Ipolyfödémesen a kilencvenes évek vége felé megárvult az egykori
alapiskola épülete. Molnár László polgármester, hogy ne kerüljön ebek
harmincadjára, ne menjen rövid időn belül teljesen tönkre a kimustrált tanoda,
felajánlotta (környékbeli) vállalkozóknak, hogy tegyék vagy tetessék rendbe az
épületet, s vállalkozás céljára bizonyos ideig ingyen használhatják a
helyiségeket.
Aki mer, nyer?
Az ötletre Kiss Erika ipolysági vállalkozó „harapott rá” elsőként.
– A teljes felújítás közel félmillió koronát emésztett fel – árulta el a
minap az 1961-ben született vállalkozó –, s természetesen minden munkát
számlával tudok igazolni. Ez azért is fontos, mert a polgármesteri hivatallal
kötött szerződés értelmében a teljes összeget „lelakhatom”. Ez a gyakorlatban
azt jelenti, hogy addig, amíg a kiegyezett havi bérlet árával el nem koptatom a
teljes összeget, ingyen használhatom az épületet. Egyébként havonta 5000 korona
bérleti díjat „fizetek”.
No, ezek után nézzük meg, mi minden is készül a kisüzemben, amely valójában
jobbára süteményalapként szolgáló mézes lapok (és néhány hónapja teasütemények)
készítésére szakosodott cukrászüzem.
A legnagyobb helyiségben, a „gyárban” nyár van. Az asszonyságok rövid ujjú ruhát
viselnek. S „egyen fehérben” feszítenek. Meg mindegyikük csinos. És
mindegyiküknek jól felvágták a nyelvét.
Csak egyikük lány, a többinek már jó ideje bekötötték a fejét. És épp a lány nem
födémesi. Jobban mondva csak félig födémesi, mert az édesanyja helybéli. Ő
viszont a szomszédos Paláston lakik.
Az egyik hosszú asztalnál egyszerű, ám ügyes szerkezettel tésztát nyújtanak
laposra. Odább, a nagyablaknál a vékonyka tésztából apró kifliket sodornak.
Átellenben, a „lány” ragyogósra „festi” a kész mini kiflik tetejét. A másik
falnál meg épp jókora tepsit kap ki a jókora sütőből másvalaki. A mosolygós,
pirosra sült kiflicskék illata hirtelen leterít.
A gyomrom hangos mordulással azonnal jelzi: megjegyezte a finom illatot.
Az egyik asszony az órájára pillant. „Már dél lenne? S milyen mélyen szól ma a
harang!”
Aztán elneveti magát. Egymást segítve mondják: az üzem 1998. nyarától működik,
tizenketten kezdtek, de mára már csak nyolcan maradtak. S csupán a gépmester
férfi.
– Sokáig kizárólag süteménynek való mézes lapokat készítettünk – magyarázta
Annus Ilona –, augusztustól azonban már sós, sajtos és mákos apró kiflit, meg
fokhagymás, vegetás és pizzás kis pereceket is „gyártunk”.
Termékeik külföldön is keresettek
Mostanság már csak egy műszakban dolgoznak.
– Azért apadtunk egyetlen műszakra, s azért fogyatkoztunk nyolcra is, mert a
mézes lapok nem fogytak annyira, mint korábban – bizonygatta Ilona asszony. – A
lisztnek, a villanynak felment az ára, ezért a többletet be kellett a termékeink
árába kalkulálni. Ezáltal viszont némiképp minden megdrágult. Mivel pedig a
készítményeket jobbára idősebb emberek vásárolták, akiknek a nyugdíjuk csak
alig-alig emelkedett valamicskét, kisebb lett a kereslet. S evégett kellett a
kínálatot is bővíteni.
Készítményeik Kassától Pozsonyig, az ország különböző részeire eljutnak.
– A kész árut tasakokba csomagoljuk – szól közbe Matyó Katalin, a „lány” –,
aztán a dílerünk elszállítja. Az aprósütemény teához, borhoz egyaránt kiváló.
Az asszonyok összenéznek. „Nézd csak, mi mindent tud a mi kis virágszálunk?
Lám-lám, miből lesz a cserebogár?” Mosolyognak, de hagyják tovább beszélni.
Katalin meg folytatja:
– Úgy mustrálgasson minket, hogy mi nem vagyunk akárkik – igazít egyet modern
autós sapkáján –, készítményeink az országhatárokon túlra, Csehországba és
Magyarországra is eljutnak.
Aranyoskáim, szól ránk Mészáros Anna, ne csak a szánk járjon, a kezünk is
mozogjon. Elvégre…
Hirtelen elhallgat. Aztán magyarázatba kezd.
– Ne sértődjön meg – tárja szét a karját –, de mi teljesítményben dolgozunk, egy
csapat vagyunk, és ha valaki elhúzza magát a munkától, kihagyásának a többiek is
kárát látják. Persze, teszi mindjárt hozzá, azért nem hajtjuk agyonra magunkat.
Ha valakinek mondjuk hirtelen el kell a gyerekét vinnie az orvoshoz, nem vesz ki
szabadságot. S a többiek helyette is dolgoznak. Mi ugyanis segítjük egymást.
Tudja, mint a Három testőrben mondják: egy mindenkiért, mindenki egyért!
Nem kell utazniuk!
Annus Ilona és Mészáros Anna egyaránt négy éve dolgozik a vállalkozónál.
Korábban mindketten babákat varrtak, de megszűnt a cég, s állás nélkül maradtak.
Szerencséjükre Kiss Erika a legjobbkor telepítette le Födémesen vállalkozását.
– Helyben dolgozhatunk – szólt közbe Nagy Katalin –, nem kell naponta
buszoznunk. Persze, az az igazság, hogy nincs is nagyon hová utazgatni, mert a
környéken édeskevés munka akad.
– Magunkfajta, középkorú vagy idősebb asszonyoknak pedig már szinte semmi sincs
– toldotta meg szavait Annus Ilona –, itt meg valójában idehaza vagyunk.
Ráadásul, ha igyekszünk, jól is keresünk.
No ezt már Mészáros Anna sem állja meg szó nélkül.
– Födémes járáshatár és egyúttal kerülethatár – sóhajt jókorát –, mihozzánk az
autóbuszok csak egy irányból, Ipolyság felől érkeznek. Födémes a világ vége, de
mivel a világ végén sem adnak a boltban semmit sem ingyen, pénzre nekünk is
szükségünk van. S a pénzért itt is meg kell dolgozni.
Az üzem termékeiből a födémesiek kedvezménnyel vásárolhatnak.
ZOLCZER LÁSZLÓ
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 9 – november 23-i (45-47.) szám