Irodalom / kritika / társadalomtudomány
2003. február, 2. szám
* * * * * *
Dobai Péter: AdY Endre kérdéseire merészelt kései válasz... / Ki látott engem? (vers)
Papp Tibor: A szekta (elbeszélés)
Németh István: Dőrejárás (1) - vers
Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Pomogáts Béla: Vázlat az egészről (esszé)
Popély Gyula: A felvidék iskolaügye a dualizmus éveiben (Vázlatos áttekintés)
Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (napló)
Öllős Edit: Duett a dadival (részletek) - napló
Ferenczy Viktor írásai: (Poetica?, El ne felejtsd!, Origami, Ócskausz Rimusz, Kun lemegy)
KEGYELET
Fónod Zoltán: “Én szállok, vagy ő jön felém...” Gyönyör József halálára
Koncsol László: Vojtech Kondrót halálhírére
Az út, ahonnan nincs visszatérés (Kantár Csaba halálára)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE
Alabin Ferenc: Műfordítás és recepció
TALLÓZÓ
Végh Balázs Béla: Az erdélyi magyar gyermekirodalom vizsgálata (1990—2001)
Eseménynaptár
Napló
* * * * * *
Amikor Károly néhány éve külföldre utazott, fölhívta Emma nénit. Otthon lesz, Emma néni? Megállhatnánk egy ugrásra? Persze, bármikor, mondta Emma néni, a mamával jössz? Ezért hívok, mondta Károly, dolgom van arrafelé, a mama azonban Emma néninél maradna közben, ha nem zavarunk. Jaj de jó, örült csöndesen Emma néni, a mamával már olyan régen nem beszélgettünk. Károly szinte látta, hogy Emma néninek sugárzik a szeme, ó, micsoda öröm! A szemére nagyon jól emlékezett, gyönyörű nagy barna szeme volt Emma néninek, olyan kedvesen tudott nézni, mosolya bearanyozta idős korára is megőrzött szépségét. Valami titkos búbánat ült benne, mélyen az elhamvasztott vágyak alatt, pislákoló zsarátnok, a mélabú örökmécsese.
Meglehet, csak gyermekkori emlék volt ez. Az első halványuló, fátyolos kép, amely benne megmaradt róla, jóval tízéves kora előtti időből származhatott, vidékre utaztak a mamával, ahol Emma néni lakott. Akkoriban nemigen lehetett utazni, nem is volt tanácsos, mert megtörténhetett, hogy mire visszajött az ember, már más lakott a lakásban, aki fölülmúlhatatlan érdemeit bumáskával bizonygatta, a lakást sosem hagyták üresen, mindig maradt ott valaki, hírmondónak legalább. Igen, akkor még nagyon kicsi lehetett. A távolba vesző köd mögül Károly Emma néni szeretetteljes, gondterhelt arcára emlékezett még, amely valahogy nem illett a szép asszony vonásaihoz, úgy tűnt legalább. Sok gondterhelt arcot látott akkoriban, ám a kis Károlyka mégis megilletődötten vette ezt tudomásul, mert útközben kioktatták, hogy ott aztán jó legyen, és főleg csöndben legyen, nem lehet rosszalkodni, mert a bácsi beteg, nagyon beteg, jobb, ha nem is jöttök be, szép idő van, maradjatok kint, majd mentek Vilivel labdázni vagy biciklizni vagy miténtudom. Károlyka nem tudta, mi lehet az a minténtudom, de a labdázás tetszett neki. A biciklizés kevésbé, mert akkor még nem tudott biciklizni, a mama ezt valahogy figyelmen kívül hagyta.
Vili volt Emma néni fia, remekül lehetett vele labdázni, meg — ahogy kiderült — minténtudomozni, de sajnos biciklizni is tudott, igaz, a férfi biciklin a keresztrúd miatt nem érte el a pedált, ezért alatta dugta át a lábát, úgyhogy egyik oldalra dűlt a bicikli, a másikra pedig Vili, de hajtott, mint a bolond, csak úgy porzott utána a vidéki kisváros kövezetlen utcája. Kölcsönözd a biciklit Károlykának is, szólt Vilire Cica, miután Vili már vagy tizedszer hajtott el a ház előtt és Károlyka egy szegény árva sóvárgásával nézett utána. Cica Vili nővére volt, borzasztó nagylány, olyan nagy, hogy már szót kellett neki fogadni; ráadásul anyáskodó természetű is volt, amit Károlyka úgy tapasztalt, hogy ha nagy ritkán mégis szólt hozzá, valami bölcsességre oktatta ki arról, mit lehet és mit nem. Igaz, nem volt ez olyan egyértelmű, ugyanis Vilit kioktatni nem lehetett. Ha Cica mégis próbálkozott ezzel, Vili rém udvarias szellemeskedéssel reagált, és ez mindig azzal végződött, hogy Cica égnek emelte a szemét, micsoda lehetetlen alak, mormolta, miért van éppen nekem ilyen öcsém, és odébbállt. Ami persze nem gátolta meg abban, hogy a legközelebbi alkalomnál újra ne próbálkozzon. Vili pedig vigyorgott.
Miután lehullott a vasfüggöny és szinte mellékesen kidobták a szemétdombra, Károly kiment a volt senki földjére, hogy megnézze, miként szedik le a villanydrótot, de nem sokat látott, csak a szivárványt, mert könnybe lábadt a szeme. Most aztán mehetünk, most már igen, bármikor, végre, nahát, hogy ezt is megéltem, ujjongott a lelke, kiengednek e fegyintézetből. De persze nem ment, mert megelégedett a lehetőséggel, és mert lótott-futott, sürgősebbnél sürgősebb dolgait intézte. Majd, majd, hiszen bármikor lehet, ez már önmagában a szabadság. Majd egyszer, igen. S egyszer aztán valóban átment, de csak azon a furcsa, virtuális vonalon, amelyen azelőtt sem legyet, sem gondolatot átengedni nem akartak. Micsoda levegő, fújt egy nagyot, tényleg lehet menni. És jött vissza. Aztán átment újra és újra, dobogó szívvel, sápadtan, nem tudott betelni vele, mégis idegesen, a régi beidegződések hibátlanul működtek, de a határőrök nem szóltak semmit, csak néztek egy nagyot, és szorgalmasan pecsételték az útlevelét, mire jó ez, méltatlankodott Károly. Túl könnyű megszokni, eszmélt, s nem sejtette, ezek a régi beidegződések mégis milyen tartósak. Amikor legelőször ment külföldre, tízéves elmúlt már, de még nem fogta föl az akkori útlevélszerzés bonyodalmait. Csak a határra emlékezett. A körülményes, idegölő várakozásra, a bizonytalanságra, vajon valóban átengedik-e. Ne szólj semmit, figyelmeztette apja, nem tudhatod, ki ül a fülkében, a finánccal is csak én beszélek. Úgy teszel, mintha villamossal utaznánk a város végére, értetted? Károlyka értette, hogyne értette volna, régen fölfogta, az már mindig úgy volt, hogy beszélni csak otthon lehet, azt is suttogva, mert a falnak is füle van, és sosem lehet tudni, bizony, sosem lehet tudni.
Megérkezésük után első dolga volt elővenni a térképet, hogy megnézze, hol lakik Vili. Meglátogatom, közölte. Már három vagy négy éve nem látta. Leveleztek, hát persze, mindenféle sületlenséget írtak egymásnak az autókról, már minden márkát ismerek, dicsekedett Vili, az osztálytársakról, a tanítókról és egyéb viselt dolgaikról, különösen Vili írt sokat, mert neki minden egészen új volt, fejre állt előtte minden, és azt tudatni kellett a világgal, azaz legalább Károllyal.
Amikor Vili apja meghalt, Emma néni egyedül maradt két gyermekével és szerény hivatalnoki fizetésével egy idegen vidéki kisvárosban. Károly úgy tudta, hogy valahol külföldön született, véletlenül, mert a határt eltolták feje fölött, s ide jött férjhez, kisebbségből kisebbségbe. Eleinte jól ment minden, bérelt bolt biztosította a mindennapit. A háború után azonban ráfogták Vili apjára, hogy arizált, ami természetesen abszolút légből kapott ostobaság volt, hiszen a háború előtt ezt nem lehetett, egyébként sem volt zsidó a tulaj, de kit érdekelt ez, valakinek megfájdult a foga a boltra, ráadásul kollektív bűnbe is esett, mert nem volt államalkotó elem és nem tért meg, azaz nem fújt egy követ a csalókkal. Ez tönkretette, kizsigerelte, nem is bírta sokáig. Emma néni pedig szomorú barna szemével fáradtan mosolygott, de nem panaszkodott, próbálta menteni a menthetőt. Károly emlékezett, hogy amikor annakidején a vidéki városkába utaztak, az ő hátizsákjába is raktak négy kiló lisztet. Ezt Emma néninek visszük ajándékba, mondta a mama. Születésnapja van, érdeklődött a kis Károlyka. Nem. Hát akkor? Csak úgy.
A lakás össze-vissza volt, mint nagytakarítás vagy festés előtt szokott, csupa csomag és cédula, mindent föl kell írni, mondta Emma néni, múlt héten a fővárosban voltam, de nem volt fogadóóra, pedig megírták, mikor jöjjek, holnapután mehetek újra, mondta szemrehányóan, rezignáltan. De hát mit csináljak? Emma néni a fejébe vette, ha törik, ha szakad, nem marad itt, csak el innen, el. Nem volt ez egyszerű, sem természetes, mert az új terror végeláthatatlan és bürokráciája beszámíthatatlan, s a sír az egyetlen, ami a kisvároshoz kötötte. Mindenképpen az anyjához költözik, aki már régen, még a háború előtt visszakerült szülővárosába a csúnya nyugaton. Márpedig mindenki, aki oda kívánkozik, az most fölöttébb gyanús, a nép ellensége, osztályidegen hazaáruló, úgy is kell bánni vele. Ez volt a ráadás, elhatározása helyességének fölösleges bizonyítéka, mi lenne itt a gyerekekkel? A mama volt egyetlen támasza a vasfüggönyön innen, s ezt sosem felejtette el, végül nem volt veszélytelen ilyen “elemekkel” komázni azokban az időkben, egyszer el is jöttek, tudta meg később Károly, érdeklődtek, vajon a mama tisztában van-e, kivel érintkezik, miféle közveszélyes egyénnel, gondoljon csak a jövőjére, hiszen gyermekei is vannak. De a mamát nem lehetett megfélemlíteni, csak óvatosabb lett. Ezt máshol ne mondd el, erről csak otthon beszélünk, azt is csöndesen, vagy inkább sehogy, értetted?
Évekig tartott a hercehurca, míg végre sikerült elhagyni a hazát, amely nem volt hazája. Károlyban elevenen élt az emlék, ahogy kimentek az állomásra, a mozdonyhoz egy árva vagont kapcsoltak, s Emma néniék voltak az egyetlen utasok. Különvonattal mentetek, viccelődött később Károly. Csak nem gondoltad, hogy tömegközlekedési eszközzel megyünk világgá, kontrázott Vili.
Az emlékezetes pályaudvari búcsú úgy zajlott, hogy isten veled, ki tudja, látjuk-e még egymást. Több mint három év telt el, míg újra találkozhattak, egy gyerek életében ez rengeteg idő, kivételes esetnek számított, szinte csoda volt. Az azután következő találkozás azonban vagy egy évtizedig is váratott magára. Megemberesedtek, útjaik eléggé eltértek, a kölcsönös jóindulat, a gyermekkorból öröklött barátság azonban megmaradt, s bár mindketten megkomolyodtak, egymás mellett újra bohó kisfiúk lettek. Elmentek az operába, de pinceszínházba is, előkelő helyen megittak egy kávét, s a bolhapiacon egy sört, lányokra vadásztak, és nagyokat röhögtek. Cicával viszont továbbra is feszült maradt a viszony, mert a nagy lány, az, ugye, nagylány maradt, férjhez is ment azóta, két pöttöm gyerek szaladgált a lakásban. Szervusz Károlyka, mondta Cica, amikor látogatóba jött, és ez kissé idegenül hangzott, hiszen őt már régóta csak Károlynak szólították. Igaz, Cica — Károlytól eltérően — nem változott, olyan nagylány maradt, amilyen volt, mindenki Cicának szólította, még a gyerekek is. Károlynak ekkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem is tudja, hogyan hívják Cicát becsületes keresztnevén. Ő csak a Cica. Mint egy baba. Félelmetesen hasonlított Emma nénire, bár ajka kissé keskenyebb és szigorúbb, mindig készen arra, hogy példabeszédet statuáljon a tapintatról és a jó viselkedésről, de mosolya bájos. Tényleg, mint egy baba. Cicababa. Pirospozsgás arcocskával, hófehér fogakkal, tej és méz, bár játszani nem lehet vele, mint egy valódi cicával, még viccelni sem, nem illik, csak szót fogadni és csodálni lehet, milyen helyes. Cica ezt elég korán észrevette, fölismerte érvényesülése rúgóit, s addig válogatott, míg egy unalmas kopasz ürgét vett el sikeresen. Az ipse nem esett a fejére, de bizonyos szempontból ez volt élete nagy fogása. Vesztére Cica azt is észrevette csalhatatlanul. A kioktatásból viszont nem nőtt ki, így, amikor Károly látogatóba jött, a beszélgetés csakhamar abban merült ki, hogy a helyreutasításokat kivédendő a kopasz mukival ideológiákat gyártottak. Ennek következtében társalgásuk eléggé elvont, s a süket teóriákhoz mérten meglehetősen unalmas lett, ezért Károly rövid időn belül fogta a sátorfáját és odébbállt. Udvariasságból jött, meg hogy az üdvözleteket átadja, na, ez megtörtént, még körülnézek egy csöppet, mondta, ritkán járhat itt az ember. A kopasz férj megértően bólintott, csak Cica csodálkozott tágra nyílt szemével, hát még mindig olyan nehéz utazni, kérdezte, mintha amnéziája volna.
Emma néni sűrűn levelezett a mamával és a mama néha elejtette egy-két ügyes-bajos dolgát. A gyerekekkel az anyjánál lakott, ami nem volt föltétlenül felhőtlen, ideális helyzet. A nagymama erős alkat volt, szikár, aki küldetését abban látta, hogy megtért lányának és unokáinak gondját viselje. Emma néni simulékony természetével igyekezett kivédeni a túlzásokat, de az a levelekből sem derült ki egyértelműen, minő sikerrel.
Volt azonban más is. Ugyanabban a házban lakott Emma néni fiatalkori ismerőse, aki már a régi időkben is gálánsan, de nem túlzott meggyőződéssel és még kevesebb sikerrel tette a szépet neki. Emma néni inkább udvariasságnak fogta föl, eszébe sem jutott valami komolyabb variáció. Most, hogy évek múltán a véletlen újra összehozta őket, a szomszéd ott folytatta, ahol egykor abbahagyta. Meg Emma néni is. A helyzet csak annyiban változott, hogy ezúttal nagyobb kitartással próbálkozott a szomszéd, végül korára való tekintettel általános esélyei radikálisan csökkentek, meg aztán egyszerűbb volt az egész, mivelhogy egy házban laktak, s nem kellett a megfelelő alkalmat kilesni, vagy körülményesen gyártani, miként az ifjú korában az illendőség miatt is szükségesnek kívánkozott, elég volt beállítani jószomszédi csevelyre. A gyerekeknek néha cukrot hozott, bár Cica részére akkor már helyén valóbb lett volna a virág vagy legalább egy kis bonbonos doboz, de nem akart félreértést kelteni és a pénzt is sajnálta. Az sem zavarta, ha a nagymamával maradt, ami azért gyakran előfordult, egy egyedülálló dolgozó nőnek egyéb dolga is akad, mint a házban lakó udvarlót szóval tartani. De azért csak húzogatta a szomszéd bácsi a mézesmadzagot balról jobbra és vissza, mintha csak önmagát buzdította volna, Emma néni még mindig szép és kívánatos asszony volt és bizony eleredt a szomszéd nyála, mikor elképzelte, hogy ezt a csinos, formás nőt, szóval egészséges volt, mindene működött és lerázhatatlan volt. Nem is tudom, írta Emma néni, mert erős kételyek munkáltak benne. Nem tudta elképzelni, hogy ennyi év után, mikor már beleszokott özvegységébe, no meg a gyerekek, mit is szólnának azok, és hogyan volna az tulajdonképpen, meg egyáltalán. Anyja, igaz, enyhén rábeszélte, nem vagy még olyan öreg, mondta nem minden önérzet és önzetlenség nélkül, mintha ettől ő is megfiatalodna, meg aztán lánya nem kerülne túl messzire, ha véletlenül neki is szüksége volna rá egyszer, azért ez sem lényegtelen, ha már, akkor ez a legjobb megoldás. Károly mamája viszont zavarba jött, mert ő sem tudta, általánosságokba bocsátkozott és azt írta, hogy ezt bizony jól meg kell gondolni, ugyan jó, ha az embernek támasza van, de végső soron neked kell eldöntened, hiszen te ismered, nem én, és ez nem sokat ért, mivel Emma néni valóban nem tudta, mitévő legyen, és képtelen volt elképzelni, hogy egy ilyen szeladonnak, aki egyéb híján már csak rá pazarolja idejét és bűbáját, a zokniját stoppolja. Mikor aztán a gyerekek végleg fölcseperedtek, és önállósodni kezdtek, Emma néni mégis beadta a derekát, isten neki fakereszt, majd csak lesz valahogy. Átköltözött egy emelettel följebbre, ami végső soron nála is nyomott a latban, végre újból felnőttnek érezhette magát, a gyerek a nagymamánál maradhat, Cica egyébként amúgy is férjhez ment már, és ha valami kell, nem vagyok messze, naponta itt lehetek, többször akár, hiszen csak egy emelet az egész, és hát istenem, tényleg nem vagyok még olyan öreg.
Nemsokára Vili is kirepült a fészekből. Minden iránt érdeklődő, nyugtalan, kalandlelkű fiatalember volt, aki nem ült meg a fenekén, ment, ahova a lehetőség vitte. Emma néni gondterhelten írt róla, mikor nő be ennek a feje lágya, mikor talál ez egy nőt, aki el tudja viselni, vagy ami még jobb, aki miatt leülepszik és kitisztul, mint a bor, de hát ez nem akar megnősülni, nem akar az ebadta, leülepedni sem, sajnálkozott Emma néni. A munkában Vili rendkívül megbízható robot volt, egyre magasabbra kapaszkodott a ranglétrán, de egyébként őrült ötletei voltak és azokat végre is hajtotta. Elegáns kávéházban vagy színházban szedte föl a nőket, fölényes jólneveltséggel vette le lábukról, és amikor azok a jó partiról és gyerekekről kezdtek álmodozni, elcipelte őket a kiskocsmába, a pincérnőknek udvarolt és nagyot mulatott, mennyire megbotránkozott ezen az aktuális csaj. Azonkívül magas beosztása ellenpontjaként szerzett a bolhapiacon egy standot és szombatonként ott csevegett a kofákkal, jót mulatva badarságaikon, holott valójában életművészetük érdekelte izgága lelkét, remek sztorikat adott elő róluk kuncogva. Ha a pincérnők még nem, a bolhapiac biztosan elriasztotta a jól nevelt kislányokat, de ez végképp nem zavarta Vilit. Egyszer aztán úgy nézett ki, hogy mégis lesz valami a dologból, mintha megunta volna a válogatást, de anyját, Emma nénit, azzal lepte meg, hogy ez csak amolyan próbaházasság lesz, mert sosem lehet tudni, ezek a mai nők, ugye. Emma néni ellágyultan elismerte, igaz, igaz, sosem lehet tudni, az ember csalódhat, végül a kedves szomszéd is kiesett a szerepéből, miután házasságra bírta, az udvariasság ugyan maradt, csak a segítőkészség hagyott alább, s bár nyugdíjas volt immár, a háztartás a nő dolga, akkor is, ha munkába jár, s ha neki egyéb dolga nem akad. Vili még fiatal, talán jobb is így, hogy ilyen körültekintő, mert ki tudja, ugye, ha netán mégsem jönne be az a házasság, akkor már késő lenne, ne járjon úgy, mint ő. Olyan zuhé volt, írta akkoriban Emma néni, hogy patakká vált az utca, szinte át sem lehetett jutni a másik oldalra, minden kolléganőmért autóval jöttek, sőt az egyikért taxival, az én férjem azonban még esernyőt sem hozott, azt mondta, túlságosan esett, megázott volna. A szomorú mondat elveszett a többi között a levélben, talán fanyar öngúnynak is hangzott az egészben, a mama azonban nem hagyta ki az alkalmat, hogy Károly fiát ne figyelmeztesse a figyelmesség figyelembe vételére, nyilván anyai betegség ez. Hova lesznek a megfoghatatlan dolgok, gondolta akkor Károly, a gondolat, amely benned születik, mikor szólal meg bennem?
Épp a határon volt, amikor emlékezete mélyéről előkerült ez az eset és lelki szeme előtt egy istentelen esőzés jelent meg, látta Emma nénit lucskosan, bőrig ázva, esernyő nélkül gázol át a pocsolyákon. Emma néninek kedves mosolya olyan védtelen, bánatában még sírnia sem kellett a nagy zuhéban, megtette helyette az ég. Vajon mit tenne ő hasonló helyzetben? Az az igazság, hogy valószínűleg neki sem jutna eszébe elmenni a feleségéért, vallotta be önmagának, nem véletlenül voltak Vilivel jóban, neki is előbb jutna eszébe valami ökörség, mondjuk mezítláb és gatyára vetkőzve sétálni a nagy esőben, lehetőleg a legnagyobb pocsolyákban, vagy az út közepén, hogy az autósokat bosszantsa. De Emma néni, ugye, szóval Emma néninek olyan szép szomorú szeme van, már azért is elmenne, csak úgy, a négy kiló lisztet is csak úgy cipelte annakidején, persze nem ártana, ha szólnának, most is szóltak, igen, miatta megy, a bánatosan mosolygó szemek miatt, pedig bár ne kellett volna szólni, mikor látja ezután? Maguknál nem esik, kérdezte csodálkozva a határőrt, mert derűs tavaszi reggel volt. A határőr nézett egy nagyot, torkán akadt a szó, mivel rutinból éppen azt kérdezte Károlyt, hogy hova megy. Bocsánat, kapott észbe Károly, templomba megyek, ami ugyan hasonló félrebeszélésnek minősülhetett, mint az esőre vonatkozó kérdés, de a határőr csak legyintett, nyilván meghibbant az úr. Pedig Károly valóban templomba ment, a halotti mise korán reggel volt, pirkadatkor kellett fölkelnie, hogy idejében ott legyen.
Amikor a gyászjelentés megjött, azonnal tudta, hogy el fog menni. Emma néninek tartozik ennyivel. A lágy hangja miatt, amely most újra fölcsendült benne. Nem mehettem volna egy hónap előtt? Hát persze, hogy mehettem volna. Az ilyen vonatot az ember mindig lekési, hány ment el így az orra előtt! Ezt most nem szabad kihagyni. Hajnalban nem lesz nagy forgalom, vigasztalta magát. Majd csak átevickélek valahogy a városon, gondolta, miközben azon bosszankodott, hogy egy külvárosi templomban búcsúztatják Emma nénit, sosem hallotta hírét, ez is olyan lehetetlen hely, mint az az isten háta mögötti temető, ahol temették. Igaz, aránylag közel Vilinek lakása volt ott, de nem a miatt lesz, végül az ég tudja, mióta nem lakik benne, hiszen már néhány éve egy messzi városban vállalt munkát, Emma nénit is csak néha-néha látogatta meg. Most itt vagyok, írta, és azon gondolkodok, eladjam-e azt a lakást, hiszen nem kell, csak ha a mamához jövök. Emma néni a város központjában lakott, van benne hely, ott is alhatsz, vélekedett Károly, lakásodat meg bérbe adhatod, hacsak nem nőket akarsz fölcipelni magadhoz, a mamádnál ez aligha volna eszményi megoldás. Bár kötve hiszem, hogy bármit szólna Emma néni, gondolta Károly, csak aggodalmasan ülne a sarokban, vajon ez lesz-e az igazi az ő kisfia számára.
A templom aránylag új volt és Károlynak nem tetszett, olyan volt, mint egy túlméretezett tornaterem. A magas ablakokon posztkubista alakok illusztrálták a gót betűs evangéliumi idézeteket. Nem biztos, hogy itt van az Isten, elmélkedett Károly, ilyen ronda helyen, hogyan tetszhet neki, ha nekem sem, remélem, hasonló ízlésünk van, gondolta bizakodva. De aztán megjött a pap és elhozta az Úr igéjét, bár Károly nemigen figyelt rá, Emma nénire gondolt, jöjjetek hozzám, ez az Úr üzenete. Mi is jövünk majd egyszer, Emma néni, és találkozunk, sokan, Károly lélekben fölidézte az évek során sűrűsödő veszteségeket, a mama is meghalt már, ez Emma nénit eléggé megviselte akkor. Szegény pap, sóhajtott Károly, szomorúnak kell lennie, hogy megvigasztalja, akiket nem ismer, vajon mindig ugyanazt mondja? Jó, hogy nem vagyok pap, gondolta, ha naponta kéne temetnem, előbb-utóbb röhögni kezdenék, amiért állandóan ismétlem magamat. Károlyt egyszer megbízták, hogy egy kollégát búcsúztasson, de az persze más volt, egyszeri alkalom, mégis vért izzadt, ez a pap biztosan nem ismerte Emma nénit. Mit tudhat róla, a szeméről, a mosolyáról, s arról, amikor azt mondta, hát nem is tudom, a mama sem tudta akkor, jobb híján azt írta, hogy azt nehéz így megmondani a távolból, a szívedre figyelj, a támaszra, s ha úgy gondolod, de Emma néni őszintén nem tudta, mire vélje a dolgot, s kételyek kísérték akkor is, amikor újra megözvegyült, mintha képtelen volna eldönteni, mennyire gyászoljon, a férjem meghalt, írta szárazon, s némi megkönnyebbülés vegyült ebbe, most már nem kell ápolnia, csak a szeretet hiányzott, amit adhat, mert mindig másokért volt, önmagára talán nem is maradt ideje, mit tudhat erről a pap? Mi az, ami megmarad, gondolta Károly, a tengernyi gond, a mindennapi hajsza és a hétköznapok apró-cseprő hangyamunkája után? Ez a porcelán, szólalt meg Vili, Emma néni lakásán voltak éppen, Károly száján akaratlanul hangosan szaladt ki a gondolat, még apámmal kapta a mama nászajándékba, de ennek itt, látod, már letörött a füle, s ez a tányér csonka, akár az emlékezet. Talán nem is az a fontos, ami ennyire megfogható, mondta Károly csöndesen elmélázva, mert még mindig azon járt az esze, mi az, ami mégis megmarad, a biztos tudat után, a válogatós emlékezet-e, az emlék, amit sírba viszek, s amit Emma néni is elvitt, vajon mit vitt el, s mit hagyott itt, üzenetet, útjelzőt, mi megfoghatatlant? Találkozunk még, szavalta a pap, pedig ha belegondolunk, nem igazán vigasztaló ez. Vajon hova sietünk annyira és miért?
És mégis. Majd csak találkozunk egyszer még. Tulajdonképpen mikor látta Vilit utoljára? Mindig évek telnek el, míg újra összefutnak. A legutóbb épp ezen a környéken volt nála, akkor nős volt, rendhagyóan. Végre, nagyon kedves lány, mosolygott Emma néni szeme és megnyugodott, levették válláról a terhet, hogy kisfiáról gondoskodnia kell, a gondokat is örökbe kell adni, most már van helyette más, ez a bolond gyerek talán mégis lecsendesedik egy kissé, szélcsend a napnyugta előtt. Az újdonsült feleség valóban kedves volt, odaadón simult Vili karjaiba, miközben Károllyal megtárgyalták a legfrissebb politikai helyzetet. Örültem, hogy megismerkedtünk, bókolt Károly, minden jót kívánok és vegyen egy féket. Nem veszélyes, nevetett a feleség, Vili pedig azt mondta, hogy bizony, bizony, erősen tartja a gyeplőt a kedves, amin mindnyájan nevettek egy jót és elbúcsúztak. Hát, ha erősen tartja, akkor erősen tartja, gondolta Károly, a kérdés csupán az, vajon Vili van-e a gyeplő másik végén, egészséges a foga, szétrágja a zablát. Ha messziről jöttél, a pályák ívei nem hangolódnak össze maguktól, sem véletlenül, sem erőszakkal, de ezt csak úgy gondolta, hiszen semmi kijelző nem villogott, tervezgettek, hogy a feleség majd hogy és miképp, mert már akkor fölvetődött Vili számára az új beosztás a messzi városban. Igaz, nem sokat voltak együtt, mert Vili állandóan szolgálati úton járt, legalább nem vesztek össze, tréfálkozott Károly. Látod, ez a relativitás, vigyorgott Vili, miután a gyászmise után végül magukra maradtak, nálunk épp ez volt a baj. Igen, ezt írtad, válaszolta Károly, mi volt a tulajdonképpeni probléma? Hát ez, találkoztunk, együtt mentünk, de mivel mindig csupán néhány lépést, egy szép napon azt vettem észre, hogy szem elől tévesztettük egymást. Mobilod csak van, szellemeskedett Károly. Persze, fölhívtam, hol a fenébe vagy, de egészen másutt járt. Milyen racionális, sóhajtott Károly, elváltak az útjaitok a nagy rohanásban. Nem váltunk el, mondta Vili, csak külön élünk. Mi ebben a pláne, kérdezte Károly. Semmi, csak egyszerűbb. Pótkerék, tűnődött Károly, meg státusz, sosem lehet tudni, igen, ez van, új variációban: sosem lehet tudni, ne mondj semmit hangosan, ne mondj igent, s ne mondj nemet, mert mások is meghallhatják, s kisemmiznek, keresztre feszítenek, a próbamenet, a provizórium talán mégis jobb megoldás, ha már fölmondtak az állandóságnak.
Ám nyilvánvaló volt: mérföldnyire kerültek egymástól, messzebbre, mint ahonnan egykor egymás felé indultak. A templomban, s utána a restiben sem ültek egymás mellett. Remélem, nem sietsz, mondta Vili, itt a közelben foglaltam helyet, gyere. Károly úgy próbálta intézni, hogy Vili mellé kerüljön, mert a siratóasszonyok közül, akik ott megjelentek, egyiket sem ismerte, aztán mégis úgy fordult, hogy a kopasz sógorral, akinek házassága Cicával szintén furcsa, szinte bizarr fordulatot vett, és a feleséggel került egy asztalhoz. Mi már találkoztunk, nyújtotta kezét a feleség, és kedvesen mosolygott. Igen, igen, persze, örvendezett Károly, pedig nem ismerte volna meg, mindössze egyszer látta, azt is néhány éve immár. Esetleg sejthette volna, de nem volt biztos benne, vajon eljön-e a gyászmisére, elvégre elég régen nem élnek együtt, az sem biztos, vajon Emma nénit a szívébe zárta, vagy hogy egyáltalán megtenné-e Vilinek a szívességet, végül nem lehet túl kellemes találkozni a (volt) családdal meg a pletykás ismerősökkel. Azért szép tőle, hogy itt van, gondolta Károly, ez bizonyára Emma néni érdeme. Mit szólt az anyád, kérdezte később Vilitől. Képzelheted, nem volt boldog. Nagyon szemrehányóan tudott nézni, csúszott ki Károly száján. Honnan tudod, lepődött meg Vili, soha egy szót nem szólt, csak bánatosan nézett, ez volt a legnehezebb. Nem biztos, hogy megértette. De elfogadta, bár idegenkedett ettől, más világban élt, a szülők már ilyenek, mondta Vili. Számára súlyos trauma lehetett, amikor az apád meghalt, az a gyanúm sosem heverte ki. Élete nagy szerelme volt. Ez az, látod, az ilyennel képesek vagyunk együtt maradni az úton, a tévút ott nem árulásnak minősül, sőt megbocsátani is tudunk. Egyet kivéve, jegyezte meg Vili, azt, ha meghal, s apám túl korán halt meg, anyám ezt nem igazán bocsátotta meg neki, ezért ment másodszor férjhez, késői bosszú. Nem túlzol? Nem, az életben maradóknak könnyebben tudunk megbocsátani, közömbössé válnak számunkra, egyszerűen semmibe vesszük, elfelejtjük — ha arra mész, hát menj, én erre. Cica?, kérdezte Károly. Nem, dehogy, legyintett Vili, annak nincs filozófiája, csak unatkozik, mert már nem röpködik körül, mint legyek a szart. A sógor egyre elvontabb lett és Cica nem értette, hát unatkozott, s mivel kihalt benne a vágy, neki jól jött, ami nekem rossz. Nem vagy nő, vetette oda Károly. Ez az — ilyen a törvény, a nőknek kedvez, nem megyünk a férfiak emancipációjáért demonstrálni?
A kopasz filozófust mindez nyilván nem zavarta, sztoikus nyugalommal vette tudomásul a világot és azt, hogy feleségét, aki szintén nem vált el tőle, csak külön él, s amit nem szól meg a világ, kénytelen eltartani, ami jóval többe kerül, mintha egy fedél alatt lakna vele, hiszen mindenféle jogos elvárása van. Talán kicsi volt a lakás, érdeklődött Károly. Dehogy, csak nem bírták egymást, magyarázta Vili, Cica nem bírta férje bogarait, az pedig azt, hogy Cicának nincsen semmi bogara, ennyi. Ennyi? Nem elég?, kuncogott Vili. Nem is tudom, mondta Károly, mennyi empátia kell ehhez, túl sok, vagy túl kevés. Különben úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, de ők sem ültek egymás mellett. A tízórai toron a kopasz (ex)férjen és –feleségen kívül Károly asztalához még egy tanti került, távoli ismerős, akiről identifikációképpen mindjárt kiderült, hogy hasonlóan került Nyugatra, mint Emma néniék, csak valamivel később, meghalt a férjem, s a nővéremhez költöztem, családösszevonás, tetszik tudni. Többről aztán nem lehetett beszélni vele, mivelhogy más élménye nem volt, a feleséggel szintén nem, eltekintve attól, hogy igen, hát persze, mi már találkoztunk, egyébként sem volt ez egy ismerkedési est. Vagyis jól jött a sógor, elméláztak együtt jelentéktelen dolgokról, megfejtették az időszerű társadalmi problémákat, s gondosan kerülték az exeket és az exügyeket bármiképp szóba hozni, a hölgyek pedig ásítottak és udvariasan úgy tettek, mintha érdekelné őket a csevely, s azt bizonyítandó közbe is szóltak néha, igaz, teljesen másról.
Miután a tízórai tort sikerült közös egyetértésben elfogyasztani, a feleség váratlanul fölállt, jaj, neki most mennie kell bokros teendőit intézni, szívélyesen elbúcsúzott Károlytól, sőt Vilinek is intett hanyagul, és lelépett. A többiek is asztalt bontottak, Cica preventíve elbúcsúzott Károlytól. Ne menj még, súgta viszont Vili Károlynak, még elmegyünk a mama lakására, egy-két dolgot össze kell csomagolni, aztán leülünk valahol, elbeszélgetünk. Oké, mondta Károly, majd mögötted megyek az autóval, innen nem találnék oda. Nem megyünk autóval, mondta Vili, itt van a lakás a sarkon túl. Ekkor derült ki, hogy a régi lakást az ódon házban a város szívében már régen föladták. Jesszusom, de régen voltam itt, eszmélt Károly, azóta, bizony, ismét évek teltek el, hát persze, nagy volt az a lakás, hiába, túl nagy és túlzsúfolt, telerámolva emlékekkel és emlékeztetőkkel, meg aztán szétrebbent a család, ki meghalt, ki világgá ment, a szülői ház csak teher a repülésben, még nőt sem lehet oda fölhozni. Hova lesznek ilyenkor a kézzelfogható dolgok? És a megfoghatatlanok? Már nem is megyek arra, tudod, egyirányú lett az utca, egyébként sincs időm, ritkán vagyok itt, s ha véletlenül mégis, mindig másfelé van dolgom, meg aztán mit csináljak ott, az emlékek annyira irracionálisak, tulajdonképpen nem is érdekel, előre kell nézni, nem a múltban vájkálni, árt az egészségnek, hadarta Vili, mint egy betanult szöveget, a legyet szokták így elhessegetni.
Kedves kis lakás volt az Emma nénié, félig likvidált állapotban is rém kedélyes még, hiába temették el, hiába búcsúztatták alig egy órája a lelkét, az biztosan ott ült még a szoba sarkában, majd csak az utolsó székkel száll el talán… Ez a szülői házak sorsa, gondolta Károly, az unokák már nem is tudják, hogy volt ilyen. Csak rohanunk, vágtázunk, az egyik ideiglenes helyről a másikra, menekülünk, rögeszmés eltökéltséggel, idegen városba, idegen világba, önmagunk elől, az álmaink elől, el ne áruljuk önmagunknak sem. És hallgatunk, a tűzvész után mindig hallgatunk, pedig a szülői ház olyan, akár a szerelem, magunkban hordozzuk, valójában sosem tudjuk elhagyni, de nem is adjuk tovább, mert elfelejtettük, hogyan kell tovább adni, s mert csak rólunk szól, a világnak más baja van, azt hisszük, csupán új házakat akar építeni, új mosóport vásárolni, holott titokban azt keresi, amit tőlünk nem akart elfogadni, hiszen a mienk, s amiért a mienk, ódivatú, avítt, elfelejthető. De lehet-e az emlékeket renoválni? Vagy tatarozni a szerelmet? Cica kényelmesen megél a járadékból, amit férje fizet neki, amiért hajlandó volt nem elválni tőle és úgy tesz, mintha nagystílűen elfogadná, mivel tudja, hogy így mindenképpen jobban járt, filozófia nélkül ennyi elég. Vili azért nyög, mert volt egy álma, de a század aknái, amelyek csökkentették a távolságot, kisebbé tették a világot, s közelebb hozták egymáshoz az embereket, lehetetlenné tették, hogy saját erődítményén túlra kövesse párját a hosszas válogatás után. És Emma néni? Szeretetet keresett, önmagának is, de csak mások számára talált, ez már egy más világ volt, még álmait sem tudta végigálmodni. Most már kedvére beszélgethet a mamával, fölidézik a szépet s jót, a balsors csapásait bizonyára elkerülik, és suttogniuk sem kell, mert falak immár nincsenek. Szeretete, sugárzó bánatos barna szeme Isten képe mögül leselkedik Károlyra, örök mementó a változó világban.
Cica azóta gyászruhában jár, s jól illik neki, arca üde és pirospozsgás, Vili pedig tovább rohan, még bírja a tempót, de hát meddig, egyre görcsösebb vicceket gyárt. Vajon mivé lesz a szeretet, gondolta Károly, hiszen minden átalakul. Emma néni is meghalt. Meghalt, és eltemették. Magukba, mélyen, hogy példakép sem maradjon belőle. Az álmok mindig elérhetetlenek. Talán ezért?
Popély Gyula
1. A népiskolai tanintézetek helyzeteA szlovákiai magyar oktatásügy fejlődését az 1918 és 1945 közötti időszakaszban csak akkor leszünk képesek hitelt érdemlően bemutatni, ha először felvázoljuk a kiindulási helyzetet és állapotokat ebben a térségben. Éppen ezért keresztmetszetét kell adnunk az impériumváltás előtti évek oktatásügyi helyzetének, be kell mutatnunk a Felvidék iskolahálózatát az összeomlás előtti években, szólnunk kell a létező tanintézetek típusáról és számáról. Erre egyrészt azért van szükségünk, hogy ezek az állapotok összehasonlítási és viszonyítási alapként szolgálhassanak -- már amennyiben ez egyáltalán lehetséges -- a később beállt változások mértékét illetően. Másrészt azonban azért is kívánatosnak tűnik az impériumváltás előtti állapotok ismerete, mivel Szlovákiában a csehszlovák állam létrejötte után is ideiglenesen érvényben maradtak a volt magyar királyság skolaügyi jogszabályai. A prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. október 28-i deklarációja értelmében -- amelyet a Csehszlovák Köztársaság Törvényei és Rendeletei Gyűjteményében 1918. november 6-án tettek közzé mint a 11/1918. sz. törvényt -- a cseh országrészekben ideiglenesen az osztrák, a volt magyar területeken pedig a magyar törvények és rendeletek maradtak továbbra is érvényben!
A magyar jogrend leglényegesebb hatályos oktatásügyi törvényei -- amelyek Szlovákiában a csehszlovák állam létrejötte után is érvényben maradtak, s így ideiglenesen részévé váltak a köztársaság jogrendjének -- a következők voltak: az 1868:XXXVIII. tc. a népiskolai közoktatás tárgyában, az 1876:XXVIII. tc. a népiskolai hatóságokról, az 1879:XVIII. tc. a magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben, az 1883:XXX. tc. a középiskolákról, az 1891:XV. tc. a kisdedóvvásról, az 1907:XXVII. tc. a nem állami népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságáról.
* * *
Az impériumváltás után a felvidéki népiskolák szervezésére és igazgatására átmenetileg továbbra is a magyar országgyűlés által 1868-ban elfogadott XXXVIII. tc. vonatkozott. Ez a maga nemében rendkívül fontos törvénycikk a magyar közművelődés egyik legnagyobb jelentőségű jogszabálya volt. Az 1868/XXXVIII. tc. büntető szankcióval kimondta az általános tankötelezettséget és tanszabadságot, a népoktatást pedig igyekezett a lehető legszélesebb alapokra fektetni. A magyar törvényhozás ezzel a jogszabállyal számos európai kultúrállamot megelőzött. Anglia például csak 1870-ben hozott hasonló népművelési törvényt, de az általános tankötelezettség kimondása nélkül. Olaszországban is csak 1871-ben, Franciaországban pedig 1882-ben mondták ki törvények útján a Magyarországon már 1868-ban törvénybe foglalt elveket.2
Az általános tankötelezettség Magyarországon az 1868:XXXVIII. tc. értelmében a gyermek hatodik életévétől a tizenkettedik, illetve a tizenötödik életévének betöltéséig tartott. A törvény meghatározta a "népoktatási tanintézetek" típusait -- elemi népiskola, ismétlő iskola, felsőbb népiskola, polgári iskola, tanítóképezde --, megállapította az iskolák felettes szerveinek jogkörét, és előírta az egyes iskolatípusok felszerelésének minimumát. Az iskolák fenntartói lehettek "a hazában létező hitfelekezetek, társulatok és egyesek, községek és az állam".
Az elemi népiskolai oktatás két tanfolyamot foglalt magába: A hattól tizenkét éves korig tartó "mindennapi", valamint a -- fiúk esetében három, a lányoknál azonban csak két évig tartó -- tizenötödik életév betöltéséig kötelező ismétlő iskolai tanítást. A "mindennapi" iskolában a heti tanítási órák száma legkevesebb 20, legtöbb 25 lehetett, ebbe azonban nem számolták bele a testnevelést, valamint a mezőgazdasági és kertészeti gyakorlatokat. Az ismétlő tagozatos oktatás mindössze heti néhány -- télen 5, nyáron 2 -- órát tett ki.
A felsőbb népiskolák felállítását -- külön a fiúk és külön a lányok számára -- a törvény olyan helységekben szorgalmazta, amelyek lakossága elérte legalább az 5 000 főt, s amelyekben nincs polgári iskola. Az egymáshoz közel eső községek akár közösen is tarthattak fenn ilyen iskolát. A felsőbb népiskolába az elemi népiskola 6. évfolyamának elvégzése után iratkozhattak be a tanulók, és a tanulmányi idő a fiúk számára három, a leányok számára pedig két év volt. Tény atonban, hogy ez az iskolatípus -- bár a tanügyi kormányzat különös támogatását élvezte -- nem nagyon vált be, és látogatottsága is egyre gyérült. A világháború kitörésekor már csak mutatóban akadt belőlük néhány.
A városokban és a nagyobb községekben a polgári iskolák hálózata pótolta és helyettesítette a felsőbb népiskolákat. Ezeket az iskolákat is külön szervezték a fiúk és külön a leányok számára. Látogatásukra mindazok jogosultak voltak, akik sikeresen befejezték az elemi népiskola negyedik osztályát. A fiúpolgárik hat, a leánypolgárik négy évesek voltak. A fiúpolgáriban az első négy évfolyam tananyaga csaknem azonos volt a reáliskolák négy alsó évfolyamának tananyagával. Ez az iskolatípus már az alacsonyabb tisztviselői pályákra is képesítést nyújtott. A polgári iskola aránylag közkedvelt iskolatípussá vált, annak ellenére, hogy a fiúpolgárik 5-6. felsőévfolyamai nem bizonyultak életképeseknek.
Az idézett népoktatási törvény a tanítóképzés javítását is feladatának tekintette. Az 1868:XXXVIII. tc. szerint a tanítóképezdékbe -- amelyek ugyancsak külön voltak szervezendők a fiúk, illetve külön a leányok számára -- olyan "ép testű növendékek vétetnek fel, akik a 15-ik évet már meghaladták, s az anyanyelv, számvetés és földrajz ismeretében s a történelemben legalább annyi jártassággal bírnak, amennyit a gymnasium, reál-, vagy polgári iskola 4 első osztályában tanítanak". A tanító képezdébe jelentkező növendék vagy nyilvános iskolai bizonyítvánnyal volt köteles igazolni megfelelő előképzettségét, vagy felvételi vizsgának kellett alávetnie magát. A képezdében a tanulmányi idő három év volt. A harmadik évfolyam elvégzése után a tanítójelöltnek egy, legfeljebb két évet gyakorlati tanítással kellett eltöltenie, ezután pedig köteles volt valamennyi képezdei tantárgyból írásbeli és szóbeli vizsgát tenni, és csak e feltételek sikeres teljesítése után nyerhetett tanítói oklevelet.3
Az idézett 1868:XXXVIII. tc. arra is gondot fordított, hogy biztosítsa az állam felügyeleti jogát nemcsak az állami, hanem a felekezeti, községi, egyesületi és a magánosok által fenntartott iskolákban is. A felügyelet gyakorlati ellátása az állami tanfelügyelőkre hárult, ez azonban egyáltalán nem csökkentette az egyházi szervek és hatóságok közvetlen felügyeleti jogát. Ennek következtében tehát a felekezeti iskolák "kettős felügyelet alá kerültek".4 Témánk szempontjából különös jelentőséggel bír annak vizsgálata, hogy a szóban forgó 1868:XXXVIII. tc. milyen szempontok alapján rendelkezett a népoktatási tanintézetek oktatási nyelvéről. Nos, az idézett népoktatási törvény 58. paragrafusa egyértelműen leszögezte a következő alapelvet: "Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben ez okból oly tanító alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben, a hol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, a mennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak".
Az idézett törvény a népiskolai tanintézetek egyes típusaiban tanítandó tantárgyakat is meghatározta. Eszerint a nem magyar tanítási nyelvű elemi népiskolákban csakis a növendékek nyelvén folyt az oktatás, az államnyelvet még csak tantárgyként sem kellett tanítani. Ugyanez vonatkozott a felsőbb népiskolák leányosztályaira is. A felsőbb népiskolák fiúosztályaiban, valamint a polgári iskolákban és a tanítóképezdékben azonban -- amennyiben azok oktatási nyelve nem a magyar volt -- az államnyelv oktatása is kötelezővé tétetett. A magyar nyelv oktatásának intenzitásáról, vagy annak heti kötelező óraszámáról azonban már nem történt törvényes intézkedés.5
Az 1868:XXXVIII. tc. megszületésének idején Magyarországon még nem voltak állami népiskolák. Ekkor az ilyen jellegű iskolák 96 százaléka felekezeti, 4 százaléka pedig községi iskola volt.! Így aztán természetszerűleg az egyes egyházközségek mint iskolafenntartók határozták meg községük iskolájának tanítási nyelvét. Az egyházközségeknek ezt a jogát az idézett 1868:XXXVIII. tc.-n kívül az 1868:XKIV. tc. (A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában) 14. paragrafusa is alátámasztotta: "Az egyházközségek (...) iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg" -- mondta ki liberális nagyvonalúsággal az ország nemzetiségi törvénye.7
Magyarországon a tanügyi kormányzat csak 1879 tavaszára tette meg az előkészületeket abban az irányban, hogy a magyar nyelv tanítását az ország nem magyar tanítási nyelvű elemi népiskoláiba is bevezesse. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1879. március 11-én terjesztette be törvényjavaslatát az országgyűlés elé "a magyar nyelv tanításának kötelezettségéről a népiskolai tanintézetekben".
Trefort miniszter a beterjesztett törvénytervezet indoklásában mindenek előtt azzal érvelt, hogy "egy ugyanazon állam összes polgárainak, azon szoros összeköttetésénél és soknemű érintkezésénél fogva, melyben egymással szükségképp állanak, egyaránt érdekükben áll, hogy egymást megértsék". Magyarország polgárainak tehát érdekük, hogy valamennyien bírjanak egy közös nyelvet, amely a többség nyelve, de egyúttal az ország hivatalos nyelve is. A miniszter szerint Magyarország nem törekedett és most sem törekszik a nemzetiségek beolvasztására, nem akarja őket megfosztani anyanyelvüktől, csupán módot akar nyújtani arra, hogy már gyermekkorukban elsajátíthassák az államnyelvet. A miniszteri indoklás végezetül határozottan felhívta rá a figyelmet, hogy a beterjesztett törvényjavaslat nem célozza a nemzetiségi iskolák tannyelvének megváltoztatását, mivel a magyar nyelvet csakis a kötelező tantárgyak egyikévé teszi. Ez pedig nem sérti a nemzetiségek törvényesen biztosított nyelvi jogait.8
A magyarországi nemzetiségi vezetők azonban mindjárt a törvényjavaslat beterjesztése után kemény bírálatnak vetették alá az államnyelv oktatásának elvét a nem magyar tanítási nyelvi elemi népiskolákban, és azt mind politikai, mind pedagógiai szempontból károsnak minősítették. Mihail Polit szerb nemzetiségi képviselő 1879. április 29-i képviselőházi felszólalásában például többek között azt fejtegette, hogy "ezen törvényjavaslatnak nincs közoktatási czélja, hanem politikai czélja van", amely a nemzetiségek asszimilálását szándékszik szolgálni. A szerb képviselő pedagógiai érvei a magyar nyelv kötelező tanítása ellen a következők voltak: "A pedagógiai tan értelmében általánosan elfogadott elv az, hogy a népiskolák, az elemi iskolák nem arra valók, hogy nyelveket tanítsanak, hanem, hogy a növendékeket az elemi ismeretekre, az elemi tudományokra tanítsák; ha tehát mégegy más nyelvet is kell tanulni, ez csak az elemi iskola rovására történik". Szerinte azonban ez a törvényjavaslat már csak azért is káros és ártalmas, mert az "a fajszenvedélyt éleszti és felgyújtja".9
A magyar nyelv kötelező oktatásának szándékát a nemzetiségi vezetők egyértelműen asszimilációs törekvésnek nyilvánították. A nemzetiségi iskolákat fenntartó hitfelekezetek pedig azzal érveltek a magyar nyelv oktatásának kötelezővé tétele ellen, hogy ezáltal úgymond súlyos sérelem esne törvényesen biztosított egyházi autonómiájukon.10
Erős nemzetiségi hangulatkeltés közepette végülis a képviselőház 1879 májusában elfogadta az 1879:XVIII. tc.-t a magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben. A törvényt az uralkodó 1879. május 22-én szentesítette. Kihirdették az országgyűlés képviselőházában 1879. május 24-én, a főrendiházban 1879. május 25-én.
A törvény bevezető soraiban mintegy a szabályozás indoklásaként tömören kimondatott: "Szükséges lévén, hogy a magyar nyelvnek, mint az állam nyelvének elsajátítására, minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék, e végből a következő intézkedések állapíttatnak meg: "A törvény egyes paragrafusai részben a tanítóképző intézeteket, részben az elemi népiskolákat érintették. Az első paragrafus kimondta, hogy minden olyan tanító-, illetve tanítóképző intézetben, amelyben a tanítás nyelve nem a magyar, a magyar nyelv olyan óraszámban tanítandó, hogy azt tanulmányai alatt valamennyi tanítójelölt szóban és írásban elsajátíthassa. A törvény második paragrafusa szerint három év türelmi idő elteltével, tehát 1882. június 30-ika után a tanítói oklevelet elvben már csakis az a jelölt szerezhetett, aki a magyar nyelvet oly mértékben elsajátította, hogy azt oktatni is képes az elemi népiskolában. A már hivatalban lévő, vagy 1881 végéig hivatalba lépő, de magyarul nem tudó tanítók a törvény hatályba lépésétől számított négy éven belül kötelesek voltak pótolni e hiányosságukat. Az 1883. évtől elvben tehát már csak olyan tanító alkalmazására kerülhetett volna sor, aki a nem magyar tannyelvű iskolákban képes tanítani a magyar nyelvet mint tantárgyat.
A szóban forgó törvény negyedik paragrafusa szerint "a magyar nyelv az összes bárminemű nyilvános nápiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik". Tekintettel azonban a kellő számú alkalmas tanerő hiányára, a magyar nyelv oktatását csak fokozatosan lehetett életbe léptetni. Ahol megvolt a megfelelő felkészültségű tanerő, ott már a törvény hatályba lépését követő tanévben tanítandó volt a magyar nyelv, a többi nem magyar tannyelvű iskolában fokozatosan kellett bevezetni, legkésőbb 1883 őszéig.11
Egy ilyen törvény megalkotására, illetve a nem magyar tanítójelöltek és a már hivatalban lévő tanítók "rászorítására" a magyar nyelv elsajátítására annál is inkább szükség volt, mivel az országban még a szóban forgó 1879. esztendőben is 4 451 olyan tanító volt aktív szolgálatban, aki egyáltalán nem bírta a magyar nyelvet.12 A korabeli tanügyi kormányzat természetesen szeretett volna változtatni ezen a helyzeten, miáltal azonban kiváltotta a nemzetiségi vezetők rosszallását.
Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1879. július 29-én kelt 17 284-es számú rendeletében kiadott egy Utasítást a tanfelügyelők, valamint egy Tantervet a nem magyar ajkú népiskolák számára. A tanfelügyelőket felszólította, hogy a méltányos és a törvény által is megszabott türelmi idő eltelte után, tehát 1882/83-as tanév elejétől csakis olyan tanítók alkalmazását vegyék figyelembe, akik bírják a magyar nyelvet, és azt tanítani is képesek. Ezen utasítás szerint a már hivatalban lévő, de magyarul nem tudó tanítókra nézve a tanfelügyelő kötelessége a következő: "Az olyan magyarul nem tudó tanítóknak, kik az 1872-ik év előtt végezték a tanítóképezdét s nyertek tanítói oklevelet, ajánlja, hogy a magyar nyelvet vagy magánúton, vagy az állam által rendezendő póttanfolyamon tanulják meg; azoknak pedig, kik az 1872-ik év óta végezték a tanítóképezdét, kötelességükké teszi, hogy mostantól számítandó négy év leforgása alatt, azaz 1883-ik évre, a magyar nyelvet annyira megtanulják, hogy azt, mint a tantervben kitűzött köteles tantárgyat, a vezetésökre bízott népiskolákba járó nem magyarajkú gyermekeknek is megtaníthassák". A tanfelügyelőnek továbbá az is kötelessége tétetett, hogy a nem magyar tannyelvű népiskolákat legalább egyszer meglátogassa, hogy azokban "a magyarnyelvbeli tanítást és az abban történő előhaladást figyelemmel kísérje".
Trefort miniszter egyúttal a "főtisztelendő egyházmegyei hatóságot" is megkérte, hogy "hatósága körében a törvény fokozatos, azonban sikeres végrehajtására tegyen meg minden szükséges intézkedést; szíves és erélyes közbenjárásával támogassa mind a tanfelügyelőt, mind a közigazgatási bizottságot, és általában hasson oda, hogy a nem magyarajkú honpolgárok kiváló érdekeit mozdítsa elő azáltal is, hogy a magyar nyelv tudásának birtokába jutva, úgy magán, mint honfiúi ügyeikben haszonnal és előmenetellel forgolódhassanak, s az állam hivatalos nyelvének elsajátítása útján nemcsak a közügyek tárgyalásánál előforduló ügyeket érthessék meg, hanem azok eőtt, kik ily célra törekszenek, a hivatali pályák is akadálytalanul nyitva álljanak". Trefort miniszter egyúttal a nemzetiségi elemi népiskolák számára egy ún. vezér- és tankönyvet is készíttetett, amely alapján "a tanító fokról fokra haladhat tanítványaival, és a kitűzött célhoz biztosan juthat el".13
Az idézett oktatásügyi jogszabályok azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött elvárásokat, az államnyelv tanítása a nem magyar tannyelvű elemi népiskolákban a nyolcvanas években sem vált általánossá, de ahol fel is vették a kötelező tantárgyak sorába, oktatása ott is rendkívül alacsony hatásfokú volt. A szlováklakta felső-magyarországi területeken ezen akart segíteni az 1882-ben Nyitrán megalakított Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE), amely különböző eszközökkel próbálta előmozdítani a magyar nyelv ismeretét a nemzetiségi lakosság között. Az egyesület hazafias szellemben írt könyveket, valamint magyar nyelvű tankönyveket osztogatott a szlovák ifjúság között, magyar nyelvtanfolyamokat és előadásokat szervezett, és helyenként még különböző jutalmakkal is igyekezett ösztönözni a szlovák tanítókat a magyar nyelv hatékonyabb oktatására. A FEMKE magyar nyelvterjesztő igyekezete azonban a legtöbb helyen sikertelennek bizonyult. Látva a szlovák részről megnyilvánuló érdektelenséget, vezetői rövidesen le is állították nyelvterjesztő akcióikat.14
A magyar nyelv hatékony oktatása a nem magyar tannyelvű elemi népiskolákban, valamint ennek következtében az államnyelv ismerete a nemzetiségi lakosság körében tehát nagyon sok kívánni valót hagyott maga után. Pedig az egyes vegyesen lakott felvidéki vármegyékben különböző magánalapítványok létesítésével is igyekeztek ösztönözni a néptanítókat a magyar nyelv eredményesebb oktatására. Hont vármegyében például főleg a magyar-szlovák nyelvhatár mentén az utóbbi száz évben részben vagy egészen elszlovákosodott egykori magyar falvak tanulóifjúságát szerették volna az ott működő tanítók jutalmazásával "visszahódítani" a magyarság számára. A magyar nyelv hatékony iskolai oktatásától remélték, hogy az eltótosodott falvak tekintélyes száma a visszamagyarosodás útjára lesz terelve", de az alapítványtevők abban is erősen bíztak, hogy idővel maga a szlovák lakosság is belátja, hogy "az állam nyelvének elsajátítása fiaiknak csak hasznukra válik".15
Mennyiben volt indokolt és igazságos az államnyelv oktatásának kívánalma a nem magyar ajkú tanulóifjúság között? -- merül fel egy évszázadnyi távlatból is mindannyiunkban a kérdés. Nos, megítélésünk szerint az államnyelv kötelező és hatékony oktatásának elvárása, valamint annak gyakorlati megvalósítására tett mindennemű kísérlet a tanügyi kormányzat, a felekezetek és a lelkes magánszemélyek részéről mindenképpen indokolt volt, de csakis oly mértékben, amíg az nem a nemzetiségi tanulóifjúság nyelvi és tudati elmagyarosítását célozta. Persze, ez utóbbi a gyakorlatban szinte eleve kivihetetlen is volt, mivel már maga a magyar nyelvoktatás is annyira alacsony hatásfokú volt -- ha azt egyáltalán bevezették --, hogy a 6-12 éves nemzetiségi tanulók egy-két köszönési frázison, éneken és imádságon kívül jóformán semmit sem tanultak meg magyarul.
Az elmondottaktól függetlenül azonban megállapíthatjuk, hogy a dializmus korában a magyarországi népoktatás tartós és lendületes fejlődésnek indult. Mind az állami, mind az egyes hitfelekezetek, mind pedig az ország egész művelt társadalma aránylag nagy figyelmet szenteltek a népnevelés európai színvonalú kezelésének. Évről évre nőtt a tanköteles gyermekek "beiskolázásának" aránya, aminek következtében jelentősen csökkent az országban az analfabetizmus. Az iskolák képesített tanerőkkel való ellátottsága is javult. A századforduló utáni években gyakorlatilag már alig volt található képesítés nélküli tanító.
A vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1881. január 7-én kelt 665. számú, majd a 15 369-es számú rendeletével az addig három éves tanítóképző intézetek tanulmányi idejét négy évre emelte.16 Ezt az intézkedést azonban kezdetben csak az állami tanítóképzők hajtották végre. Az 1900-as évek elejére azonban sikerült elérni, hogy a nem állami tanítóképző intézetek is mind átálltak a négyévfolyamos képzésre, és ezáltal a felekezeti tanintézetek színvonala is azonossá vált az állami tanítóképző intézetekével.17
A jelzett pozitív eredmények mellett azonban több negatív kísérőjelensége is volt a hazai népnevelés fejlődésének. Helyenként nem kis gondot jelentett az elemi népiskolák számára törvényesen megszabott szorgalmi időnek -- városokban legalább évi kilenc, falvakban nyolv hónap -- a betartása. Az iskolákban aránylag magas volt az igazolt, vagy az igazolatlan mulasztás, mindenek előtt az elemi népiskolák ún. ismétlő tanfolyamaiban, de sok esetben már ezen iskolák 5. és 6. osztályaiban is.18 Az általános beiskolázottság elérése tehát a tanügyi kormányzat és hatóságok, valamint az iskolafenntartó felekezetek igyekezete ellenére -- a kétségkívül tapasztalható viszonylagos eredményesség mellett -- nem volt hiánytalannak mondható.
* * *
A dualizmus éveiben a kisdedóvás is rohamos fejlődésnek indult. Az első "kisdedóvodák" már a reformkor húszas éveiben létrejöttek. A legelső magyarországi óvodát Brunszvik Teréz grófnő alapította Budán a Krisztínavárosban 1828. június 1-jén, Angyalkert néven. Figyelemre méltó, hogy ekkor még világviszonylatban is csak néhány ilyen jellegű intézmény működött. Brunszvík grófnő angol mintára alapította meg az első hazai óvodákat.19 Az első vidéki kisdedóvó Besztercebányán létesült 1829. november 1-jén, a következő pedig 1830-ban nyitotta meg kapuit Pozsonyban. Számuk gyorsan növekedett, és a kiegyezés évében, 1867-ben az országban már 167 kisdedóvó működött.20
Magyarországon az első állami óvodát Liptószentmiklóson hozták létre 1876-ban. Ettől kezdve az addig csak magánosok, valamint a felekezetek által fenntartott óvodák mellett gyors fejlődésnek indultak az állami óvodák, sőt az állandó és a nyári gyermekmenedékházak is.21
A magyar országgyűlés 1891. január 31-én fogadta el a kisdedóvásról szóló 1891:XV. tc.-t. Ekkor már 575 működő óvoda volt az országban. Figyelmet érdemel, hogy ez a törvény nemzetközi viszonylatban is egyedülállóan újszerű volt, ekkor ugynis még egyetlen európai állam sem rendezte törvényesen a kisdednevelés kérdését.22
Az 1891. április 28-án szentesítést nyert 1891:XV. tc. a következő szavakkal fogalmazta meg az óvodák célját és feladatát: "A kisdedóvás feladata a 3-6 éves gyermekeket, egyfelől ápolás és gondozás által a szülők távollétében érhető veszélyektől óvni; másfelől rendre és tisztaságra szoktatás, valamint ügyességüknek, értelmüknek és kedélyüknek korukhoz mért fejlesztése által őket testi, szellemi és erkölcsi fejlődésükben elősegíteni". A törvény az óvónők képzését, illetve a kisdedóvónőképző intézetek létesítését, azok felvételi rendjét, tantervét, felügyeletét és állami segélyezését is szabályozta. Eszerint felvehetők voltak 14. életévüket betöltött leányok, valamint 16. évüket betöltött "fiúnövendékek" (!), amennyiben a közép-, a polgári, illetve a felsőbb leányiskolák negyedik évfolyamának, vagy a felső népiskolák második évfolyamának sikeres elvégzését igazoló iskolai bizonyítvánnyal rendelkeztek; ezek hiányában sikeres felvételi vizsgát kellett tenniük. A tanulmányi idő két év, amely képesítő vizsgával zárul. A végzett növendék a tanfelügyelő által aláírt képesítő oklevelet nyertek.23
Az ismertetett törvény hatására felgyorsult az állami óvodák hálózatának fejlődése. Néhány év elteltével, 1895-ben az országban már 983 kisdedóvoda működött, amelyben összesen 99 781 gyermeket nevelte.24
* * *
Az 1879:XVIII. tc. formálisan elrendelte ugyan a magyar nyelv kötelező oktatását a nem magyar tanítási nyelvű elemi népiskolákban, a törvény gyakorlati végrehajtása azonban szinte lehetetlen és kivihetetlen volt. A magyar nyelvet a nemzetiségek elemi iskoláiban vagy ezután sem oktatták, vagy ha mégis, akkor is többnyire csak nagyon alacsony hatékonysággal. Az ismételten kiadott miniszteri rendeletek ebben a vonatkozásban vajmi keveset értek, elvégre a nemzetiségi iskolák fenntartói a különböző vallásfelekezetek voltak, amelyek egyszerűen elszabotálták a tanügyi kormányzat utasításait.
Gróf Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter például 1893. szeptember 25-én kibocsátotta 43 760. számú rendeletét, amelyben felszólította a vármegyék és városok közigazgatási bizottságait, hogy tegyenek lépéseket a magyar nyelv hatékonyabb oktatása érdekében. "A magyar nyelv tanításáról szóló 1879. évi XVIII. t.-cz pontos végrehajtása tárgyában ismételten kiadott rendeletek daczára a népoktatási tanintézetek 1891-2. tanévi működéséról beérkezett adatokból megállapítottam, hogy az említett tanévben az ország 25 505 tanítója közül 1 601 nem bírta a magyar nyelvet oktató képességgel és 2 387 népiskola volt, melyben a magyar nyelv sikertelenül vagy egyáltalán nem taníttatott" -- szögezte le mintegy panaszkodva a miniszter. "Ezen adatok kétségtelenné teszik, hogy az említett törvényczikk rendelkezéseinek végrehajtása iránt az iskolafenntartók és a hatóságok még most sem tették meg mindazon intézkedéseket, melyeket a törvény és a rendeletek szigorú kötelességükül szabtak meg". A miniszter egyúttal újból felhívta a közigazgatási bizottságok figyelmét: gondoskodjanak róla, hogy "a tapasztalt bajok orvosoltassanak".25
Gyökeres változás ezen a téren persze ezután sem történt, és az államnyelv oktatása a nemzetiségi elemi népiskolákban csaknem a nullával volt egyenlő. Az e téren tapasztalható hiányosságok motiválták Lukács György vallás- és közoktatásügyi minisztert is, aki újabb rendelettel próbálta meg rászorítani az iskolafenntartókat az 1879:XVIII. tc. következetes betartására.
Lukács miniszter 1905. augusztus 15-én kelt 72 000. számú rendelete bevezető részében keserűen konstatálta, hogy bár több mint negyedszázada törvény kötelezi a nem magyar tannyelvű elemi népiskolák fenntartóit az államnyelv oktatására, ennek azonban mindeddig csak az állami iskolákban sikerült kielégítően érvényt szerezni. Megrökönyödve utalt rá, hogy a legutolsó, az 1900. évi népszámlálás hivatalos adatai szerint az ország nemzetiségi lakosságának 83,2 százaléka nem beszél, de még csak nem is ért magyarul. Nyilvánvaló, hogy ennek leginkább az államnyelv oktatása terén tapasztalható hanyagság az egyik legfontosabb tényezője. A miniszter arra is rámutatott idézett rendelete bevezetőjében, hogy az ország 3 343 nem magyar nyelvű elemi népiskolájából -- ezek csaknem mind felekezeti iskolák -- 1 340-ben a magyar nyelvet vagy egyáltalán nem tanítják, vagy oly csekély hatásfokkal, hogy azokból "magyarul beszélni tudó gyermek alig kerül ki".
Az idézett miniszteri rendelet azonban nem sok újat tartalmazott. Ismételten csak arra utasította a tanfelügyelúket, hogy szigorúan követeljék meg a nem magyar tannyelvű elemi népiskolák tanítóitól, hogy tartsák be az 1879. évi 17 284. számú miniszteri rendelettel kötelezővé tett tantervi utasítást. "Elengedhetetlen kötelességévé teszem tanfelügyelő úrnak -- fordult újból a felekezeti iskolafenntartók felé csaknem tehetetlen állami tanfelügyelőkhöz a miniszter --, hogy a tankerületében levő összes nem magyar tannyelvű elemi népiskolákat minden tanévben legalább egyszer meglátogassa, még pedig olyan időben, amidőn a magyar nyelvtanítás eredménye felismerhető. Az iskolalátogatás alkalmával vizsgálja meg, mennyiben érte el az iskola az 1879. évi XVIII. t.-cikkben és az 1879. évi 17 984. sz. a kiadott tantervben kitűzött azt a célt, hogy minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék az állam nyelvének elsajátítására".26
Az államnyelv oktatásának vonatkozásában azonban ezután sem következett be látványos javulás. Ezeken az áldatlan állapotokon próbált meg úrrá lenni gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki 1907-ben és 1908-ban újabb törvényeket fogadtatott el az országgyűléssel, ezektől remélve a magyar nyelv oktatásának hatékonyabbá válását. A magyarországi nemzetiségi vezetők heves tiltakozását kiváltó Apponyi-féle jogszabályokat a szakmai zsargon összefoglaló néven egyszerűen csak "Lex Apponyi"-ként tartja számon.
A szóban forgó Apponyi-féle iskolatörvények közül az első az 1907:XXVI. tc. "az állami elemi népiskolai tanítók illetményeinek szabályozásáról és az állami népiskolák helyi felügyeletéről". Az 1907. június 2-án szentesített törvény nem bírt semmilyen nemzetiségi töltettel, de elmondható róla, hogy progresszív módon rendezte az állami tanítók javadalmazását, a szolgálati idővel összefüggő fizetésemeléseket, az igazgató-tanítói pótlékok összegét, a tanítói áthelyezések rendjét, a fegyelmi vétségek kategóriáit és a fegyelmi eljárás módozatait, meghatározta a megalakítandó iskolai gondnokságok szerepkörét, valamint tartalmazta annak az eskünek a szövegét, amelyet az állami iskolai tanítók -- mielőtt első állomásukat elfoglalnák -- kötelesek a tanfelügyelő kezébe letenni.27
Ugyanezen a napon nyert szentesítést az 1907:XXVII. tc. "a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól". Ennek az iskolatörvénynek már komoly állam- és nemzetpolitikai célzatosságai is voltak. A miniszteri indoklás mindjárt első mondatában leszögezte: "Eme törvényjavaslatnak kettős célja van: egyrészt rendezni kívánja a községi és hitfelekezeti tanítók fizetését akképp, hogy képzettségük és állásuk igényeinek megfelelő, tisztességes megélhetésük biztosítva legyen, másfelől biztosítani törekszik a különböző jellegű iskoláknál az állami és nemzeti érdekek megóvását".28
A törvény kimondta, hogy a községi és hitfelekezeti néptanítók fizetésének rendezése az iskolafenntartóra hárul. Amennyiben az képtelen eleget tenni ezirányú kötelezettségének, államsegélyért folyamodhat a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz, annak megítélése azonban bizonyos oktatási feltételek vállalásához kötődik.
A törvénynek a nemzetiségi vezetők elégedetlenségét kiváltó pontjait a 17., 18. és 19. paragrafusok alkották. Ezek ugyanis olyan rendelkezéseket tartalmaztak, amelyek szelleme és célja nem minden vonatkozásban volt összhangban sem a népiskolai közoktatást szabályozó 1868:XXXVIII. tc., sem pedig a nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868:XLIV. tv. betűivel.
Az idézett iskolatörvény 17. paragrafusa a felekezeti iskola haza- és nemzetszeretetre való nevelése érdekében néhány olyan alapelvet szögezett le, amelyek a magyar tannyelvű iskolák többségében már amúgy is természetesnek voltak tekinthetők, a nem magyar iskolák számára azonban idegenek voltak. "Minden iskola és minden tanító -- mondta ki az 1907:XXVII. tc. idézett paragrafusa --, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősíteni. Ennek a szempontnak az egész tanításban érvényesülni kell; külső kifejezéséül minden iskolában, jellegkülönbség nélkül, úgy a főbejárat fölött, mint megfelelő helyen a tantermekben Magyarország czimere helyezendő el, a tantermekben a magyar történetből vett falitáblák alkalmazandók, nemzeti ünnepeken pedig az épületen a magyar nemzeti czimeres zászló tüzendő ki. E jelvényeken kívül csak a törvényhatóság és a község czimere és az iskola községi, illetőleg felekezeti jellegét a törvényesen megállapított kitételekkel megjelölő magyar nyelvű külső felirat és a tantermekben az illető hitfelekezet egyházi főpásztorainak arczképei, vallási jelvények, valláskegyeleti képek és az oktatáshoz szükséges tanszerek alkalmazása van megengedve, melyek azonban idegen történeti vagy földrajzi vonatkozásokat nem tartalmazhatnak és csakis hazai készítmények lehetnek. vallás- és közoktatásügyi miniszter a tárczája terhére gondoskodik arról, hogy az összes iskolák a magyar czimerrel és zászlóval, valamint az iskolafenntartó hatóság meghallgatásával megállapítandó magyar történeti képekkel elláttassanak. E történeti képek a tantermekben kellő módon elhelyezendők és a tanító tartozik jelentőségüket a nyelv- és értelemgyakorlatok, továbbá a földrajz és történelem tanítása során a gyermekeknek megmagyarázni".
A magyarországi nemzetiségi vezetők azonban még ennél is sértőbbnek találták a törvény 18. és 19. paragrafusait, és azokat egyértelműen asszimilációs törekvéseknek minősítették. Az idézett törvény 18. paragrafusa kimondta: "Az 1868:XKIV. tc. 18. paragrafusának az a rendelkezése, mely szerint az egyházközségek iskoláiban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg, akképp értelmezendő, hogy szabadságukban áll oktatási nyelvül vagy az állam nyelvét, vagy a gyermekek anyanyelvét megállapítani, fennmaradván természetesen ez utóbbi esetben a magyar nyelvnek tanítására vonatkozó törvényes intézkedések feltétlen érvénye és hatálya. Ahol magyar tannyelvű iskola nincs, ott az olyan hitfelekezeti elemi iskolákban, amelyekben állandóan vannak magyar anyanyelvű növendékek vagy olyan nem magyar anyanyelvűek, akiknek magyar nyelvű oktatását atyjuk vagy gyámjuk kívánja: a vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelheti, hogy ezek számára a magyar nyelv használtassék mint tannyelv; ha pedig a magyar anyanyelvűek száma a húszat eléri, vagy az összes beírt növendékeknek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beírt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvű, a tanítási nyelv a magyar; de az iskolafenntartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban.
Minden oly népoktatási tanintézetben azonban, amelyekben az állam nyelve van egyedüli tanítási nyelvül bevezetve, ez az állapot többé meg nem változtatható.
Az összes elemi népiskolák ismétlő tanfolyamában a tanítás nyelve a magyar.
Ezek az intézkedések érvényesek a községi elemi népiskolákban is".
A nemzetiségi vezetők szempontjából azonban az idézett törvény 19. paragrafusa minősült leginkább sértőnek és sérelmesnek. Ez szó szerint a következő rendelkezést tartalmazta: "A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a hitfelekezeti iskolafenntartó meghallgatásával megállapított tanítási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni".29
Az Apponyi-féle iskolatörvényeket a magyarországi "nemzetiségi egyházak" -- részben azonban maga a római katolikus klérus is -- komoly fenntartásokkal fogadták, mivel abban oktatásügyi autonómiájuk megsértését látták. A román, valamint a szerb görögkeletiek tiltakoztak a legerőteljesebben, de a román görögkatolikusok is e törvények ellen foglaltak állást.
A nemzetiségi vezetők a Lex Apponyit egyértelműen magyarosítási törekvésként értelmezték. A hazai román politikusok egyik tiltakozó anonim röpirata például a következő szavakkal ítélte el az 1907:XXVII. sz. törvényt: "Ebből megállapíthatja mindenki azon nyílt magyarosítási tendenciát, miről a nem magyar ajkúak panaszkodnak és amelyet ily hiteles bizonyság mellett bajos is eltagadni. De konstatálhatja mindenki azt is, hogy ezen rendelkezések nyílt ellentétben a nemzetiségi törvényben garantált tanszabadsággal -- szakítást jelentenek azon szabadelvű irányelvvel, melyet az 1868. évi alaptörvény szabott".30
Szlovák részről a Szlovák Nemzeti Párt sajtóorgánuma, a Národnie noviny kelt ki leghevesebben e törvény ellen még annak előkészítési stádiumában. A lap szerkesztőségi vezércikke mindjárt parlamenti beterjesztése után ún. janicsártörvénynek nevezte Apponyi miniszter törvényjavaslatát, vagyis arra való törekvésnek, hogy a nem magyar iskolák tanítói növendékeiket minél tökéletesebben magyarokká asszimilálják.31
Azt is le kell viszont szögeznünk, hogy a szlovák tanítóság többsége nem helyezkedett szembe a Lex Apponyival, és valójában egyetlen szlovák katolikus vagy evangúlikus tanítói szervezet sem tiltakozott ellene. Az Anton Štefánek által szerkesztett és kiadott szlovák társadalmi és kulturális folyóirat, a Slovenský odzor 1970 áprilisi száma is megütközéssel konstatálta, hogy a szlovák iskolák tanítói -- horribile dictu -- még szimpatizálnak is az Apponyi-féle törvényjavaslattal. A lap cikkírója szerint ennek egyrészt a szlovák tanítóság nyomorúságos szociális helyzete, másrészt saját papjai és egyháza irányába való társadalmi kiszolgáltatottsága az okai.
Az 1907:XXVII. tc. végrehajtásáról a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1907. július 19-én kelt 76.000 számú körrendelete volt hivatott gondoskodni. Ebben a miniszter újból megfogalmazta az 1907:XXVII. tc. egész belső logikáját: "(...) ezúttal is hangsúlyozni kívánom, hogy ennek a törvénynek egyáltalán nem az a célja, hogy az a jogosult befolyás, melyet a hitfelekezetek az általuk fenntartott iskolák működésére -- főleg a valláserkölcsös nevelő hatásnak biztosítására -- gyakorolnak, csökkentessék vagy korlátoztassék; avagy, hogy az állam oly irányú beavatkozása váljon lehetővé, mely az iskola felekezeti jellegének megszüntetésére vezetne, de igenis célja au, hogy a magyar állam területén fekvő minden iskolából kiirtassék a nemzet egységének megbolygatására irányuló minden törekvés, sőt, hogy a magyar állampolgári tudat és hazafias érzület ápolása tekintessék minden iskolában a nevelés egyik legfőbb céljának." A magyar nyelvnek pedig -- a nemzetiségek anyanyelvének elnyomása nélkül -- rövid időn belül "közkinccsé" kell válnia minden magyar állampolgár számára.33
A magyar tanügyi kormányzat az 1908. évben megjelentette A magyar nyelv tanításának terve a nem-magyar tannyelvű népiskolákban és útmutatás ezen tanításterv használatához című módszertani segédkönyvét, amely konkretizálta az 1907.XXVII. tc. 19. paragrafusa rendelkezéseinek kívánalmait az államnyelv elsajátításával kapcsolatban. "A magyar nyelvtanítás célja -- szögezte le e tanterv bevezető része --, amint azt az 1907. évi XXVII. tc. 9. paragrafusa előírja, a nem-magyar tanításnyelvű népiskolákban az, hogy a nem-magyar anyanyelvű gyermek a népiskolában a magyar nyelvet annyira megtanulja, hogy a IV. évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóban és írásban érthetően ki tudja fejezni".34
Az idézett tanterv a magyar nyelv tanításának heti kötelező óraszámát is megszabta az elemi népiskolákban. Eszerint például az egytanerős népiskolában -- az ilyenekből volt a legtöbb -- az első, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályban heti 2-2 órában, a második osztályban pedig heti 3 órában kellett tanítani a magyar nyelvet beszéd-, olvasás- és írásgyakorlatok formájában.35
A szóban forgó könyvecske -- amint azt a címe is mindjárt elárulja -- egyszerű, de fölöttébb hasznos módszertani segédeszköz volt a magyar nyelv hatékony tanításához. Tanácsokat és ötleteket adott a magyar beszélgetések, az olvasás- és írásgyakorlatok témájához, valamint segítette a tanító felkészülését az egyes tanórákra. E segédkönyv a tanító egyéniségéről is elmondott néhány megfontolandó észrevételt, elvégre -- a szerző szerint -- "a magyar beszéd tanításának sikere elsősorban a tanító egyéniségétől függ."36
E módszertani tanácsokat és utasításokat tartalmazó könyvecske azonban valamilyen hazafias buzdítást is megfogalmazott a nemzeti iskolák tanítói számára. Természetesen mindenek előtt az államnyelv elsajátításának szükségességét igyekezett kidomborítani. "Bármilyen nyelven beszéljünk is, valamennyien tagjai vagyunk e hazában az egységes és osztatlan magyar nemzetnek" -- hangzott a buzdítás az 1868. évi XLIV. tc., az ún. nemzetiségi törvény szellemében. "A magyar nyelv az állam hivatalos nyelve, s törvényeinken kívül a legerősebb kapocs, amely bennünket, akik együtt, egymásra utalva élünk, összetart. Ez tanít meg rá, hogy egymást megértsük, megbecsüljük, megszeressük s a haza és nemzet szolgálatában egyesüljünk. A magyar nyelv ismerete eképpen éppoly fontos eszköze az egyéni boldogulásnak, mint amilyen nagyjelentőségű tényezője állami életünknek. A tanító soha ehy pillanatra se felejtse, hogy amikor a maga szerény, szűk körében a magyar nyelv ismeretét eképpen terjeszti, megbecsülhetetlen szolgálatot tesz hazájának."37
Az idézett tanterv és útmutatás azonban meglehetősen rugalmasan értelmezte a magyar nyelv tanításának módszertanát. Egyáltalán nem állt szándékában vaskalaposan rákényszerítani a tanítókat az ajánlott módszerek kizárólagos alkalmazására. Sőt éppen fordítva, kimondottan felhívta figyelmüket az egyéni kezdeményezésre. "Habár az útmutatás sokoldalú elméleti és gyakorlati tanulmánynak és megfontolásnak eredménye, mindazonáltal -- módszerről lévén szó -- a kizárólagosság jellegét egyáltalán nem kívánja magán viselni. Épp ezért, ha netán egyik-másik tanító az ajánlott módszernál megfelelőbbet ismer s ezzel a törvényben megkívánt eredményt el tudja érni, bízvást eljárhat aszerint" -- írta bátorítólag a segédkönyv szerzője.38
Ilyen törvényi és szakmai előkészületek után úgy tűnhetett, hogy a magyarországi nem magyar tannyelvű elemi népiskolákban talán eredményesebbé válhat az államnyelv oktatása. A tapasztalatok azonban nem támasztották alá ezeket az elvárásokat. Hatékony magyar nyelvoktatásról a legtöbb nemzetiségi népiskolában ezután sem lehetett szó, a nyelvi magyarosításról nem is beszélve, ellenben a magyar tanügyi kormányzat annál több elmarasztaló kritikát gyűjtött a saját fejére, magyarok és nem magyarok részéről egyaránt.
A Lex Apponyival és az azt kiegészítő tanügyi jogszabályokkal kapcsolatban törvényszerűen merült -- és merül fel napjainkban is -- a kérdés: volt-e azoknak magyarosító, asszimiláló hatásuk, vagy nem volt? A feltett kérdésre csaknem valamennyi komoly politikus és történész -- magyar és nem magyar egyaránt -- nemmel válaszolt és válaszol ma is, függetlenül attól, hogy mily mértékben érezte és érzi diszkriminatív jellegűnek e jogszabályokat. Maga gróf Tisza István is leszögezte egyik, 1910. március 3-án Nagyváradon, az Országos Munkapárt Bihar megyei osztálya alakuló ülésén mondott beszédében, hogy az "iskolai magyarosítás" csak látszateredményeket produkálhat. Az elemi népiskolákban az államnyelvet ugyanis csak nagyon kevés nemzetiségi tanuló sajátíthatja el, és természetesen, nagyon alacsony szinten. A Lex Apponyi gróf Tisza István szerint mindössze annyit ért el, hogy "a kirakatot lehetőleg nemzeti színűre festette". Szerinte az Apponyi-féle iskolatörvények és az azokból fakadó egyéb jogszabályok "nem használnak a gyakorlatban semmit, de bizonyos látszatát a sikernek mutatják fel, és provokálólag, elkeserítőleg hatnak mindenfelé".39 Hasonlóképpen a polgári radikális Jászi Oszkár is elhibázott és meddő kísérletnek tartotta az iskolai magyarosítást, mivel szerinte az csak minimális és csakis látszólagos eredményeket hozhat.40
Tisza meglehetősen árnyaltan szemlélte és értékelte a magyar nyelv kötelező iskolai oktatásának problémáját. A Lex Apponyit nem tartotta ugyan szerencsés megoldásnak, mindazonáltal a Képviselőházban 1911. március 31-én mondott beszédében határozottan fellépett minden olyan törekvés ellen, amely ellenezte az államnyelv oktatását a nem magyar tannyelvű iskolákban. Szerinte a "nemzetiségi polgártársainknak" nagyon is jól felfogott érdekük fűződik ahhoz, hogy elsajátítsák az ország hivatalos nyelvét. Tisza szerint ez még nem jelenti a nemzetiségi polgárok asszimilációját. "Én sohasem láttam, hogy valakit kivetkőztetett volna nemzeti eredetéből, ha anyanyelvén kívül még egy nyelvet megtanult" -- érvelt Tisza István gróf. "Hiszen azok a t. képviselőtársaim, akik oly lelkes apostolai (...) saját fajtájuknak, gyönyörűen beszélnek magyarul. Hát ezzel kivetkőztek a saját román vagy tót eredetükből és nemzetiségükből, hogy magyarul megtanultak?" -- tette fel Tisza a szónoki kérdést. "Abszolúte nem magyarosítunk azzal, ha magyarul tanítunk" -- folytatta. "Nagy szolgálatot teszünk nem magyar ajkú polgárainknak, mert fegyvert adunk a kezükbe az élet számára; fegyvert, amellyel haladhatnak a kultúra terén, (...) amellyel jobban elfoglalhatják a magyar társadalomban és közéletben azt a helyet, amit szívből kívánok, hogy elfoglaljanak."
Gróf Tisza István idézett képviselőházi beszédében azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy nem szabad egyoldalúan csak a nemzetiségi lakosságtól várni el az államnyelv elsajátítását, hanem a magyarság vezető rétegeinek is gesztust kellene tenniük a nyelvi béke és közeledés érdekében. "A magyar intelligencia tanulja meg legalább azt a nem magyar nyelvet, amely hozzá legközelebb van -- hangoztatta Tisza gróf --; mert a magyar intelligencia egészen másképp fogja misszióját betölthetni, ha nem magyar ajkú polgártársaival azoknak az anyanyelvén érintkezhetik és beszélhet. Én tehát igenis, mint magyar hatalmi érdeket kívánom azt, hogy a magyar intelligencia tanulja a nemzetiségi nyelveket és nagyon óhajtom, hogy a magyar középoktatásban erre tér nyíljék (...)."41
Tisza intelmei sajnos süket fülekre találtak. A magyar tanügypolitika képtelen volt megtalálni az államnyelv megtanulásának és általánosan ismertté tételének motivációját a nem magyar ajkú lakosság körében, és így minden ezirányú törekvés csak elvetélt erőlködés maradt. A nemzetiségi vezetők pedig -- kevés kivételtől eltekintve -- határozottan szembehelyezkedtek az államnyelv kötelező tanításának elvével és gyakorlatával. Egyrészről a magyar tanügyi politika, másrészről a nemzetiségi vezetők álláspontjának jószándékú egyeztetésére, illetve az ellentétek korrigálására a történelem folyása a dualizmus utolsó szakaszában már nem nyújtott kellő időt.
A történettudomány utólagosan igazoltnak látja a mayar nyelv kötelező népiskolai oktatása túlzott szorgalmazásának hiábavalóságát, sőt ártalmas mayarságellenes kihatásait is számon tartja. Asztalos Miklós például már 1934-ben leszögezte a magyarországi nemzetiségek történetét feldolgozó munkájában, hogy szerinte a Lex Apponyi "ugyan egy jottányit sem magyarosított, viszont kimeríthetetlen propaganda anyagot szolgáltatott a nemzetiségeknek".42 Dolmányos István, a téma egyik kiváló ismerője ugyancsak látványos sikertelenségről számol be az iskolai magyarosítás kapcsán. "A Lex Apponyi joggal vált az iskolapolitikai eszközökkel folytatott, kudarcra ítélt asszimilációs kísérletek szimbólumává" -- szögezte le az elkötelezett marxista történész egyik 1968-ban publikált tanulmányában.43
Nyilvánvaló, hogy az Apponyi-féle oktatásügyi jogszabályok után sem volt egyértelműen eredményesnek nevezhető a magyar nyelv oktatása a szlovák iskolákban. Egyes vidékeken uganis nemcsak a szlovák papok és tanítók szabotálták a tanítását, hanem maga a szlovák lakosság is. Polányi Imre adatai szerint "számos községben szinte fenyegetőleg kényszerítették a tanítót, hogy ne tanítsa a magyar nyelvet, a gyerekek pedig nem válaszoltak a magyarul feltett kérdésekre".44
A magyar nyelvoktatás színvonala különösen a szlovák tannyelvű felekezeti iskolákban hagyott sok kívánni valót maga után. Ezt utólagosan az akkori állapotokat tapasztalatból ismerő szlovák politikusok, élvonalbeli tanáremberek és egyéb közéleti személyiségek is beismerték. Például Branislav Varsik akadémikus, a pozsonyi Komenský Egyetem egykori tanszékvezető történészprofesszosa 1987-ben megjelent emlékirataiban a következő szavakkal jellemezte egykori iskolájának, a Nyitra megyei Miava evangélikus elemi népiskolájának magyar nyelvoktatását: "A miavai egyházi iskolában a magyar nyelven mint tantárgyan kívül mindent csakis szlovákul tanultunk. A tanítók jó nemzetfiakként (národovci) nem sokat gyötörtek bennünket a magyar nyelvvel. Könyv nélkül megtanultunk néhány magyar verset, és a tanfelügyelői látogatásokkor elszavaltuk azokat."45 Megjegyzendő, hogy az idézett Branislav Varsik az 1910-1913-as években volt a miavai evangélikus elemi népiskola tanulója, tehát már évekkel az Apponyi-féle iskolai törvények hatályba lépése után, e törvények szigorából a nevezett iskolában azonban semmi nem volt érezhető.
A mindennapi gyakorlat tehát azt bizonyította, hogy sem az 1879., sem pedig az 1907. évi Apponyi-féle tanügyi törvények kibocsátása után nem volt biztosított az államnyelv kötelező oktatásának hatékonysága a Felvidék szlovák tannyelvű elemi népiskoláiban. Az államhatalom csakis azáltal volt képes érvényt szerezni saját oktatásügyi jogszabályainak, ha állami iskolákat hozott létre a renitenskedő nemzetiségi területeken. Ezen törekvés figyelembe vételével kell megvizsgálnunk, miképp is alakult a különböző tannyelvű iskolák sorsa és száma a felvidéki vármegyékben.
Michal Potemra szlovák történész, bibliográfus és statisztikus egyik 1978-ban publikált táblázata szerint azokban a felvidéki vármegyékben, amelyek az impériumváltás után teljesen, vagy területük nagyobbik részével Szlovákia részévé váltak, az 1876 és 1913 közötti években a következő folyamat játszódott le: 1876-ban volt ezekben a vármegyékben összesen 3 632 elemi népiskola, ebből magyar tanítási nyelvű volt 1 036, német vagy rutén pedig 580. A háború előtti utolsó békeévben, 1913-ban -- Potemra számításai szerint -- ugyanezen a területen összesen 3 864 elemi népiskola működött, ebből azonban már 3 478 volt magyar, és csak 354 szlovák, 32 pedig német vagy rutén tannyelvű.46
Az idézett szlovák szerző azonban egyúttal arra is felhívja a figyelmünket, hogy ezen a téren fenntartásokkal kell kezelnünk a hivatalos magyar iskolai statisztikákat, mivel egyáltalán nem biztos, hogy az iskolák tannyelvéről szóló jelentések fedik a tényleges állapotokat. A magyar tannyelvüekként kimutatott elemi népiskolák ugyanis sok esetben szlovák iskolákként működtek. Mert bár az iskola papíron és hivatalosan magyar volt ugyan, a tanítók szlovák közegben kénytelenek voltak szlovákul oktatni a magyarul egyáltalán nem tudó szlovák tanulókat. "A magyar iskolai statisztikák adataival kapcsolatban arra a megállapításra jutottunk -- konstatálja Michal Potemra --, hogy ezek a statisztikák a vármegyei tanfelügyelőnek pillanatnyi nézeteit jelentik a felettesei elvárásai alapján".47
Az ügybuzgó tanfelügyelők tehát valószínűleg jóval több magyar, illetve jóval kevesebb szlovák tannyelvű iskoláról tettek jelentést vármegyéik illetékes szervei felé, mint az valójában volt, így akarván mintegy "szépíteni", kozmetikázni a tényleges állapotokat. Maguk a korabeli szlovák emzetiségi vezetők is számos esetben tültakoztak egyes szlovák iskolák magyar tannyelvűekként való feltüntetése ellen a hivatalos magyar kimutatásokban. Erről tanúskodnak azonban többek között a korabeli szlovák sajtóban közzé tett pályázatok is a tanítói állások betöltésére olyan községekben, amelyekben a hivatalos kimutatások szlovák iskolákról nem is tudnak. Potemre szerint tehát a szlovák tannyelvű elemi népiskolák számáról kialakított képünk egyelőre teljesen hamis, s azt csak beható alapkutatással lehet majd korrigálni.47
Az olyan állítások pedig, mintha a magyarországi szlovákoknak az 1918-19. évi impériumváltás előtt egyáltalán nem lettek volna anyanyelvi elemi népiskoláik, csakid tudatlansággal, vagy tudatos félrevezetési szándékkal magyarázhatóak. Az impériumváltás utáni években sajnálatos módon több prominens csehszlovák történész, közéleti személyiség, sőt politikus is ebbe a hibába esett. Többen is a lehető legnagyobb komolysággal hirdették, hogy az Apponyi-féle tanügyi jogszabályok hatályba lépése után a magyar tanügyi kormányzat a Felvidéken minden szlovák elemi népiskolát magyarrá változtatott. Az ilyen tévhitek tudatos terjesztői között sajnos ott láthatjuk T. G. Masaryk csehszlovák köztársasági elnök fennkölt személyét is, aki az impériumváltás utáni években, de a későbbiek folyamán is teljes államfői komolyságával írt, beszélt és nyilatkozgatott oly értelemben, hogy a régi Magyarországon úgymond nem volt egyetlen szlovák tannyelvű iskola sem.49
A magyar nyelv hatékonyabb oktatását a nem magyar tannyelvű népiskolai tanintézetekben eleve lehetetlenné tette az a tény, hogy a magyar államnak a dializmus éveiben nem is volt sem akarata, sem lehetősége magára vállalni a népiskolai oktatás súlyos anyagi és erkölcsi terheit. Ebből törvényszerűen adódik, hogy a népiskolai oktatás zömmel az egyes vallásfelekezetek kezében volt, amelyek törvényesen biztosított joguknál és megingathatatlan társadalmi presztizsüknél fogva óriási befolyással rendelkeztek ezen a téren. Az 1868:XXXVIII. tc. megszületésének idején állami népiskolák még egyáltalán nem is léteztek, sőt ilyenekről még 1870-ben sincs tudomásunk: Kármán Mór neves oktatásügyi szaktekintélyünk adatai alapján az ország népoktatási tanintézeteinek iskolafenntartók szerinti aránya az 1870 és 1903 közötti években a következőképpen alakult:
1870 1880 1890 1900 1903
Állami 00,000% 01,68% 04,77% 09,57% 11,23%
Községi 03,47% 10,54% 11,58% 10,40% 09,73%
Magán 00,00% 01,06% 01,35% 01,68% 01,27%
Felekezeti 96,53% 86,64% 82,30% 78,35% 77,25%
Nem vitás, hogy a 19-20. század fordulóján, illetve a századelőn felgyorsult az állami iskolák alapítása, a legnagyobb iskolafenntartók azonban továbbra is az egyes vallásfelekezetek maradtak. Szekfű Gyula adatai szerint például a népiskolai tanintézetek közül országos viszonylatban még 1908-ban is 75,7 százalék volt felekezeti, 8,4 községi és csak 14,1 százalék az állami iskola.51 Az állam nagyobb szerepvállalását ezen a téren főleg két tényező korlátozta: egyrészt a mindenkori kultusztárca szűkös anyagi lehetőségei, másrészt az egyes vallásfelekezetek féltékeny őrködése egyházi, valamint az ebből fakadó oktatási autonómiájuk felett.
Mindezen tények ellenére bátran leszögezhetjük, hogy a dualizmus korának magyar tanügyi jogszabályai nagyon sok modernizációs törekvést tartalmaztak a népoktatás terén. Mindemellett azonban az államnak és a társadalomnak iskolai magyarosítási szándékai és kísérletei felett sem húnyhatunk szemet, amelyek bármennyire is maradtak meg a látszatintézkedések szintjén, napjainkig legalapvetőbb forrásai a szlovákság magyarellenes töltetű sérelmeinek.
Jegyzetek az 1/1. fejezethez
1. Sbírka zákonu a na“Území štátu československého. Ročník 1918., 9. old.
2. Vö: Somogyi József: Hazánk közoktatásügye a második világháborúig. Budapest 1942., 29. old.
3. Márkus Dezső szerk.: Magyar Törvénytár. 1836--1868. évi törvényczikkek. Budapest 1896., 449--469. old.
4. Vö: Köte Sándor: A közoktatáspolitika alakulása a dualizmus időszakában. Arató Ferenc szrk.: 100 éves a kötelező népoktatás. Budapest 1968., 13. old.
5. Márkus Dezső szerk.: Magyar Törvénytár. 1836--1868. évi törvényczikkek. Budapest 1896., 449--469. old.
6. Vö: Hajdu János: Felsőbb oktatásügy és tömegnevelés. Magyar művelődéstörténet V. Az új Magyarország. Budapest é.n., 353. old.
7. Márkus Dezső szerk.: Magyar Törvénytár. 1836--1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896., 490--494. old.
8. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában I. 1867--1892. Budapest 1952., 591--595. old.
9. Uo. 598--602. old.
10. Vö: Hamar Mária: A magyar nyelv kötelező tanításáról szóló 1879. évi törvényről. Századok, 1976. I. sz., 84., 111--113. old.
11. Márkus Dezső szerk.: Magyar Törvénytár. 1879--1880. évi törvényczikkek. Budapest 1896., 85--87. old.
12. Sebestyén Gyula: Elemi isk. tanító- és tanítónőképzésük fejlődése. Budapest 1896., 60. old.
13. Magyarországi Rendeletek Tára 1879. Budapest 1879., 620--632. old.
14. VÖ: Polányi Imre: Magyarosítási törekvések Szlovákia területén (1900--1914). A Szegedi Pedagógiai Főiskola évkönyve I. Szeged 1960., 126. old.; Vö: Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés -- magyar nemzetiségi politika 1867--1918. Pozsony 1995., 109--110. old.
15. Kőrösy József: A Felvidék eltótosodása. Bars és Hont megyék külön lenyomata. Budapest 1898., 38. old.
16. Magyarországi Rendeletek Tára 1881. Budapest 1881., 946--949. old.
17. Somogyi József: Hazánk közoktatásügye... i.m. 171. old.
18. Hajdú János: Felsőbb oktatásügy... i.m. 348--349. old.
19. Vág Ottó: Az óvodai nevelés kialakulása. Budapest 1959., 92. old.
20. Draskovits Pál: A magyar kisdednevelés és kisdedóvónőképzés története és jelen állapota. Szombathely 1940., 17--18. old.
21. Somogyi József: Hazánk közoktatásügye... i.m. 18. old.
22. Draskovits Pál: A magyar kisdednevelés... i.m. 33. old.
23. Márkus Dezső szerk.: Magyar Törvénytár. 1889--1891. évi törvényczikkek. Budapest 1897., 411--423. old.
24. Draskovits Pál: A magyar kisdednevelés... i.m. 34. old.
25. Magyarországi Rendeletek Tára 1893. III. Budapest 1893., 2440--2442. old.
26. Magyarországi Rendeletek Tára 1905. Budapest 1905., 656--668. old.
27. Márkus Dezső szerk.: Magyar Törvénytár, 1907. évi törvényczikkek. Budapest 1908., 357--369. old.
28. Uo. 370. old.
29. Uo. 382--384. old.
30. Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története I. A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében 1790--1918. Budapest 1946., 134. old.
31. Janičiarske návrhy zákona. Národnie noviny, 1907. február 28., 1. old.
32. Nová školská predloha a -- naše učiteľstvo. Slovenský obzor, 1907. április, 4. sz., 242. old.
33. Magyarországi Rendeletek Tára, 1907. Budapest 1908., 1 147--1 148. old.
34. A magyar nyelv tanításának terve a nem-magyar tannyelvű népiskolákban és útmutatás ezen tanításterv használatához. Budapest 1908., 3. old.
35. Uo. 12. old.
36. Uo. 31. old.
37. Uo. 32. old.
38. Uo. 79. old.
39. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei IV. Budapest 1937., 123--124. old.
40. VÖ: Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest 1912., 472--473. old.
41. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei IV. Budapest 1937., 534--535. old.
42. Asztalos Miklós: A nemzetiségek története Magyarországon. Budapest 1934., 90. old.
43. Dolmányos István: A "Lex Apponyi". Századok, 1968. 3--4. sz., 533. old.
44. Polányi Imre: Magyarosítási törekvések Szlovákia területén (1900--1914). A Szegedi Pedagógiai Főiskola évkönyve I. Szeged 1960., 121. old.
45. Varsik, Branislav: O čom mlčia archívy. Bratislava 1987., 18. old.
46. Potemra, Michal: Školská politika maďarských vlád na Slovensku na rozhraní 19. s 20. stor. Historický časopis, 1978. 4. sz., 533. old.
47. Uo. 521. old.
48. Uo. 522. old.
49. VÖ. Masaryk, G. Tamás: Szlávok a háború után. A bolsevizmusról. Košice 1923., 11. old.; Masaryk, T. G.: A nemzetiségi kérdés. Összeállította és fordította: Szerényi Ferdinánd. Bratislava 1935., 191. old.; Masaryk az új Európa problémáiról. Prágai Magyar Hírlap, 1929. október 1., 1--2. old.
50. Kármán Mór: Közoktatásügyi tanulmányok I. Felekezeti oktatás és az állam részvétele a népiskola szervezésében. Budapest 1906., 170. old.
51. Vö: Szekfű Gyula: Magyar történet V. Budapest 1936., 570. old.
Élete, sorsa, munkássága sokáig ismeretlen, úgy is mondhatnánk -- rejtély volt számunkra. Egyike volt azoknak a köztisztviselőknek, akik a közigazgatás "rengetegében" végezték mindennapi munkájukat. Személye jó másfél évtizedre "rejtve" maradt azért is, hisz lényegében a magyar etnikumon kívüli Korponai Járási Nemzeti Bizottság alkalmazottja volt, majd 1950-től a Besztercebányai Kerületi Nemzeti Bizottságon dolgozott. Csak az irodalmi lexikonból tudhatjuk, 1945 után tartózkodási engedéllyel dolgozott, és csak 1955-ben kapta meg a csehszlovák állampolgárságot. A "késedelem" is rejtély, hisz Szalatnyán született, s bár gyermekkora egy részét a franciaországi Moulins városában töltötte, iskoláit Egegen, gimnáziumi tanulmányait pedig Ipolyságon végezte (1939), így a jogfosztás évei után az állampolgárság egyértelműen megillette. A tájékoztatás érdekében említsük meg azt is, hogy az érettségi után Budapesten jogi tanulmányokat folytatott, majd katonai szolgálatra bevonult. Frontszolgálata során megsebesült és szovjet hadifogságba került. Tipikus magyar sors, azoknak a sorköteleseknek a sorsa, akiket a gépszíj, a háború kegyetlen és kiszámíthatatlan logikája elkapott.
Az ismeretlenségből, a személytelenségből a prágai tavaszt követő hónapok ragadták őt ki. Bizonyára elismert és megbecsült köztisztviselő volt ott, ahol dolgozott, ismertté és elismertté azonban csak publicisztikai tevékenysége, tényfeltáró munkássága során vált. Elsősorban az Új Szóban megjelent írásai, a Mi lesz velünk, magyarokkal? gondolatának felvetése volt a kezdet, és egyben az a pályamódosítás, mely aztán egy életre szólt. A csehszlovákiai magyarság jogaiért vívott hónapok során vált ő is (Janics Kálmánhoz hasonlóan!) ismertté. Jókora szerencsével "túlélte" a konszolidációs évek leszámolásait, mely jócskán elérte azokat, akik nem szélárnyékban várták a helyzet jobbrafordulását, 1968 tavaszát követően. Vélhetően nem azért menekült meg a konszolidátorok haragjától, mert írásait hibátlannak, tárgyilagosan bölcsnek ítélték, hanem elsősorba azért, mert -- és ez az átigazolások során bebizonyosodott -- szükség volt a tudására, tapasztalatára és emberi hitelére egyaránt! Úgy "úszta meg" hatvannyolcas "kalandját", hogy igazságérzetét továbbra sem veszítette el, s szinte a jus murmurandi (a morgás joga) szellemében mondta a magáét a hetvenes -- nyolcvanas években, háborgott, ha háborogni kellett, és tájékoztatott, ha erre volt szükség.
Hogy mi volt számára a sorsfordító 1968 tavaszán? -- Erre a kérdésre maga adta meg a választ. A Mi lesz velünk, magyarokkal? című kötetében, melyet 1990-ben adtak ki. (A kötet gerincét A történelem vihara című visszatekintése alkotja, melyben a "magyarság tragédiáját okozó" tényeket -- kassai kormányprogram, reszlovakizáció, kitelepítés, lakosságcsere, stb.-- sorakoztatta fel. A kötetben találjuk a Hétben közölt (1969-es) cikkeit is.) Sorsfordító indítékairól ezt írja:"Amikor 1968-ban a csehek és a szlovákok az emberarcú szocializmusért szálltak síkra, és hozzáláttak szövetségi államuk megteremtéséhez, s amikor ezzel egyidőben a jogfosztottság szomorú éveinek szellemében a magyarságot ismét támadás támadás után érte, amikor újra megjelent a "Magyarok a Duna mögé!" rossz emlékű jelszava, felvetődött bennem a kérdés: S vajon velünk, magyarokkal mi lesz? Lelki szemeim előtt megjelentek az országból kiebrudalt földönfutók, hallottam a Csehország felé robogó, magyar deportáltakat szállító tehervonatok zakatolását, láttam a reszlovakizációs bizottságok előtt nemzetiségüket megtagadni kényszerülő családapákat, és tollat ragadtam, tollat kellett ragadnom, hogy a tények, az igazság fegyverével harcoljak a csehszlovákiai magyarság jogaiért, hogy megismertessem népemet a fájdalmas múlttal, és tájékoztassam a bizonytalan jövőről."
Az a mintegy tizenként cikk, melyet a kötetben olvashatunk, nem jelentette (és nem is jelenthette!) a "világmegváltást". De elindította őt azon az úton, ahonnét nem volt számára visszaút! Vállalta erkölcsi elkötelezettségét, s később írt tanulmányaival és monografikus jellegű köteteivel a magyar sorskérdések vallatója, megszólaltatója lett. Így születtek 1968-ban és 1969-ben Gyönyör József írásai. És így születtek -- tegyük hozzá --azoknak az íróknak, újságíróknak, olvasóknak a bátor és a szenvedélyes, igazságkereső cikkei, riportjai, publicisztikai remeklései is, akik az "erdő felől" álltak. Vállalták a történelmi időket, s a magyarság emberi és nemzeti kisebbségi jogai érdekében vállalták később a megtorlásokat is. (Sajátosan magyar sors Szlovákiában, hogy a mai napig nem akadt történész, aki ezt az időszakot, annak magyar vonatkozásait feldolgozta volna. Nem a sokféle habarcs, politikai akarások vállalásáról lenne szó... Csupán arról, hogy valaki mérlegre tegye az elszánásokat és a kudarcokat és legalább a küzdelem jogosságát felmutassa azoknak, akiknek ma már fogalmuk sincs arról, milyen volt, milyen lehetett a múlt.)
Gyönyör József első kötete a rendszerváltás évében jelent meg. Államalkotó nemzetiségek (1989) címmel. Az apropó (vagy inkább ürügy arra, hogy a nemzetiségekről szólni lehessen!)
a Csehszlovák Köztársaság hetvenedik évfordulója volt. A kötet Csehszlovákia nemzetiségeiről szól, a tények és adatok fényében vizsgálja a népesség fejlődését, a népsűrűség változásait, demográfiai szempontjait. A szerző azonban valójában az 1968 októberében elfogadott, és a mai napig mérföldkőnek tekinthető alkotmánytörvényt tartja meghatározónak, s ennek fényében vizsgálja a nemzetiségek jogi helyzetét, az egyenjogúság elveinek az érvényesítését, illetve.
a gazdasági és műveltségi mutatókat. "Vigyázó szemét" az állampolgárok, elsősorban az államalkotó kisebbségek egyenjogúságára és a nemzetiségi jogok érvényre juttatására, fordítja. Lényegében a népszámlálási adatokra és a statisztikai felmérésekre támaszkodik, amikor demonstrálja azt a fejlődést, melyet a magyarság ezekben az évtizedekben elért. Eltekintve egyes "alkalmi" forrásműveitől, elsősorban a tények, a számok ereje a meghatározó ebben a kötetben. Egyéb művei közül a trilógiát alkotó Határok születtek (1992), Közel a jog asztalához (1992) és a Terhes örökség (1994) címűeket emeljük ki. Ezek a csehszlovák állam megalakulásával és első törvényeivel, továbbá a területi gyarapodás problémáival, az ideiglenes alkotmánnyal és az alkotmánylevéllel, valamint a magyarság lélekszámának alakulásával, a nyelvhasználat szabályozásával, a nemzetiségi iskolák helyzetével foglalkoznak, egészen az állam felbomlásáig.
Összegező jellegű, meghatározó művének mindenképpen a Terhes örökség címűt kell tekintenünk. Ebben ugyanis nemcsak a köztársaság sorsáról, történelmi helyzetéről vagy a szlovák állam politikai gyakorlatáról tájékozódhatunk, hanem hangsúlyozottan a magyarság lélekszámának és sorsának, politikai jogainak az alakulásáról is képet alkothatunk. (A kötetben található táblázatok kisebbségi létünk legapróbb részleteiről is megbízhatóan tájékoztatnak.) Kötetében egyértelműen a felnövekvő nemzedék számára szeretne hasznos útmutatást nyújtani. Nem titkolja, "ez idő szerint fokozódik a szlovákság térhódítása a magyar vidéken. A szlovák és a cseh tőke egyre határozottabban hatol be városainkba és falvainkba... Talán nem kell a föld? Akkor mások foglalják el, de abban nem lesz köszönet... A magyarok ma még nem idegenek itt, de ha a föld másoké lesz, a jövő nemzedéke már nemigen lesz itthon."
A vészterhes jóslatok ellenére azonban bízik a magyarság életerejében. Kötete utolsó mondata így hangzik: "S ha majd az ifjúság felocsúdik, magához tér, öntudatra ébred, a megújult Európában itt is kibontakozhat a magyar jövő." Akár szellemi végrendeleteként is értelmezhetjük ezeket a szavakat. Meghallani, persze a címzetteknek kell!
x x x
Az összegezésnek az alkalmát az a szomorú, megrendítő tény adta, hogy Gyönyör József politológus, közíró, jogász és jogtörténész élete 83. évében, az ipolysági kórházban január 13-án elhunyt. Egegen temették el, ahová (amolyan önkéntes száműzetésként) a rendszerváltást követően visszavonult. Emberi vonatkozása ennek a "költözésnek" feltehetően a magány volt. Úgy gondolhatta, idős korára igénybe veszi Lenke huga szerető gondoskodását. Nem könnyű, persze megérteni ezt a "kivonulását" a szlovákiai magyar közéletből, hisz a rendszerváltást követően egymás után jelentek meg a művei a Madách Kiadóban. A furcsa "menekülés" okairól soha nem beszélt. Ő, akinek publicisztikája a prágai tavaszt követő hónapokban szinte ízott a szenvedélyes igazságkeresétől, a rendszerváltás után szinte írtózott a nyilvánosságtól. Még az ellen is tiltakozott, hogy az irodalmi lexikonban szócikk készüljön róla. Kiábrándultságában minden bizonnyal szerepet játszott az is, úgy érezte, a rendszerváltó magyar politikai pártok és vezetői nem méltányolják a munkásságát. Holott egyike volt azoknak, akik 1968 tavaszát követően az 1945-48-as években elszenvedett magyarüldözés sérelmeit feltárták, s tudós alapossággal keresték a jogegyenlőség lehetőségeit. Érzékeny volt munkájára, és ezért sérelmezte azt a mellőzöttséget, mely az új politikai helyzetben -- oktalanul és érthetetlenül! -- körülvette. Nem tudta sportszerűen venni a mellőzöttséget, s az sem vigasztalta, hogy ebben a "műfajban" nincs egyedül... Talán ez az érzékenysége okozta azt is, hogy visszautasította a Magyar Tudományos Akadémia elnöke által neki ítélt Kemény Zsigmond-díjat is. Az egyetlen kitüntetés, mely élete során érte, a szlovák kormány ezüst emlékérme (!) volt, melyet nyolcvanadik születésnapja alkalmából Csáky Pál adott át. Talán ezt is csak azért vette át, mert "házhoz vitték" neki. Az sem kizárt, hogy a politikai változások kiszámíthatatlansága tette őt reményvesztetté, csalódottá.
Két évvel ezelőtt döbbenetes volt az a helyzetjelentés, melyet nyolcvanadik születésnapjára Mács József írt le az Irodalmi Szemlében. Turczel Lajos kérdésére (melyet az Új Szóban tett fel): "hol él Gyönyör József, és miért hallgat", a válasz így szólt: "Egegen él, és készül a halálára. Ugyan olyan méltóságteljesen, ahogy élt, és ugyanolyan bátorsággal, ahogy élete legnehezebb helyzeteiben is viselkedett".
Ezekben az években Ady Endre verse, a Közel a temetőhöz gondolatai foglalkoztatták leginkább. S a költőhöz hasonlóan talán Ő sem tudta eldönteni: "Én szállok vagy ő jön felém?"
A "nagy kísértő" most eljött érte. Mostantól márcsak az emléke él bennünk, s az a tisztelet és megbecsülés, mellyel élete során körülvették mindazok, akik felismerték értékeit,becsülték igazságkereső szenvedélyét, és segítették abban, hogy okos cikkei, tanulmányai, kötetei eljussanak a címzettekhez, a szlovákiai magyarsághoz. Ez lehet számára a jövőben is az igazi tanúságtétel egy új nemzedék előtt is, mely érdeklődéssel forgatja műveit, s tanulja belőle életünket, szenvedésünket, megaláztatásainkat..
Fájdalmas a veszteség, s a búcsú nehéz óráiban tisztelettel hajtunk fejet érdemdús munkássága s igaz embersége előtt!
Fónod Zoltán
Tornalja
Így hát a harmadik stáció a kálvária göröngyös útján -- Tornalja. Hat-hétkilométernyire van mindössze Gömörpanyittól, így bizony polgárista-gimnazista koromban nem okozott problémát akár naponta is bebiciklizni az iskolába, hisz mi volt az akkor, hat-hét kilométer? Istenem, milyen boldogság is volt akkor az az utazás, nyugodtan ábrándozhatott az ember, hol volt még akkor ez a rengeteg autó. Jól emlékszem, nem egy versem keletkezett épp így, kerékpározás közben az ötvenöt-ötvenhatos években, amikor is ama költői járni tanulásnak az éveit tapostam, melynek, ahogy Turczel tanár úr megfogalmazta, a nyilvánosság nem volt tanúja. És maga Tornalja. Én itt akkor, a jolsvai kisebbségi gettó után egyszerre csak a szabadság kellős közepében találtam magam. Igen, az ötvenes évek közepén! Micsoda egy élmény volt az. Nyilvánosan, az utcán, akár hangosan is magyarul megnyilatkozhatni. Olyannyira jelentős élmény volt ez akkor a számomra, hogy alig egy esztendő múltán már még azt is belém nevelte, hogy felelős vagyok mindenért. Azért is például, hogy lesz-e magyar gimnázium Tornalján, vagy nem lesz. Megírtam már ezt is, de Tornalja apropóján ide is idetartozik. Ötvenkettőben, még a "polgári" utolsó osztályába iratkoztam át, s a következő évben kellett volna eldöntenem, hogyan (hová) tovább? Én persze egyértelműen a gimnázium felé vonzódtam, de hová? S mit ád Isten, a tornaljaiak épp akkoriban kezdték szervezni a Magyar Gimnáziumot. Ötvenhárom szeptemberében kellett volna megnyílnia, tehát szinte a számomra -- a számunkra, akkori végzősök számára. Toboroztuk is vehemensen saját magunk a jelentkezőket, hisz a legelső föltétel az volt, hogy legyünk elegendően. S be is szerveztünk mindenkit, aki csak nem állt bukásra. Igen ám, de a hallgatók csak az egyik vége a dolgoknak. A másik: a tanárok. Hát bizony Tornalján ilyenből kevés akadt. Hisz még a polgáriban is csak leginkább akkor, a negyvennyolc utáni enyhülés után gyorstalpalt, legföljebb elemire jogosított tanítók oktattak. Dehát ők mit kereshetnének a gimnázium katedráján? S ekkor történt ez a ma már szinte elképzelhetetlennek tűnő valami. Megtudtuk, hogy Hanvára hazalátogatott egy Pesten végzett jogász, aki állítólag fontolgatta, hogy hazatelepedne Hanvára. Nosza biciklire ülni s megkeresni Hanván a frissen végzett jogászt, akinek kilátása van arra, hogy benn marad a pesti katedrán, s megpróbálni őt rábeszélni tizenötéves fejjel, hogy gondolja meg, ne a jogi katedrát válassza, mondjon le az egyetemi karrierről s jöjjön a még be sem indult tornaljai magyar gimnáziumba tanítani (mit?), mert különben nem lesz az egészből semmi. A hanvai jogász-tanárból nem is lett semmi természetesen, ahogy majdnem füstbe ment az egész gimnázium is, mert szeptember elejére még semmi sem dőlt el, így néhányan, akik szilárdan kitartottunk a gimnázium mellett, kénytelenek voltunk átmenni Fülekre, ott már működött vagy két éve a magyar gimi (ez volt a második, Komárom után). Október is végetért aztán, mire kiderült, hogy mégiscsak megnyílik Tornalján a magyar gimnázium, s fölszedelőzködtünk újra, hogy Fülekről visszavonuljunk Tornaljára. Igen, de akkorra már szétszéledt a különben is csak rábeszéléssel meggyőzött végzősök nagyrésze, hogyan lehet itt az alig megmaradt tíz egynéhány diákkal gimnáziumi osztályt nyitni? Nosza, fölnyergelni újra a paripát s megkeresni körben a hajdani érdeklődőket, míg aztán csak összejött valahogy az egész, máig sem értem, hogy hogyan? S nem is ezt akarom tovább bogozni, inkább arra keresném a választ: mi okozta bennünk ezt a (legalábbis a mai tizenötévesekhez képest) koraérettséget? Hogy saját magunk vettük a kezünkbe a dolgokat, s intézkedtünk holdkórosok módján mászkálva szinte a meredek háztetőkön? Bizonyos, hogy benne volt ebben a megelőző néhány év (évtized?): a háború, a hontalanság évei, a kitelepítések, a kopaszranyírások emléke, s az is, hogy ezek múltán most már mindannyian feleősek vagyunk a továbbiakért. Ezzel függött össze nyilván az is, hogy alig néhány év múltán magában a gimiben is olyan helyzetbe kerültem, hogy én lettem az osztályelnök, s végig a három év alatt, még akkor is, amikor összetűzvén az osutályfönökünkkel, kénytelen volt más átvenni az elnökséget, az osztály vezérürüje én voltam mindvégig.
Ehhez persze akkor már, az érettségi előtti évben, hozzájárult az is, hogy kezdtem irkálni az Új Ifjúságba. Ez teljesen független volt a költészettől, hisz az egy egészen más história, noha összefüggött a kettő, bizonyosan. Vagyis (erre akarok kilyukadni épp e mostani Érzelmes utazás kapcsán, Tornaljára érvén): a szellemi fölébredés, számomra legalábbis, igenis itt, Tornalján következett be, s ez a maga nemében épp oly halálig tartó, semmi mással össze nem téveszthető "első szerelem" volt, mint ahogy az a bizonyos első könyvélmény, vagy ahogy Jolsva kapcsán láttuk, az a valóságos(?) első szerelem.
Noha a kérdőjel e körül is több, mint sok. Ugyanis: Tornalja valóban egy világvégi kisváros, sokan nem is tartották annak, s mióta a járást 1960-ban elvitték onnan Rimaszombatba, újra nem tartják városnak, csak egy nagy falunak. Másodszor: az iskola, főleg az akkor frissiben nyílt magyar gimnázium valóban csak a legnagyobb jóakarattal volt nevezhető gimnáziumnak, kezdve a tanárokkal, befejezve a kényszerrel összetoborzott diákokkal, és mégis, ahogy már másutt megírtam: az osztályunknak majdnem a fele elvégezte a főiskolát, ketten közülünk egyetemi tanárok lettek s az irodalmunkba akkortájt szinte évente érkezett egy-egy erősítés.
Akkor kitérek most minderre Kő-országbeli Érzelmes utazásom apropóján, Az eltünt idő nyomában, akkor ez, legalábbis remélem, nemcsak azért van, mintha Tornaljának (és persze magamnak) olyan fontosságot tulajdonítanék, hogy erről okvetlenül tájékoztatni kellene a szélesebb olvasóközönséget, netán, ments Isten, a boldog utókort, hanem igenis azért, mert amint a következőkből majd kiderül, ami Tornalján lejátszódott, történetesen éppen azokban a sorsdöntő években 1952 és 1956 között, főleg a kisebbségi magyarság-problematika szempontjából a legneuralgikusabb ponton, az oktatásügy területén, az igenis cseppben a tenger módján tükrözi az egész csehszlovákiai magyarság, mi több, talán az egész, újabban Kárpát-medencei magyarságnak nevezett közösség történelmét. S így talán valóban nem minden érdem nélkül való megörökíteni mindezt, hacsak egy olyan szűk keresztmetszetben is, mint amilyen ez a mi útirajzunk--emlékezésünk.
Ott hagytuk tehát abba, hogy ötvenhárom október végén mégiscsak megindult a tanítás a tornaljai magyar gimnáziumban (bocsánat: a tizenegyéves iskolában). Azt már nem részletezem, hogy túl a pedagógusokon s az elegendő diákokon kívül micsoda gondok voltak még. Hogy mást ne mondjak: a helységekkel. Nem túlzok, de a három, esztendő alatt legalább harminc tanteremben (?) megfordultunk s legalább öt-hat épületben a Galambdúcnak csúfolt valamitől a Hámos-kastélyig. Tornaljára különben ez még később is jellemző volt (talán ma is az), hogy a tanítók (de a diákok is itt-ott), maratóni futásban rohangáltak egyik végéről a másikra a városnak, annyi helyen voltak szétszórva a tantermek. És mégis! Mert erre akarok pontosan, erre a mégisre kitérni.
E mostani, napsütéses szeptemberi látogatásomon hallom ugyanis, hogy föl voltak háborodva a gimnáziumban amaz írásomon, melyet az Ezredfordulóban közöltem a Szabad Újságban (aztán a kötetben) az évfolyamunk negyvenötödik érettségi találkozójáról. Ebben ugyanis arról esett szó, hogy mindazok ellenére, amiről itt is szóltam, az osztályunknak majd a fele főiskolát végzett s az első években szinte évente jött egy-egy friss erő Tornaljáról az irodalmunkba. Talán nem volt elég világos a megfogalmazásom (azért ismételtem meg itt is), ezt elismerem, de a hangsúly egyáltalán nem azon volt, hogy a későbbi helyzet rosszabb lett volna (noha, ami az írópalántákat illeti, már pedig erről beszéltem, ez kb. valóban így is igaz), ám a lényeg nem ez volt. Hanem az, hogy ilyen mostoha körülmények között is, ahogy toborzódott és elindult az első évfolyam, s ahogy folytatódott is, ilyen anyagot volt képes kitermelni magából.
Az persze igaz, hogy ennek végül is egyetlen szerencsés oka volt. Az hogy az érettségi előtti évben megérkeztek az első frissen végzett pedagógusok, akik értelemszerűen alig pár évvel voltak idősebbek nálunk, s amint a végeredmény igazolta, szinte csodát műveltek velünk. Főleg két területen: az irodalomban-történelemben és a matikában-fizikában. Ami ugyanis ez utóbbit illeti, főként a matematikát, hát állítani merem, hogy a tizedikben, vagyis az érettségi előtti évben, ismeretekben nem tarthattunk tovább az utolsó polgáriban szükséges ismereteknél. Hogy volt mégis képes szegény, azóta korán elhunyt Cícer János csodát teremteni, hogy le tudtunk érettségizni, az számomra legalábbis, máig rejtély. Mert nemcsak hogy mindezek után leérettségiztünk, hanem jópáran még fölvételikre is elmerészkedtek matematikából-fizikából, mi több, még el is végezték e nehéz tantárgyakat, s ahogy írtam, ketten még egyetemi tanárok is lettek, dékánok, dékán-helyettesek Nyitrán. Hogy őket hogyan érettségiztette Cícer tanár úr, azt nem tudom, de azt tudom, hogy engem hogyan érettségiztetett le. Szinte láttam rajta, hogyan izgul miattam, s amiatt, hogy milyen marhaságot mondok majd, hisz, naná, hogy tisztában volt matematikai-fizikai ismereteimmel, s szorgalmasan mondta előttem a válaszokat, rám csak a helyeslést hagyva, mondván, hogy ugye ez a helyes megoldás? Én meg persze bólogattam szorgalmasan, hogy igen, úgy van, jól mondja tanár elvtárs. És mégis... Belőlem ugyan nem lett matematikus, de jó pár osztálytársamból az lett, márpedig máig hiszem, hogy nem volt az osztályban kettőnél több nálam "bölcsebb" matematikai zseni.
A másik rész pedig az irodalom és a történelem. Szegény Zsámbok Tamás, ő is korán elhunyt, a történelem megszállottja volt, több érdemes publikációja is megjelent, s így nyilvánvaló, hogy ha kevésbé látványosan is, mint Cícer, vagy főleg Pazderák, de jótékonyan befolyásolta diákjai történelmi érdeklődését. S e téren persze a mesterek mestere az irodamár Pazderák Berci volt. Róla már többízben megemlékeztem, s nemcsak én, másik is, hisz tornaljai működésének szinte minden évfolyamából jött, ha nem több, legalább egy írástudó, s ha irodalomtörténetünk úgy tudja, hogy a Harmadvirágzás irodalma főleg 1958, tehát a Nyolcak antológiájának a megjelenése után borult virágzásba, akkor e virágzásból egy rész megilleti Pazderák Bercit is. Lévén, hogy a mi osztályunk volt az első, az irodalomba én kerültem elsőnek Tornaljáról, de utánam sorjáztak a többiek: Tóth Elemér, Batta Gyuri, Bárczi Pista, Kovács Magda, s még a mezőgazdaságiban végzett Mikola Anikó is nyilván e szellemmel "fertőzödött" meg.
Kockáztatván, hogy a később született tornaljaiak netán ismét rossz néven veszik, csak a "hőskor" obsitosaival foglalkozom, mégis csak ezt teszem. Egyrészt mert ez a "honfoglaló" csapat valóban nehéz körülmények között ért el kiváló eredményeket, másrészt: jómagam, sajnos, csak ezt a korosztályt ismerem, ötvenhatban elkerülvén hazulról. Azóta csak távolról tudtam figyelemmel kísérni az ottani eseményeket, így még amit tudok is, csak másodkézből tudom. Nem hiszem, hogy az én tisztem volna ezekről is számot adni. Nézzük tehát a "honfoglalókat".
Itt is elsősorban az irodalmárokat, minthogy ezeket ismerem leginkább, továbbá akkortájt valóban ők vitték Tornalján a prímet. Nyilvánvaló, hogy ebben a legfontosabb szerepe Patderák Bercinek volt, aki ennyire megszerettette velünk az irodalmat. Másrészt azonban ne feledkezzünk meg az öngerjesztésről sem, ami persze ugyancsak neki köszönhető. Arról van szó, hogy kedvet és bátorságot kaptak az ifjabb ávjáratok az előttük járóktól. Minthogy én voltam az első évfolyamból, nyilván a "sikereimtől" kapott bátorítást az utánunk következő osztályból Tóth Elemér, tőle meg, vagy mindkettőnktől a megint csak utánuk következő Batta Gyuri meg Bárczi Pista, s tőlük a még ifjabbak, Kovács Magda, vagy a nem gömöri, ám Tornalján, a mezőgazdasági technikumban tanuló Mikola Anikó, Megyeri Andrea, és a még fiatalabbak, B. Kovács Pista, Kövesdi Karcsi, Szászi Zoli, egészen az alig most indult Bárczi Zsófiig vagy Dubovszky Laciig.
Mondom, én csak az első nyolc-tíz év indulóit tudtam figyelemmel kísérni, s nem is e könyv célja irodalmunk gömöri protagonistáit sorba szedni, de ha már Tornalján vagyunk, aligha lenne illő szó nélkül elhaladni e mellett. Már csak azért sem, mert bizony e világvégi kisváros kevés igazán jelentős, országos jelentőségű kiválósággal dicsekedhet, miért is hallgathatnánk hát el, hogyha akadnak ilyenek. Ráadásul nem csak az irodalmárok között. Már az érettségi találkozónkról írott beszámolómban is említettem, hogy annak ellenére, milyen sekélyes volt a mi matematikai-fizikai műveltségünk, hányan végeztek mégis már az első évfolyamból éppen ilyen szakot, sőt egy közülünk Gál Tibor egyetemi docensságig s dékánhelyettesi pozícióig vitte Nyitrán. A következő évben végzett László Béla pedig ugyancsak ezen a szakon s ugyancsak Nyitrán egyenesen a professzúráig s a dékánságig emelkedett. Hosszú évek óta, 1989-es fordulattól kezdve ő a nyitrai magyar oktatás első embere, és minden esélye megvan rá, hogy ha valóban létrejön az önálló magyar főiskola, ennek ő lesz a vezérürüje. Gyorsan kellene ennek, persze bekövetkeznie, hiszen Béla is ötvennyolcban érettségizett, így elérkezett a nyugdíjas korig, s hetven után még az egyetemi tanárokból sem faragnak egykönnyen rektorokat.
De mi lett az irodalmárokból, hogy ne csak a tudósokat említsem? Tóth Elemér a hatvanas évek elején nagy elhatározással indult neki a pályának s két-három felfigyeltető verses kötetet tett az asztalra rövid pár év alatt. Ám nemcsak a költészet érdekelte. Újságíró lévén, belegabalyodott a hatvannyolc körüli politikába is. Előbb, ha jól emlékszem, a Szabad Földművesben bojtárkodott, aztán jött az Új Ifjúsághoz, s vette át tőlem, miután én Párizsba menekültem, a kulturális rovatot. S minthogy ott érte őt hatvannyolc, nyakig belemerült az "emberarcú" politizálásba, egész a főszerkesztő helyettességig emelkedve a szamárlétrán. Aztán jött persze, ahogy az már lenni szokott, a számonkérés. Állásból, pártból kirúgva, ugyancsak sokáig tartott, amíg aztán, gyermeklapoknál meglapulva, kibőjtölve a hatvannyolcas lakomát. Nagyobb baj, hogy megsínylette ezt a költészete is. Nyilván egzisztenciális, meg szerkeszőségbeli okoknál fogva is, rákapott az ifjúsági-, meg a gyermekirodalomra, s ennek lett mifelénk, Simkó Tibor Tikirikitakarakja mellett, a legkiválóbb művelője. Ám a "nagyoknak" szóló költészete abbamaradt s noha nyilván írt még hatvannyolc után is verset, ahogy prózát is, ennek sok nyomát nem látni máig, olyan értelemben, hogy ezek könyvben is olvashatók lennének. S ez a "gömöri átok" úgy tetszik, nemcsak Tóth Elemért kísérte. Mert voltaképpen a többi nagy reménység is elakadt valahol. Más okokból, mint Elemér, de elakadt. A legkevésbé a Batta Gyuri elakadását értem, hisz ő is nagy reménységekkel indult, s máig aktív újságíró, naponta halljuk-olvassuk dolgait, de csak a publicisztikáját. A versírást ő is rég abbahagyta, sőt, talán még a színdarab-írást is, pedig attól is sokat remélt (reméltünk). Mindenesetre nyomait az effajta tevékenységének alig-alig leljük.
Még érthetetlenebb a helyzet Bárczi Pistával, aki egyébként nemcsak úgy földim, hogy gömöri, tornaljai diák és lakos, hanem úgy is, hogy Gömörpanyit szülötte, tehát falumbeli. Mindezek ellenére ő mindössze egyetlen könyvet publikált (Tükör előtt), egyetlen rövid kötet húsz egynéhány verséig jutott el a hatvanas években, jelentős visszhangot keltve, főként a fiatalabbak körúben. És azóta, jó három évtizede egy sort le nem írt, vagy legalábbis nem publikált. A Mezőgazdasági Technikum növendékei közül a "nyugatról" Megyeri Andrea és Mikola Anikó indult nagy reménységgel. Andrea, sajnos, ugyancsak az újságírásnál kötött ki, Anikó pedig az Egyszemű éjszaka pillére lett. Az átok, sajnos, annak ellenére, hogy ő nem is gömöri volt, őt is sújtotta. Alig 50 évesen távozott ez árnyékvilágból, így ő sem tudta teljesíteni, amire pedig hivatott volt, a csehszlovákiai magyar líra nagykorúsítását.
Ha lehet, még kacifántosabb a Kovács Magda története. Róla, meséiről, elbeszéléseiről írtam már, ezt a Fekete szél című írást mellékelem a Kő-országba, itt most a privát Kovács Magdával kapcsolatos élményeimről szólnék, minthogy természetesen ez is szorosan kapcsolódik Tornaljához. Magda jóval később érettségizett, mint mi. Majd tíz év a különbség közöttünk, ám történetesen ő épp akkor indult az írói pályán, amikor én már "befutottként" jártam Tornaljára s próbáltam egy irodalmi kör keretében irányítani a fiatal szárnypróbálgatókat. Ekkor indult, s e körhöz tartozott Mikola Anikó is. Nos, ami a Magda első írásait illeti, a hatásuk elsöprő volt. Ritkán adódik egy ember életében, különösen erre, mifelénk, és ráadásul egy ilyen eldugott fészekben, mint Tornalja, hogy az ember találkozik a csodával. Ha volt (van) valaki irodalmunkban, akire rá lehet (rá lehetett) fogni, hogy istenadta őstehetség, akkor az bizonyosan Kovács Magda volt. S különösen érvényes ez akkor, ha az egész nemzedékére gondolunk. S bizonyosan az istenadta őstehetségek közé tartozott, s ezt már a legelső írásain is lehetett érzékelni. Az már más kérdés, hogy hogyan sáfárkodott (és hogyan sáfárkodtunk) az istenadta tehetségével, s végül is mi lett belőle. Mert Magda, ahogy az már az effajta istenáldotta őstehetségekkel lenni szokott, túlságosan is ráhagyatkozott az istenre. Tekervényes életútja során otthagyta persze a nyitrai főiskolát, aztán megpróbálkozott Pozsonyban lélegzethez jutni, előbb, mint "Postás Milka", aztán mint újságíró-bojtár, ám ez sem, az sem volt ínyére, s férjhez menvén a hasonló beállítottságú Bárczi Pistához, fogták magukat s visszavonultak a szülőföldre, Gömörbe, Tornaljára értelemszerűen, s amint az ábra mutatja, az elmúlt harmincegynéhány évben egymást biztatták a nemírásra, s ennek meg is lett az eredménye. Pista azóta sem írt, mint láttuk, talán egy sort sem, Magda meg írt ugyan, de olyan keveset, hogy gyakorlatilag ugyanezt mondhatom róla. S még kötetes szerző is csak úgy lett, amint azt maga is megírta-elismerte, hogy egy "keleti" utunkon (a kassai Fábry Napokon voltunk, ha jól emlékszem) berobbantunk hozzájuk négyen (Varga Imrével, Tóth Lacival, Kulcsár Ferivel) s szabályosan kiraboltuk az íróasztal fiókjait meg a lakás minden zegét-zugát, s úgy ahogy volt, amit találtunk, elvittük magunkkal, rendeztem az egészet s átadtam a Madách Kiadónak. Így született meg az Én, a csillagbognár. Magda később írt még tán két meséskönyvet, ám "komolyabb" írást, legalábbis tudtommal, nem. Nagyobb katasztrófáját nem ismerem irodalmunknak, mert amint írtam, annak ellenére, hogy voltaképpen nem is tudott kibontakozni, így, nyersességükben i