Sajnos az egykori Gömör megye területe ma az ország egyik legszegényebb, gazdaságilag elhanyagolt vidéke, ahol nem könnyű az élet. Ennek ellenére szellemi és kulturális értékekben gazdag, s azok az értelmiségiek, akik hűek maradtak szülőföldjükhöz, hősies küzdelmet folytatnak a régió szellemi felemelkedéséért. Dr. B. Kovács István régész-etnográfus, a Gömörország főszerkesztője és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményének vezetője egyike Gömör szellemi mindeneseinek. Évekkel ezelőtt a kezdeményezésére indult el a Gömör-Kishonti Téka könyvsorozat, amelynek folyamatosan gyarapodó darabjai bizonyítják, hogy a leírt szavak is fegyverként forgathatók a feledés ellen és a magyarságtudat megőrzése érdekében. B. Kovács Istvánt a Gömöri-Kishonti Téka megjelenés előtt álló köteteiről kérdeztük.
– Négy könyvet tervezünk még az idén megjelentetni. Elsőként a Gömörország
című művelődéstörténeti monográfiát említeném, amely magyarul több kiadást ért
már meg, de mindig azt mondtam, hogy kicsit olyan ez, mint egy félszárnyú madár,
ha csak magyarul olvasható, tudniillik az egész régiót szeretnénk benne
láttatni. Most nyílik arra lehetőség, hogy szlovákul is megjelenjen, a szlovák
olvasó is szembesülhessen bizonyos tényekkel és általa véleményt alkothasson
közös múltunkról. Talán mód nyílik így az eszmecserére, a véleménycserére, a
gondolatok ütköztetésére is. Szeretnénk hinni, hogy ez is hozzájárul azokhoz a
célokhoz, amelyeket a közelmúltban a Gömörország-Gemersko-Gömörland nevű polgári
társulás megalakításával, úgymond az „országalapítással” magunk elé kitűztünk.
Megítélésem szerint a további könyvek is érdekesek. A Gömör-Kishonti Téka c.
regionális sorozat részeként három munka jelenne meg. Ebből az egyik Rábely
Miklósnak Egy rimaszombati gyükernek az emlékezései c. emlékirata. A Rábely
család egyike volt a legjelesebb és legismertebb rimaszombati polgárcsaládoknak.
Az ősök még a 19. század utolsó harmadában Budapestről telepedtek át
Rimaszombatba. Nyomdászfamília volt, s ez a Rábely Miklós, akiről most szó van –
miután őt 1945 után kényszerből kitelepítették Magyarországra, s vagyonától
megfosztották –, miskolci magányában megírta az emlékiratait, s ez páratlan
tablóját adja a rimaszombati kispolgári életnek, egy kisváros polgári
társadalmának, nagyjából a 19. század utolsó harmadától 1945-ig terjedően.
– Ez a kézirat eddig nyomtatásban még nem jelent meg?
– Nem látott napvilágot, mert ő ezt 1965-ben fejezte be. Matuzsálemi kort élt
meg, hiszen már elmúlt hetvenéves, amikor kitelepítették. El kell mondanom, hogy
az ő keresztfia volt Szombathy Viktor, akinek a hagyatékában maradt meg ez a
kézirat és így került özvegye közvetítésével hozzánk. Tehát ez egy eleddig
ismeretlen kézirat. Még egyszer mondom, szerintem szlovákiai magyar
vonatkozásban páratlan munka, mert egy kisváros életét ilyen plaszticitással,
ilyen érzékenységgel és őszinteséggel, megítélésem szerint, nagyon kevés
embernek sikerült megírnia, illetve kevés ilyen munka látott eddig napvilágot. A
négyből a „maradék” kettő – és itt rögtön elnézést kell kérnem a szerzőtől a
„maradék” kifejezésért, mert egyáltalán nem a „futottak még” kategóriáról van
szó –, Czente Zoltánnak két munkája. Czente Zoltán Budapesten élő építészmérnök,
akinek a családját szintúgy áttelepítették Magyarországra és ő, jóllehet
Budapesten él, de lélekben mindig gömöri maradt. Évtizedek munkájával
dokumentálta az egykori gömöri életet, annak megannyi maradandó és múlékony
emlékét. Többezer diapozitív, ki tudja hány órányi magnófelvétel és hatalmas
mennyiségű tárgyi gyűjtemény tanúsítja ebbéli törekvésének a sikerét. Számtalan
előadást tartott és most nyílt arra lehetőség, hogy ebből a gazdag anyagból
ízelítőt adjunk. Gömöri Atlantisz címmel egy négy kötetre tervezett
könyvsorozatot szeretnénk kiadni, s ennek két kötete jelenik meg az idén,
mégpedig a portrékat és a református fejfákat bemutató kötet. Terveink szerint
jövőre jelenne meg az egykori otthonokat bemutató válogatás és tárgyi
gyűjteményéből ízelítő. Miután ez a két kötet is megjelent, ami ezekből
kimaradt, azt egy olyan kötetbe szeretnénk rendezni, amely az ő szubjektív
Gömörét mutatná be egy szintúgy reprezentatív kiállítású könyvben. Valóban
Atlantiszról van szó, amely egy elsüllyedt világot mutat be. Ez a világ ma már
nincs, de bízom benne, hogy az olvasók, akik majd kézbe veszik a könyveket,
osztják a véleményemet, hogy ez a munka szép és esztétikai élményt nyújtó,
miközben szembesít bennünket az elsüllyedt múlttal és egyszerre nyújt
lehetőséget az örökséggel való azonosulásra.
– Annak idején, amikor Koncsol László belefogott a Csallóközi Kiskönyvtár
sorozatba, maximum 30 kötettel számolt. Most már több mint száz kötetről beszél,
legalábbis a tervek arról szólnak. Gondolom, hogy a Gömör-Kishonti Téka is jóval
tovább tud majd lépni, mint ahogy eredetileg elindult. Ez bizonyára kellemesen
tölt el benneteket.
– Valóban így van. Tény az, hogy amikor még a Csallóközi Kiskönyvtár el sem
indult, mi már gondolkodtunk egy regionális könyvsorozaton, hiszen az azóta
szintén kimúlt Csehszlovákiai Magyar Népismereti Könyvtár c. sorozat első
köteteként megjelent a Vály-völgyi művelődéstörténeti monográfia, s ez egy ilyen
elképzelt sorozat első kötete kívánt lenni. Szerencsére megjelent és aztán
elindult a Csallóközi Kiskönyvtár, amelyről én csak a legnagyobb megbecsülés
hangján tudok szólni. Valóban példaértékű, amit Koncsol László, támogatói és nem
utolsósorban a Kalligram Kiadó e téren tett és tesz. A Gömör-Kishonti Téka
alapjában véve ugyanezt követi. Már megjelent, ám gyakorlatilag hozzáférhetetlen
munkák, de új dolgok is napvilágot látnak itt. Amelyekről az imént beszéltem,
szintén új munkák, és megemlíteném itt azt is, hogy a Gömörország című
folyóiratunk legutóbbi számában adtunk ízelítőt a századforduló rimaszombati
építészetéből. Szesztai Domokos vállalkozott arra, hogy ezt a munkát a
közeljövőben egy kismonográfiává fejleszti, amit szintén ebben a sorozatban
kívánunk megjelentetni. Ugyanígy elvi megegyezés és döntés született arról, hogy
a Tornallyai Zoltánról szóló kismonográfiát is megjelentetjük. De nem fogok
minden munkát fölsorolni, valóban rengeteg vár kiadásra. Bizony lehet, hogy száz
is, nem tudom. Sok.
– A Gömörország című folyóirat utolsó számában olvastam egy hosszabb
tanulmányodat a rimaszombati Tóth családról, amelynek tagjai között sok
képzőművész akadt. Ez a terjedelmes tanulmány és a sok illusztráció azt
sejtteti, hogy ebből is lehet idővel egy kötet.
– Hogyne, hiszen amikor én előbb a századforduló s a huszadik század elejének a
rimaszombati építészetéről szóltam, akkor nevet nem említettem, de említhetek
most. Tóth Bélának hívják az illetőt. Tóth József, az édesapa volt a
dinasztiaalapító, aki Sárospatakról Rimaszombatba került, tanárember volt,
képzőművész és az ő fia, Béla lett városi főépítész. Ha ma végigsétál valaki
Rimaszombatban és megnézi a századfordulós emlékeket, akkor tudnia kell, hogy
ezeknek a zöme közvetlenül vagy közvetve Tóth Béla kezemunkáját, eszét,
tehetségét dicséri. Tóth Bélának kiemelt szerep jutott, mégis paradox és kicsit
szomorú, tanulságos az életünkben, hogy miközben nemzeti nagyjainkat számon
tartjuk, és egy-egy településben, városban, faluban emléket állítunk nekik,
közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról, akik lemondtak talán a
lehetséges országos hírnévről és inkább egy-egy kisebb közösségnek, kisvárosnak
a szolgálatát vállalták. Tóth Béla ilyen ember volt. Gondoljuk meg, hogy ha ma
Rimaszombatban megkérdeznénk, mit tudnának mondani például Kovács László egykori
pogármesterről, száz emberből kilencvenkilenc semmit, egy talán valamit, de az
sem eleget. Tóth Béláról ugyenezt lehetne elmondani, miközben ez a két ember
volt a modernizáció úttörője Rimaszombatban. Ha meggondoljuk azt, hogy az ő
nevükkel kell összekapcsolnunk a város közművesítését, nekik köszönhető a város
csatornázása, ők voltak a vízellátásnak, a víz bevezetésének az úttörői, nekik
köszönhető az iparosítás, az első ipari üzemek, a konzervgyár, az acélgyár és
egyebek, akkor már talán ebből is kitetszik, hogy a városnak a kapitalizálódása,
a modern polgári társadalom megteremtése – ma úgy mondanánk, hogy az
infrastrukturális fejlesztés –, mindez alapvetően ennek a két embernek az
érdeme. Emellett Tóth Béla még mint építész, mint művészember is jelen volt.
Lacza Tihamér
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 30 – december 14-i (48-50.) szám