Beszélgetés Kulcsár Ferenccel Bálám szamara c. verseskönyvéről

Élete a mesében

Volt olyan időszaka Kulcsár Ferencnek, amikor viszonylag kevés verset írt. Az utóbbi időben azonban mintha megtáltosodott volna, hiszen egymás után jelennek meg könyvei. Nemrégen látott napvilágot például a Bálám szamara c. verseskönyve a Lilium Aurum gondozásában, de már várható egy következő gyermekkönyve és most fejezte be rövid verseket tartalmazó kötetének az írását is. De vissza a fentebb említett könyvhöz: rögtön e fésületlen beszélgetés elejére kívánkozik a kérdés, miért éppen ezt a címet adta könyvének a szerző?

– Volt ennek a kötetnek egy munkacíme is: R.C. esete a világgal. Az R.C. a kötetben az én nevem rövidítése, tehát a cím egyfajta parafrázisa lehetett volna az ismert Mikszáth regény címének (A Noszty fiú esete Tóth Marival), s így mindjárt a humor meg az irónia sejttetése is benne lett volna, de aztán mégis a Bálám szamara cím mellett döntöttem, mert kerestem egy általánosan érvényes jelképet. A Bálám szamara ilyen értelemben nagyon sokoldalú jelkép, egyrészt én magam vagyok Bálám szamara, aki vagy ötvenöt évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, mint egy szegény, szerencsétlan szamár és végig kell küzdenie az egész életét. Azért található a kötet borítóján Jakoby Gyulának a különleges szamara, mert ez is az életen való lelki és testi keresztülvergődést vetíti elénk. Másrészt Bálám szamara a Bibliából ismert, Bálám, a próféta elindul Izrael ellen s amikor felül a szamarára, ő képviseli a világot, a hatalmat, vagyis a sötétséget és megy prédikálni az isten népe ellen, vagyis a világosság ellen. Amikor egy szurdokba ér Bálám a szamarával, megjelenik neki az Úr angyala, hogy megállítsa őt, mert nem szabad a világosság ellen prédikálni. Bálám nem veszi észre az Úr angyalát, csak a szamara veszi észre, mert Bálám szamara nemcsak a láthatót látja, hanem a láthatatlant is. Szolgálja ugyan Bálámot, de mindenekelőtt Istent szolgálja, mert úgy tudja, meg úgy érzi, hogy ez a helyes sorrend. Előbb az Istent kell szolgálni, aztán a világot.

– Az imént azt mondtad, hogy a szamár látja a láthatót, de a láthatatlant is. A költő is ilyen teremtménye a világnak. Ezekben a versekben is egyrészt nagyon konkrét dolgokról van szó, R.C. vagyis Kulcsár Ferenc életéből epizódok villannak fel, miközben a versekben fellelhetők álmok, vágyak, a lelkivilág eseményei, a lelkiség kibontakozása, tehát a versekben benne foglaltatik a láthatatlan meg a látható is.

– Eddig vagy nyolc verseskötetem jelent meg és a verseimre mindig is jellemző volt a spirituálisnak a keresése. Nem a mennyországnak, mert ezt így nem mondanám, hanem annak a valaminek, ami az ember lelkébe el van ültetve és általa érzékeli a költő ezeket a dolgokat. Én mindezt máig sokféle módon próbáltam kifejezni, de most, ebben az utolsó kötetemben szerettem volna megteremteni eddigi költészetem szintézisét. Ezért vállaltam e nagy kompozíciókat és formákat, hogy az összes versem, meg nyolc kötetem valahogy bennük megjelenjen. A Bálám szamara c. kötetben láthatatlanul, jelöletlenül ott vannak a korábbi verseimből való idézetek, gondolatok az első kötettől, a Napkitörésektől kezdve egészen az utolsó kötetig. Úgy gondoltam ugyanis, hogy ma, ötvenöt évesen már meg tudom valósítani ezt az összegzést. Ide kívánkozik néhány sor éppen a Bálám szamara című versből: „Azzal elengedé az Úr angyala Bálámot és megnyílt szemű szamarát: vándoroljanak sivatagokon át, a történelem homokdünéi közt, hirdetve a szolgák diadalát, az örök Isten örök akaratát.” Vagyis hogy nem Bálám az, aki a verset lejegyzi, hanem a szolga, Bálám szamara, aki ugyan szolgálja Bálámot, de szolgálja – mondhatnánk azt is – az egész civilizációt.

– Ezekben a versekben kibontakozik egyfajta istenhit is, de nem az, amelyet kimondottan azok az olvasók szoktak meg, akik egyházi írók műveit olvassák: verseket, prózát. Ez egy egész más irodalom, más költészet, inkább a hitvilágnak vagy a hitéletnek, a hitnek a spirituális jellege dominál. Valóban így van ez, vagy csak én érzem így?
– Vannak kimondottan vallásos irodalmat művelő szerzők, de olyanok is szép számmal, akik a kettő között állnak, például Pilinszky Jánost említhetném hirtelen. Ő vallásos, katolikus ember. Én reformátusként sem próbáltam vallásos költészetet művelni. Nekem, meg talán minden költőnek az a törekvése, hogy – szimbólummal élve – megpróbáljon eljutni valahogy az élet pereméről az élet szívébe, vagyis a szeretetlenségből a szeretetbe, a hűtlenségből a hűségbe. Ez mind ugyanazt jelenti, tehát azt, hogy ebben az ezerszínű valóságban és igazságban, amiben élünk, hazataláljunk, mint a tékozló fiú. Meg kell találnunk az igazságosságot meg a békét.
 

– Gondolom a szerző a verseket nem véletlenül sorakoztatta a kötetbe úgy, hogy a bennük rejlő életrajzi idősorrendet betartsa. Mert Kulcsár Ferenc elindul valahonnan az eszméléstől és eljut, mondhatnám azt is, hogy az elmúlásig szinte, de ez a kötet végén csak „lebeg”, hisz elmúlás is, nem is, mert a hívő ember számára az elmúlás mást jelent, mint az ateistának. A kör a kötet végén bezárul, de valami mégis folytatódik. „R.C., a matuzsálem már kilencszázhatvankilenc éve az édenben lakott, nem értesítették a feledékeny internetes ördögök, az e-mailes hanyag angyalok, hogy ő már régen halott...” R.C. tovább él a halhatatlanságban, pedig már régen halott.
– Ott kezdődik a kötet, hogy megszülettem 1949-ben. Rögtön az első sora megintcsak egy szimbólum, ugyanis a könyvnek olyan a kompozíciója, hogy az elején van egy Első mese című vers, a végén pedig a másik, az Utolsó mese. Szimbolikus, hogy mesének nevezem az életet, az életemet, de sok meseszerű elem, fantasztikum van benne, amit az ember lelkileg, az álmaiban és a valóságban is átél. Azért ilyen merész az első hangütés is: „R.C a Golgotán született, legelésző juhok s alvó kövek között. Mérleg hava volt, a tépelődés serpenyőjén isten és az ördög billegett;”Azért tartottam fontosnak az ilyen kezdő hangot, hogy az a keresztény valláskörbe, kultúrkörbe utalja az egész kötetet, költészetet. A könyv versei önéletrajzi vonatkozásúak, de a kötetbe persze belefér minden más. Belefér még az ars poeticám is, meg az, hogyan szeretnék szép verset írni. Mert hiszen az ötvenöt évbe is minden belefér: az emberiség kezdetétől a világháborúkig minden benne van. Kipróbáltam persze azt is, mit „bír ki” a nyelv ilyen hosszú versekben. Rövideknél már megtapasztaltam, hisz sokszáz rövid verset megírtam már. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy miután a Bálám szamara c. könyvemet befejeztem, újra írtam többszáz hat-, nyolc-tízsoros verset.

– Emlékszem, Kulcsár Ferenc életének vagy költői létének egy időszakában rövid verseket írt, a „mondanivalót” nagyon rövidre fogta. Az új kötet versei mások, s ez azt jelenti, hogy a költő változik. Nem azt akarom mondani, hogy megújul, bár azt is mondhatnám, hanem változik és ez mindenképpen a továbblépés jele. Az imént már szó volt egy új kötet lehetőségéről. Mikorra várható?
– Valóban sok aforizmaszerű, „csontig” lecsupaszított versem született régebben, de ez a szikárság ebben a kötetben is megmaradt annak ellenére, hogy zömében hosszabb verseket, pontosabban egy szintézis jellegű verskompozíciót fog egybe a könyv. Ebben nagyon törekedtem a gazdag nyelvre, de ugyanakkor a szikárságra, a pontos fogalmazásra is. Akárhogy áradnak is ezek a versek, az egész kötet, mögötte ott van az a fegyelem, ami rövid verseimet is jellemezte. Amikor második, harmadik kötetemet írtam, romantikus, vagy nem is tudom milyen korszakomat éltem s akkor elég sok pontatlanság csúszott be a verseimbe egyszerűen azért, mert sokkal fontosabb volt az érzelem, mint a nyelvi pontosság. Most már törekszem arra, hogy a pontosság, a szikárság, az erő, a nyelvi gazdagság, minden együtt legyen. A „mondanivaló” s a nyelvi megformálás összhangban legyen.

– A verseknek olyan belső ritmusuk van, hogy néha az embernek az az érzése, mintha időmértékes verseléssel írtad volna őket.
– Ezek ilyen makámaszerű szövegek, a belső rímek végig ott vannak, hogy segítsék a vers sodrását. Amikor én ezt elkezdtem írni, alkotószabadságot kértem az Irodalmi Alaptól és rákényszerítettem magam a folyamatos munkára. Van ebben a kötetben vagy nyolcvan, kilencven vers és bizony három hónap alatt kellett megírnom őket, s kötetté fomálnom. Nagyon élveztem a munkát, megteremteni versben azt a szintézist, amiben minden benne foglaltatik, az életem történései is, mozaikokban persze.

– Az írók alkotószabadságuk idején valóban rákényszerülnek a kemény munkára, hiszen szinte mindegyiknek kenyérkereső polgári foglalkozása is van, amely általában nemigen teszi lehetővé a folyamatos alkotómunkát. Egy költőnél hogy is van ez? E kötetben – mint mondtuk – mozaikszerűen Kulcsár Ferenc életének a története is benne van. Lehet, hogy éppen ezeknek az életrajzi „elemeknek”, emlékeknek, történéseknek az előbányászása a tudatalatti mélyből sarkallt, vitt mindinkább előre a munkában?
– Nem ilyen egyszerű ez, hisz az alkotás titokzatos dolog. E kötetnek is megvolt már úgy a harminc százaléka, amikor alkotószabadságért folyamodtam és tudtam, mit akarok csinálni, átgondoltam az egészet s ez megkönnyítette a dolgomat. Egyébként engem négy-öt évenként megszáll valami, nem is tudom, micsoda; ihletnek is lehetne nevezni, bárminek. Nos ilyenkor nagyon gyorsan el tudom végezni azt, amit szeretnék, s ami már évek óta érik bennem. Utána két, három éven át pihenem ki ezt az őrült összpontosítást.

– Sokan mondják, hogy balgaság feszegetni azt, miként alkot az író, hogyan teremti meg világát, mert egyrészt ezt úgysem lehet sem elmondani, sem „megfejteni”, és különben is, miért érdekes ez? Én mégis azt mondom, az olvasót bizony érdekli még akkor is, ha az írót bosszantja, ha erről kérdezik.
– Van egy aforizmaszerű mondás, miszerint a vers első sorát Isten írja, s a többit már a költő úgy mellékesen hozzáteszi. Persze ez is csak egy szellemes mondat, ami jól hangzik. Ezerféle módon alkotnak az emberek. Ismerek költőket, akik két sort írnak le egy hónap alatt és már boldogok, s van olyan is, aki nagyon gyorsan dolgozik és egy éjszaka megír fél kötetet. Hogy miért? Ezt egyszerűen nem lehet megfejteni. Mindenkinél másként jelentkezik az ihlet, vagy a kényszerítő állapot, amely nemcsak remekműveket teremt.

– Egyébként hogy van az, mennyi folyamatos időre van szükséged, olyan időszakaszra, amikor senki nem zavar és teljesen egyedül vagy önmagaddal, hogy azt mondhasd, ezt a napot nem „toltam” el, hanem az írásnak szenteltem.
– Tizenöt éve vagyok a Lilium Aurum kiadóvezetője, s ez alatt az idő alatt többszáz könyvet megszerkesztettem, azonkívül más kiadóknak is szerkesztek, nem beszélve a Katedráról. Ebből az következik, hogy gyakran szombaton és vasárnap is szerkesztettem, hogy az elkövetkező napokat folyamatosan a saját dolgaimnak tudjam szentelni. Ilyenkor megvan a „napirendem”. Reggel kimegyek, megveszem a napi újságot, megiszok egy kis sört, utána hazamegyek és mindent elfelejtek, csak a munkámmal foglalkozom. Délelőtt írok, délben megint járok egyet, sétálgatok az erdőben, utána ismét írok. Nem mindig verseket, hiszen esszékötetem is megjelent már Imádságok címmel, mesekönyvem a Bodrogközről, gyermekverskötetem. Most megint megjelenik majd egy az AB ART kiadónál. Húsz mesét és nyolcvan gyermekverset fog egybe. Gyakran írok cikket felkérésre is, úgyhogy az ember állandóan el van foglalva, hozzá van nőve az ujja a tollához.

Lacza Éva

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 9  – november 23-i (45-47.) szám