Egy év múlt el december ötödike óta, amely napot akár június negyedikének, vagy amerikai látószögből nézve szeptember tizenegyedikének nevezhetnénk. Emlékezetünkben, ha majd elhalványul a nyoma, akkor sem örömünnepként fogjuk számon tartani, még ha meg is találtuk ellenszerét vagy hasznot húztunk a tanulságaiból.
Az állampolgárságról tartott népszavazást – egy év, majd több év múltán is –
azonban tárgyszerűen és tényszerűen kell felfognunk, hogy ne keltsen bennünk
újabb és újabb érzelmi hullámokat. Tekintsünk rá úgy, mint a legdrágább
közvélemény kutatásra, amely bebizonyította a nemzet jelentős részének és
Magyarország kormányának átmeneti alkalmatlanságát a nemzeti létre.
Lehet, hogy ez így túlságosan sommás véleménynek hangzik, de van számos helyzet
az emberi életben, amelyben nincs más megoldás, mint az előre menekülés. A
népszavazás kiírása is ilyen helyzetet teremtett. (...)
Több mulasztás előzte meg a végzetszerűen kialakult helyzetet. A legnagyobbat
azok követték el, akik abban ludasak, hogy a Magyarok Világszövetségének
elnökévé 2000-ben egy olyan embert választottak meg, aki erre a tisztségre
alkalmatlan volt, sőt – amíg ott van – nemzetbiztonsági veszélyt jelent. Ha
megnevezném azt a köztiszteletnek örvendő két-három főbűnöst, akiken múlott ez a
választás, illetve akik ebbe a helyzetbe vezérelték az összmagyarság
szervezetét, nagy felháborodás törne ki a nemzetnek elkötelezett körökben. A
másik nagy mulasztást a magyarországi országgyűlés követte el, amikor – legalább
az utolsó pillanatban, a népszavazási kezdeményezés indításakor észbe kapva –
nem kezdeményezte az állampolgársági törvénynek egy olyan módosítását, ami oka
fogyottá tette volna a népszavazás megtartását. A harmadik nagy mulasztás a
magyarországi alkotmánybíróságé, azáltal, hogy alkotmányosnak találta a
népszavazásra bocsátandó kérdést – noha Magyarország alkotmánya sem engedélyezi,
hogy az állampolgári jogokat nemzeti alapon ítéljék meg. A negyedik nagy
mulasztást a politikusok követték el, mert nem tették nyilvánvalóvá, hogy olyan
kérdésben, amelyben korábban nem a népakarat döntött, hanem a hatalmi politika,
utólagosan sem a népakarat által kell kiköszörülni a sérelmet, hanem a politika
által közvetlenül befolyásolt parlamenttel. Ezeket a hibákat azonban egy
súlyosan erkölcstelen magatartás tetézte: a Gyurcsány-kormány ocsmány kampánya,
ami nem a népszavazás elutasítására buzdított, szakmai okokra való
hivatkozással, hanem az ellenszavazásra, ami a Trianonban érvényesülő, minket
sújtó hatalmi politika első, népakarattal való elfogadását jelentette volna.
Magyarország kormánya tehát úgy viselkedett, mintha egy ellenséges hatalom
bérence lenne – mondjuk annak, amelynek bérence az, aki kitalálta a népszavazást
és belerángatott sok hiszékeny és jóravaló embert.
Emlékszem, mikor 2004. március huszadika tájékán Pécsett rám támadt három
alacsony termetű asszony és számon kérőn tartották elém a népszavazási
kezdeményezést aláírásomra várva, láttam, hogy nem tudják mit cselekszenek.
Igyekeztem kitérni előlük, de miután nem sikerült, türelmesen kezdtem nekik
magyarázni, hogy ez az ügy nem alkothatja népszavazás tárgyát, és nem írtam alá
a kezdeményezést. Egy nappal később a Világszövetség Erdélyi Tanácsának a
honlapján emiatt néhány övön aluli ütést mértek rám, csaknem lenemzetárulóztak.
Amikor 2004. december 3-án este a végéhez ért a több mint egy órányi kínos
szóváltás a TV és a rádió nyilvánossága előtt Gyurcsány és a három határon túli
magyar között, azzal a benyomással távoztunk a műteremből, hogy a miniszterelnök
nem megy el szavazni. Két nap múlva pedig díszkísérettel bedobta az urnába a
nemet.
Szellemi síkon egyetértek azokkal, akik azért nem mentek el szavazni, mert átlátták a kezdeményezésben rejlő csapdát, és nem akartak semmilyen idegen akaratnak a játékszerévé válni – ezek tudatosan cselekvő emberek. Akik a kórházak magánosítása ellen szavaztak, de az állampolgársági kérdésre nem adtak le szavazatot, azok valószínűleg ilyenek Azt azonban nem tudhatom, hogy valójában emiatt volt-e a nagy távolmaradás a népszavazástól, vagy a közöny miatt. Ha ez utóbbi volt az oka, akkor vészhelyzet van, mert ez a jövőnket, a közös jövőnket veszélyezteti. A „nem”-mel szavazókkal van gondom, mert róluk nem lehet tudni, hogy ennyire megátalkodottan ellenségei-e a nemzetnek vagy elbutult pártkatonák. Egy felvilágosult ember, akár melyik oldalon is álljon, „nem”-mel nem szavazhatott.
Néhány hónappal a népszavazás után találkoztam egy általam annak ellenére nagyra becsült emberrel, hogy elkötelezett híve az MSZP-nek. Beszélgetésünk során nem tudtuk elkerülni a népszavazás kérdését. Ez az ember kertelés nélkül bevallotta, hogy nemmel szavazott. Becsületére váljék, hogy emiatt nem szégyellte magát előttem, de megdöbbentett az indoka: a „nem”-mel való szavazással utasította el a népszavazás kezdeményezőinek szándékát.
Ezzel a helyzettel kapcsolatos az előremenekülés kényszere. Ha nincs más megoldás, a legkisebb kárt okozó módszert kell választani. Ha helytelen is volt a népszavazás kezdeményezése, de ha kiírták, akkor arra kellett törekedni, hogy eredményes legyen. Az eredménytelenség ebben az esetben a nemzet egy részének az eltaszítását jelentette.
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 30 – december 14-i (48-50.) szám