Úgy szeretnénk elvi kérdésekről beszélni, hogy konkrét dolgokat érintünk és fejtegetünk. Azért tehetjük ezt így (sőt így is kell tennünk), mivel a két háború közti szlovákiai magyar irodalom alkotóit, műveit, irányzatait, egyszóval irodalmi eredményeit már többen (a teljesség igényének érvényesítésével) értelmezték. Van tehát az irodalmi közvéleményben is egy kialakult kép erről a korszakról.
* * *
A két háború közti szlovákiai magyar irodalom kérdéskörének szintetizálásával több szerző is foglalkozott. Időrendi sorrendben ezek a legfontosabbak: Kemény (G.) Gábor 1940-ben jelentette meg Budapesten az egy tűnt el egy gondolat (A felvidéki magyar irodalom története 1918--1938) című, szellemtörténeti módszert alkalmazó könyvét. 1967-ben Turczel Lajosnak jelent meg Két kor mezsgyéjén (A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között) című monográfiája, 1968-ban adták ki Csanda Sándor Első nemzedék című összegző portrésorozatát az első köztársaság kisebbségi magyar alkotóiról. (Mindkét kötet megjelent második kiadásban is: a Csandáé 1982-ben, a Turczelé 1983-ban). 1993-ban a budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában látott napvilágot Fónod Zoltán Üzenet (A csehszlovákiai magyar irodalom 1918--1945) című monográfiája, amely az előzőekhez képest irodalomtörténeti módszerekkel, szintetizáló jelleggel, műfajok és irodalmi irányzatok szerint mutatja be ennek a kisebbségi irodalomnak az értékrendjét, utalva az anyaországi magyar, illetve a cseh és a szlovák irodalmi vonatkozásokra és hatásokra is. Fónod Zoltán monográfiájának rövidített változata egyetemi jegyzetként is megjelent 1992-ben.
Csanda Sándor alkotói portréi műnemekhez igazodnak, dolgozatából hiányzik az irodalmi fejlődéskép, irodalompolitikai elkötelezettsége korlátozó hatású, viszont adat- és tényközlése a fent említett mű dokumentumértékét növeli. Turczel Lajos monográfiája a maga jellegénél fogva szélesebb értelemben alapozó jellegű, s így az irodalmon kívül hangsúllyal foglalkozik a kisebbségi helyzet kialakulásának meghatározóival, a kisebbségi önvédelem politikai formáival, az iskola és a népművelés kérdéseivel, a tudományos élet és a sajtó fejlődésének ügyével. Fónod Zoltán könyve az, amely irodalmi kritériumok alkalmazásával, szándékának és célkitűzéseinek megfelelően rendszerben láttatja és dolgozza fel a korszak irodalmát. Jellemzője a műközpontúság és az esztétikai értékrend érvényesülése, az egyes alkotócsoportokon, irányzatokon és egyes alkotókon túl a szerző figyel az irodalom önismereti funkcióira, a fejlődési tendenciákra és az egyetemes magyar irodalmi értékrend alkalmazására.
A monografikus köteteken és írói portrékon kívül tanulmányok sora is foglalkozott a korszak irodalmával és az alkotókkal, értékelések is megjelentek az egyes irodalmi műfajokról és a korabeli irodalomkritikáról. Több szerző újból visszatér a két háború közti szlovákiai magyar irodalom kérdésköréhez, második portrékat gyártanak, szöveggyűjteményeket tesznek közzé a korszak irodalmi terméséből, vagy népszerűsítő formában igyekeznek megjeleníteni ezt az irodalmat az iskolások, illetve a legszélesebb olvasótábor számára.
* * *
Ezeket a tényeket tudatosítva azt is mondhatjuk, hogy az ún. "első virágzás" irodalma feldolgozott, belső fejlődési szakaszai is átgondoltan körülhatároltak. Az a három fejldési szakasz, amit az Üzenet című monográfiában találunk (1919--1924, 1924--1929, 1929--1938) az útkeresés és a műkedvelő irodalom kibontakozásától, a kisebbségi irodalom formálódásán át a modern irodalmi törekvések és az ún. "új realizmus" kialakulásának vonaláig mutatja be ezt a kisebbségi irodalmat. Fónod korszakolása nem a politikai korszakolás kritériumaira épít (mint tették elődei), hanem az irodalom belső folyamatainak tényéhez igazodik, irányzatok, stílusok létét és hatását is figyelembe veszi -- nála az eszmei és esztétikai szempontok játsszák a fő szerepet. Mint ilyen és hasonló esetekben előfordul, hogy akadnak még feltáratlan adatok és tények e korszakból. Ezek befolyásolták az írói motiváltságot s magát az irodalmi életet is, de ha valaki újból feldolgozná ezt az irodalmat -- az újszerűség és dimenzionáltság szándékával -- bizonyára az irodalmi kommunikáció folyamatának oldaláról kellene szempontjait kiválasztania és meghatároznia (alkotó/alkotás -- mű -- befogadás/befogadó). Az irodalmiság elmélyítésének lehetőségét jelenti ennek a kontextusnak a hangsúlya, mely újabb tanulságokkal szolgálhatna az irodalmi művek és az esztétikai érték pontosabb értelmezését és megértését illetően. Az irodalmi "alapviszony" és e közeg alakulását befolyásoló, meghatározó körülmények részben az irodalomszociológia körébe is tartoznak, s kontextusaik szintén új szempontokkal gyarapíthatják a korszak irodalmáról való ismereteket. Az, ami az eddigi eredményeken túlmutathat, a szempontok minőségének kérdésében és az alkalmazott módszerben rejlik. Ez a kritérium nyilvánvalóan mást kíván a korszakolást érintve és mást igényel az irodalmi minőségek kérdésében. Ez utóbbi pedig mindenképp nagyobb és több gondot jelent az előbbinél, mivel -- ahogy több helyen olvasható -- az első köztársaság kisebbségi magyar irodalma leginkább a "másodkéz" irodalma volt, mely -- Fónod Zoltán megállapítása szerint is -- "jelentősen megnehezíti az esztétikai vagy irodalmi minőségek érvényesítésének a lehetőségét". A kérdéskört bonyolítja az a speciális ismérv, hogy ez a kisebbségi irodalom többször (leginkább kényszerből) különböző szerepet vállalt és játszott az "első virágzás" idején, ami nem minden esetben vált az irodalmiság és az érték előnyére.
* * *
Miért problematikus Forbáth Imre? Miért problematikusabb, mint más szlovákiai magyar költő? Tisztázandó kérdés Forbáth Imre európaisága, mivel Tőzsér Árpád problémafelvetése és meglátása az egykori prágai magyar költő az osztravai és később teplicei cseh orvos magyar lírája kapcsán (jelenünkből nézve) nem mindenki számára fenntartás nélküli. A megállapítás, miszerint "Forbáth >>Európa tudata<< s nagy távolságokat befogó humanizmusa vitathatatlan, de mivel közösségek felett él, európaisága nem konkrét európaiság. Pedig a költő igazsága mindig saját, egyszeri valóságának (amely mindig egy közösség valóságában válik konkréttá) s az egész emberiség valóságának a szintézise. Forbáth esetében azonban a szintézis első tagja sajnálatosan hiányzik. >>Szlovenszkói magyar<<, de szlovákiai vonatkozásai is csak >>vonatkozások<< s nem tudat (közösségtudat) hordozói. Ezért érezzük hellyel-közzel úgy, mintha Forbáth csak egyszerűen magyarra fordította volna a két háború közötti Európát, Picassót és Apollinaire-t, Nezvalt és Gauguint". Forbáth Imre lírája e számonkérő konstatálás alapján úgy lehet "problematikus", mint szlovákiai magyar, azaz úgy mint kisebbségi költészet. Nem lehet azonban "problematikus" olyan értelemben, mint magyar költészet, vagy még inkább: "európai költészet". Elsősorban azért, mert vitathatatlanul a kor lényegének költője Forbáth, az antimilitarizmusé, az elidegenedésé. Individualista és tipikus entellektüel -- ahogy magát minősíti, mivel ez egyértelművé teszi a lírikus önismeretének bizonyítását és így költészetének tudatosan vállalt irányultságát. Tőzsér interpretációjának korlátozó hatását saját maga magyarázza meg említett tanulmányában: "...számunkra is aktivizálható azért, -- írja Forbáth lírájáról -- mert korunkban újra fennáll a háború veszélye; az elidegenedés, úgy látszik, a civilizáció kísérőjelensége, s nem egy társadalmi rendszeré (mint eddig hittük), tehát mi is küzdünk ellene; s végül azért, mert bizonytalanságaink közepette (a bevezetőben már írtam a marxizmus általános esztétikai győzelmének távlatiságáról) mi is a tudományokban keressük a bizonyosságot, s ez a keresés soha nem látott mértékben forradalmasítja az újabb költői világképet s eszközöket is".
E megállapításokat Forbáth Imre problematikusságát illetően a centrum -- regionális -- periféria dialektikájának alapján egészítjük ki, mely elsősorban a kánonok rétegeinek és fokozatainak viszonyára utal. Ennek értelmében:
-- Egyfajta regionális (s ezen belül periférikus) "beszédforma" a Forbáthé, mely nem nélkülözi a korszellem aktualitásait és az öntematizálást sem, az avantgárd poétikát is felhasználja, de helyzeténél fogva nem tartozhat bele egy régió közösségébe, így nem képviselheti azt a költészet nyelvén sem. A térbeli regionalitás helyett egy nyelvi egyidejűséget jelez és jelent az egyetemes magyar irodalom szélesebb kontextusában.
-- Másként: Forbáth Imre, mint lírikus, a regionalitás alternatív értékrendjének irodalmi képviselője (és jelensége), aki a kisebbségideológia közösségi elve által meghatározott (és elvárt) közegbe nem illeszkedhetett be. Esztétikája így nem azonosulhatott az esztétikai kánon par excellence regionális természetével, s a szlovákiai magyar irodalom regionális kánonját sem alakította közvetlenül. Alkotói önreflexióinak sorába sem léphetett az etnikai-szociális elhivatottság...
* * *
A szlovákiai magyar irodalom és az európaiság gondolata többször közel került egymáshoz a két háború közötti korszakban. Fábry Zoltán eszmerendszerében, értékrendjében és kiállásában gyakran, különböző formában jelent meg az európai kontextus vonzástere. Már a húszas úvek elején a kisebbségi irodalmi élet kérdéseivel foglalkozva a Kassai Napló hasábjain Irodalom és magyarság címen fejtette ki véleményét a korabeli irodalmi életről. A nacionalizmus, az önképzőköri irodalom elleni fellépése többek között első kinyilatkoztatása a kisebbségi magyar irodalom európaiságának is. Fábry az európaiság eszményét a Szent Gallen-i kalandtól származtatta, Mohácson, Wittenbergen, az újhit prédikátorain, majd Bessenyei György és Kazinczy Ferenc kapcsolatkeresésén és programjain keresztül a Nyugat-nemzedékig vonultatja fel. Az a következtetése, hogy a "kalandorságok felelőtlenségéhez" -- a Quedlingburgokhoz, Trianonokhoz -- nem szabad visszatérni: "Az európai irányt nem szabad elejteni. Most ez -- létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar."
Ady Endre a nagy példakép és az értékmérő, de a kisebbségi sors is kínálja az európai irányt. Az írói alkotómunka teremtő programját nem elvontan, nem a "mindenségben" feloldottan fogalmazza meg, hanem történelmileg és geográfiailag pontosan megjelölt környezetben. Fábry irodalmi programja igényes és követésre méltó, márcsak azért is, mert a csehszlovákiai magyar irodalomnak nem voltak olyan történelmi előzményei, mint az erdélyi és a vajdasági irodalomnak. Ennek a kisebbségi irodalomnak az előzményeit csupán a magyar irodalom földrajzi helyzethez kötődő hagyományai jelentették, s az a tény, hogy 1919 után Csehszlovákia befogadta a Magyarországról elüldözött haladó írókat. Ezek az alkotók jelentős szerepet vállaltak a csehszlovákiai irodalmi élet, a kisebbségi sajtó és a közművelődés megindításában, valamint a haladó eszmék terjesztésében. Valójában ebbe a vonulatba és helzetbe illeszkedett be a Fábry által meghirdetett program is, mely az irodalmi alkotás értékelő, kiválasztó és determináns elemének és törvényének egyértelműen az esztétikai értéket ismerte el. Említett cikkéből idézünk erre vonatkozó megállapítást, mely szintén az európaiság és a nyitottság szinonimájaként értelmezhető: "erő csak az, aki az esztétika normáit igazolja és példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomoróbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne -- magyarásunkat." Fábrynak ez a definíciója egybeesik a "magyar emberirodalom" megvalósításával. Az emberközpontúság igénye, mint egy modern reneszánsz eszmeiség az expresszionizmussal és Ady példájával szinte szuggerálta számára a nyitást, az irodalom európaiságát. Irodalmi példái, a világirodalom nagyjai, köztük Romain Rolland, Stefan Zweig, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Stendhal, Tagore és további nagy alkotók felfedezése is erősítik benne a választott irány helyességét.
Fábry Zoltán európaiságának példája egyszeri és rendkívüliségében példaértékű. Kisebbségi sorsba jutott, de nem a szellemi világ beszűkülésének értelmében, mert amit személyes sorsa hátrányának szánt, azt ő előnnyé változtatta. Stószi magányában az európai szellemi élet áramkörébe kapcsolta magát: összefogta a szálakat könyvekkel, folyóiratokkal, dokumentumokkal és levelezéssel. Műveltsége és tájékozottsága segítségével felszámolta elszigeteltségét, s így kísérhette figyelemmel a magyarság sorsának alakulását és a változó európai helyzetet. Kisebbségben volt ugyan, de a magyarországinál szabadabb helyzetben, az első világháború után széthullt magyarságot egyes részeinek elszigeteltségében is figyelhette. Ezért bírálhatta joggal a nacionalizmus minden formáját, s ezért állhatott a fiatal magyarok haladó mozgalmának, a Sarlónak az élére, mehy példát mutatott a társadalmi haladás és a kis népek megbékélésének lehetőségét felmutató kezdeményezésben. Fábry Zoltán gondolkodásának folytonosságát jelenti az európaiság eszméje abban a közegben, amelyben a szemlélettágítás igénye (már a húszas években) megjelent és hatott. A vox humana szlovákiai feladata lett az a motiváló erő a két világháború közötti időben, amely változást eredményezhetett az egész magyar szellemi atmoszférában, mivel az "európai magyarság" gondolatát korszerűen teljesítette ki, s nemzedékek élték meg küldetése értelmét. Európa "embervonatkozásainak" hangja és küldetése összecseng az "európai magyarság" lényegével, melynek alapján Fábry Zoltán az adott történelmi helyzetben elsőként vállalta a magyar értelmiségiek közül az európaiság gondolatát.
* * *
A két háború közti időszak az alkotói szerepet, feladatot és magatartást illetően mást igényelt mint jelenünk. Természetes volt, hogy az író hatása, jelenléte a nemzetiségi kisebbségi tudatban (s az egyetemes magyar irodalomban is) egyre erőteljesebb legyen. Nincsenek feldolgozva azok az impulzusok, melyeket Fábry Zoltán, Győry Dezső és más domináns szlovákiai magyar alkotók munkássága, cikkei és levelei az olvasók tudatában és a bátorságot igénylő helyzetekben keltettek. Voltak időszakok, amikor nemcsak Szlovákiában, hanem az egész Dunatájon sokan Stósz felé néztek, Győry Dezső verseit és cikkeit olvasták, és tőlük várták a felvilágosító, bátorító szót, hogy ők szóljanak mások és minden magyar helyett. Ezért képviselhettek távlatot, s ezért tudták mozgósítani az országhatáron innen és túl egész írói nemzedékek alkotói erőit. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az említett magatartás miatt kevés íróról szólva lehet felvetni a 20. század történelmének annyi fontos és lényeges kérdését, mint éppen Fábry Zoltánnal és Győry Dezsővel kapcsolatban.
A két háború közti évek jellegzetesen olyan történelmi korszakot jelentenek, melyben a művész-írói magatartás etikai oldala sokszor nagyobb hangsúlyt kap, mint az esztétikai. Duba Gyula meglátása szerint: "...az etika fölötte áll az esztétikának, meghatározván nemcsak a művész életbeli magatartását, hanem művének a stílusát, formáját és eszmei tartalmát is. Maga Fábry Zoltán tulajdonképpen így fogalmazta ezt meg: >>Vannak korok, sorsfordulók, amikor maga az írói magatartás lényegül műfajjá<<". A pontos fogalmazás felszínre hozza a gondolati lényeget, a Fábry-féle értelmezés magvát, melynek valójában nincs köze az esztétikai műfaj meghatározásához. NB: az irodalomtörténet már vizsgálat tárgyává tette Fábry irodalomról, alkotókról mondott téves véleményeit (kritikai, eszmei elfogultságait és egyoldalúságait), s később maga Fábry is belátta tévedéseit. Jó példája ez annak, hogy egy alkotót és gondolkodót hogyan vezetik rá saját tapasztalatai az elkötelezettségből fakadó morál és az esztétikai érték elválaszthatatlan egységére. A stószi írónál a "valóságirodalom" és az "irodalom valósága" lényegi vonalai egyszerre központi mértékmeghatározóként vannak jelen kritikai munkásságában, elkötelezettsége pedig elválaszthatatlan a történelmi igazságok hirdetésétől és következetes szolgálatától. Ezek az összetevők jelentik az egész életmű gerincét, kisugárzásának és hatásfokának forrását, megértésének feltételét. Fábry gondolatainak és emberi-írói magatartásának megismerése nem véletlenül volt hosszú ideig a szlovákiai magyar irodalom (és egyben a szlovákiai magyarság) önismeretének alapköve, önértékelésének alaptézise. Halála után ez a mértékadás megszakadt és folytatás nélkül maradt. A szlovákiai magyar irodalomtörténet kérdéseivel foglalkozó tanulmányok, eszmefuttatások hiányt képező része a "klasszikus európai" (Illyés Gyula kifejezése) után maradt űr problémája, szellemiségének pótlandó felismerése és meghatározása. Fábry óta a szlovákiai magyarság szellemiségéből és irodalmából hiányzik az a magas fokú önismereti igény, értékelés-viszonyítás és önértékelés, melynek alapja a történetiségre épülő értékrend. Van olyan vélemény, miszerint Fábryra a jelennek nincs szüksége, ő már a múlt tartozéka, amely inkább terhel, mint felszabadít. Meglátásunk szerint a Fábry-életmű úgy tartozik a múlthoz és úgy terhel, hogy egyben energiát is ad a jelennek. A szlovákiai magyar szellemiség az ő jelenléte nélkül sok területen, de főként tudásban és erkölcsben való növekedésében hajtóerő-szegény. A nemzeti-kisebbségi önismeret fejlődési ívének az a pólusa, amely a hagyományokban tovább élő (immár) történelmi múlt tanúsága és jelenének, egyben jövőjének alkotó része. Nem más ez, mint egy szervesen kapcsolódó értékrendszer összefüggésének a rendje, melyben önmagunkat és kisebbségi közösségünket vizsgáljuk és tudatosítjuk.
* * *
Befejezésként néhány lerövidített tézis formájában foglaljuk össze az általunk fontosnak tartott kutatási résztémákat, egyben elvégzendő feladatokat.
-- Külön figyelmet érdemelnek a két háború közötti korszak kisebbségi magyar irodalmainak variáns-megnevezései és azok értelmezéseinek lehetőségei. A csehszlovákiai magyar irodalmon kívül az erdélyi, a vajdasági magyar irodalomban is vitatták a kisebbségi irodalom kérdéseit, s így lehetőség adódna az egyes minősítések részletes összevetésére is (regionális irodalom, kisebbségi magyar irodalom és hagyomány, a vajdasági magyar irodalom "kettős arculata", egy-nyelvűség és egy-kultúrájúság, a magyar irodalom "erdélyi és vajdasági munkásai", erdélyi irodalom és székely irodalom, a magyar irodalom "könyvgyarmatai" a "szétszóródás" irodalmai...)
-- Nincs feldolgozva az a fontosnak minísőthető és elvi jelentőséggel bíró problémakör, ami a 20-as és 30-as években gyakori téma és vitára ösztönző kérdés: létezik-e és van-e létjogosultsága az önálló csehszlovákiai magyar irodalomnak? Ezt a kört érintik a korszak legjobb kutatói (Turczel, Fónod), de a téma (vitacikkek, tanulmányok, reagálások, nézetek...) részletes feldoldozása és interpretálása további tanulságokkal szolgálhatna a kisebbségi önismeret számára, valamint napjaink magyar kulturális irodalmi és egyben szellemi integrációjának aktualizált kérdéskörét is hasznosítható felismerésekkel gazdagíthatná.
-- A két világháború közötti szlovákiai magyar alkotók életművéről -- Fábry Zoltánt kivéve -- még nem készültek szintetizáló monográfiák. Az életművek már lezártak, s több alkotó a kisebbségi sorsból kiszaladva sem tagadta meg élményeit és előzményeit -- ezzel is bizonyítva hovatartozását. Intézményesített kutatói programok keretében lenne szükséges feltárni az irodalmi élet és az egyes alkotók munkájának részkérdéseit és komplex eredményeit, értékeit.
-- Nincs teljes képünk arról a fontos eszmei-költői hatásról, amit Ady Endrének és a Nyugat első nagy nemzedékének műve jelentett a csehszlovákiai magyar irodalom számára a két háború között. A szűklátókörű nacionalizmustól való megszabadulás, a humanizmus elfogadása és következetes hirdetése szempontjából meghatározó volt Ady üzeneteinek befogadása, a népért és a népekért érzett felelősségtudatának a megerősödése. Ezek a hatások nem a kisajátítás és a felhasználás szintjén működtek, hiszen Ady számos műve, megjelenített gondolata és sejtése például csak korlátozottan fogadható be a Szentírás alaposabb ismerete nélkül. Az újabb értelmezésekhez szükségesek az Ady kora előtti magyar történelemben és művelődésben és a századelő korában való tájékozottság, ami már beletartozik az irodalompszichológia és az irodalomszociológia körébe, valamint az irodalomtudományon belül azoknak az elméleti iskoláknak a kompetenciájába, amelyeket a recepcióesztétika határoz meg.
-- Még a részletesnek mondható összefoglalások és elemzések is csak érintőlegesen foglalkoznak a premontrei szerzetes, majd plébániai esperes, Mécs László alkotói attitűdjének és költészetének tisztázásával. A türelmetlenségek és félreértések övezte életmű részletes és egyértelmű interpretálást kíván, éppúgy, mint a két háború közötti szlovákiai magyar sorsviselés érzelmi-erkölcsi övezeteiben gyökerező transzcendencia-élmény, a lírikusi sorskifejezés vallomásos és vallásos alakzatainak összefonódásai. Ha nem tartozik is ez a motívum a szlovákiai magyar líra alapvető karaktervonásához, ha nem is sui generis értéksajátossága ez a hangsúlytöbblet, mégis színesíti azt a hittapasztalás, ami a szorongatott kisebbségi léthelyzet egzisztenciális értelmezésének része.
-- A hiányzó szlovákiai magyar irodalom komplex történetének megírásához alapvetően szükséges a szintetizáló kutatói szemlélet (következetes) érvényesítése az első világháború után eltelt teljes időszakra vonatkozóan. A szlovákiai magyar irodalom két háború közötti időszaka ennek a kisebbségi magyar irodalomnak csupán egyik jelentős fejezetét képezi. Az irodalom értékének kritériumai és mérése azonban a kormeghatározásoktól függetlenül kell hogy érvényesüljenek, s kell, hogy átfogják az egész mérhető fejlődési folyamatot. Ilyen értelemben közel nyolc évtized kisebbségi magyar irodalmát szükséges az irodalom értékének megfelelő kritériumok alapján feldolgozni és értelmezni. Meglátásunk szerint ez azért is lehetséges (és szükséges!), mivel 1990 után -- a jelek és a tények alapján -- új irodalomtörténeti korszak kezdődött a szlovákiai magyar irodalom életében. Ez a tény is jelzésszerűen hangsúlyozza, hogy az irodalomtörténeti korszakok lényegének értelmezésekor figyelembe kell venni (történetileg is) az alkotás folyamatának öntörvényű sajátosságait, és meg kell különböztetni a művekben jelentkező változásokat, az intézményrendszer alakulását...
-- Az új irodalomtörténeti korszak felsejlése kapcsán a szlovákiai magyar irodalom eddigi történetében szükséges újraértelmezni azt az elsi kérdést, hogy a (kisebbségi) közösség és szabadság esztétikája között miért volt és van feszültség. Tudatosítva, hogy ebben a kisebbségi irodalomban is hagyományosan és folyamatosan két alapvető irányzat jelenléte, olykor (elhallgatott, esetenként felszínre kerülő) konfrontációja észlelhető. Egyfelől egy olyan irányzaté, amelynek értékrendje központjában a nemzeti kisebbség és közösség sorsa a meghatározó, másfelől egy olyan irányzaté, amely a személyiséget helyezi a centrális helyreí. Nyilvánvalóan az "irodalmi harmónia" -- ezt egyértelműen a két háború közti és az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom fejlődése is bizonyította -- csak akkor az igazi, ha az esztétikai többszólamúság maradéktalanul kibontakozhat benne, s tisztázódhat több elvi fontosságú kérdés, többek között az: vajon mindaz, ami újólag kezdődik jelenünkben -- az összetartozás tudatának felerősödése --, milyen helyet kaphat a szlovákiai magyar irodalomban, és milyen értéket képviselhet az egyetemes magyar irodalomban.
E néhány kiemelt problémakör is sejteti az eddigi kutatások kibővítésének, részletezésének lehetőségét és szükségszerűségét. A szlovákiai magyar irodalom kutatóinak újból és meggyőzően kell bizonyítaniuk és tudatosítaniuk, hogy ez a kisebbségi magyar irodalom a történelem során helytálló közösséget képvisel, amely értékeinek etikailag és esztétikailag megkülönböztetett része. Ebben az irodalomban újabb és újabb aspektusával tárulkozik fel a lét, s ezzel gazdagítja a világot. A kisebbségi író és költő is a lét addig feltáratlan övezeteit kutatja -- társadalmi és egyéni, politikai és pszichikai értelemben egyaránt. Nem véletlen tehát, hogy a szlovákiai magyar irodalmi alkotásokban megfogalmazott igazságok mindig teret kértek maguknak az irodalmon kívüli területeken is. A szlovákiai magyarság eddig leginkább az irodalom segítségével fogalmazta meg önazonosságát, nyelvéhez, kultúrájához és szülőföldjéhez való ragaszkodását és jogát. Önazonosságán kívül irodalmában is mindig igényt tartott azonban sajátosságának felmutatására, mellyel (mint etnikai közösség is) alkotó része az egyetemes magyar irodalmi és kultórkincsnek. Enélkül sem a kisebbségi egyén, sem a kisebbségi közösség, s annak irodalma nem lehetne önmaga lényege: önazonossága és sajátossága létének kritériuma. Ennek jelentőségét a szlovákiai magyar irodalom immár nyolc évtizede bizonyítja, és napjainkban is hangsúllyal bontakoztatja ki sajátos reneszánszát az egyre inkább felerősödő globalizációs tendenciák mellett.
Felhasznált szakirodalom
A múlt év november 29-én a Szlovákiai Magyar erők Társasága tanácskozást rendezett a Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó székházában, Pozsonyban.
Koncsol László, az SZMÍT elnöke bevezetőjében hangsúlyozta: "A tanácskozás általunk hasznosnak vélt indtéka, hogy tizenhárom év telt el a Csehszlovákiai magyarságát magába záró államalakulatok legutóbbi, sokadik rendszer- és impériumváltása után, megszabadultunk a pártállam ideológiai nyomásától, a történelmi és esztétikai vizsgálódás kényszerű egyoldalúságától, s ebben a bő évtizedben talán már elegendő friss tudás, szempont, vizsgálati módszer és gondolat halmozódott fel ahhoz, hogy a bel- és külföldi szakemberek a vizsgált korszakot elfogulatlanul, szabadon értékelhessék. Azt is reméljük, hogy ez a konferencia elindít valakit a húsz-huszonöt év magyar irodalmának korszerű feldolgozása felé.
Ilyen szellemben fordultunk idősebb és ifjabb irodalomtörténészeinkhez, akiknek egy része vállalta, hogy ismereteit megosztja a nyilvánossággal. Előadóinktól húsz perces előadásokat kértünk. A részletes tanulmányok kiadását könyeben a Madách-Posonium Kiadó vállalta.
A tanácskozáson előadást tartott Fried István, Kocur László, Turczel Lajos, Gál Éva, Tóth László és Filep Gusztáv Tamás. Kéziratban továbbította tervezett előadását Alabán Ferenc.
Novemberi számunkban jeleztük, hogy közöljük a tanácskozáson elhangzott előadásokat. Ígéretünknek eleget teszünk, a beérkezett előadásokat az alábbiakban közöljük. (Helyt adunk azonban a későbbi jelentkezéseknek is!)
Korunk legnagyobb becsben tartott díja a Svéd Akadémia által megítélt Nobel-díj. A bizottság természetesen szintén emberekből áll, vagyis a szubjektív tényező itt sem marad el, a legnagyobb objektivitásra törő igyekezet mellett sem. Különösen szembeötlő ez az olyan területen, amely eleve szubjektív tényekkel van körítve, mint az irodalmi díj. Ízlés, értékrend, személyi tapasztalat — mind szerepet játszik, hogy csak a leginkább szembetűnőket említsem. S hogy ez valóban így van, elég megnézni a Nobel-díjjal kitüntetett írók névsorát. Ugyan ki emlékszik ma még José Echegaray-ra, korának divatos spanyol drámaírójára, aki 1904-ben kapott Nobel díjat, de aki már élete alkonyán merült feledésbe? Vagy kinek mond valamit Eucken neve, aki az irodalmi Nobel-díjat 1908-ban kapta, holott nem is volt író, hanem filozófus? S Churchill is megkapta e díjat — igaz, írt ő is könyvet, de nem szépirodalmit. S aztán ott van azok még hosszabb névsora, akik nem kapták meg e jelentős díjat. Ha csak a magyar irodalmat nézzük: volt egy Adynk, Móricz Zsigmondunk, Babitsunk, egy Máraink — soroljam tovább?
Meg aztán a politikai szempont, mert a Nobel-díj, sajnos, ettől sem mentes. Gyakran az a benyomása az embernek, mintha a Svéd Akadémiának az lenne a szándéka, hogy azért ide is, oda is jusson a díjból, más kontinensre is, s itt-ott lehetőleg egy kevésbé ismert irodalomnak, mire az illető kitüntetett szerényen megjegyzi, hogy a díj nemcsak őt illeti, mivel egész nemzeti irodalma, sőt országa kitüntetésének tartja. Vagy nézzük az orosz díjazottakat. Volt például egy Csehov és egy Tolsztoj, aki nem kapta meg, odaítélték azonban Bunyinnak, az emigráns írónak, aki élesen szembeszállt a kommunista uralommal. S aztán Paszternak, aki — mivel a kommunista hatalomátvételt és a polgárháborút nem a hivatalos verzió szellemében írta meg Zsivágójában — nem vehette át, s hogy a Szovjetuniót emiatt kiengeszteljék, négy évre rá Solohovnak ítélik oda, majd ismét gyanús megfontolás árnyékában Szolzsenyicin kapja… S ez, persze, nem az említett szerzők művei irodalmi értékének megkérdőjelezése, sem értékelése, csak széljegyzet a díj odaítélésének problémaköréhez.
A magyar irodalom már régóta kopogtatott — hiába — e legjelentősebb irodalmi díjért. A szűkebb körbe is bekerült már néhány írónk, az ismertek közül valók, egy Illyésre, Weörösre elismerően bólintott volna a világ, mégsem kapták meg, s aztán váratlanul szinte egy kevésbé ismert kapta mégis. Vajon hányan tették föl ekkor a kérdést: ki is tulajdonképpen ez a Kertész Imre? Azt már csak az égiek, meg néhány svéd akadémikus tudná megmondani, miért alakult ez így, de nyilván nem fogják megmondani, s nem is ez a lényeg. Talán nyelvünk szférikus mássága az, ami szintén hozzájárult ehhez — erről egyébként legkésőbb Neumann Jánosék, az Amerikában dolgozó magyar tudósok révén értesülhetett a világ. Mert állítólag a magyar “rettenetesen nehéz nyelv”, mondta épp egy japán hungarológus, s van ebben valami, főképp, ha a fordításra gondolunk, mert hát a magyar irodalom tömeges eredetiben való olvasására aligha számíthatunk.
Na de Kertész Imre. Nem ő az első, akit különösen egy művére való tekintettel tüntettek ki (lásd például Hemingwayt, akinek Az öreg halász és a tenger-én kívül természetesen egyéb remek írásai is vannak). Kertész Imre Sorstalansága a holocaustról szól a fasiszta Endlösung keretében, pontosabban a magyarországi zsidóüldözés következtében. Bár ez sem pontos meghatározás. Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy egy zsidó fiú viszontagságai, aki történetesen Budapestről került koncentrációs táborba, s tulajdonképpen csak a véletlen, eme ismeretlen törvényszerűség következtében marad életben, hogy egy teljesen más emberként térjen vissza oda, ahonnan elindult, ahonnan elvitték. Nem haza. Mert otthonról vitték ugyan el, de nem tér haza, az otthon nincsen már, átalakult, más lett az is, miként maga a hős is, ez a névtelen zsidó gyerek. Persze van neve: Köves György, de ez csak egyszer fordul elő a regényben, amikor behívót kap munkaszolgálatra, még Budapesten, mert akkor még van neve. A táborban már csak száma van, s amikor a kórházban a szintén rab ápoló megkérdezi, hogy hívják, csodálkozva bár, de automatikusan a számát mondja, nevét addigra szinte elfelejtette, s csak nagy nehezen böki ki, ám ekkor, miként maga a név hordozója, szinte szimbolikusan, a neve is eltorzítva kerül a jegyzékbe: Kewischjerd. Ki az tehát, aki végül mégis visszatér, s mi az, ahova visszatér? Az otthon az, ahol születtem, ahol élek, jól érzem magam, amelyhez ezer szál fűz, s ez a kapcsolat kölcsönösségen alapul. Az ember, akit vallása, származása miatt a társadalom kinéz önmagából, akivel lépten-nyomon érezteti másságát, s végül “törvényesen” koncentrációs táborba küldi, hogyan érezheti magát otthon ott, ahova a halál árnyékából tért vissza, s ahol élnie kéne? Amikor “haza” indul a mélypontról, szinte reflexszerű mozdulat ez, hiszen hova menne, ha nem a saját múltját idéző környezetbe? Ám hamarosan kiderül, a visszatérést követő néhány órán belül, a regény végére beépített néhány “véletlen” jelenetből, hogy már sajátjai sem értik, hogy immár nincs múltja, talán nem is volt, sem jövője, s ki tudja, lesz-e még, ami van, az csak a bizonytalan, időtlenségben lebegő elidegenedett sorstalansága.
Olyan könyv ez, amelyet előbb-utóbb meg kellett írni. Amióta zsidók vannak, zsidóüldözés is létezik, s ennek a történelem során nem egy csúcspontja — vagy mondhatnánk inkább így: mélypontja — van, s e szenvedéstörténetnek nem egy irodalmi emlékeztetője született, az Ószövetséggel kezdve. Kertész Imre könyve mégis más, mert újat mondani mindig lehet, a szemlélet dolga ez, s Kertész szemlélete merőben más. Az ő hőse ugyanis nem szenved: “csak” szemlél és beszámol. S teszi ezt az író maximális hitelességgel, egyes szám első személyben, s csupán azt veszi számba, amit így a főhős valóban láthat, hallhat, megélhet, egy szóval sem magyaráz olyat, ami az egyes szám első személyen kívül esik. Ehhez tartozik még Kertész rendhagyó nyelve, ez az élőbeszédet imitáló-evokáló bonyolult mondatfűzés, amely annyira autentikussá teszi mondandóját. Általa megszólal a több ezeréves történelem és üldözés bölcsessége, s bár hitről kevés szó esik, s ha mégis, akkor inkább a hős tájékozatlanságáról (héberül nem tud, s hitét sem gyakorolja), mégis egy igaz (s esendő) zsidó szemlélete szólal meg általa, az egyetemes emberség szintjén.
Lenyűgöző az a művészi erő, amellyel Kertész főhősét változó környezetében ábrázolja. Sohasem említi, hogy ilyen-olyan változás következtében ez vagy az módosult volna szemléletében, gondolkodásában, “egyszerűen” leírja, hogyan látja s éli meg a dolgokat. S azért teszem ezt idézőjelbe, mert egyszerűen hat ugyan, mintha mi sem történne, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, de a hangnem mégis megváltozik, föltűnés nélkül, lassú átmenettel, de logikusan, következetesen és törvényszerűen, az eseményeknek megfelelően, a változás tehát óriási, nemcsak a tudat szintjén, hanem elsősorban a hős egészségi és lelkiállapotától is függően. A hangnem légiessé válik, a benyomások szertefolynak, körvonaluk bizonytalanná válik, s mindez mindvégig visszafogottan, lélegzetmegállító szenvtelenséggel — ez a közvetve, benyomásként tapasztalt ábrázolásmód képessége (Kertész szóhasználatával élve: “el kell ismerni”), csak a nagyok kiváltsága.
Eseményben nem túl gazdag a könyv, nem egy olyan klasszikus regény, amely a történet elbeszélésén alapul. Módszere a leírás, a főhős megfigyel, tapasztal, s erről számol be sok részlettel, de mindvégig pars pro toto alapon. Nincs a könyvben sallang, nincs fölösleges vagy kihagyható részlet. Ez a mozaikszerű építkezés fokozatosan teljes képet nyújt a látszólagos felületességekből, lényegtelennek tűnő megfigyelésekből, miközben sosem esik az író kísértésbe, hogy a tizenöt éves fiú szemléletét föladja — de hát épp ezáltal lesz mondanivalója oly megrendítően autentikus.
A regény tulajdonképpen három részre oszlik: az első az otthoni előzményekről szól, a második a koncentrációs táborban való “létről”, a harmadik a visszatérésről. Lényegében klasszikus fölbontás ez bevezetéssel és befejezéssel, de akár az arisztotelészi fölfogás drámaszerkezetének öt része is kinyomozható, hiszen végeredményben hallatlanul dramatikus esemény(ek)ről ad számot: az expozíció, bonyodalom, válság, fordulat és a katasztrófa. Ilyen értelemben tehát klasszikus regény Kertész Imre könyve — és mégsem az. Sok benne a gondolat, s kevés az ítélet — azt kizárólag a végére tartalékolta az író, a dráma ebben a megtévesztő tulajdonképpen-nem-történt-semmi-minden-természetes módszerben rejlik. S éppen ez a rendhagyó. A főhős szinte egyáltalán nem avatkozik be a történtekbe, rajta kívül álló erők irányítják életét — semmiből a semmibe, az ő hozzájárulása “csak” a túlélés. Kispolgári zsidó családból származik, amelynek idősebb tagjai még úgy-ahogy komolyan veszik zsidóságukat, a főhős azonban már az integrált, asszimilálódó családban csupán ennek visszáját érzékeli, s a későbbi tragikus körülmények sem formálnak belőle igazi szív-lélek zsidót: a magyarok nem tekintik magukénak, a zsidók meg nem tartják zsidónak, minek következtében elveszett, kicsúszott a talaj a lába alól, a világ abszurditása még abszurdabb, s így önmagát kell előbb megtalálnia, ha ugyan lehetséges az még e kivetettségben.
De Kertész Imre nem kommentálja a helyzetet. Hőse nem szenved, ahogy ezt talán elvárnánk, csak szemlél, rácsodálkozik a világra és tudomásul veszi, a keserű tapasztalatokat tanulásnak nevezi, nem ítélkezik, ellenkezőleg, belátással van, érti, hogy az adott helyzetben minden úgy kell legyen, ahogy van, a verést, ütlegelést, megaláztatást természetesnek, a helyzethez mértnek találja, mi több, pozitívumokat fedez föl, Auschwitzban, a halálgyár e szinonimájában az első tapasztalatok inkább vidámak, optimisták, csak fokozatosan jönnek a különböző fölismerések, hogy tudniillik nem munkaszolgálat ez, nem is fegyenctelep, hanem koncentrációs tábor a maga képtelen kegyetlenségével, ahol tárgyként manipulálják az embert, s így, közvetett agymosással, egy más tudatot erőszakolnak rá. S mégis van ebben valami különös kiszolgáltatottság-mentalitás: a zsidók második világháborús üldözésekor (is) tapasztalt, nehezen magyarázható passzivitása, ez a szótlan, de mégis emelt fővel való menetelése a biztos halálba. A totális diktatúrában persze nehéz tenni bármit a hatalom ellen, a kivégző osztagot nem lehet leteperni vagy meggyőzni, a koncentrációs táborban még kevésbé: öngyilkossággal egyenlő az, ha valaki kilép a sorból, mégis valami transzcendentális hitben gyökerező erő vezérli, tartja életben a hőst, sugalmaz optimizmust az utókor számára, már amennyire az képes egyáltalán egy koncentrációs tábori létet megérteni, ésszel fölfogni.
Persze azért megvan a menekülés lehetősége, bármilyen furcsán hangzik. Kertész három módját írja le. A fizikai szökés gyakorlatilag lehetetlen, s nemcsak a szökevény fizet érte. Az ideiglenes naiv elbújás variánsa is kilátástalan, s természetesen ilyenkor is példát statuálnak. De Kertész hőse ekkor sem vádol, ellenkezőleg, belátással van, s természetesnek tartja, már amennyire az egész helyzet “természetes”, de Kertész fogalmazásában “koncentrációs táborban ez természetes”. Ő az, úgymond, legegyszerűbb szökést gyakorolja: lélekben. Miközben lapátol, vagy zsákot hord, haza megy, jóllakik, puha ágyban alszik. Ez a fordulat csírája a válságban, az életbemaradás föltétele, bár az még súlyos próbatételeken kell végigmenjen — akkor, amikor teste fölmondja a szolgálatot, s a csodával határos módon (bár Kertész nem csinál ebből csodát, sem deus ex machinát, hiszen a koncentrációs táborban minden, tehát ez is lehetséges) nem a gázkamrában végzi, hanem orvoshoz kerül. Ekkor már olyan állapotban van, hogy alig vesz tudomást a világról, alig “érti”, csak érzékel immár, azt is csak úgy nagyjából, amennyire esett egészségi állapota megengedi (külön írói bravúr, hogy ezáltal később egészségi állapotának javulása is érzékelhető, bár közvetlenül arról sem esik szó). Az érzékelt világ borzalmai egyre kirívóbbak, de az olvasó meglepetten veszi tudomásul, hogy a hős nem gyűlöli kínzóit, nem vádolja, ellenkezőleg, boldogságot érez, ha egy darab kenyérhez jut, vagy éppenséggel nem marad le róla, hogy számára a helyzet nem a pokol, mert ahogy később elmondja, “csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel azt valamennyire ismerem, a poklot viszont nem.” S a gondolat tovább gyűrűzik, meglepő pontossággal, meglepő hihetetlenséggel, őszinteséggel a megtestesülő csömörben, egy újnak tűnő életben, amelyet mégsem lehet újra kezdeni, hiszen “ami megtörtént, az megtörtént”, és egy új életet “akkor kezdhetnék csak, ha újra megszületnék”. Ilyet csak az tud megírni, aki valóban megélte és átélte. Örök élmény marad ez, míg él az emlékezet. “Minden eszembe jut, — írja Kertész — és mindenkit sorra vettem, azokat is, akik nem érdekeltek, és azokat is, akiknek minden igazolásuk csakis ez a számbavétel, az én ittlétem lehet”. Akik lelket öntöttek belé, akik emberségükkel az embertelenségben bizonyságot tettek arról, hogy a sok érthetetlen értelmetlenségen túl is van valami, amiért lehet élni.
Lényegében ez Kertész Imre üzenete. Ő nem a szörnyűségeket ragozza tovább, meg sem próbálkozik, de nem is kíván horror-szerű képet festeni, újabb képtelen szenvedésekkel tetézni a témát, egyébként ez aligha volna lehetséges. Látszólagosan naiv rácsodálkozása a megpróbáltatásokra egy 15-éves suhanc még éretlen világát tükrözi, aki egy év múltán, miután végigjárt néhány koncentrációs tábort, meghasonlott, de meg nem tört filozófusként tér vissza, hogy keserűségével kioktassa életben maradt öreg ismerőseit is, akik az idősebbeket tisztelő, tapasztalatlan gyereket egy évvel azelőtt még jó tanácsaikkal látták el, azokat, akik szintén az elviselt borzalmakról akarnák faggatni, de nem élték meg azokat, s így azok számukra aligha fölfoghatók. “Mindenki csak a viszontagságokról, a “borzalmakról” kérdez: — fejezi be regényét Kertész Imre — holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”
Ë
Lehet az irodalmi Nobel-díjról vitatkozni, s lehet, hogy a jövőben újra, hasonlóan, mint a múltban, majd ismét egy arra érdemtelen kapja netán. De Kertész Imrében nincs ok kételkedni. Amit a bizottság indoklásként közreadott, a regény ismerete nélkül eléggé sután hangzik, a lényeget eléggé hűvösen közvetíti. De az az elemi erő, amellyel írónk élményét elmondja, ha közvetlenül nem is mindjárt, de utóéletében, a fejünkben és lelkünkben mély nyomot hagy. Nem beszélve a nyelvi teljesítményről, amelynek hangnemét tekintve hiába keresem előzményét a magyar irodalomban, sokkal inkább a jiddisben találom. Egyedülálló, szinte bocsánatot kérő, mindent megértő szenvtelen hangnem ez, amellyel paradox módon egy jottányit sem vesz el a háborús bűnösök felelősségéből. Nem is azoknak szól e könyv, sokkal inkább a túlélőknek, s még inkább a később születetteknek, akik talán hírből sem ismerik a holocaustot, a zsidóüldözést, s nemcsak azokét, mert a regényben erről is szó esik, hiszen nem csupán zsidók voltak Auschwitzban, Buchenwaldban és másutt, hanem cigányok, lengyelek, oroszok, csehek, magyarok és németek is. És meg kellett ezt írni, így, kérdezetlenül is, hogy a világ se felejtse el, a jövő nemzedékek számára. Mert végső soron az emberségről és az embertelenségről szól e könyv, arról, mire képes az ember, ha a diktatúra szerszámot is ad hozzá. De akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szeretetről szól ez a regény, a szeretetről, amelyet meg akartak ölni, s bár nem sokan múlott, mégsem sikerült, mert ez nem sikerülhet, mert a szeretet az élet maga.
A német-magyar kettős irodalmiság, kettős kulturális részvétel – és ez akár paradox magállapításként is fölfogható volna – a nemzeti irodalmak, irodalomtörténetek önelvűsége virágzásakor sem szorult teljesen a háttérbe, sőt, egyes jellegzetes személyiségek révén a XX. század első felében újra-értelmezést igénylő jelenségként, igen változatos alakzatokban bukkan(t) föl. A Monarchia sokarcúsága, a centrum és a periféria ellentétét és egymásra utaltságát egyként színre állító kulturális élet olyan központokban artikulálódott, amelyekben egyfelől a hangsúlyosan nemzeti nagyelbeszélésként megjelenő felfogások igényelték a maguk kizárólagosságra törő kultúraelméletük, “nemzetkarakteroló-giájuk” elfogadását, másfelől viszont ugyanezen nagyelbeszélé-seket nem csupán nyelvi másságukkal megkérdőjelező, hanem éppen a nyelvi és “rendszerelvi” másságukat komplementer minő-ségként meghatározó kulturális/irodalmi személyiségek igyekeznek kiépíteni és időszerűnek/korszerűnek igazolni egy európai nagyelbeszélés – bármennyire illuzórikus – fenntartha-tóságát, továbbgondolhatóságát. Nem kizárólag a hivatalosság véli a nemzetinek elképzelt jövő szempontjából egyedül reali-tásnak a homogén-nemzeti állam ideáját és vele összefüggésben a szintén nemzeti/anyanyelvi kultúra dominanciáját minden más kultúraelképzeléssel, kultúraképzettel szemben, hanem már a XIX. század európai politikai eseményei kirajzolják a nemzeti államokra tagolódott Európa új – politikai, nyelvi és kulturá-lis – térképét; a már megvalósított homogén(?) nemzeti állam francia változatát az olasz és a német egyesítés módosulva közvetíti a soknemzetiségű birodalmakból kiválni törekvő, de legalábbis kulturális/politikai autonómiára vágyó területek értelmiségéhez. A centrifugális erők, az irredenta mozgalmak a nyelvkérdés, valamint a kulturális intézményrendszer körül kialakult XIX. századi vitákban hozták létre a maguk szervezeteit, nemzettervüket, nép- és társadalomszervezésre vonatkozó elképzeléseiket. Ebben a politikai konstellációban mutatkozott szükségesnek a nemzeti és kisebbségi önmeghatározások újragondolása, a kulturális kapcsolatrendszer átminősí-tése, az egyes szereplőket szem előtt tartva pedig – párhuza-mosan éppen a Monarchiában tudatosodó nyelv- és szubjektumel-mélet válságot hirdető és demonstráló megjelenésével, az én menthetetlenségét ellensúlyozó freudi terápia befogadásának botránykrónikájával, ám terjedésével is, Bécstől Budapesten át Triesztig – a választási kényszer egyfelől a látszólag vagy valójában bölcseleti/erkölcstani alapozottságú nagyelbeszélé-sek, másfelől nyelvek, szociolektusok, kulturális és társadal-mi hovatartozások között. Olyan nemzeti irodalmak jeles alkotói sem tudják és feltehetőleg nem is akarják megkerülni (például) a kétnyelvűséget, egyes esetekben a kettős kultu-ráltságot, mint a szlovén Ivan Cankar vagy az ukrán Ivan Franko, akik részt vesznek – többek között újságíróként – Bécs város kulturális életében, miközben az anyanyelvi irodalomnak olyaténképpen végzik “európaizálását”, azaz kiléptetését a kényszerült és vállalt periféria-tudatból, hogy részint a műfaji rendszert teljesítik ki, részint az európai kulturális trendeket a hazai kultúrába próbálják integrálni. Megfordított a helyzet a Monarchia egyes államainak, országainak “kisebb-ségi” német nyelvű irodalmainak esetében. Hiszen ez az egyszerre átláthatóbb, illetőleg bonyolultabb szituáltság mindenekelőtt az énhasadásnak, metaforisztikusan fogalmazva, irodalmi/nyelvi “szkizofréniának” kedvez, ugyanakkor a XIX-XX. századra rendkívül jelentőssé lett német nyelvű irodalmakhoz tartozás (amennyiben valóban odatartozásról van szó!) részben a világirodalmi folyamathoz illeszkedést teszi lehetővé, már-csak a hagyománytörténésekre való reagálás révén is, részben a korszerű irányok, módszerek, nyelvfelfogások “nyelvileg” prob-lémátlan elsajátítását. Azt azért aligha lehet felejteni, hogy Prága, Budapest, Zágráb, Erdély, a Szepesség, Galícia vagy Szlavónia, Trieszt vagy Pozsony német nyelvű írásbelisége, annak ellenére, hogy távolabbi múltba tudja visszavezetni kulturális hagyományait, másnyelvű tágabb környezetben vagy környezet ellenében kísérli meg a folyamatosság fenntartását; méghozzá olyan időszakban, amelyben mind az olvasóközönség elvárási horizontja módosul, mind a szóban forgó városok, vidékek, kulturális tájak önmeghatározásában az előző évtize-dekéhez képest számottévő törések mutatkoznak, így a nyelvek, nyelvi kultúrák, az e nyelveken beszélők státusa, presztizse erősen változik, arról nem is beszélve, hogy a hivatalosság nyelvfelfogása, kulturális politikája arra törekszik, hogy maga jelölje ki egyes nyelvek, nyelvi kultúrák, a hozzájuk kapcsolódó intézmények érvényességi körét, ha úgy tetszik, “kompetenciáját”. Hiba volna, ha a XVIII. század úgynevezett nemzetiségi békéjét reflektálatlanul szembeállítanók a XIX. század huszas-harmincas éveitől mind látványosabb nyelvharcai-val, nemzetiségi békétlenségével, hiszen a nemzetfelfogások átíródása eleve előtörténetként, olykor “nemzetietlen” korszakként bélyegezte meg nem egyszer még a XVIII. századot is, amelyből a nemzeti ébredés/újjászületés vezette ki az elkárhozott, elidegenedett fiakat. A XX. század elejére a világpolitikában és a helyi/országos politikában egyként a nemzeti antagonizmusoké a vezető szólam, a hivatalos kultúra szinte mindenütt átideologizálja és nemzeti-erkölcsi alapra helyezi (vagy gondolja helyezni) a művészeteket, amelyekkel szemben az úgynevezett nemzeti ébredés során megfogalmazott elvárásokat felfokozva, egyértelműsítve rajzolja föl alapvető követelményként. Ez azonban odavezet, hogy más törésvonalak is látszódni kezdenek, a reflektálatlanul ideológikus művészet-felfogás ellenében az én és a nyelv (nem pusztán nemzeti, de nem is feltétlenül nem-nemzeti) helyzetére, fenyegetettségére reflektáló én-elbeszélések legalább is kétségbe vonják a mono-logikus és naív beszéd mondhatóságát, kiváltképpen tovább-mondhatóságát; továbbá: a személyes fenyegetettség megszólal-tatásához a korszerűnek érzett európai nyelvből (a szimboliz-muséból, az impresszionizmuséból, a századfordulós modernségé-ből) merítenek. A Monarchia országainak német nyelvű irodalmai többszörösen szembetalálkoznak a szubjektum és a nyelv konfliktuslehetőségeivel, minthogy valamennyi nemzeti mozgalom céltáblái lesznek, önszerveződésük (belső) ellentmondásai hamar kiütköznek, önérvényesítésük elé szubjektív és objektív okokból emelkednek gátak, és saját közönségük meg az ausztriai-németországi-svájci olvasóközönség érdeklődése, igénye, befogadási “stratégiája” között igen jelentékenynek mondható az eltérés. A szűkebb értelemben vett regionalitás, nemcsak tájnyelvi, hanem “tájhazai” irodalom éppen ezért úgy kerül identitás-válságba, hogy a nemzetfogalmak változásait minden más nyelvi együttesnél mélyebben és radikálisabban éli meg, hiszen kisebbségként funkcionál, mikor – nyelvileg – egy nagyobb közösség része; ám e nyelvi tudathoz (amelynek kiala-kulását mindvégig befolyásolja a táj- és az irodalmi nyelv használati köre, funkciója, értéke között támadt vagy támadható feszültség) csak részben párosítható más kulturális jellegű hagyománytudat; hiszen az “egyetemes” német irodalom örökségét némileg vagy erőteljesebben átszínezi a más nyelv-csoportokkal közös, valamint a saját helyi (kulturális, törté-nelmi, művészeti) örökség, amely a művek tematikájában éppen úgy jelen van vagy lehet, az eltérő értékelési tényezőket is figyelembe véve, mint ahogy hozzájárulhat a műfaji emlékezet helyi változatának szerveződéséhez is (amely viszont messze nem bizonyosan egyik vagy másik nyelvcsoport jellegzetes irodalmi/művészeti megnyilatkozása).
Mindezeket szem előtt kell(ene) tartanunk, ha a csak rész-ben feldolgozott közép-európai német nyelvű, részint Monarchia-tudatú, részint regionális jelentőségű és elkötele-zettségű irodalmakról gondolkodunk. Annál is inkább, mivel a századfordulón és jódarabig még azután sem problematizálódott a kellő mértékben a nemzeti irodalom mindig félreértett vagy félreérthető fogalma, tartalma; így a latin nyelvű középkori-koraújkori univerzalitás szerzőit hol az egyik, hol a másik “nemzeti irodalom” tagadta meg vagy sajátította ki, és nem kevésbé ez a sors jutott ki a régió német nyelvű irodalmainak. Hogy például Franz Kafka, akinek életművét Neubauer Pál a magyar olvasók számára közvetítette, része-e a cseh irodalom-nak, netán a csehországinak, az osztráknak, a csehországi német nyelvűnek, a németnek, a prágai német nyelvűnek, a közép-európai zsidónak, aligha könnyen megválaszolható kérdés, és nem azért, mert Kafka nyelvek és/vagy kultúrák között állt, illetőleg csak annyira, amennyire a Monarchia számos, nem fel-tétlenül ilyen összetett, a történelem folyamán ily mértékben összekuszált vonatkoztatási rendszerbe (nem-rendszerbe) elhe-lyezhető szerzője. Mivel társpéldaként éppen Neubauer Pál még sok tekintetben föltáratlan életművét és személyiségét hozhatjuk föl, mint aki Kafkától eltérően két nyelven írt, fordított két nyelvből két nyelvre, ennélfogva tevékeny részese volt két irodalomnak, két nyelvi kultúrának; és aki éppen ennek az eldönthetetlenségnek (hogy tudniillik német-magyar nyelvű szerző, a prágai német nyelvű és magyar nyelvű irodalomnak a maga korában jól ismert művelője, illetőleg zsi-dóként később üldözöttje), határhelyzetnek, többszörösen peri-férikus tudatnak reprezentánsa. Visszatérve a följebb fölve-tett problémához: Közép-Európa német nyelvű irodalmának több képviselője legitimálta magát fordítóként, szülőföldje többsé-gi irodalmát ültette át német nyelvre, részint a szülőföld német nyelvű sajtója, könyvei, részint a bécsi vagy a németor-szági sajtó, kiadók részére. Ez a fajta kultúraközvetítés (magyarországi példája többek között Kertbeny Károly Máriáé, a német nyelvű, XIX. századi Petőfi-kultusz megalapozójáé vagy Steinacker Gusztávé) hitelesítette a közvetítő “nemzetiségét”, egyben, amennyiben volt ilyen törekvése, a saját művek létesü-lését is oly mértékben határozta meg, hogy azok ennek a kultú-raközvetítésnek részei lettek (akár Steinacker Gusztáv líráját említhetném, akár a XIX. század első felének, közepének oly költőit, mint Joseph Wenzig vagy Karl Herloßsohn). A közép-európai, Monarchia-beli németség más reprezentánsai a regioná-lis német nyelvű irodalomnak, sajtónak lettek munkásai, és lényegében régiójukról hoztak “irodalmi” hírt, annak a szűkebb körű, hagyományőrzőként önmagát olvasóival elfogadtató kultú-rának lettek tolmácsai, emiatt úgy érez(het)ték, hogy e szűkebb értelemben vett anyanyelvi közösségtől kapták a megbí-zást, hogy a művekben számot adjanak a közösség múltjáról, a jelen küzdelmeiről, és mintegy elkötelezett szerzőként a nép-csoport “igazságát” hirdessék. Az erdélyi szászok történelmi regényeiben például ott a közös (történelmi, politikai, kultu-rális) örökség, ám aligha tekinthetünk el attól, hogy Jósika Miklósnak önnön korában nagyhatású regényei szinte megalapoz-ták a közös látást, amely aztán a partikularitás védhető néző-pontjává egyszerűsödött, ám ezek a történelmi regények pregnáns kifejezői, olykor egészen “konkrét”-ra lefordítható üzenetei az erdélyi szász önmeghatározás hagyományának. A “világ”-irodalomhoz fűződő viszonylatokat a legteljesebben a prágai német nyelvű irodalom tematizálta, s itt nemcsak Kafkára szokás hivatkozni, Franz Werfeltől Max Brodig terje-delmes a névsor, s ha nem az “első vonal”-ban, itt lehet említeni Neubauer Pált is. A prágai német nyelvű irodalomnak a cseh irodalom felé nyitottsága már a XIX. században jórészt meghatározta az írói-fordítói életműveket, bár a skála elég széles, mivel cseh témát nem csehországi alkotók is, a cseh szellemi élet számára sem közömbösen, feldolgoztak (mint például Franz Grillparzer vagy a magyarországi származású Nikolaus Lenau); de a XX. század perdöntő jelentőségű lételmé-leti, egzisztenciális problémáit majd az a prágai német nyelvű irodalom ismeri föl, amely a határhelyzetet tudatosítja a maga és szűkebb meg tágabb környezete számára: határhelyzet ez időben, a modernitás ért válaszútjára, a korszakküszöbre és fájdalmas fölismerésére; határhelyzet ez térben, a Berlin-Prága-Bécs háromszög vonzásában és taszításában; a prágai németségnek a maga, cseh elemektől nem teljesen független nyelve, a “birodalmi” németé meg a bécsié, a Burgtheater németségéé; de határhelyzet ez “politikailag”, vallásilag, rövidebben: a hovatartozást tekintve (ez irodalom ismert művelőire gondolva), mivel a zsidóságnak nem zsidóságként, hanem burzsoáziaként, polgári elemként való gazdasági térnye-rése párhuzamos egyfelől az antiszemitizmus régi-új formáival (például a cseh- és magyarországi vérváddal és perével), más-felől az asszimilációs igényekkel és felemás eredményeivel, harmadrészt az ébredező zsidó öntudattal (cionizmus, maga az újságíró-regényíró Herzl Tivadar is kultúrák között áll). Neubauer Pál személyiségként azért érdemel(ne) az eddigieknél jóval több figyelmet, mivel “szociológiailag” és lélektanilag is tanulmányozhatók pályáján a nyelv- és kényszerű tudatváltá-sok és azok hátterének kölcsönhatása, így a közép-európai történelem egy vonulata, szerzőként – a személyiségtől termé-szetszerűleg egyáltalában nem függetlenül – pedig a nyelv- és szubjektumfelfogás egy messze nem különleges esettanulmányát reprezentálja, azt nevezetesen, hogy a több művészeti ágban tehetséget felmutató, több nyelven (a németen és a magyaron kívül franciául, de szülőhelye, Vágújhely miatt legalább is a társalgás “szintjén” szlovákul és talán csehül is) kommunikál-ni képes, németül jobban, magyarul is jól, de a németnél vala-mivel kevésbé jól író, alkotó, elsősorban a prózában jeleskedő, de a német nyelvű költészetben sem jelentéktelen Neubauer végeredményben a sokat ígérő kezdet után mégsem alko-tott kiemelkedőt. S jóllehet számontartott egyénisége a két világháború között működő csehszlovákiai magyar irodalomnak (kevésbé az újságírásnak, pedig újságíróként, “zsurnál”-kriti-kusként talán még jelentősebb), műveinek antológiákban fölbuk-kanása, újra-fölfedezése mégsem keltett figyelemre méltó kritikai vagy olvasói visszhangot. Arról pedig egyáltalában nincsen tudomásom, hogy német nyelvű tevékenysége iránt föltá-madt volna az érdeklődés, pedig a prágai német nyelvű irodalom ugyancsak beiktatódott a német nyelvű irodalmak meglehetősen széttartó, ám széttartásában tanulságos “irodalomközi” együttesébe. Éppen a kultúrák között állás az, ami a multikul-turalitás mai kutatóit érdekelheti, a kettős (hármas), egymást keresztező érdekeltség, amely a disszeminált személyiség (és tudat) rögzíthetetlenségét, meghatározásának állandó halasztó-dását példázhatja. Gustav Meyrinck, Franz Werfel, Max Brod és Franz Kafka “prágaisága” nem pusztán az irracionális raciona-litásnak szituáltsága, hanem a szubjektum rádöbbenése a hagyományos értékek szétesésére. A szubjektumelméletnek egyik kiváló mai képviselője, Peter V. Zima Kafkát az osztrák Musil, a francia Proust és Camus, az ír-angol Joyce és a trieszti olasz Svevo társaságában helyezi el (közülük Kafka, Musil és Svevo a Monarchia-koiné beszélői, hozzájuk magyar részről Krúdy Gyulát párosíthatnók), mint akik az individuális szubjektumot úgy mutatják be, mily kevéssé engedelmeskedik saját értelme törvényeinek, mily mértékben uralja a tudatta-lan, a szabadon tenyésző véletlen, a tévedés-tévesztés minden fajtája, a nyelv és az ideológia. Zima Nietzsche antiraciona-lista és antihegeliánus gondolkodásából vezeti le szerzőink “én”-felfogását (Nietzsche állapította meg, miszerint “mily kevéssé az értelem, mennyire inkább a véletlen uralkodik az emberek között”). Neubauer Pál regényírói munkálkodása (de nem egy novellája) mintha tételszerűen igazolná vissza a nietzsche-i megállapítást, ugyanakkor éppen német bölcseleti stúdiumai késztették arra, hogy a távolabbi Keletre tekintsen egyrészről, másrészről a följebb fölsorolt “modern” szerzőkkel együtt megkísérelje a szubjektum megmentését, éppen az eldönt-hetetlenséget magába foglaló ambivalencia tudatosításának segítségével. Az ambivalencia az, amelyből kitetszhet, miként függ össze kritika és válság – tolmácsolja Zima Reinhart Kosellecket -, és lényegében ennek a kijelentésnek fényében olvasható újra Neubauernek csonkán ránkmaradt regénye, a Mi közöm hozzá? (A családi emlékezet szerint, s ezt a kortárs sajtó is megerősíteni látszik, Neubauer előbb németül írta meg terjedelmes prózai epikáját, amelyre nem talált kiadót. A magyarra fordításban kollégája, Darvas János, költő-műfordító segítette. A magyar változat azonban meghúzva jelenhetett csak meg, így minden megállapítás a regénnyel kapcsolatban csak feltételes lehet). Az egységes világkép szétesése nem szünteti meg az igényt a szubjektum-teremtésre vagy legalább is átmenekítésére. Az önmeghatározás és önteremtés kudarca (Neubauer regényében) a szubjektum létesíthetőségének dilemmáit járja körül, s egyfelől az én menthetetlensége, más-felől az e menthetetlenség megszüntetését igénylő ambivalencia vezeti el Neubauernek majd A jóslat (eredetileg Das fehlende Kapitel) című regényében a főszereplőket szubjektumuk újragon-dolásának kísérletéhez, a kilépéshez mind a modernitásból, mind a modernitást beszűkítő világból. Zima ezúttal Bahtyin nyomán eképpen foglalja össze a szubjektumra vonatkoztatható tézist: Az individuális szubjektum korántsem szuverén – alapvető, de nem is alávetett [itt a latin szó etimológiája szerinti értelmezés közvetítődik], hanem változó, szemantikai-narratív és dialógikus egység, amely a másikkal, az idegennel való vitából él. Más kérdés, hogy romantikus, XIX. századi örökségként (E.T.A Hoffmanntól Dosztojevszkijig, illetőleg Stevensonig) az én-megosztottság, az én-hasadás szintén létre-hozhat ehhez hasonló, az ambivalenciát az előtérbe állító szi-tuáltságot. Mármost Neubauer Pál, de nemcsak ő, nyelvileg, kulturálisan átélte, miként kívánná ellentmondást nem tűrő módon meghatározni személyiségét az egyik vagy a másik (hiva-talos) kultúra, nyelvi világ vagy éppen állam. S a meghatáro-zatlanság éppen abban a köztes helyzetben fedezhető föl, amely kapcsolatos az individuális szubjektum paradoxiájával, hogy a különféle aspektusból származó meghatározási kísérletek egymást kiolthatják, semlegesíthetik, de legalább is a másik (vagy a többi) kompetenciáját kétségbe vonhatják. Kafka sokfe-lől való besorolhatósága mellé Neubauer Pál majdnem egyértelmű besorolhatatlanságát illeszthetjük: egyszerre volt prágai magyar és német nyelvű (valamint berlini) lapok szorgalmas munkatársa, kritikusa a szlovákiai magyar és a német nyelvű irodalmaknak, aki Stefan Zweiggel, Thomas Mann-nal és Romain Rolland-dal levelezett, miközben zenei, zenészként való indulását sosem felejtette, s végül ez tette lehetővé, hogy a Hubay-család kívánságára Hubay Jenő életrajzírója legyen. Ebben az életrajzban visszavonni látszik ifjúkorának zenei-esztétikai felfogását, és a szecessziós-expresszionista elkö-telezettséggel szemben egy olyan kései romantikus, XIX. századi zenei elképzelés krónikásává lesz, nem is szólva az “időszerű”, rövidre záró politikai kiszólásokról, amelynek/amelyeknek egész addigi életműve ellene beszélt. Igaz, ismét a családi hagyományra hivatkozom, a Hubay-család erősen “cenzurázta” Neubauer munkáját, az író műve készítése közben Hubayéknál lakott, és a családdal való kényszerű össze-zártságában fejezte be az életregényt. Ugyanakkor jellegzetes életpálya állomása Neubauer Pálnak a Hubay-családdal való kap-csolata. Hogy ifjúkorának előbb szecessziós, majd expresszio-nista gondolatköréből már az 1920-as évek második felében kénytelen volt kilépni, az avantgárd e német-magyar változatá-nak alakulásával (is) magyarázható. Jóllehet Prágában éppen ekkor a poétizmus az irodalmi élet meghatározó jelensége volt, a prágai magyar és talán valamivel kevésbé a német környezet másféle tájékozódást igényelt. A mindennapos újságírói robot nemigen engedte meg az elmélyülést a cseh irodalomban, ugyan-akkor a szlovákiai magyar irodalom megosztottsága a földrajzi-lag távolabb elhelyezkedő, ezért bizonyos rálátást biztosító Prágai Magyar Hírlap kritikusaitól kiegyensúlyozó magatartást igényelt. Az avantgárd lecsengeni látszott, Szántó György előbb Periszkop című folyóiratával, majd Sebastianus útja elvégeztetett című regényével (ennek egyik szereplője Neubauer Pál), ide még A kék lovas című, Franz Marcot és Kandinszkijt idéző novelláskötetét számíthatjuk, kimerítette a maga expresszionizmusának lehetőségeit, és fokozatosan közeledett az erdélyi magyar irodalom uralkodó áramlataihoz. Stradivári című regényével (amelynek nemcsak témáját adta Neubauer Pál, hanem a mű filozófus-figurájában mestere, Constantin Brunner Neubauer által elbeszélt történetét örökítette meg) nem annyira az avantgárd, mint inkább az 1920-as esztendők Berlinje szellemi sokszínűségét elevenítette meg. Neubauer Pál szorosan együttműködött unokatestvérével, Szántó Györggyel, pályájuk azonban az egymást kölcsönösen átható német-magyar tájékozódás ellenére éppen Neubauer német irodalmi munkásságá-nak kibontakozásakor tér el. Míg a szintén vágújhelyi születésű Szántó György a festészeti, majd irodalmi expresszi-onizmustól lép át a modernség egy más változatába, Neubauer inkább a századfordulós modernség felé tájékozódik, és német-magyar elkötelezettségének beszédes dokumentuma lesz Ady-fordításainak ki nem adott gyűjteménye (német Ady-kötetével Franyó Zoltán megelőzte Neubauer Pált, akinek csupán néhány Ady-átültetése jelent meg, jóllehet Stefan Zweig segítségét igyekezett igénybe venni a kiadó keresésekor). S bár önélet-rajzi regénye szerint Szántó Györgynek is Ady költészete volt meghatározó irodalmi élménye, festőként expresszionista alko-tásokra törekedett, s az extatikus, “dionysos”-i, a tudatta-lanból feltörő gondolatiság Kernstock Károly festményeire emlékeztető képeit illesztette említett expresszionista mű-vészregényébe, nem csupán, nem elsősorban illusztrációként, hanem a szöveg képi változatának, illetőleg értelmezésének jelzéseként. Neubauer a közép-európai szimbolizmus és szecesszió felé fordult, az 1918/19-es évek “nemzedékének” ama tanácstalanságával, amely egyelőre (valójában mindvégig) nem leli (lelte) helyét a világháború utáni Európában. Nemcsak a határok rajzolódtak át, hanem a határok átrajzolódásával pár-huzamosan megváltozott a magyar és a közép-európai német nyelv és irodalom helyzete, státusa, új nyelvi (és tudati) rendszerbe került, kiváltképpen az úgynevezett utódállamokban, ahol – főleg Csehszlovákiában – a németség általában megoldat-lan nemzetiségi kérdésként foglalkoztatta a politikát. A prágai német irodalom művelői ugyanakkor megkísérelték, hogy a szudéta-német problémától függetlenedve folytassák és kibonta-koztassák a többközpontú német irodalom egy, jelentős hagyo-mányokkal és a cseh irodalomhoz hol szorosabb, hol kevésbé szoros kapcsolatokkal fűződő változatát. Neubauer Pál prágai tevékenysége egy másik kapcsolatrendszerbe tartozás lehetősé-gével kecsegtetett, ugyanis a magyar és a német irodalom jó ismerőjeként részint a közvetítésre bizonyult alkalmasnak, részint arra, hogy a több kultúrához tartozásnak új formáját jelenítse meg. Ez természetesen nem volt oly magától értetődő, mint az előadásom nyomán kitetszhetne, hiszen nem elhatározás, nem előzetes terv következtében alakult, hanem a majdnem vé-letlenül adódott helyzet kényszere folytán. A pályakezdő Neubauer Pál eleinte a zenei karrier lehetőségét latolgatta, majd a bölcselet vonzotta, és csak az első világháború éveiben döntött a (német)irodalom mellett, miközben magyar újságírói-írói kísérletei is akadtak. Születésekor Vágújhely még szlovák-német község volt, amelyben a magyarnyelvűség nem tekinthetett régi múltra vissza. A német szakot végzett Szántó Zsigmond (Szántó György édesapja) volt a magyarnyelvű oktatás egyik szószólója, mindaddig, amíg a szintén többnyelvű Lugosra nem helyezték át. Vágújhely többnyelvűségére nemcsak Neubauer Pál emlékezett vissza, hanem Szántó György is, egész élete folyamán. A Szántó-Neubauer-család emellett tekintélyes bécsi rokonsággal rendelkezett (akár a kassai Grosschmid-család, mint az Márai Sándornak Egy polgár vallomásai című művéből ismeretes), és ez az ausztriai-magyarországi családi viszony-lat éppen úgy kedvezett a németnyelvűség megőrzésének, mint a magyarországi középiskolák kötelező német nyelvi oktatása. Neubauer Pál nem került Prágában sem teljesen idegen környe-zetbe, személyében az a két kultúra került nagyon szoros kap-csolatba, amelyek között nem tudott, de nem is akart választa-ni. Magatartásával azt látszott igazolni, hogy ilyen válasz-tásra, elhatárolásra nincsen szükség. A kétnyelvűség számára gyermekkorától kezdve természetes létforma, jóllehet a politi-kai környezet egyáltalában nem kedvezett ennek a létformának. A prágai német irodalom jelentősebb képviselői még akkor is döntöttek nyelvi hovatartozásuk felől, ha egyébként vállalták a cseh irodalom fordítását vagy a kultúraközvetítés egy más formáját (mint Max Brod, akinek kapcsolata Janáček életművével meglehetősen jól ismert). Az az aktív, írásban megnyilatkozó kétnyelvűség, méghozzá Prágában egy német-magyar változatban, eléggé ritka jelensége a közép-európai művelődés történetének, ezért (de talán nem pusztán ezért) érdemelné meg az alaposabb elemzést. Annyit tennék hozzá, hogy nemcsak nyelvhasználatban merült ki ez a kétnyelvűség, átfordult kettős kulturáltságba, amelynek egyik alakzata valóban a közvetítés, Neubauer Pál esetében “műfajilag” mindenekelőtt a Prágai Magyar Hírlapban megjelentetett ismertető cikkek, beszámolók, tudósítások. Hogy a prágai német és 1933-ig a berlini sajtóban mit közölt Neubauer, azt eddig még nem vizsgálta a kutatás, bármi érdem-legeset csupán egy Neubauer-bibliográfia útmutatása nyomán lehetne mondani. Az azonban megkockáztatható, hogy a Prágai Magyar Hírlapban a prágai német nyelvű sajtó szellemisége is feltételezhető, a kétféle kisebbségi tudat látens módon föl-lelhető a Neubauer-írásokban. A prágai német nyelvű sajtó önmeghatározásának, önlegitimációjának jellemzője a különbözni akarás a berlinitől és a bécsitől, mint ahogy a prágai német nyelvű írásbeliség lényeges pontokon (nemcsak a tematikában, hanem nyelviségében, kultúrafelfogásában) eltér a német nyelv-terület más irodalmaitól. Ami a modernség fázisait illeti, ott viszonylag csekélyebb az eltérés (így az expresszionizmus prágai német nyelvű változata fontos hozzájárulás az expresszionizmus nemzetközi jelenségéhez), viszont többek között a “legendák és a valóság” Prágájának vonzó és taszító ereje, a cseh hagyomány közelléte, valamint a Monarchia-“mítosz”-hoz való viszonya alapján érzékelhető a prágai német irodalom különállása. Az a Neubauer, aki egyfelől az “egyetemes” német irodalom, másfelől a magyar századfordulós modernség értelmezését közelítette egymáshoz, úgy lehetett “munkása” a prágai német nyelvű irodalomnak, hogy megőrizte szimbolista “alapélményét”, és közvetíthette az európai tudat válságát korán diagnosztizáló és több vonatkozásban Oswald Spengler előtt járó Constantin Brunner bölcseletét. Amely viszont lehetővé tette számára, hogy az európai későhumanizmus szerzőjével évtizedeken át ívelő kapcsolatot tartson fönn (és itt kell megjegyezni, hogy nem ő volt az egyetlen a (csehszlo-vákai) magyar írástudók között, aki megtalálta az utat Romain Rolland-hoz), ezzel párhuzamosan (újságcikkeiben, híradásai-ban, tudósításaiban, kritikáiban) az európai műveltség válto-zatlan(?) érvényességének illúziójába fogózva a világirodalmi tájékozódást sose tévessze szem elől. A két írásbeliségben való részvétel megóvta a “diaszpora”-létben az íróra leselkedő veszedelemtől: a partikularitás életben tartásával együtt nem merőben partikuláris szempontokat igyekezett népszerűsíteni. Míg a csehszlovákiai magyar irodalom alkotásait szemlézte, addig tapintatos írásaiban sem rejtette el, hogy az európai irodalmi mozgásokat tartja szem előtt. Természetesen érdeklő-désével befogta az európai kultúra számos területét, szépírói tevékenységével szintén távolabbi vidékekre, messze nem túlzás, ha így írom: a világba tekintett ki, s a kultúra versus civilizáció problémáit próbálta prózai epikai formába tömöríteni. Ezzel nemcsak Constantin Brunner (és Oswald Spengler) követőjének bizonyult, hanem hangot adott az 1930-as esztendőkre fölerősödő, európai “krizeológiá”-nak. A jóslat részint megszólaltatja a XIX. század óta jelenlévő, úgyneve-zett Európa-fáradtságot, de részint az indiai misztika regénybe foglalásával német irodalmi törekvésekre is reagál, itt csak utalni tudok Hermann Hesse hasonló érdeklődésére, meg arra, hogy a krizeológus Hamvas Béla egy időben a szent tudományok (Scientia sacra) irányába tájékozódott, illetőleg szintén a távol-keleti bölcseletben kísérelte meg a civilizá-ciótól, a dekadenciától még romlatlan, nem “történelmi” ember lehetőségének fölvázolását. A jóslat tehát summája Neubauer regényírói pályájának, az európai szubjektum veszendőségének és esetleges menthetőségének regénye. Talán ez az oka a jelentős kortársi visszhangnak (amelynek érdekes módon része, hogy német irodalmi pályázatot nyert e mű, majd egy plágium-per szenvedő alanya lett), de irányregény-jellege a mai olva-sást már nehezíti. Már csak azáltal is, hogy ez a regény talán a szükségesnél többet merít a kortársi publicisztikából, és nem egy, a kortársakat valóban foglalkoztató kérdést szinte ideológikusan fogalmaz meg. Az azonban csak erősen vitatható hipotézisként állítható, hogy Neubauer Pál regényeiben helyen-ként egészen közvetlenül érzékelhető: a gyors reagálásra kény-szerített újságíró írta. Ugyanakkor rokonsága az európai irodalmi tendenciákkal tagadhatatlan, éppen A jóslat “mitolo-gizmusa” jelzi szerzője friss tájékozódását.
Aligha hagyható teljesen figyelmen kívül, hogy a nyelvek és a kultúrák között álló Neubauer Pál írói pályája kibonta-koztatásának nem kedvezett az a korszak, amelyben tevékenyked-nie kényszerült. A monologikus megszólalás igényét nemcsak a totalitárius államok kulturális politikája hangoztatta, hanem – bár árnyaltabban és a türelem magatartását körvonalazva – a publicisztikai tevékenységet szem előtt tartva a “harcos huma-nizmus” a szellemi ellenállás “korparancs”-áról beszélt. Thomas Mann időszerűsítette Goethe egy aforizmáját: “Was aber ist deine Pflicht? Die Forderung des Tages”. (Azonban mi a kötelességed? A nap követelménye.)
Neubauer 1938 után légüres térbe került. Az általa képvi-selt prágai német írásbeliségnek Magyarországon (de másutt is) hiányoztak elemi létezési feltételei, csehszlovákiai magyar író-újságíróként pedig sem nem volt elég jelentékeny személyiség ahhoz, hogy az átrendeződő magyar irodalomban a számára kedvezőtlen körülmények között bármilyen helyet foglalhasson el, sem nem talált megfelelő alkalmat és ürügyet arra, hogy folytathassa prágai munkálkodását. Fordítóként (az Ungarn című lap számára) például Mikszáthot tolmácsolt németre, és a már említett Hubay-életrajz szerzőjeként adott hírt magáról. De a prágai német nyelvű irodalom szétszóródása, emigrációba kényszerítése, lényegében megszüntetése egyben az ő kultúraközvetítésének, kultúrákban részesedésének visszavon-hatatlan fölszámolódását is jelentette.
Az összehasonlító irodalomtudomány és ezen belül a közép-európai régió irodalomköziségének, irodalomtörténetének re-konstruálása egyfelől az egykori irodalomtörténések rehabili-tálásához, a kortársinál méltányosabb szituálásához vezetett (nem utolsósorban e rehabilitálás során kinyert tapasztalatok kontextusba helyeződése révén), másfelől lehetővé tette a Neubauer-típusú szerzők olyatén értelmezését, amely szerint tevékenységükkel “megelőlegezik” a multikulturalitás irodalmi Közép-Európát tételező alakzatát. Ennélfogva az egykori cseh-szlovákiai magyar irodalom árnyaltabb elemzésére, változatai-nak, rétegzettségének, kapcsolatrendszerének értelmezésére kínál hasznosítható szempontokat. Neubauer Pál életművének az eddigieknél alaposabb, a prágai német-magyar viszonylatokra tekintettel lévő újragondolása tehát fontos feladatnak tetszik.
Felhasznált irodalom
Peter V. Zima: Theorie des Subjekts. Tübingen und Basel 2000.
Ugyanő: Das literarische Subjekt. Zwischen Spätmoderne und Postmoderne. Tübingen und Basel 2001.
Goethe, unser Zeitgenosse. Hg. Von Siegfried Unseld. Frankfurt am Main und Leipzig 1998. (Insel Taschenbuch 2290.)
A magam korábbi írásai közül az alábbiakra támaszkodtam:
Új Szabolcs. Szabolcs-Szatmári Szemle 1969. 4: 47-53.
Neubauer Pál és a prágai német irodalom. Helikon 1969. 449-455.
Neubauer Pál. In: “S két szó között a hallgatás”. Budapest 1970. II. 106-109.
Kétnyelvűség és kettős irodalmiság. Tézisek. Dunatáj 1992. 2: 12-16.
Magyar-német kettős irodalmiság. Filológiai Közlöny 1988. 206-214.
Deutsch-ungarische Biliteralität Berliner Beiträge zur Hungarologie 3
(1988) 79-93.
A történelem nagy egyéniségeinek alakját "ércnél maradandóbban" mindig az irodalom szokra megörökíteni. A szobrokban ábrázolt hősök mindig ki vannak szolgáltatva az időnek, a történelemnek és a politikának: jól tudjuk, hogy Trianon után mennyi magyar történelmi alak szoborba öntött mását rombolta le a vakdüh szerte a Kárpát-medencében, közöttük Fadrusz János egyik főművét, Mária Terézia királynő pozsonyi lovasszobrát is és még számtalan Kossuth-, Széchenyi- és Petőfi-szoboralakot. Volt idő, amidőn Kossuth Lajosnak a Romániához csatolt egykori magyar területeken mindössze egyetlen szobra állott: a nagyszalontai, amelyet a kisváros lakossága óvott meg a rombolástól. Máskülönben a most kétszáz esztendeje született Kossuthnak igen sok erdélyi, felvidéki szobra esett a pusztítás áldozatául, holott a régi Magyarországon a köztereket minden bizonnyal az ő ércbeöntött vagy kőbefaragott szobormásaival lehetett a leggyakrabban találkozni.
A szobrokat le lehetett dönteni, össze lehetett törni, át lehetett faragni (erre is volt példa!), ezért az irodalom valóban "ércnél maradandóbb" módon ("aere perennius" -- Horatius) őrizheti meg egy-egy nagyszabású történelmi személyiség emlékezetét. Így volt ez mindig a mi irodalmunkban is, hiszen Szent István, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bethlen Gábor, Széchenyi István, Wesselényi Miklós és természetesen Kossuth Lajos alakját igen sok szépirodalmi mű örökíti meg. Most, hogy megpróbálok számot vetni ezzel az irodalommal, kissé furcsálkodva tapasztalom, hogy a költőket kevésbé foglalkoztatta Kossuth, holott az imént emlegetett nagy történelmi személyiségek szinte valamennyien egy kisebb kötetre való versre ihlették a magyar költészetet. Ezért azután most én is inkább a prózairodalom (és drámairodalom) Kossuth-képét próbálom rekonstruálni, elsősorban arra figyelve, hogy ez az irodalom milyen tükröt tartott történelmünk e kiváló személyiségének.
Kossuth alakja kétségtelenül a nemzeti hagyományok romantikus vonulatához tartozik: személyiségét és államférfiúi tevékenységét legendák és mítoszok veszik körül. Jól mutatja alakjának "szakralizálását" a nép költészete, amely számtalan dalban, balladában tett tanúvallomást arról a ragaszkodásról, amelyet a magyarság tanúsított az 1848--1849-es forradalom és szabadságharc vezére iránt. Kossuth Lajos alakjának megjelnítése a népköltészetben mindazonáltal nem lehet ennek a kis dolgozatnak a feladata, különben is számos folklorista foglalkozott vele (így Zsilinszky Mihály 1868-ban, Benedek Elek 1882-ben, Katona Lajos 1894-ben, Hegedűs Géza és Ortutay Gyula pedig 1952-ben, az államférfi születésének másfélszázados évfordulója alkalmából).
Tehát maradjunk Kossuth alakjának szépirodalmi ábrázolásainál, annál, hogy kétszáz esztendeje született történelmi hősünk milyen nyomot hagyott maga után a magyar elbeszélő irodalomban. El lehet mondani, hogy Kossuth egyénisége már életében, mi több, a szabadságharc idején is megihlette elbeszélőinket. Az első említés, amely írótól származik, alighanem Kazinczy Ferenc tolla nyomán olvasható, aki Bártfay Lászlónak írott 1831. január 25-i levelében számolt be a fiatal zempléni ügyvéd egyik első politikai szerepléséről, midőn a sátoraljaújhelyi megyegyűlésen feltűnést keltő beszédben tiltakozott a bécsi kormány újoncállítási követelései ellen: "felkele Kossuth Lajos -- írja az idős mester --, s oly tűzzel, mintha kezében volna a zendítés szövétneke, két kezét két csipejére rakván, képzelhetetlen vakmerőséggel tart beszédét." A Kossuth Lajos alakjának irodalmi ábrázolásaiból 1952-ben (az államférfi születésének százötvenedik évfordulója alkalmából) szöveggyűjteményt (Kossuth. Írások Kossuth Lajosról) szerkesztő kiváló történész, Lukácsy Sándor szerint ebben a rövid mondatban volt olvasható első alkalommal Kossuth Lajosnak, a megyei közszereplőnek a neve.
A reformkori magyar írótársadalomban akkor vált ismertebbé Kossuth tevékenysége, midőn 1837. májusában letartóztatták a Törvényhatósági Tudósításokban közölt írásai miatt. Bártfay László Kölcsey Ferenchez írott 1837. május 7-i levelében írta le a letartóztatás kegyetlen történetét, Wesselényi Miklós ugyancsak Kölcseyhez írott május 8-i levelében sürgetett támogatást Kossuth családjának, maga Kölcsey pedig Szatmár megye közgyűlésén tiltakozott a fiatal ügyvéd és lapszerkesztő katonai erővel történt elfogatása ellen. Ettől kezdve Kossuth tevékenysége: megye-, illetve országgyűlési küzdelmei, illetve lapszerkesztői és újságírói munkája minduntalan hangot kapott az irodalmi életben, az irodalmi folyóiratokban, sőt idővel a szépirodalomban.
Kossuth alakjának első szépirodalmi ábrázolása alighanem Jósika Miklós Egy magyar család a forradalom alatt című, 1861-ben közre adott regényéhez fűződik. Ez a (mára szinte teljesen elfeledett) regény a Honvédelmi Bizottmány egy viharos ülésének leírása során örökíti meg a Bizottmány elnökének férfias határozottságát: a haza megmentésére létrehozott testület mind növekvő elkeseredéssel hallgatja a Felvidékről és Erdélyből érkezett baljós híreket az osztrák csapatok előnyomulásáról, s a már-már válságosra fordult helyzetet Kossuth elszántsága és forradalmi hite fordítja meg. "Kossuth Lajos semmit sem felejtett el, mindenre gondolt" -- zárja a drámai jelenetet Jósika.
Ezt követve Kossuth alakja megjelenik Jókai Mórnál, aki az 1868-ban közre adott Kossuth-albumban írta meg a Kossuth-nóta keletkezésének történetét, Pálffy Albertnél, aki 1894-ben kiadott A régi Magyarország utolsó évei című regényében idézte fel Kossuth alakját, Degré Alajosnál, aki 1883--1884-ben megjelent Visszaemlékezések című munkájában elevenítette meg az ifjú Kossuth Lajost, Eötvös Károlynál, aki Gróf Károlyi Gábor följegyzései című regényes korrajzában, illetve Emlékezések című memoárjában (mindkettő 1901-ben látott napvilágot) több alkalommal is bemutatja a Kormányzó-elnök küzdelmeit. Több munkájában, így Egy honvéd naplójából című emlékiratában Vajda János is igen elismerő képet festett Kossuth alakjáról, külön felhíva a figyelmet azokra a mindenkit meghódító szónoki képességekre, amelyeket a szabadságharc vezére mutatott.
A nemzet élő eszményülése című írásában, amely a Kossuth-albumban látott napvilágot, ugyancsak Vajda János így számol be a Honvédelmi Bizottmány elnökének egy gyűjtő hatású beszédéről, amelyet egy alföldi önkéntes alakulat előtt mondott: "a csapat elé állt Kossuth, s igen rövid beszédet, néhány lelkesítő szót intézett hozzájuk. Egyszerű szavak voltak ezek, igen különbözők ama fényes beszédektől, melyeket a nemzet értelmiségéhez szokott tartani, és melyek közül a legnagyszerűbbnek tanúja lehetni szerencsés valék. És mégis -- leírhatatlan volt e szavak hatása. Az egész csapat, mely előbb oly mozdulatlan, a lelketlen, holt tömegnek látszék, egyszerre mint valami életadó isteni szikra által fölgyújtva, mintegy harcolni látszék lelkében az elragadtatással, nem tudván, miként adjon annak kifejezést. Minden egyes szó galvanikus hatása látható jelekben nyilvánult. A keblek dagadtak, a karok emelkedtek, a kardok villogtak, a szemek sziikráztak, s alig fékezhető türelmetlenség szállta meg az egészet, vajha mindjár e pillanatban az ellenségre rohanhatra. (...) Aki csak azt fogja őróla írni, hogy a világ legnagyobb szónoka volt, azzal még nagyon keveset, majdnem semmit sem mondott. Igaz, hogy a képviselőházban mondott beszédei a szónoklat utól nem ért remekei, és ott még érthető lesz az utóvilág előtt a hatás, melyet azok előidéztek, de azt a néhány közönséges szót, melyeket például a csapatokhoz intézni szokott, olvasva, kérdeni fogja magától az olvasó, vajon miként kelthettek azok olyan rendkívüli hatást, hiszen elvégre azokban semmi rendkívüli, semmi csodálatos! És gondolkozván, kénytelen hinni, hogy itt nem egy puszta szónok, nem pusztán hazafi, és nem egy közönséges nagy ember, -- itt valami rendkívüli, csodás egyéniség varázsának elbűvölő hatalma működhetett! Kinek személyisége, puszta megjelenése a szó szoros értelmében igéző hatással bírt honfiaira."
A szabadságharc vezére nem egyszer mitikus hősként lép elénk a kortárs írók tolla nyomán. Kossuth munkásságának valódi elemző mérlegelése azonban azokban az írói alkotásokban, többnyire emlékiratokban tapasztalható, amelyek a nagy nemzeti küzdelem elbukása után: a bujdosásban, az emigrációban örökítik meg Kossuth Lajos alakját, így azokat az erőfeszítéseit, amelyeket a magyar függetlenség ügyének előre mozdításában Törökországban, Angliában, az Egyesült Államokban, végül az itáliai Turinban tett. ěgy mindenekelőtt Pulszky Ferenc, Teleki Sándor, László Károly, Figyelmessy Fülöp és Eötvös Károly emlékirataira és naplóira gondolok, ezek -- magának Kossuthnak az iratai mellett -- az emigráns Kormányzó-elnök életének és tevékenységének legfontosabb forrásai.
Érdemes közülük felidézni Pulszky Ferenc Emlékiratainak azt a fejezetét, amely az Amerikába történt megérkezés jelenetét idézi fel: "Staten Islandban egymást követték a látogatások, délben a szabadkőművesek egész ornátusban, minőt Európában csak ritkán lát az ember a páholyok ünnepélyeinél, minden szalagjaikkal és csillagaikkal elvonultak Kossuth előtt, este fáklyazene volt. Eljött Kingsland is, New York mayorje, ki megbeszélte Kossuth-tal, hogy amint a Castle Gardenbe kiszállunk, a nép ott lesz tömegesen, s vár egy beszédet; onnét a fogadóba hajtunk, hol addig, míg New Yorkban maradunk, a város vendégei leszünk, úgy, mint eddig is mindazon magyarok, kik már előbb a Mississippi hajón megjöttek, azok voltak, s a város által láttattak el."
A századvég elbeszélő irodalmában viszonylag ritkán találkozhatunk Kossuth alakjával, talán annak következtében is, hogy ennek a korszaknak az érdeklődését nem annyira az 1848--1849-es korszak (és következményei) foglalkoztatták, inkább korábbi történelmi korszakok, gondolok például Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza történelmi regényeire. Mikszáth különben a gyermek Kossuth alakját is felidézte egy anekdota keretében Különös házasság című regényének első fejezetében. Tolnai Lajos, a századvég mára szinte elfeledett elbeszélője pedig Báróné ténsasszony című regényében szólt arról a szinte vallásos várakozásról, amely az egyszerű nép körében élt a száműzetéséből egyszer majd visszatérő és ismét a magyar függetlenségi harcok élére álló Kossuth iránt.
Kossuth alakja természetesen jelen volt a huszadik század magyar irodalmában is. Elsősorban Móricz Zsigmondnál, aki több munkájában, így Rózsa Sándor-regényeiben és A bolond ember című művében. Móricz igen nagy elismeréssel ábrázolta Kossuth alakját, mindazonáltal, hogy így mondjam, "népi" nézőpontból ítélte meg az államférfi tevékenységét, és ezért meg kívánta fosztani alakját azoktól a mitikus vonásoktól, amelyekkel a 19. század regényirodalma, emlékirat-irodalma ruházta fel. Olyan történelmi hősként mutatta be, aki akkor volt képes igazán nagyszabású tetteket végrehajtani, ha szándéka teljes mértékben találkozott a népi tömegek vágyaival és igényeivel, ha ezeket a vágyakat valósította meg. Valójában egy másik mitologikus aurával ruházta fel, A boldog ember tanósága szerint, a szabadság bajnokának dicsfénye után a népi hős aurájával. "Egy igazi vezére vót a magyarnak -- jegyzi fel a >>boldog ember<< szavait --, Kossuth Lajos, senki több... Mer ez a Kossuth Lajos a Ferenc József nagybátyjánál, a Ferdinándnál vót a kancellárián. Ő vót a király alattvalója. Ott dógozott mindenféle levelekkel. De azér dógozott az ide Magyarországra is a többi nagyurakkal, hogy elálljon a németektül, hogy egy szép magyar haza legyen... Mikor látta, hogy mán több nagyurak vele vannak, akkor haza hozta a leveleket. De aztat a németek nem szerették, erről kezdődött a háború. Mer a Kossuth Lajos azt akarta, hogy egy szép Magyarország legyen, hogy itt mindenki tisztességes életet élhessen."
Móricz Zsigmond mellett mások, így Ady Endre és Juhász Gyula is megrajzolta a maga képét Kossuthról. Ady fiatal debreceni újságíróként a Debrecen című napilap 1899. június 17-i számában vonta kérdőre a cívis várost, hogy miért késlekedik a szabadsághős szobrának felállításával: "Debrecennek -- jelentette ki -- a Kossuth-szobor felállítása becsületbeli kötelessége!" Juhász Gyula pedig Holmi című kötetének aforizmái között tett vallomást arról az elkötelezettségéről, amelyet Kossuth Lajos öröksége és emléke iránt érzett. "Ez a hét betű -- mondotta Kossuth nevére gondolva -- a magyar égbolt göncölszekere, amely mindig mutatja az utat a szabadság győzelme felé. Széchenyi csak legnagyobb, Deák csak bölcs, de ő a mi édesapánk. (...) Kossuth nem tragikus alak. Mint ahogy a messiások nem tragikusok. Tragikus az a nép, amely nem ismeri meg, és nem követi a Messiásait. Jöjjön el a te országod! -- a magyar ember mindenkinél mélyebben érzi ezt a fohászt."
A későbbiekben is többször jelent meg Kossuth alakja a magyar irodalomban, így Móra Ferenc Dióbél királyfi című ifjúsági regényében vagy Darvas József Harangos kút című munkájában. Ennek ellenére talán meg lehet állapítani, hogy elbeszélő irodalmunk, miként színpadi irodalmunk is, nem sokat tudott kezdeni Kossuth alakjával, egyéniségével, talán annak következtében, hogy ezt az egyéniséget a magyar történelem legfelső piedesztálján helyezte el a nemzeti érzület és a közmegegyezés, és a szinte mitikus fénybe került történelmi figura nem lehetett alkalmas a modern irodalomban kötelező normaként jelentkező lélektani elemzés számára. Mint ahogy a magyar drámairodalom is többnyire megkerülte Kossuth alakját, legalábbis sokat mond az a tény, hogy Németh László igen kiváló lélektani drámákban mutatta be Széchenyi István és Görgei Arthur sorsát és személyiségét, ugyanakkor Kossuth hiányzik történelmi drámáink hősei közül.
Valójában ezt a mitizáló és legendát építő (szinte kötelező) hagyományt törte meg Cseres Tibor, midőn érdeklődése Kossith alakja felé fordult, és megírta Én, Kossuth Lajos című regényét, amely 1981-ben került az olvasó elé. Cseres belülről kívánta ábrázolni és ezáltal megérteni az államférfi cselekedeteit és politikai döntéseit. Olyan, különben Kossuth kora óta szüntelenül aktuális kérdésekre keresett hiteles választ, mint az ország függetlenségének ügye, nevezetesen az az örök magyar történelmi és politikai dilemma, miszerint egy kicsiny és szomszédai által szorongatott, a nagyhatalmi stratégiáknak kiszolgáltatott ország
miként is tudja függetlenségét helyreállítani és megvédeni, vagy az a kardinális és utóbb a történelmi Magyarország sorsát oly kedvezőtlenül eldöntő kérdés, hogy miként lehet egy többnemzetiségű államot az ébredő nacionalizmusok korában fenntartani. Cseres egyes szám első személyben írott regénye Kossuth belső világát, önmagával vívott küzdelmeit kívánja megvilágítani, azokat a gondolatokat és érzéseket próbálja rekonstruálni, amelyek megszabhatták az államférfi döntéseit, tetteit.
A magyar drámairodalom, és ez meglepő lehet, legalábbis igazán maradandó művekben alig szentelt figyelmet Kossuth alakjának. Mégis van egy történelmi drámánk, amely történeti hitelességgel, lélektani átéléssel és igaz költészettel mutatta be ezt az alakot: Illyés Gyula 1953-ban írott Fáklyaláng című drámájára gondolok, amely igen nagy sikert aratott annak idején a budapesti Katona József Színházban, majd több vidéki és Kárpát-medencei magyar színpadon is, például Marosvásárhelyen, ahol több mint száz előadása került a közönség elé (az 1956 januárjában tartott századik előadáson maga a drámaíró is megjelent). ILlyés különben versben és prózában egyaránt elkötelezetten foglalkozott az 1848--1849-es szabadságharc örökségével és Kossuth tevékenységével.
Kossuth-drámája a magyar történelem legendás alakját állítja színpadra és -- szemben a második felvonásban ugyancsak megidézett, hideg fejjel gondolkodó, racionalista Görgeivel -- a Kormányzó valóban romantikus színezetet kapott, a nép körében élő Kossuth-legendák mitikus tulajdonságait hordozza. Illyés valójában az 1953-ban (Sztálin halálával) kissé megrendült zsarnokság egy átmeneti pillanatában, midőn bizonyos remények támadtak a nemzeti élet újjáalakítása, megerősítése tekintetében, próbált hitet önteni korának magyarjaiba. Innen ered a történelmi dráma bizakodása, Kossuth alakjának felmagasztalása, minthogy ez az alak mindig is a nemzeti függetlenség és a szabadság jelképe volt. Helyesen mondja Béládi Miklós Illyés drámáiról írott nagy tanulmányában (A múltteremtő): "A magyar irodalom legszebb Kossuth-arcképe elevenül meg előttünk ebben a felvonásban. Kossuthnak Görgeyvel való vitájába beleszövődik az annyi reménytelenséget, kényszerű lemondást megért Illyés újra föléledő hite a forradalomban, ami ezúttal azt jelenti, hogy a nép végre hazára találhat, az országot magáénak érezheti."
A magyar irodalom Kossuth-ábrázolásait mindig is átszőtték a nemzeti történelemről és a kívánatos nemzeti stratégiáról: a múltról és a jövőről kialakított elképzelések és víziók. (Ahogy különben a Széchenyiről készült ábrázolásokat is.) Ezeknek a Kossuth-ábrázolásoknak végül is nemcsak egy történelmi hős: a Kormányzó-elnök alakja, sorsa volt a tárgya, hanem a nemzet történelme és sorsa is. Ezért is volt mindig nehéz feladat Kossuth Lajosról újszerű képet festeni. Talán most, születésének kétszázadik évfordulóján bele kell törődnünk abba, hogy Kossuth alakja elsősorban nem a maga egyéni, emberi, lelki mivoltában jelenik meg a magyar irodalomban, hanem mint a nemzeti élet és történelem: a mindig is időszerű szabadságvágy, a mindig is újra megerősítendő nemzeti identitás örökérvényű szimbóluma. Történelmünk legnagyobb hőseinek a sorsa ez. Kossuth neve ma is olyan hívószó, amely nemzeti önazonosságunkat, önérzetünket, magát a nemzet lelkét szólítja meg.