Ott, ahol a nyugat felé folydogáló Ipoly egy éles kanyart ír le délnek, majd északnyugati irányba folytatja útját, találjuk a kis nógrádi községet, Szécsénykovácsit. A hajdani kúriás, de viszonylag szegény falu gyönyörű környezetben települt, a természet megannyi csodájával megáldva. Talán ezért is vonzódtak ide egykor a nemesurak. Mert az ezerszázhatvankét hektárnyi terület sokfelé osztódott már akkor is, a határbeli földek pedig – mint azt Vályi András is megírta a XVIII. században – csak „középtermékenységűek“ voltak.
„Görbeország” dimbes-dombos tája azonban mindenért kárpótol. Nem csoda, hogy irodalmunk legnagyobb alakját, Krúdy Gyulát (akinek dédszülei e faluban laktak) is el-elbűvölte e vidék gyerekkorában, s később így idézte az ősök bölcsőhelyét: „Azon a réten kergettem én is a lepkét és a labdát, s ma is úgy látom, hogy szebb rét talán nincsen is az egész világon. Az Ipoly mentén terült el a lapos partok között, és szelíden, lágyan szaladt tovább a lehajló füzek és tömpe bokrok között, mint a nótaszó.” (Az álmok hőse)
Kovácsitól csak egy kőhajításnyira van a nógrádi kisváros, Szécsény, a gazdag múltú település, melynek rétjén Rákóczi Ferenc korában országgyűlést is tartottak. Ilyen tekintetben is jó helyen települt hát a falu. S össze is volt kötve a világgal, nem úgy mint napjainkban. Hisz az Ipolyt több helyen is hidak keresztezték: kisebb-nagyobb átkelők váltották sűrűn egymást. A kovácsi parasztember így rövid időn belül eljutott portékájával a szécsényi és a balassagyarmati piacokra, az ottani hivatalokba. Ezeken a hidakon jártak az itteniek gyalogszerrel templomba is egykor Hugyagra vagy Szécsénybe (olykor pedig Varbóra), merthogy Kovácsiban nem épült sokáig Isten háza. S áthaladt itt a Budapest–Kassa 2. számú állami főközlekedési út is, amely először a Szécsénykovácsi–Hugyag közti hídon keresztezte az Ipolyt. A fahidat 1849-ben Görgey felgyújtotta, de akkor, abban a nyomorúságos időben is gyorsan újjáépült. 1894-ben pedig már háromnyílású rácsos acélhidat emeltek itt, hogy 1944-ben legyen mit felrobbantaniuk a németeknek. Az orosz hadsereg még használhatóvá tette, de a „boldog békeidők“ elsöpörték szerkezetét, csak az üres mederpilléreket és a hídfőket hagyták meg. Az említett főközlekedési útvonal a közeli Pőstyénpusztánál keresztezte másodszor a folyót. Ezen a régi átkelőhelyen lehetett legegyszerűbben Szécsénybe is eljutni. 1894-ben az itteni fahidat is modern acélhidakkal váltották fel. A két hídfő ma is épségben áll, s remélhetőleg rövidesen a két partot is összekötik, s akkor Kovácsi ismét kikerül az Isten háta mögül. És teljesülhet itteni idős adatközlőm álma is: egyszer elmehet még gyalog a hídon át a szécsényi templomba, ahol lánykorában oly gyakran állt a szép kovácsi viseletet magára öltve az oltár előtt.
Kovácsi első írásos említése 1295-ből való. Akkor Koachy alakban bukkant fel
a név. A helységnév eredetét illetően az alábbiakat olvassuk a Földrajzi nevek
etimológiai szótárában: „A Kovácsi helynév a magyar kovács foglalkozásnév -i
képzős származéka. Királyi vasművesek települését jelöli. A megkülönböztető
Szécsény- előtag a szécsényi uradalomhoz való tartozással kapcsolatos.“
Természetesen ennél jóval régebben lakott hely volt ez is, mint az Ipoly mente
általában. Kovácsi környékén 1965-ben mamutfogakra és őskori településnyomokra
bukkantak a régészek, de találtak a környéken bronzkori fejszéket, hatvani
kerámiát és római pénzeket is.
A XIII. század elején feltételezhetően a Kacsics nemzetség felvidéki várainak
egyike volt a szécsénykovácsi is. Talán ennek emlékét őrizheti a falu fölé
emelkedő Hragyistye nevű domb, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tájra. A török
elnyomás ideje alatt Kovácsi – márcsak az olyan fontos véghelyek, mint Szécsény,
Balassagyarmat, Kékkő vagy Bussa közelsége miatt is – sokat szenvedett. A XVIII.
század kezdetén hat magyar, majd négy magyar és egy tót háztartást írtak össze
Szécsénykovácsiban. Az 1770-es úrbérrendezés alkalmával újabb birtokosok
bukkantak itt fel. Többek közt Krúdy Pál, Csemiczky Ferenc, Fáy Dániel és
Radványi Ferenc özvegye. 1826-ban tovább bővült a sor, azaz szaporodott a
birtokosok száma Horváth Gedeonnal, Fáy Károllyal, Tapolcsányi Pállal, Ambrózy
Lajossal és Radványi Jánossal. A vármegye monográfiája szerint Prónay Elek,
Szent-Iványi Ferenc és Szerémy Gábor építtetett egy-egy kúriát Kovácsiban. Ekkor
a községhez sorolták Cseres- és Pető-pusztákat, valamint Benevölgy-, Gellén-,
Hársas- és Porpást-tanyákat. Pető-puszta egykor önálló település volt, 1467-ben
Pethewfalvaként fordult elő a neve. Ez idő tájt Petőfalvi Pál birtokolta a
helységet, amely aztán a török idők alatt teljesen elpusztult. 1726-ban
pusztaként újra felbukkant, s a birtokosok egész sora osztozott rajta, mint
például Darvas János, Pongrácz Boldizsár, Horváth László s egy Szilassy nevű
kapitány özvegye.
Fényes Elek Helynévtárában Szécsénykovácsi magyar faluként szerepel 258
katolikus, 48 evangélikus, 4 református és 5 zsidó lakossal, több szép „uri
lakházakkal“. A geográfus szerint „Földei e térségnek termékenyek, erdeje
nevendék. Az Ipoly ezen falut félhold formára bekeríti, s itten jóval mélyebb
lévén mint egyebütt, halászatja is jövedelmesebb.“ Jekelfalussy József
statisztikai adatai szerint a falunak a XIX. század végén 376 lakosa volt,
mégpedig 361 magyar és 15 tót; 257 római katolikusnak, 112 evangélikusnak, 7
pedig izraelitának vallotta magát. A hagyományőrző falu, bár mostantájt
épül-szépül, lakói fogyatkozóban vannak. Igaz, száz évvel ezelőtt sem éltek sem
többen, sem sokkal kevesebben, mint napjainkban, ám 1980-ban még 445-en lakták a
falut. A legutóbbi népszámlás 380 szécsénykovácsit mutatott ki, 262 római
katolikust, 96 evangélikust és 1 reformátust. Hivatalosan a lakosság 66,1%-a
magyar nemzetiségű. Sajnos, az elöregedés itt is magas. A magyar gyermekek
létszámának csökkenését megérzi az ipolyvarbói körzeti iskola is. S ez nem
csupán az alacsony szaporulattal magyarázható, hanem azzal is, hogy az említett
intézményen kívül Bussa és Zsély szlovák iskolái is sok magyar gyereket
elszippantanak innen. S ami szintén elkeserítő, az az 50 %-os munkanélküliség.
És akik dolgoznak, azok közül is többen csak a távoli Ausztriában vagy
Magyarországon: Vácott, Gödön, Balassagyarmaton találnak munkát. Néhányan
hivatalnokként Nagykürtösön dolgoznak. A faluban van két vendéglő, egy üzlet és
egy asztalosműhely. A volt szövetkezet 600 hektárnyi területén Jancsó Flórián,
Sülei Zsolt mérnök és Alaksa Aladár gazdálkodnak, foglalkoztatva néhány
helybelit is. Kajtor Miklósnak egy kisebb méhészete van, 46 család méhhel.
A szécsénykovácsiak Filip József polgármesterrel az élen megpróbálnak
szembenézni a nehézségekkel, s olyan közösséggé formálódni, amely átvészeli az
újabb megrázkódtatásokat. 2004-re felépítették a falu Kisboldogasszony
tiszteletére szentelt templomát, ami nagy-nagy történelmi fordulónak számít a
közösség életében, hisz ez idáig itt nem állt ilyen építmény. Felújították az
evangélikusok imaházát is. 2003-ban – a Krúdy-hagyományok ápolásának ékes
bizonyítékaként a falu közepén emlékművet állítottak a nagy magyar írónak, Krúdy
Gyulának. (A dédszülők síremléke a község temetőjében látható.) S áll ennek
közelében egy-egy honfoglalásra s a falu első írásos említésének 700.
évfordulójára emlékeztető kopjafa is. A falunak ezenkívül van egy országos hírű
lovasegylete, melyet Jancsó Flórián működtet 12 versenylóval, országos
versenyeket is rendezve itt. Tervben van az Ipoly két partját összekötő
petői-pőstyéni híd belátható időn belül való felépítése is. Errefelé még
nagyobbrészt ősi medrében folydogál az Ipoly, őrizve a romantikus partokat, a
jobbnál jobb halászóhelyeket. Van érdeklődés a régi kúriák iránt is, s közülük
egyet talán az önkormányzatnak is sikerül helyrehoznia. Mindezek turisták
százait vonzhatják majd ide, újabb munkalehetőségeket is teremtve a
helybelieknek.
Arról, hogy hogyan élhetett a köznemesség és a falu alsóbb rétege a XIX. század
elején, Praznovszky Mihálynak a szécsénykovácsi Krúdyakat bemutató tanulmányában
is olvashatunk. Kovácsi ekkor aprócska, „jelentéktelen településnek“ számított,
s mindössze 23 adózó családfőt írtak össze. Jobbágy vagy telkesgazda csupán hét
volt a településen, közülük sem volt mindenkinek egész házhelye. A hat házas
zsellér csak bizonyos „belsőségekkel“, esetleg szőlővel s egy-két állattal
rendelkezett. A házatlan zsellérből volt a legtöbb (8), ők aztán semmiféle
ingatlant nem birtokoltak. Tevékenykedett még egy csizmadia (Petrovics István)
és egy szegkovács (bizonyos Rátz nevű cigány) is a faluban. A szegénységről
tanúskodott a csekély számú állatállomány is: a 16 igásökör, a 13 tehén, a 25
igásló, a 31 juh és a 6 sertés. A község határán a nemesek közül is sokan
osztoztak, s az elaprózódott birtokokon olykor csak korszerűtlen gazdálkodást
folytattak.
Kovácsi 1938-1945 között újra Magyarországhoz tartozott, s 1945 után ismét
Csehszlovákiához, illetve a Kékkői járáshoz csatolták. A fordulatok nem mindig
tettek jót a településnek. 1918 után például még szabadon átjárhattak az
itteniek az Ipolyon túli rétjeikre, földjeikre, s művelhették azokat. Álltak a
hidak, bár a folyó jobb oldali partján felépültek errefelé is a
csendőrlaktanyák. Így nemcsak a petői uradalmakba érkeztek evangélikus
szlovákok, de jöttek fináncok is utánpótlásként. Petőn felépült a „jubileumi
iskola“ is, ahol már szlovákul oktattak, többek közt az író Fraňo Kráľ is. A
szegénység ekkor még tovább fokozódott, néhányan innen is kimentek Amerikába
munka után. A folyón túli aprócska földeket az itteniek közül többen bérbe adták
a hugyagiaknak, akik azokon káposztapalántát neveltek, lévén a szomszéd falubeli
gazdagabb emberek messzi földön ismert káposztatermelők. A libatenyészetnek itt
is hagyománya volt, akárcsak a szomszédos Ipolyvarbón. A libát a losonci
piacokon értékesítették, a libamájat pedig a balassagyarmati zsidóknak hordták.
Az uradalmi cselédek „kommencióra vótak fölvéve“: gabonát, tűzifát kaptak, s
tarthattak egynéhány állatot is. A zsellérek „harmadából“ dolgoztak, arattak és
kapáltak. A szegény településnek a XX. század első évtizedeiben is volt néhány
mesterembere. Oravecz József volt például a cipész, vagy ahogyan itt mondták, a
suszter, aki nemcsak javította a lábbelit, de cipőt is tudott csinálni. Jancsó
István szíjgyártóként működött, főleg lószerszámokat készített. A községi kovács
szerepét Csiszár Lajos töltötte be.
A falu népe mélyen vallásos volt annak ellenére, hogy a település nem
rendelkezett templommal. A második világháború után a katolikusoknak a Várközi
kúriában volt egy szép imatermük egészen 2004-ig, amíg föl nem épült az új
templom. Nagy örömükre most az ipolyvarbói plébános, az idős korú Buday Károly
esperes úr jár ide misézni. Az evangélikusok papja régebben Pribélről, most
Kiscsalomjáról jár, s magyarul végzi az istentiszteletet.
A falu házai általában vályogból épültek. A válykot mindenki magának készítette,
de előfordult, hogy a cigányokkal verették. Az alapnak kiásott csekély mélységű
földbe „pazdernyát“, durva kenderszárat „dömőcőtek“, rá sarat tettek, s aztán
épülhetett a vályogfal. Kendert egyébként mindenki ültetett, s a kenderáztató
gödrök is az Ipoly partján voltak. A ház tetejét hosszú időn át rozsszalmából
készült zsúppal fedték be.
A falu szegényebb lakossága a földosztáskor nagyobb földterülethez jutott, volt,
aki hat hektárt is kapott. Ám a szövetkezetesítés itt is elvitte mindenki
tulajdonát. A második világháború utáni megtorlások a község lakosságát nem
érintették olyan fájdalmasan, mint más településeken. Csehországba csak két
családot telepítettek ki. Bojtár János és György, valamint Babka István
Magyarországra távozott.
Szécsénykovácsi viselete az Ipoly menti palóc viseleti csoport legkeletibb
alcsoportjába tartozik, amely már a XX. század elején erősen polgárosodott.
Viszont a vászon alsóruhák legtovább ebben a faluban maradtak meg.
Csáky Károly
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 9 – november 23-i (45-47.) szám