Tisztelt Szerkesztőség, csodával tölt el, hogy foglalkoznak a beneši éra embertelenségeivel, mert a szlovákiai magyar politikai képviselet ezt mellőzi, elhárította, és nem sorolta be ennek a kényes témának a rendezését céljaik közé. Nincs rá politika akarat – hangoztatják. Gyakran tabuként kezelik a témát már csak azért is, mert ez a végrehajtók szégyene is, tehát egy nemzetközi bűn. Pedig hasonló kaliberű bűn, mint amiért a volt Jugoszlávia háborús bűnösei felelnek most Hágában!
Lassan 70 éves fejjel emlékezem vissza a II. világháború végére és csehországi deportálásunk körülményeire. Minket egy szudéta-német kitelepített faluba vittek, Stvolinky-nek hívják. Ez egy régi uradalmi birtok lehetett, mert a központjában erődszerű építmény állt vizesárokkal körülvéve. Ebben az erődben lakott az a család, akikhez besoroltak bennünket, és ide voltak bezárva azok a német rabok is, akiket fegyveres őrök felügyelete mellett dolgoztattak. Időközönként egy egyházi személy – Parádés kocsin hordozták őt. – is járt oda ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. 10 éves fejjel többek között őt is okoltam a szenvedésünkért.
Először az erőd egyetlen szobájában szállásoltak el három családot, később azonban mink – mivel kisgyermekünk volt – egy külön szobát kaptunk. Apám a birtokon dolgozott, fizetést is kapott, ebből élt négytagú családunk.
1980-ban szolgálati úton jártam a környéken, és meglátogattam a régi helyszínt. A csehek a földdel egyenlővé tették már az épületeket, csak a már említett erőd állt akkor is. Eltűntek a németek „egymáshoz ragasztott” házai szinte mind. Emlékszem pedig, hogy akkor mennyit kukucskáltam beléjük a ház résein, ablakain. Volta hol a tányérok még szépen szét voltak rakva az asztalon, a háziak ebédre készültek, de még azt sem engedte nekik befejezni a karhatalom.
De legalább azt a családot sikerült megtalálnom, akik a segítségünkre voltak
hazaszökésünkkor.
Átélt gyermekkori szörnyűségeimet a következő pontokban foglalhatom össze:
Sajnos, úgy néz ki, ma sem várhatunk a Beneš-dekrétumának semmissé
nyilvánítására. Miért? A mai politikusoknak ez nem fájt, és semmi előnyt sem
tudnának belőle szerezni, akkor minek?! Csak a saját zsebük érdekli.
Természetesen, itt is ki kell mondani, hogy „tisztelet a kivételnek”, mert akadt
már olyan is, aki kimondta: „szégyen egy ilyen kormány tagjának lenni.”.
Az asszimiláció pedig engemet is utolért. Nekem még sikerült magyar feleséget
szereznem, de a fiam már szlovák lányt vett feleségül. Bizony rosszul esik, hogy
az unokáimmal szlovákul kell beszélnem.
Sajnos, vannak kételyeim az iránt, hogy igazságot szolgáltat majd a politika a
szomorú múltnak, mégis köszönöm, hogy foglalkoznak e üggyel, és sikereket
kívánok hozzá.
Tóth Ernő (Léva) leveléből
* * *
A megjelenése óta olvasója vagyok a lapnak, és mindig örömmel tanulmányozom, figyelem a benne közölt írásokat, történeteket a szlovákiai magyarság életéről, múltjáról, jelenéről. Hasznos elgondolás az az igyekezetük is, miszerint teret adnak azoknak, akik tanúi voltak a jogfosztottság éveinek. Számos megrázó életsorsot, emberi tragédiát ismerhet meg így az olvasó.
Családunkból a nagyszüleimet és az édesanyámat érintik az üldöztetések keservei. Őket 1947. január 24-én deportálták a csehországi Děkov-Nová Ves faluba. Előző nap a katonaság körbevette a falut, majd teherautókkal a galántai vasútállomásra vitték az érintetteket. Közel egy hétig „utaztak” a fűtetlen marhavagonokban, és amikor megérkeztek, alig hittek a szemüknek: a cseh gazdák egymást túllicitálva válogattak a beérkező családok között! Ahol kisgyermek volt, vagy beteg, netán idős ember, az senkinek sem kellett! A nagyszülei két gyermekkel – édesanyám akkor 19, testvére pedig 21 éves volt – Josef Vohralík gazdához kerültek, ahol több mint két évig robotoltak. Innen 1949 áprilisában jutottak haza, de az ősi családi fészekben már szlovákok laktak. A saját házukat csak hosszú huzavona és utánjárás után kapták vissza. Ezeket az időket nem lehet elfelejteni!
Oros László (Felsőszeli)
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 30 – december 14-i (48-50.) szám