Harmadik esztendeje Csáky Ilona Kelenye polgármester asszonya

„Csak egy vagyok közülük”

Csáky Ilona Kelenye első asszonya: harmadik éve az apró falu polgármestere. Három egyetemista fiatalember édesanyja. A legidősebb a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának ötödikes történelem szakos és harmadikos politológus hallgatója, a közbülső a nyitrai Pedagógiai Karon tanul, a legkisebb pedig a pozsonyi Komenský Egyetem Matematikai Karának idén kezdett diákja. Ilona asszony alapiskolába Szécsénkén járt, először Ipolyságon, a magyar gimnáziumban, másodszor pedig Losoncon, a közgazdasági szakiskolában érettségizett.

Egy ideig az egyik ipolysági szakiskolában dolgozott, majd hat évig „főállású anyukaként” gyermekgondozási segélyen volt, 1990-től pedig az ipolynyéki körzeti, aztán két évig a nagykürtösi járási adóhivatal alkalmazottjaként kereste kenyerét.

– Hogy került a kelenyei községi hivatal élére?

– Az előző munkahelyemen jól érzetem magam, elismertek, megbecsültek. A munkahelyemre naponta negyven kilométert buszoztam, a munkámat azonban szerettem, s a fizetésemmel sem voltam elégedetlen. A polgármesteri tisztségre a Magyar Koalíció Pártja kelenyei alapszervezete jelölt. Többször felkértek, pedig nem is voltam a párt tagja. Sőt, soha egyetlen pártnak sem voltam a tagja.

– Nem félt az új kihívástól? Elvégre mégiscsak más egy falut irányítani, mint egy hivatalban alkalmazottként, sorkatonaként dolgozni.

– De, bevallom, kicsit féltem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok vezető típus, az adóhivatalban ugyanis, hiába intéztem önállóan az ügyeket, munkámért a felelősséget végső soron az iratot kézjegyével ellátó közvetlen felettesem vállalta fel. Polgármesterként viszont mindenben nekem kell döntenem és természetesen minden egyes határozatért nekem kell a felelősséget is (fel)vállalnom.

– Végül is miért vállalta el az új kihívást?

– Elsősorban talán azért, mert ahogy mondja, a felkérést kihívásnak tekintettem, s le szerettem volna tesztelni magam. Magyarul: fel akartam mérni, mire vagyok képes. Másodsorban pedig: az MKP elvárásainak is eleget akartam tenni. A választáson öten mérettettük meg magunkat.

Az öt jelölt közül én voltam egyedül nő. Az emberek kicsi korom óta ismertek. S a voksok alapján jól kiismertek.

– Nem mondhatja magára senki, hogy karrierista?

– Nem. Soha nem „építkeztem”, nem építettem a karrieremet, az embereknek azonban mindig szívesen segítettem. A járásszékhelyen dolgoztam, s a „légy szíves, szólj be, hozd el, vidd el, add le” kérésekre soha nem mondtam nemet. Azonban soha nem vezérelt semmiféle hátsó gondolat, és soha meg sem fordult a fejemben, hogy az apró szívességek majd valamikor esetleg jól jöhetnek s megtérülhetnek. Azt mondom, a megválasztásomat a jó isten is akarta.

– Milyen konkrét tervekkel látott munkához?

– Nem voltak konkrét testre szabott terveim. A kinevezésem után „körülnéztem” és számba vettem a legsürgősebb, minél előbb elvégzendő feladatokat. Aztán munkához láttam. Tudni kell, hogy Kelenye háromszáz egynéhány lakosú aprófalu, járáshatár és megyehatár. A lakosság zöme, kilencvenhat százaléka magyar. S a lakosok bátran vallják és fel is vállalják a hovatartozásukat. Ékes bizonyíték rá, hogy újra van (egyházi) kisiskolánk, továbbá óvodánk és templomunk. Minálunk talán mindenki tud(atosít)ja, hogy ha elmegy, vagy megszűnik az iskola, a gyökerek megszakadhatnak. És még egy jó hírem van: a magyar szülők gyermekei általában magyar iskolába járnak.

– A polgármester asszony bármikor, bárhol vallja a nemzetiségét?

– A témát két részre kell bontani. Először is: én mindig magyarnak vallottam magam. A gyerekeim sem azért jártak magyar iskolába, mert esetleg nem tudtak jól szlovákul. Persze azt is tudatosítottam, és a gyerekeimnek is sokszor elmagyaráztam, hogy mivel Szlovákiában élünk, már csak azért is, hogy az ország bármely szögletében érvényesülhessünk, szlovákul is meg kell tanulnunk. Attól ugyanis, hogy az anyanyelvünkön kívül szlovákul is meg tudjuk értetni magunkat, még nem válunk „elfajzott magyarokká”.

A gyerekeimbe azt sulykoltam, hogy ha megtanulnak szlovákul is, többek lesznek. Szlovák nyelvtudásom révén én is több voltam a munkahelyemen a csak szlovákul beszélő kolléganőimnél, mert én a magyar ügyféllel is szót tudtam érteni. Sőt mindig bátran mertem is magyarul beszélni.

Másodszor: nálunk a kisebbség a többség. Amikor úgymond „kiállok” az emberekért, nem azt jelenti, hogy magyarkodom. Kelenye polgármestere vagyok, s mivel a falu lakói zömmel magyarok, az ő ügyükért kell harcolnom, s az ő ügyüket kell képviselnem.

– De nem mellveregetős magyar?

– Nem, és azt hiszem, nem is kell midig minden áron bizonygatnunk, hogy magyarok vagyunk. A magyarságomat azzal is megvallom, ha egy szlovák közegben merem a rászorulónak magyarul mondani, hogy „jöjjön ide hozzám, majd én segítek”. Ezek látszólag csekélységek, ám szerintem fényesen bizonyítják a hovatartozást.

– Jó polgármesternek tartja magát?

– Jó kérdés, s hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak. Néha, amikor úgy érzem, hogy – akaratlanul – valakit megbántottam, szomorú vagyok. Akkor viszont, amikor segíthetek, és látom, hogy a hozzám forduló elégedett, örül, boldog vagyok. S elfelejtem, hogy nekem is vannak gondjaim.

A jó polgármester, bármilyen elcsépelt frázisnak tűnik is, éjjel-nappal szolgál. S a hivatalos fogadóórákon kívül, este hétkor is elintézi a sürgős ügyet, s nem mondja a hozzá fordulónak, hogy mára elég volt, jöjjön vissza holnap.

Egy polgármesternek mindig kell tudnia, hol a helye. Én is tudom, hol a helyem. Pedig nem vagyok könnyű helyzetben. Ugyanis azon kívül, hogy polgármester vagyok, családanya is vagyok.

És magyarként is tudnom kell, hol a helyem. Persze, azt is tudnom kell, hogy polgármesterként a falu minden lakójának a polgármestere vagyok. Ha szlovák polgártársunk nyitja rám a hivatal ajtaját, szlovákul köszöntöm, s nem éreztetem vele, hogy „magyarok között él, tehát tanulja meg a nyelvünket, vagy keressen magának más lakóhelyet”.

– Mondana konkrét példát is?

– A fontos közlendőket a faluhírmondóban szlovákul is beolvassuk, hogy a nem magyar polgáraink se érezzék hátrányos helyzetben magukat, s még véletlenül se vádolhasson meg minket sovinizmussal senki.

– Ezek szerint a kelenyeieket nem kell nap mint nap a hovatartozásukra figyelmeztetni?

– Nem, de szerintem nem is lenne értelme. Minálunk nem kell „hazafias” falugyűléseket összehívni, és nem kell külön kihangsúlyozni, hogy magyarok vagyunk, az emberek ugyanis azzal, hogy ragaszkodtak az iskolájukhoz, s ragaszkodtak ahhoz, hogy az iskola magyar iskola legyen, és a vallásukhoz azzal, hogy a magyar iskola egyházi iskola legyen, mindent elárulnak magukról.

– Az emberek a múltjukat is becsülik?

– Nagyon. Kelenye kimondottan hagyományőrző falu. A gyökereikhez kimondottan ragaszkodnak. Mi eleink örökségét ápoljuk. Múltunkat, jelenünk gyökereit, jövőnk zálogát féltjük, vigyázzuk, s törékeny kincsként őrizzük.

Falumúzeumot is nyitottunk. Menyecskekórusunk tagjai pedig a száz évvel ezelőtti kelenyei viseletben szerepelnek a különféle rendezvényeken. Ezenkívül több régi népszokást, például a karácsonyi ostyahordást, „visszahoztunk”, felújítottunk. S számomra külön öröm, hogy a közös munkába a fiatalok is örömmel bekapcsolódnak.

Ezek látszatra apró örömök, de engem ezek az örömök éltetnek, s ezek adnak erőt a további munkához. Persze annak is nagyon örülök, hogy a faluban egyre kevesebb a munkanélküli.

(Képek és szöveg:

ZOLCZER)

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 9  – november 23-i (45-47.) szám