb leányiskolákat egységesen hat évfolyamos tanintézetekké nyilvánította.4
A budapesti felsőbb leányiskola 1875. évi megnyitása után rövidesen a vidéki városok is jelezték igényüket az ilyen típusú állami iskolák iránt. A felvidéki városok az elsők között érdeklődtek, s ezért már 1877-ben állami felsőbb leányiskola felállítására került sor. Trencsénben, 1881-ben Lőcsén, 1883-ban Besztercebányán és Pozsonyban, 1892-ben Kassán.5
Amint azt már említettük, az 1883:XXX. tc. a középiskolai oktatás terén nem tett ugyan különbséget a nemek között, de leánygimnáziumi oktatás egyszerűen e törvény hatályba lépése után sem folyt. A leányok természetszerűleg ki voltak rekesztve a fiúk számára szervezett gimnáziumokból és reáliskolákból, magántanulókként azonban "érettségi vizsgálatot" tehettek.6
A kultuszkormányzat időközben többször is módosította az állami felsőbb leányiskolák szervezetét és tantervét. Az 1887. évben sor került egy újabb, most már átfogónak szánt szervezeti szabályzat kiadására. Az 1887. július 7-én kelt 28 999. sz. miniszteri rendeletről van szó, amely intézkedett az állami felsőbb leányiskolák szervezéséről, megfogalmazta ezen iskolák célfeladatát, illetve megszabta tanulmányi rendjét.
"A felsőbb leányiskola célja, alkalmat nyújtani arra, hogy benne társadalmunk női tagjai nemük sajátlagossága és a társadalmi jelen viszonyok által feltételezett s élethivatásukra szükséges általános műveltséget szerezhessenek" -- mondta ki az 1887. július 7-én kelt 28 999, számú miniszteri rendelet. E rendelet értelmében a felsőbb leányiskola első évfolyamába az elemi népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégző leányok voltak felvehetők. Bizonyos feltételek teljesítése esetén a polgári iskolák negyedik évfolyama után át lehetett lépni a tárgyalt leányiskolák ötödik osztályába. Az idézett miniszteri rendelet értelmében a szóban forgó felsőbb leányiskolák tanulmányi ideje hat év volt. Az iskolában kötelezően tanítandó rendes tantárgyak a következők voltak: hit és erkölcstan, magyar nyelv és irodalom, német nyelv és irodalom, francia nyelv és irodalom, történelem, földrajz, számtan és mértan, természetrajz, vegytan, természettan, gazdaságtan, egészségtan, neveléstan, ének, írás és rajz, kézimunka és testgyakorlás.7
A felsőbb leányiskolában szerzett végbizonyítvány a növendékeket azonban semmilyen felsőfokú tanintézetbe való beíratkozásra nem jogosított fel. Ennek a kérdésnek a törvényes rendezése a kilencvenes évek közepére már egyre időszerűbbé vált. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter -- 1916-ban báróságot kapott -- előterjesztésére 1895. november 18-án a király "legfelsőbb elhatározásával" megnyitotta a leányok előtt az egyetemi képzés lehetőségét. Az uralkodói hozzájárulás után 1895. december 19-én kelt 65 719. számú rendeletével Wlassics miniszter engedélyezte, hogy az egyetemekre nők is felvehetők legyenek, de csakis a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti szakokra.
"A nők tudományos pályákra bocsátásának kérdése hosszú idők óta foglalkoztatja a művelt társadalmat, a tudományos köröket és a legtöbb művelt állam kormányzatát" -- áll Wlassics miniszter idézett rendeletének bevezető soraiban. "A főcél az -- konstatálja a továbbiakban az idézett miniszteri rendelet --, hogy a kiválóbb értelmi erővel és a tudományos pályákra hajlammal bíró nők előtt el ne legyen zárva az oly tudományos pálya, minőn az emberiségnek hasznos szolgálatot tehetnek, és maguknak biztos existenciát teremthetnek". A miniszter ebben a rendeletében egyúttal már azt is előre jelezte, miszerint "gondoskodásomat kiterjesztem arra is, hogy a nők úgy, mint eddig is már történt, az érettségi vizsgára bocsáttassanak, és az erre és az ezzel kapcsolatban álló egyéb ügyekre nézve külön rendeleteket fogok kiadni".8
Néhány nappal később -- 1895. december 31-én -- Wlassics miniszter valóban kibocsátotta a 72 039. számú rendeletét, amellyel a tankerületi királyi fűigazgatóságok számára adott újabb eligazítást a "leányoknak érettségi vizsgálatra bocsátása, és a polgári vagy felsőbb leányiskolából a középiskolába átlépése tárgyában". A rendelet szerint amennyiben a leányok az ország bármely nyilvános középiskolájában magánérettségi vizsgára bocsátásukat kérelmezik, annak lehetőségét minden felsőbb engedély kikérése nélkül biztosítani kell számukra. Sőt a leányok a polgári iskolából vagy a felsőbb leányiskolából magántanulói minőségben a középiskolába is átléphetnek. A rendelet azonban hangsúlyozza, hogy "miként a fiúk, úgy a leányok vizsgálatainál sem lehet helye semminemű enyhe elbírálásnak vagy könnyítésnek".9
Az idézett miniszteri rendeleteknek az lett a következménye, hogy egyre több leány iratkozott be magántanulóként a fiúközépiskolákba, sőt 1896-tól a felsőbb leányiskolák mellett is kezdtek létrehozni kisegítő gimnáziumi tanfolyamokat, amelyek aztán helyenként fokozatosan átalakultak önálló leánygimnáziumokká. Az ország első leánygimnáziumát az Országos Nőképző Egyesület nyitotta meg a fővárosban 1896-ban. Ez a tanintézet már teljes érvényű érettségi bizonyítvány kiadására is jogosult volt. Ilyen bizonyítványok birtokában a leányok felsőfokú képzése is iavartalan volt.10
A folyamatosan keletkező leánygimnáziumok azonban egységes szervezet hiányában különböző típusúak voltak, s tanterveiket is minduntalan változtatták. Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter végül 1916. júius 16-án kelt 86 100. számú rendeletével a leányközépiskoláknak általánosan kötelező szervezeti szabályzatot, rendtartást és tantervet adott. E miniszteri rendelet a leányközépiskoláknak három fajtáját különböztette meg: 1. felső leányiskolák, 2. felső kereskedelmi leányiskolák, 3. leánygimnáziumok. E szervezet szerint a leányközépiskolák alsó tagozata egységes volt, és ezt az I-IV. évfolyamok alkották. Erre az egységes alapra három különböző iskolatípus épült: 1. három évfolyamos felső leányiskola, 2. három évfolyamos felső kereskedelmi iskola, 3. négy évfolyamos leánygimnázium. Egy tanintézet két iskolatípust is működtethetett egymás mellett a három megengedettből, egyetemi tanulmányok folytatására azonban csak a gimnáziumi tagozaton szerzett érettségi bizonyítvány jogosította fel a leányközépiskolák növendékeit.11
Az így bemutatott leányközépiskoláknak három év leforgása alatt kellett volna kialakulniuk. Az 1916 őszén beindult iskolareform az 1918/19-es tanévvel fejeződött volna be, jött azonban az impériumváltás, amely teljesen új fejezetet nyitott a felvidéki oktatási és iskolarendszer történetében.
Azemlített 1916. július 16-i 86 100 sz. miniszteri rendelet alapján a Felvidéken két leányközépiskola megszervezésére került sor. Az 1916/17-es tanévben a pozsonyi felső leányiskolát leánygimnáziumi tagozattal is kiegészítették, így annak elnevezése a következőképpen módosul: Pozsonyi Magyar Királyi Ĺllami Felső Leányiskola és Leánygimnázium.12 A kassai felső leányiskola mellett pedig felső kereskedelmi iskolai tagozatot hoztak létre. Ezen új felépítésű tanintézetek kifejlődését és megszilárdulását a történelmi változások azonban már lehetetlenné tették.
* * *
A különböző szakiskolák szervezése Magyarországon aránylag későn vette kedetét. Ezen iskolák egy része középfokú iskola jellegével bírt, többségük azonban csak alacsonyabb képzést nyújtó szaktanfolyamnak minősült.
A szakiskolák közül a kereskedelmi iskolák bizonyultak aránylag a legnépszerűbbeknek és a legkeresettebbeknek. Az első ilyen jellegű iskolákat 1875-ben hozták létre. Ezek jogállását és szervezési szabályzatát az 1884. július 29-én kelt 28 093. számú vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet fogalmazta meg. E rendelet szerint a "közép kereskedelmi iskola" egyenrangú a gimnáziummal és reáliskolával. Az iskolába azok nyerhettek felvételt, akik elvégezték a gimnázium, a reáliskola vagy a polgári iskola négy osztályát. A "közép kereskedelmi iskola" három évfolyamos, de azon tanulók számára, akik valamely "keleti nyelv" (román, bolgár, szerb, török) tanulására vállalkoztak, a közoktatásügyi miniszter engedélyével negyedik évfolyam is rendszeresíthető volt. A tanulmányi idő nem érettségivel, hanem a közoktatásügyi miniszter kiküldöttének jelenlétében lebonyolított záróvizsgával ért véget.13
Az impériumváltás előtt a Felvidéken nyolc városban működtek felső kereskedelmi iskolák. Ĺllami tanintézetek voltak a következő helyeken: Alsókubín, Besztercebánya, Homonna, Kassa, Késmárk, Nagyrőce, Turócszentmárton. Pozsonyban működött az egyetlen nem állami tanintézet. Az 1885-ben alapított pozsonyi felső kereskedelmi iskola alapítója és fenntartója a Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara volt. Ennek a tanintézetnek volt külön fiú, valamint külön leánytagozata.14
Magyarországon a 19. század hetveneséveitől fokozatosan jöttek létre a különböző rendeltetésű ipari szakiskolák. A gyakorlati iparoktatás tagolódása a következő volt: 1. felső ipariskolák, 2. ipari szakiskolák, 3. kézművesiskolák, 4. nőipariskolák, 5. ipari tanfolyamok.
A háború kitörésekor az országban mindössze négy felső ipariskola működött: kettő Budapesten, egy-egy pedig Kassán, illetve Szegeden. Az alapítás évét tekintve a legrégibb az 1872-ben létesített gépészeti irányzatú Kassai Magyar Királyi Ĺllami Felső Ipariskola volt. A tanintézetbe a középiskola, illetve a polgári iskola negyedik évfolyamának elvégzése után nyerhettek felvételt az érdeklődők. S bár az iskola növendékei nem érettségiztek, csak végbizonyítványt kaptak, katonai szolgálat esetén ennek birtokában is igényt tarthattak az egyéves önkéntesi státuszra, és a valóságos középiskolák érettségizett növendékeihez hasonlóan tisztjelöltek, majd tartalékos tisztek lehettek.15
Az ipari szakiskolák képezték Magyarországon az ipari szaktanintézetek következő, a fentebb említett felső ipariskoláknál alacsonyabb képzést nyújtó csoportját. Az országban összesen 26 ilyen jellegű ipari szakiskola működött, ebből hat volt Észak-Magyarországon, azaz a később Szlovákiának nevezett területeken. Fémipari szakiskolák voltak a következő városokban: Pozsony, Besztercebánya, Gölnicbánya,. Faipari szakiskolák voltak Eperjesen és Iglón, Késmárkon pedig szövőipari szakiskola működött. Ismét külön kategóriába tartoztak az ún. kézművesiskolák. Ilyenből az országban volt összesen hat iskola, ebből azonban négy a Felvidéken működött. Kosárfonó iskolák voltak Homonnán és Belluson, Hegybányaszélaknán (Selmecbánya része) működött egy gyermekjátékszer-készítő iskola, Körmöcbányán pedig csipkeverő kézművesiskola.16
A fentebb említett ipari szakiskolák közül feltétlenül külön említést érdemel az 1903 szeptemberétől működő Pozsonyi Magyar Királyi Ĺllami Fémipari Szakiskola, főleg mintaszerűen felszerelt tanműhelyei miatt. Ez volt az ország egyetlen olyan szakiskolája, amely különös figyelmet zentelt a műlakatosság oktatásának.17
A felsorolt szakiskolák és kézművesiskolák oktatási nyelvével kapcsolatban leszögezhetjük, hogy bár állami tanintézetekről volt szó, a növendékek minden téren szabadon élhettek az anyanyelvhasználat szabadságával. Ezekben az iskolákban általánossá vált az a gyakorlat, hogy a tanulók saját anyanyelvüket használták, sőt ahol nagyobb számban voltak ugyanazon anyanyelvű tanulók, ott az oktatás és a vizsgáztatás nyelve is azonos volt a tanulók anyanyelvével.18
A honi mezőgazdasági szakoktatás fejlesztése is a 19. század hetvenes éveiben vette kezdetét. Azegész folyamat sürgetője azOrszágos Magyar Gazdasági egyesület volt. Kezdeményezésére jött létre 1874-ben Kassán -- a hasonló jellegű kezsthelyi, debreceni és kolozsmonostori szaktanintézetek után -- a Magyar Királyi Gazdasági Tanintézet, amely kezdettől fogva középfokú jellegű iskolának számított. A tanulmányi idő itt három év volt, s a felvétel hat gimnáziumi vagy reáliskolai osztály elvégzéséhez volt kötve.19
E középfokú gazdasági tanintézet mellett volt még azonban a Felvidéken a Magyar Királyi Mezőgazdasági Minisztérium igazgatása alatt további kilenc különböző szakirányultságú mezőgazdasági iskola. Ezek a következő városokban voltak találhatók: Ĺrvaváralja, Breznóbánya, Kassa, Kisszeben, Komárom, Liptóújvár, Pozsony, Rimaszombat, Selmecbánya.20
Külön kell még szólnunk a magyarországi tanoncképzésről. A tanonciskolákról mint iskolatípusról először az 1884:XVII. tc. az ún ipartörvény rendelkezett. E törvény értelmében, az "oly községekben, ahol legalább 50 tanonc van és e tanoncok számára külön iskola nincs, köteles a község a tanoncok tanításáról külön tanfolyam berendezése által gondoskodni", a tanonc pedig "mindaddig, míg tanideje az iparosnál tart, köteles ily iskolába járni".21 A tanonciskolák szervezeti felépítését, felügyeletét és tanrendjét a későbbiek folyamán több miniszteri rendelet is konkretizálta, amelyek közül legjelentősebb az 1893. augusztus 31-én kelt 33 564. sz. vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet az iparos és kereskedő tanonciskolák szervezete tárgyában.22
A tanonciskolákról azonban elmondható, hogy azok nem váltak szerves részévé a honi iskolahálózatnak. A tananyaguk leginkább csak az elemi népiskolák, illetve a polgári iskolák anyagának ismétléséből és gyakorlásából állt. Az ilyen iskolákat a tanoncok csakis munka után, a délutáni és esti órákban, illetve vasárnap délelőttönként látogatták. Az impériumváltás idején a Szlovákiává váló észak-magyarországi területeken 98 tanonciskola működött, és azokat összesen 12 176 ipari- és kereskedőtanuló látogatta.23
* * *
A Felvidéken az impériumváltás idejére kiépült középiskolai hálózat méltán volt exkluzívnak nevezhető. A felső-magyarországi városokban már a 19. század folyamán létrejött a jól működő, nívós középiskolák sora, amelynek nem egy történelmi patinájú tanintézete akár több évszázados múlttal büszkélkedhetett. A hatalomváltás ezen a területen tehát a magyarországi átlagnál jóval több középiskolát talált.
Az impériumváltás előtti tanévkezdés idején -- 1918 szeptemberében a később Szlovákia néven szereplő felvidéki területeken volt 32 gimnázium, 6 főreáliskola, valamint ugyancsak 6 felső leányiskola, ami együttesen 45 középiskolát jelentett. Ezek között egyaránt voltak állami, felekezeti és községi tanintézetek.24
A legpatinásabb középiskoláknak természetszerűleg a gimnáziumok számítottak, ezen belül is a nagymúltú ún. királyi katolikus tanintézetek. Ez utóbbiakkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a királyi katolikus gimnáziumok voltaképpen rendes állami tanintézetek voltak, bár megnevezésük ezt nem árulta el egyértelműen, ugyanis hiányzott belőlük az "állami" jelző. Ezeket az iskolákat a világi hatóságok 1773-ban vették át a Magyarországon akkor feloszlatott Jezsuita rendtől. E rend kisajátított vagyonából létrehoztak egy, ezen iskolák fenntartását szolgáló ún. tanulmányi alapot, amelyet idővel királyi donációk, sőt különféle magánadományok is növeltek. Elnevezésükben a "királyi" jelző valójában államit jelentett, a "katolikus" pedig az iskolák eredeti hovatartozását jelölte. Ezek voltak tehát Magyarország legelső "állami" középiskolái. Az ország összesen 14 ilyen jellegű gimnáziumából 8 a később Szlovákiának nevezett felvidéki területeken volt található. "Királyi katolikus" főgimnáziumok működtek a következő felvidéki városokban: Besztercebánya, Eperjes, Lőcse, Pozsony, Selmecbánya, Szakolca, Trencsén, Trsztena.25
A kimondottan állami alapítású gimnáziumokat a dualizmus éveiben hozták létre, többnyire olyan megyeszékhelyeken, amelyeken addig semmilyen középiskola nem volt. A Felvidéken ilyen megyeszékhelyek voltak például Aranyosmarót, Ipolyság és Liptószentmiklós, de hasonlóképpen állami alaptípusú gimnáziumok működtek még Bártfán és Losoncon is.
A római katolikus egyház által fenntartott gimnáziumok a Felvidéken kettő kivételével rendi tanintézetek voltak. A piarista rendnek 7 gimnáziuma volt a következő városokban: Kisszeben, Léva, Nyitra, Podolin, Privigye, Rózsahegy, Szentgyörgy. A premontrei rend két (Kassa, Rozsnyó), a bencés pedig egy (Komárom) gimnáziummal volt jelen a Felvidéken. Nagyszombatban működött egy ún. érseki főgimnázium, Érsekújvárott pedig egy államilag segélyezett községi katolikus főgimnázium.26
Az ágostai evangélikus hitfelekezet nyolc gimnáziumot tartott fenn a Felvidéken, ebből egyet közösen a reformátusokkal. Ezek az iskolák a következő városokban működtek: Besztercebánya, Eperjes, Igló, Késmárk, Pozsony, Rimaszombat, Rozsnyó, Selmecbánya. Külön református gimnázium a Felvidéken nem volt, a rimaszombati tanintézet azonban "egyesült protestáns" főgimnáziumnak számított.27
A Felvidéken található főreáliskolák vonatkozásában már sokkal egyszerűbb a kép. A mindössze 6 főreálból 5 állami tanintézetként működött a következő városokban: Kassa, Körmöcbánya, Lőcse, Pozsony, Zsolna. Az egyetlen ilyen jellegű nem állami tanintézet a Vágújhelyi Ĺllamilag Segélyezett Izraelita Főreáliskola volt.28
A 6 felső leányiskolából is 5 volt állami, valamint egy nem állami tanintézet. Ĺllamiak működtek Besztercebányán, Kassán, Lőcsén, Pozsonyban és Trencsénben. Az egyetlen nem állami tanintézet az Angolkisasszonyok Eperjesi Sancta Maria Intézet keretében létesített Római Katolikus Felső Leány- és Kereskedelmi, Polgári és Elemi Iskola és Kisdednevelő volt. A kassai állami tanintézetről még megemlítendő -- amint arról fentebb már szóltunk --, hogy azzal egybekapcsolva kereskedelmi iskola is működött. Pozsonyban pedig úgyszintén a felső leányiskola mellett leánygimnáziumi tagozatot is létesítettek.29
A magyar oktatásügyi jogszabályok értelmében -- amint arról már szóltunk -- a tanítóképezdéket a népoktatási tanintézetek közé sorolták. Mivel azonban vitathatatlanul középfokú képzést nyújtó tanintézetekről van szó, amelyeket az impériumváltás után a Csehszlovák Köztársaságban is ilyenekként kezeltek, a tanítóképezdéket mi is a középiskolák ketegóriájába tartozóknak tekintjük.
Az 1918/19-es tanév kezdetén az impériumváltás után Szlovákiának nevezett területen volt összesen 15 tanítóképezde, 10 a fiúk, 5 pedig a leányok számára. A 15 képezdéből 7 volt állami, 8 pedig felekezeti tanintézet.
Ĺllami alapítású tanító- és tanítónőképezdék működtek a következő felvidéki helységekben: Eperjes, Igló, Léva, Losonc, Modor, Pozsony, Stubnyafürdő. Ezeket mind a dualizmus éveiben hozták létre, elvégre az 1868:XXXVIII. tc. megjelenése előtt az állam nem tartott fenn ilyen jellegű tanintézeteket.
Az öt római katolikus tanítóképzőből három az Orsolya rendi apácák vezetésével működött Kassán, Nagyszombatban, valamint Pozsonyban, és természetszerűleg mind a három női képző volt. A két római katolikus férfi tanítóképző Kassán és Szepeshelyen volt található, ezek azonban nem álltak semmilyen rend fennhatósága alatt. Eperjesen működött az egyetlen görög katolikus tanítóképző, az ágostai evangélikus egyház pedig Eperjesen és Selmecbányán tartott fenn ilyen jellegű tanintézeteket. E három utóbbi fiú tanítókéüző volt.30
A református egyháznak az impériumváltás előtt a Felvidéken nem volt saját felekezeti tanítóképezdéje.
* * *
Szükségesnek tartjuk még megjegyezni, hogy a felsőoktatási intézetekről külön fejezetben szólunk. Itt ismertetjük majd e tanintézetek felszámolásának folyamatát az impériumváltás után, továbbá a kisebbségi helyzetbe került felvidéki magyarság küzdelmét a magyar egyetemért, valamint a felsőfokú oktatás visszaállítását Kassán 1938 után.
* * *
Az előzőekben már szóltunk a felvidéki népiskolai tanintézetek oktatási nyelvéről az impériumváltás előtti években. Most vizsgáljuk meg ugyanilyen vonatkozásban az ezen a területen működő középiskolákat.
Nos, ezzel kapcsolatban sajnálattal konstatálhatjuk, hogy a középiskolákról megjelenő 1883:XXX. tc. idején Felső-Magyarország valamennyi már létező, valamint ezután létesített középiskolájának a magyar volt az oktatási nyelve. Az országban a magyar mellett voltak ugyan egyéb tannyelvű középiskolák is -- román, szerb, német --, a túrócszentmártoni, nagyrőcei, valamint znióváraljai szlovák gimnáziumok 1874-ben bekövetkezett megszűntetése óta szlovák tannyelvű középfokú tanintézetek azonban már nem léteztek.
A teljesség igénye szempontjából hozzáfűzhetjük, hogy az 1862-ben létrehozott és a Gömör megyei evangélikus eperesség fennhatósága alá kerülő nagyrőcei szlovák tannyelvű ág. ec. gimnázium például több vonatkozásban is élvezte az egyház és a felvidéki magyar társadalom támogatását. Ennek a tanintézetnek 1867-ben már megvolt mind a nyolc osztálya. Az iskola patronátusa az 1868. június 22-én megtartott ülésén elhatározta, hogy a gimnáziummal párhuzamosan tanítóképezdét is létesít, még pedig olyképpen, hogy a gimnázium IV. osztályának elvégzése után az érdeklődők átiratkozhassanak a hároméves tanítóképezdei tanfolyamra. A tanítóképzés valóban be is indult, és a tanintézet 1871-ben már tanítói okleveleket is kiállított végzett növendékei számára.31
A nagyrőcei gimnázium után 1868-ban Turócszentmártonban is létrehoztak egy szlovák tannyelvű algimnáziumot, amely a Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület fennhatósága alá tartozott. Harmadikként a znióváraljai szlovák katolikus algimnázium nyílt meg 1869-ben.32
A nevezett gimnáziumokban azonban -- a korabeli vizsgálatok szerint -- heveny magyarellenes szellem uralkodott. A felvidéki magyar társadalomnak kezdettől fogva szálka volt a szemében a három nevezett szlovák középiskola, már csak azért is, mert a közhangulat azokat egytől egyig a pánszlávizmus fészkeinek tartotta. Az 1874. esztendőben már komoly tanügyigazgatási problémává vált e három tanintézet további sorsa, és ezzel összhangban Trefort Ĺgoston vallás- és közoktatásügyi miniszter lépéseket tett ezen intézmények felülvizsgálata ügyében.
Az iskolák további fennmaradása tehát már 1874 nyarán kérdésessé vált, és több felvidéki vármegye törvényhatósági testülete is harsányan követelte ezen intézetek bezárását. Közben azonban tanügyi-szakmai körökből olyan vélemények is napvilágot láttak, miszerint ezeket az iskolákat úgymond nem szabad "pánszláv intézeteknek" nevezni, és mindenképpen káros volna azokat hatalmi szóval felszámolni.
"Szükséges-e tehát a kérdéses három gymnasium beszüntetése, mint azt oly sok oldalról pengetik?" -- tette fel a kérdést Thébusz János már 1874 nyarán a Magyar Tanügyben. Szerinte ennek semmiképpen sem szabad megtörténnie, mivel minden jel arra utal, hogy ezek a nemzetiségi tanintézetek szükségesek. És ha ezekben az iskolákban esetleg bizonyos magyarellenes üzelmekre is sor kerül, akkor a tanügyi kormányzat tegyen meg minden tőle telhetőt a fennálló kifogásolható viszonyok megjavítása érdekében. "Tegyen a kormány annyit, hogy ezen gymnasiumokból a vizsgált alkalmával bebizonyított fanatikus tényezők, milyen mindössze kevés van, a patronátusok által eltávolíttassanak s új, bizalmat gerjesztő erőkkel pótolhassanak" -- írta a felvidéki szlovák tanügy idézett beható ismerője 1874-ben. "A középtanodai törvény hozatalánál pedig szerezzen magának a kormány elég befolyást az ily intézetek felügyelésére nézve. A nélkül történhetnek mindig üzelmek. Különösen pedig tegye a gymnasiumok felügyeletét nemcsak tapasztalt szakférfiak, hanem tapintatos, mély belátású, kipróbált s nem kétes jellemű hazafiak kezébe, kik képesek legyenek ezen és a hasonnemű intézeteket a magyar nemzet által forrón óhajtott nemzetiségi béke megállapítására és így a közös haza egyforma szeretetére, a magyar állameszme tiszteletére vezetni."33
A magyar tanügyi kormányzat azonban nem ezt az utat járta. Az 1874. esztendőben mindhárom felvidéki szlovák gimnázium ténykedését megszüntette, miáltal a felvidéki szlovákság mindenféle anyanyelvi középiskola nélkül maradt. Ebben az esztendőben azonban még mind a tanügyi kormányzat, mind az illetékes egyházi méltóságok számoltak szlovák nyelvű középiskolák felállításával a Felvidéken. Sajnálatos módon ilyen iskolák megnyitására a későbbiek folyamán már nem került sor. Ennek legmarkánsabb oka a pászlávizmustól való -- indokolt vagy indokolatlan -- félelem volt.
"Azok a harcias nacionalisták pedig -- írja e szerencsétlen folyamatról Ruttkay László, a téma kitűnő monográfusa --, akik nemzetük jogai érdekében külföldi támogatást kerestek, a politikai irodalom és a sajtó minden eszközével arra törekedtek, hogy a magyar kormánynak ezek az intézkedései európaszerte ismert és elítélt 'sérelmekké' növekedjenek."34
Ilyen szerencsétlen közjáték után a feltörekvő szlovák középosztály fiai számára nem maradt más lehetőség, minthogy akarva-nem akarva magyar középiskolákat látogasson, aminek következtében ezek az ifjak egyenes úton haladtak a kétnyelvű és kétkultúrájúvá válás, sőt esetenként a teljes tudati megmagyarosodás felé.
A nem magyar származású polgári és értelmiségi réteg "magyarosodásának", azaz magyar nyelvűvé is válásának igényét talán a Nemzeti Párt 1892-ben megjelentetett, gróf Apponyi Albert által szerkesztett választási kiáltványa fogalmazta meg a legkifejezőbben. "A szabadság követelményének tartjuk -- olvasható e kiáltványnak a nemzetiségi politikára vonatkozó részében --, hogy a haza minden polgára, valamint egyéniségénekminden más oldalát, úgy annak anyanyelvét és kultúráját is szabadon használhassa és fejleszthesse, az állami egység által követelt határokon belül. A magyar nemzeti egység alatt nem a nyelvszerinti erőszakos magyrosítást értjük, hanem a nemzet politikai egységét, mely sem jogokban, sem kötelességekben nem ismer különbséget a különböző nyelvű polgárok közt és nemzetiségeket mint közjogi csoportokat el nem fogadhat. A magyar nyelv ismeretének terjesztését azonban szükségesnek tartjuk, hogy a nem magyarajkú intelligencia az állam szolgálatából részét kivehesse és ezáltal is minél szorosabban csatoltassék az államhoz; de főleg mint annak a társadalmi összeforrásnak az eszközét, mely nélkül a politikai egység üres forma marad".35
A magyarországi iskolák történetének neves szakírója Fináczy Ernő is középiskoláink magyar jellegét tartotta azok egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonságának 1896-ban -- tehát a millennium évében -- megjelent nagy összefoglaló munkájában. "Középiskoláink tannyelve ma már csekély kivétellel magyar" -- írta megelégedéssel 1896-ban a nevezett szakíró. "Nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy a sokféle faji, vallási, nyelvi és nemzetiségi érdek között, mely hazánkat keresztezi, középiskoláink legnagyobb részének magyar voltában mily erős biztosítéka rejlik nemzeti kultúránk terjesztésének és magyar államiságunk megszilárdulásának. Mert a középiskolákból kerülnek ki mindazok, kik a nemzetet majdan vezetni fogják: ha sikerül ezeket a magyar műveltség eszközeivel a magyar közérzés számára megnyernünk, a legszilárdabb alapokra fektettük kormányzatunkat, közigazgatásunkat, igazságszolgáltatásunkat, közoktatásunkat, egyesületi és társas életünket, tudományunkat, sajtónkat, -- mindenünket".36
Az összeomlás és az impériumváltás után azonban nagyon sokan belátták a "boldog békeidők" elhibázott magyar iskolapolitikájának fonákságait. Emlékiratai második kötetében -- a magyar oktatáspolitika elemzésekor -- maga Apponyi Albert grúf is módfelett nehezményezte és nagy mulasztásnak tartotta, hogy a Felvidék szlovák lakta területein sem az állam, sem a felekezetek nem gondoskodtak szlovák tannyelvű középiskolák létesítéséről. Utólag maga is felismerte és nyíltan bevallotta: "(...) az önálló tót kultúra fejlesztése lehetett volna a mindinkább beszivárgó cseh befolyásnak legbiztosabb ellenszere. De sem a katholikus, sem a protestáns egyházi szervezetek, melyek közt német és tót anyanyelvű polgártársaink megoszlottak, nem létesítettek német vagy tót anyanyelvű középiskolákat, az állami tanintézetekben pedigolyan gyakorlattá vált -- bár törvényes alap nélkül -- a magyar oktatási nyelv kizárólagossága, hogy ezen változtatni az akkori időben alig lehetett. ěgy vált a gyakorlatban holt betűvé a nemzetiségi törvénynek az az elvi kijelentése, mely a középfokú oktatásban is biztosította a nem magyarajkú polgártársaknak az anyanyelven való művelődési lehetőséget..."37
A magyar állam részéről elkövetett oktatáspolitikai ballépésekért az impériumváltás után aztán az elszakított magyar nemzetrészek hátán csattant az ostor.
Nincs maradásom, se menekülésem
mezőkön át futtat örök vándor-létem
tarisznyámban szépség, a karomban bánat
velük sodrom félre a rám csapódó ágat
Mellettem rohannak kukoricaföldek
az arcomat mossák láthatatlan könnyek
suttogásom belevész a fákba
alkonyt repít a madár csattogó szárnya
Nincs maradásom, se menekülésem
otthonról jövök
estére haza kell érnem.
Rásimulok a szélre,
és szólok a fáknak a folyó körepéről,
hajoljanak közelebb hozzám
Belegabalyodok az ágakba,
és forgok, egyre csak forgok
És megsimogatom a hullámokat,
tenyeremmel biztatom őket,
hogy menjenek
Ujjaim hegyéből árad a szerelmetes szeretet,
mikor hajad lágy simaságán nyugtatom a kezem.
Figyelem, amint érintésem fonala lebomlik,
áttekeredik az ismert világon,
túl az érzékelhető valóságon.
Érted sündisznóvá változom,
gömbölyödve köréd fekszem,
puhaságod magamba ölelem,
és tüskés leszek, hogy egész testemmel védjelek,
törékeny, kicsi gyerek.
arcod fehér lepedő
én gyűröm és én simítom
álmod mozdulatlanná igazítom
pont vagyok
hol megáll a lélegzet és a szó
nem tudsz magadból kivetni
ablakok alatt bolyongva
a csendes fényben is
engem fogsz keresni
A koncertterem homályában
székemben hátradőlve
hallgatom
(ahogy)
hideg szobában gyakorolok a zongorán
(ahogy)
játszik az utcai harmonikás fiú -- apám
(ahogy)
vállkendőt terít magára tánc után a lány
(ahogy)
leütöm a billentyűt
én, a zene ünnepelt művésze
a hang rezgésében hallgatom sokáig
a száz évet, ami én vagyok
székemben hátradőlve
nem elveszve
hallgatom...
Egyszer azt mondták neki,
olyan mint a szikla, állandó és erős.
Először a biztonságérzet lemezei
pattantak le róla, s az életöröm élményei kavicsokként repültek
szét. Világos napok porfolyamai hagyták magára.
dermedten figyelte, hogy milyen kicsi és érdes lett
De a tenger, a hol közelítő, hol elriasztó tenger
rámosta iszap-nyomát, hínár-maradékát nap-nap után
újra építette az elveszített védelmet,
sodort és hozott, morajával vitt és domborúra alkotott.
köveken
tárt karral egyensúlyozó
kisfiúvá vált a zene
s meg-megtapintotta a házak falát
aztán visszasuhant a térre
és ki arra járt
lassított táncba csalta
szökőkutak vize mutatta
a kalapos-szoknyás délutáni embert
halkan libbent az idő
észrevétlen
s kesztyűs kezével intett
az öreg hölgy
kikocsizott
hogy még egyszer lássa a várost
Követtelek, szépség,
tavon pihent árnyad
fehér éjszakában fekete madár
ösvényt nyit az égbe
felrezzenő álom
rugaszkodó szárnynak nincs
titok-határ
feszítem nyakamat
repülök utánad
nap-ragyogás hív, hófehér madár
illarod eső éztatta földé
szépséged lombok takarása
szenvedélyed gyöngysorát
-- ha hull a viharban --
más ne nézze
más ne lássa
Hátára csimpaszkodó árnyak
kis őszi ködök
rontják deli jó kedvét
a nyár játékosának
Sárfigurák dagonyáznak
mindennapi megalkuvásaikban
koppanó jégszavak
laza vigasságok
vesszők és végek
közt húzódó árokba
színes betűket dobál
az értelem
a májusi földön
szemem vadlovat szelídít
pillanatok füzérébe kapaszkodva
befogja a suhanó időt
lobogásból merevít képet
részleteiben viszi az egészet
s ha lenyomatát az emlékezet fala fogadja
szemcsékre eshet szét a kép
láng-léptű időnk magával ragadja