A szlovák sajtó egyre türelmetlenebbül reagált a lassú intézkedésre. A Nové
Prúdy című lap 1946 január 20-i magyarellenes kirohanásaiban többek között így
ír: „Szabadítsuk meg már telkeinket az egerektől és a poloskáktól. Menjenek
önként Magyarországra, majd ott úri embereket csinálnak belőlük, a hamisság és
az ázsiai cigányság igazi példányait. Kiseperni a magyarokat, akkor is
kommunisták vagy demokraták.” Ilyen légkörben éltünk, megaláztatásban és
feszültségben a háború utáni időszakban. Hontalanok lettünk otthonunkban,
szülőföldünkön és még hozzá háborús bűnösök. Nem tartoztunk sehová és senkihez,
és ezért vállalnunk kellett az üldöztetést és a meghurcoltatások
következményeit.
Szülőfalumból, Deresk községből két alkalommal negyven családot tettek
földönfutóvá a kassai kormányprogram határozata alapján. Ehhez nagy segítséget
nyújtott az a Gustáv Husák, akinek olo sokat tapsoltunk az elkövetkező évek
során. 1947 január 12-ét írtak. Rajtaütésszerűen történt az egész. A falusi nép
keveset tudott az akkori politikai helyzetről. A városoktól távol eső kis
településekre lassan érkeztek a hírek, különösen akkor, amikor még autóbusz sem
járt mifelénk, és rációból is csak egy volt az egész faluban.
Olyan tisztán látom azt a képsort szemeim előtt, mintha pár nappal ezelőtt
játszódott volna le. Egy hideg téli reggel arra ébredtünk, hogy falunk utcáján
katonai teherautók érkeztek, katonák és csendőrök jártak-keltek fegyverrel
felszerelkezve. A kisbíró tudtára adta a lakosságnak, hogy a község területét
nem szabad elhagyni, még a határba sem lehet kimenni.
Édesapám cipészmester volt. Ennek hallatára az esti órákban beállított hozzánk
egy katona, akinek javításra szorult a lábbelije. Édesapám jól beszélt
szlovákul, így felhozta témának az erőszakos kitelepítést. A katona azt mondta,
ő is helytelennek tartja, amit a kormány csinál, és megígérte, elmegy a bíróhoz
megnézni, hogy a 135-ös házszám rajta van-e a listán. Este tizenegy lehetett,
mikor visszatért, és megnyugtatott bennünket, hogy mi nem vagyunk rajta a
jegyzéken.
Másnap négytagú bizottság járta a községet. Betértek mindenhova, ahol
kézbesíteniük kellett a kitelepítési végzést. Egy tornaljai orvos is volt
közöttük. Én az udvaron éppen a tűzifát készítettem elő, amikor hozzánk is
bejöttek. Az orvos megvizsgálta fekvőbeteg édesanyámat. Megállapította, hogy
gyenge tüdőgyulladása van. A bizottság vezetője megkérdezte: „kibírja?”. Az
orvos bólintott, és érre máris kézbesítették a végzést. Az éjjel valami változás
folytán a 135-ös ház is listára került. A végzés a vodňany-i munkahivatal
hatáskörébe szólított bennünket. Kezdhettük a csomagolást…
Viczén István 77 éves tornaljai olvasónk visszaemlékezéséből
A karhatalom embere nyújtotta édesapámnak a lapot: „írd alá, hogy szlovák
vagy, és otthon maradhatsz!” Apám azt felelte: „Hogy lehetnék én szlovák, amikor
magyar vagyok?! A zsidó testvérek is vállalták a sárga csillagot, én is
vállalom, amit jó anyám rám hagyott: a magyarságomat.
Megérkezett értünk a teherautó. Mielőtt vagonba raktak volna bennünket, újra
felkínálták, hogy írjuk alá azt alapot, ám édesapám ismét nemet mondott.
Az első cseh gazda, akihez kerültünk, kimondottan gonosz ember volt, ám
szerencsére átkerültünk egy másik gazdához, ahol szeretetben és békességben
éltünk. Édesanyám velünk, kisgyermekekkel a házban maradhatott, nem kellett
kijárnia dolgozni. Édesapám becsülettel elvégezte a rá szabott munkát, kivívta
az ottani emberek tiszteletét. A két család valóban megszerette egymást.
Amikor a rádióban közölték, hogy a magyarok visszatérhetnek otthonukba,
örömkönnyek csillantak meg szüleim szemében. A gazdáék szerették volna, ha
maradunk, de nem volt maradásunk.
Czuczorné Kiss Irén, Andód
1945 májusa. Szokatlan időben szólaltak meg a harangok mindkét templom tornyában. Futótűzként terjedt a hír „Vége a háborúnak!”. Én 11 évesen boldogan kérdezgettem: „most már hazajön a bátyám is?”. De az öröm helyett csak síró embereket láttam. Én biztattam őket: „Örüljetek, már nem kell félni a bombáktól, már lőni sem fogunk ránk”. Édesanyám halkan megjegyezte: „csak ezután fognak igazán”. Nem értettem, miért mondja, de igaza lett. Másnap este a kisbíró szólt apámnak, menjen be a városházára.” Ő mit sem sejtve, elment oda. Aznap a család hiába várta őt a vacsorával. Három évig semmit sem tudtunk felőle. Mi pedig másfél év múlva szintén megkaptuk a „fekete levelet”, a kitelepítésről szóló határozatot.
Gajdošik Gizella leveléből
„Apám az egész napot az istállóban töltötte. Tudta, hogy ma elvisznek bennünket, mégis órákon át a két tehenünket tisztítgatta szeretettel és könynyes szemmel. Mielőtt elindultunk volna, még megkérte a szomszédot, viselje gondjukat. (...) Mikor sok-sok hónap után sikerült Csehországból visszaszöknünk, a jószágok persze már nem voltak az istállóban. De szerencsénk is volt, mert az itt hagyott házunkba nem költözött senki, viszont nagyon megrongált állapotban láttuk viszont.“
Juhos Irén, Ipolypásztó
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. november 9 – november 23-i (45-47.) szám