Egy nemzet történelmének eseményei (legyenek azok felemelők vagy éppen lehangolók) mindig tartalmaznak olyan elemeket, amelyek a jövő szempontjából is fontosak és megszívlelendők. A jeles évfordulók nemcsak a múlt megidézésére kínálnak lehetőséget, hanem a tanulságok megfogalmazására is. A Rákóczi-féle szabadságharcról időnként még csak olvashatunk vagy hallhatunk, de a száz évvel korábban történt harci eseményekről és annak vezetőjéről, Bocskai Istvánról már jóformán alig. Pedig Bocskai vívta az egyetlen győzedelmes magyar szabadságharcot, amelynek eseményei részben a Felföldön, a mai Szlovákia területén zajlottak, s a nevéhez fűződik az békekötés is, amely Zsitva-toroki békeként került be a történelemkönyvekbe. Mint ismeretes, az 1606. november 11-én aláírt megállapodás egyrészt véget vetett a 15 éves háborúnak, másrészt húsz évre biztosította a területi status quot a Habsburgok, a törökök és az Erdélyi Fejedelemség között. Ebből a szerződésből profitálhatott később Bethlen Gábor is, aki Bocskai életművének méltó folytatója és talán betetőzője volt.
Évekkel ezelőtt a Zsitva-toroknak nevezett hely körüli községek és magyarországi helységek (az ún. hídverő települések) vezetői elhatározták, hogy emlékművet állíttatnak a Zsitva-toroki béke emlékére. Majd ezt követően, 2001-ben egy Tatabányán lezajlott egyházi konferencián Komárom-Esztergom megye közgyűlésének képviselői, a megye polgármesterei és egyházi személyiségei egy felhívást fogadtak el. Ebből idéznék: „A mögöttünk hagyott évezredben gyakran vívtak háborút a szomszédos népek, sok volt a békétlenség, ezért felhívásban adjuk tudtul azon óhajunkat, hogy az új évezred legyen a béke évezrede, s ennek vessük meg közösen az alapjait. A békesség iránti óhajunkat a történelmi Komárom Vármegye területén 1606-ban megkötött Zsitvatoroki béke emlékművének fölállításával is meg kívánjuk erősíteni. A felállítandó emlékmű lesz hivatva arra, hogy a zsoltárszó szavaival hirdesse: A jövendő a béke emberéé”. Sajnos az emlékmű az anyagiak hiánya miatt (?) egyelőre nem valósult meg, pedig az idő egyre inkább sürget. Talán nemzetközi összefogással – az érintett országok: Ausztria, Szlovákia, Magyarország és az Európai Unióba igyekvő Törökország bekapcsolásával – méltóképpen lehetne megemlékezni erről a jövőbe mutató történelmi eseményről, s a felállítandó emlékmű akár évente lehetőséget teremthetne a múlt megidézésére és a békesség óhajtásának ismételt megfogalmazására is.
Vajon fel tudják-e állítani az emlékművet a 400. évfordulóra? Ezt a kérdést
tettük fel az érintett falvak két polgármesterének, Bödők László Dunaradvány és
Kovács János Virt polgármesterének, valamint a megvalósítandó emlékmű
megalkotójának, Gáspár Péter szobrásznak.
Bödők László, Dunaradvány:
– A 90-es évek elején merült fel az emlékmű felállításának gondolata,
amelyet a Hídverő Társulás, illetve a környék falvainak polgármesterei is
támogattak. Különböző jelzések érkeztek Komáromból is olyan egyének részéről,
akik ezzel a témával foglalkoztak. Marcelháza önkormányzata a saját anyagi
forrásait felhasználva hirdette meg annak idején a pályázatot. Az akkori zsűri
bírálta el a beérkezett pálymunkákat és az első helyen az az emlékműterv
végzett, amelyet a mi közhasznú társulásunk is támogat és fel szeretne
építtetni. Természetesen több művész is benyújtotta pályaművét. Nagy János
szobrászművésznek is volt egy alkotása, de végül az anyagiak és egyéb
körülmények miatt közhasznú alapítványunk a győztes pályamunkát támogatja, tehát
Gáspár Péter szobrászművésznek az alkotását kívánjuk realizálni körülbelül egy
év múlva. Azért mondom, hogy körülbelül, mert a dátum ugyan adott, 1606.
november 11-e, de amennyiben minden egybevág majd, akkor már kissé korábban fel
szeretnénk avatni az emlékművet. Ugyanis minden évben október hónap harmadik
hétvégéjén zajlanak nálunk a Baróti Szabó Dávid Napok és ekkor szeretnénk az
emlékművet leleplezni. A kilencvenes évek közepén az Illyés Alapítványnál
megpróbáltuk pályázni a támogató tizenhárom községgel együtt, de nem jártunk
sikerrel. A gondolatot nem vetettük el, s most már nincs időnk tovább várni,
belevágunk a dologba. Az első lépés a telekrendezés volt. A zsitvatőiek
felajánlották a telket, tehát egy 960 m2 területről van szó, amely az első
osztályú főút mellett van. Komárom és Párkány felé haladva, az út tengelyében
szeretnénk a 6-7 méter magas sátorformájú építményt a harangokkal létrehozni. A
harangok jelképesek, a békét üzenik. Most indítjuk el az egész folyamatot és
bízom benne, hogy a gondolatot felkarolja a többi település is, hisz végül is az
egész környék a Habsburg Birodalom része volt. E tekintetben nem lehet külön
beszélni Dunaradványról vagy Virtről, Szlovákiáról, Magyarországról,
Csehországról vagy Horvátországról, hiszen mind részei voltak a birodalomnak,
amellyel szemben ott állt a török birodalom. Bocskai erdélyi fejedelem pedig
közvetített, s ennek nyomán jött létre ez a béke, aminek ára volt, kétszázezer
aranypénzbe került, ami akkor hatalmas összeg volt, mindenesetre húsz évre
meghozta a békét ennek a területnek is.
– Mit tudnak a környékbeliek, s az itt lakók erről a történelmi eseményről?
Kovács János polgármester, Virt:
– A virtiek tudatában benne él történelmünknek ez a jeles eseménye, érzelmileg,
gondolatilag foglalkoztatja őket, mivel Zsitva-parti községről van szó,
Zsitva-torok Virt község részét is képezi. De nem akarjuk magunknak
„kisajátítani” sem a helyet, sem e nevezetes történelmi eseményt. Ez az 1606-ban
megtörtént békekötés nemcsak e környéknek, hanem egy hatalmas országnak, számos
nemzetiségnek hozta meg a húsz éven át tartó békét, nyugalmat. Ezért a hídverő
községek közösen foglalkoznak az emlékmű létrehozásának a gondolatával és
reméljük, hogy a munkából is mindenki kiveszi majd a részét és a békekötés 400.
évfordulóján méltó helyen fel tudjuk majd avatni az emlékművet, úgy, ahogy a
polgármester úr említette az erre kijelölt helyen Zsitvatőn. Nagy öröm lesz
számunkra az, hogy a sokévi küzdelem után végül mégiscsak sikerül az emlékművet
megépíteni a zsitvatői háromszögben.
– S ha már állni fog az emlékmű, távlatilag is lehetne vele kezdeni valamit.
Elsősorban az idegenforgalom tekintetében. Gondolkodtak ezen?
Bödők László:
– Az 1/63-as főút mellett vagyunk, s el kell mondanom, hogy több mint száz
százalékkal növekedett az átmenő turistaforgalmunk. A táj köztudottan gyönyörű;
itt kerékpároznak a németek és Zsitvatőt is érintik, tehát ha egy olyan emlékmű
jelenik meg itt, ami figyelemfelkeltő, ehhez nekünk a fogadókészséget is meg
kell teremtenünk. Ezzel a kellemes gonddal is foglakozunk, hogy majd azok az
emberek, turisták, akik erre járnak és meg szeretnének pihenni, legyen megfelelő
hely a számukra. Ki kell tehát alakítanunk olyan helyet és feltételeket, ahol
adott esetben megállhatnak akár kerépárral is. Természetesen ehhez kötődően
vannak még lehetőségek a térségben.
Kovács János:
– A Hídverő Társulás 13 községe számos kulturális, gazdasági jellegű, vagy
határon átnyúló rendezvénnyel büszkélkedhet. A kultúrából, a
kapcsolatteremtésből soha nem elég és úgy gondoljuk, hogy ha felépül ez az
emlékmű és kapcsolódik majd hozzá egy új rendezvény, ez csak pluszt jelenthet
majd a községek lakosainak. Persze gondolatban ki is léphetünk a
Kárpát-medencéből, hiszen ez az emlékmű a törököknek is örömet szerezhet majd.
– Jó, hogy említi a törököket, hiszen ők is kellettek hozzá, hogy a megkötött
béke húsz évre megvalósuljon, ráadásul Törökországnak ambíciói is vannak, hiszen
szeretne csatlakozni az EU-hoz. Ez is jó alkalom annak a prezentálására, hogy ők
ezt komolyan gondolják.
Kovács János:
– Vannak információim azzal kapcsolatban, hogy a törököknek szándékukban áll
támogatni ennek az emlékműnek a létrehozását. Történtek már a kilencvenes
években kapcsolatfelvételek e tekintetben a Budapesten és Prágában akkreditált
török nagyköveteknél, s úgy tudom, hogy a párkányi régióba, főleg ami Esztergom
városát illeti, sok török segítség érkezett, gondolok itt bizonyos pénzbeli
támogatásokra. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy ha tárgyalunk majd erről a
török féllel, ők támogatni fogják kezdeményezésünket.
– Az sem mellékes persze, hogy jelenleg Szlovákia nagykövete Ankarában egy
szlovákiai magyar, dr. Bauer Győző akadémikus. Vele nem keresték a kapcsolatot?
Bödők László:
– De igen, nemrégen egy delegáció járt kint a nagykövet úrnál, s ők vitték ezt a
gondolatot tovább. De vannak más csatornák is. Bízom benne, hogy sikerül
felépíteni az emlékművet. Persze a Zsitva-toroki béke sem egy nap munkájának,
igyekezetének az eredménye. Három hónapig tárgyaltak itt, úgyhogy ez egy
utólagos dátum.
Kovács János:
– Nálunk szájhagomány útján apáról fiúra, unokára száll a történet a
Zsitva-toroki békéről, hogy itt a Zsitva-torokban egy tölgyfa alatt kötötték meg
1606-ban az egyezményt. Most már történelemórákon is sok mindent hallanak a
gyerekek erről az eseményről. Erős az emberek kötődése múltjukhoz és meg vagyok
győződve róla, hogy mindenkit büszkeséggel tölt majd el, ha ezt az emlékművet
itt a hídverő községek létrehozzák.
– Hogyan alakult ennek a pályázatnak a sorsa az évek során?
Gáspár Péter szobrászművész:
– 1995-ben Marcelháza önkormányzata hirdette meg hivatalosan a pályázatot,
amelyben részt vettem én is és még összesen négy alkotócsoport, művész adta le
munkáját. Én három pályamunkát küldtem be erre a pályázatra. Ezeket a munkákat
egy szakmai zsűri bírálta el. Az értékelésének volt egy hosszabb lefolyása,
ugyanis mivel a hídverő községeknek a kezdeményezése nyomán készül majd el a
Zsitva-toroki emlékmű, a pályamunkákat az egyes községekben bemutatták, s egy
bizonyos idő elteltével összegeztek, a szakmai zsűri pedig pontozott. Tehát a
községek lakosai megtekinthették a pályamunkákat. Akkor engem hozott ki a
bírálóbizottság pályagyőztesként azzal a reménnyel, hogy ez az emlékmű meg is
fog születni.
– Ha jól számolom, idestova nyolc esztendeje hirdették meg a pályázatot. Azóta
sem készült el az emlékmű. Miért torpant ez meg akkor?
– Sajnos elsősorban anyagi okokból, mert a községeknek nem sikerült pénzt
szerezni hozzá. Ahogy múlt az idő, változtak a polgármesterek, de szerencsére
még sokan ott vannak a helyükön azok közül, akik ezt a dolgot elindították és
szorgalmazták. Mivel előttünk áll a 400. évforduló, bízom benne, hogy most
sikerül megvalósítani a tervet.
– Hogyan képzelte el a művész ezt az emlékművet?
– Zsitvatőben, elég nagy térben, az út mellett állítanánk fel. Szeretnék ezzel a
munkámmal hangulatot és látványt teremteni. Győztes pályamunkám egy török
sátornak a körvonalait ábrázolja monumentális méretekben. Két méter magasságban
végződne be egy török félholddal. A három tárgyaló felet – a törököket, a
Habsburgokat és Bocskait – a három tartópillér, tartóoszlop szimbolizálná. Van
ennek a konstrukciónak a közepén egy gránit asztal, amely az aláírásnak a
helyszínét jelképezné. A történelmi Magyarország akkori határai, vagyis a status
quo bele lenne vésve a gránitba, kijelölve persze Zsitva-torok, Zsitvatő pontos
térkép szerinti meghatározását.
E fölött a béke szimbólumaként hat harangot helyeznénk el.
Lacza Tihamér
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 9 – november 23-i (45-47.) szám