(részlet)
1944 vége felé a keleti front már elérte a mi vidékünket is. November elején a
front Bajától a Dunára támaszkodva a Duna-Tisza közén keresztül a Körös
torkolatáig húzódott, és a Tisza mentén haladt tovább Csapig. A Duna-Tisza közén
a 46. szovjet hadsereg megindította támadását a 6. német és a 3. magyar hadsereg
ellen. Hamarosan elesett Kecskemét, és a szovjet előőrsök Budapest felé
közeledtek. Az egész front mozgásba lendült, a Tisza vonalán támadó szovjet erők
áttörték a német vonalakat, elesett Szolnok, Cegléd, Abony, a szovjet csapatok
bevonultak a Bükk és a Mátra vidékeire. A Duna-Tisza köze a szovjet erők
birtokába került, s a német-magyar védővonal, a Hatvan-Miskolc-Sátoraljaújhely
vonal irányába szorult vissza. A támadó két szovjet front – a 2. Ukrán Front
Malinovszkij marsall vezetésével északról, a 3. Ukrán Front Tolbuhin marsall
vezetésével délről – Budapest bekerítésére indult. A Budapest körüli gyűrű
december közepe táján kezdett bezárulni. December 9-én a szovjet csapatok
áttörték a német állásokat, és elfoglalták Vácot. Az előretörő szovjet
csapatokat csak az Ipoly vonalánál sikerült megállítani. Délről Budapest
bekerítésére a Balaton és a Duna közötti állásokból indult a nagy támadás, és
karácsony előestéjén az orosz csapatok Buda déli elővárosaihoz értek. Budakeszi
elfoglalása után ugyan Esztergom és Szentendre felé két út nyitva állt, de
másnapra Esztergom elesett, és Zsámbéknál bezárult Budapest körül a szovjet
hadsereg gyűrűje, s megkezdődött a város 51 napig tartó ostroma.
Én azokban a hetekben otthon tartózkodtam anyámmal a vasúti házunkban. A vonatközlekedés még úgy-ahogy Párkányig érintetlen volt, Budapestről viszont már december hatodika óta nem jött semmilyen vonat sem. Karácsony előtt magyar alakulatok vonultak vonaton és teherautókon Párkány felé. A katonáknak szép fehér prémes bekecsük, meleg sapkájuk volt. Mondotta is apám, hogy ezek valamilyen elit csapatok lehetnek, akik majd megállítják az oroszokat. Másnap megtudtuk, hogy a részben ejtőernyősökből kialakított Szent László hadosztály érkezett ide, és az Ipoly-Garam között épít ki védelmi állásokat abból a célból, hogy Budapest felmentésére majd innen induljon ki egy nagy támadás.
Ádám-Éva napjának reggelén olyan hatalmas robbanást hallottunk Párkány felől, hogy azt hittük, kitörnek az ablakok. Akkor robbantották fel a szép Duna-hidat, amelyen annyiszor bicikliztem át Esztergomba. Apám vigasztalt, hogy ezen ne bánkódjak annyira, majd csak vége lesz a háborúnak, és akkor a hidat néhány hónapon belül újjáépítik.
Különben is rossz emlékeink voltak a híddal kapcsolatosan.
Még az első köztársaság idején apai nagyanyám egyszer átment Esztergomba a
hídon, mert valamilyen hagyatéki ügyben találkozott ott távoli rokonainkkal.
Délután visszajövet a híd közepén a kis táskájából kivette a zsebkendőjét, ám
azzal együtt kirántotta az útlevelét is, melyet a szél nyomban a Dunába fújt. A
csehszlovák határőrök nem akarták útlevél nélkül az országba beengedni.
Nagyanyám megpróbált visszamenni Esztergomba, ám ott meg a magyar határőrök nem
voltak hajlandók vele foglalkozni. Végül este hazaengedték a cseh fináncok
azzal, hogy öt korona pénzbüntetést kellett tíz napon belül fizetnie. De azért
apám is nagyon sajnálta a hidat, anyám pedig meg is siratta.
Karácsony napján apám otthon volt anyámmal, én pedig bementem a faluba,
Köbölkútra megnézni a házunkat, nem érte-e károsodás. Ezt a házat apám örökölte
szüleitől. Szoba-konyhás, szerény épület voIt egy zsákutcában. Különálló nyári
konyha, kamra tartozott hozzá, alatta betonpince volt, amit még apám épített. Az
utcán, amit Sürkőnek hívtunk, egy mély kút volt előttünk, amelyben kiváló ivóvíz
volt. (...)
Útban hazafelé megnéztem keresztszüleimet is. Keresztapám, Mitlik Adolf,
családjával közvetlenül a templom mellett lakott. Nyugdíjas vasutas volt, aki
egy kevés földön gazdálkodott, teheneket tartottak. Emellett még a harangozói
teendőket is ellátta. Igen elkeseredett hangulatban volt, mert ősszel elvitték a
templomból a nagyharangot, és most már csak a 200 kilós ún. Herceg harang és a
kis lélekharang maradt meg. Ahányszor felmegy a toronyba, mindig sírva jön
vissza. Azt is fájlalta, ahogyan a katonák a haranggal bántak. Amikor az első
világháborúban elvittek innen két harangot, azokat szépen leeresztették,
virágokkal díszítették, és a falu több utcáján át vitték ki ökrös szekérrel a
vasútállomásra, hogy mindenki elbúcsúzhasson tőlük. Most pedig egyszerűen
kidobták a harangot a templomtorony ablakából, hogy minél jobban összetörjön,
hogy ne kelljen vele cipekedni. El is törött három felé, amint a kőlapra
leesett.
Amint ballagtam hazafelé, háromszor is fedezéket kellett keresnem, mert tízesével-húszasával jöttek kelet felől az orosz repülők, legtöbbjük a falu felé tartott, s szórták bombáikat, géppuskázták a házakat. Úgy láttam, hogy a templom tetejét is találat érhette, mert fekete füst szállt fel belőle.
Anyámék otthon már nagyon aggódtak értem. Lenn ültek a pincében a házunk alatt. A fél épület alá erős, boltíves pincét építettek valamikor. Szüleim minden értékesebb holmit levittek a pincébe. A bútort természetesen nem, de sok élelmet, ruhát, ágyneműt készítettek ide, számolva azzal, hogy esetleg több napig is itt kell majd tartózkodnunk.
Az oroszok rossz híre már régebben eljutott hozzánk is. Tudtuk, hogy ami jó és mozdítható, azt elviszik, tönkreteszik. Így amit csak lehetett, apám deszkaládákba rejtette, és a ház körül kisebb-nagyobb távolságra elásta mélyen a földbe. Volt ezekben búza, kukorica, sonka, bor, ruhák, könyvek és sok minden más. Nem is találtak meg egyet sem az oroszok, de kettőt kivágott a földből a robbanás, s csak a gödör maradt utána.
Mivel abban az évben sok széna termett, így két nagy szénakazlunk volt. Még a nyár végén meg akarta venni tőlünk egy esztergomi fuvaros, de mivel keveset kínált érte, apám nem adta oda neki. Most meg attól féltünk, hogy ha meggyullad, tüze átterjed a házunkra is.
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 9 – november 23-i (45-47.) szám