Tavaly, ama „negyvenedik” elővetítette, hogy egy minőségi gyarapodás kezdetén vagyunk, így aztán ha „előrehozott választások” nincsenek is, de volt egy „előrehozott” nyitó akció, mely ezt a tendenciát megerősítette. Történt ugyanis, hogy a hivatalos ünnepnyitót mintegy 10 nappal megelőzve – mert Editkének, csak akkor volt szabad terminusa – koncertszerű előadásban megszólalt Gaetano Donizetti Roberto Devereux című operája, a Tudor-trilógia utolsó láncszeme, mely Erzsébet királynő és Essex grófja tragédiába torkolló szerelmi históriáját ecseteli. Edita Gruberová, akit ma joggal a „belcanto királynője” jelzővel illetnek, hazajött hát végre, és ha nem is színpadon, de legalább koncertteremben egy teljes operát énekelt végig. Az est élmény volt a javából, de gondolom nem csak a közönségnek, hanem magának a művésznőnek is, mert itthon még alig élvezhetett ilyen tomboló sikert. De azért megjegyzem azt, hogy a sok-sok felvonás közbeni taps bizony nagyon zavarta a műélvezetet... A közönség csak Editkét akarta látni és fittyet hányt Donizettire.
Aztán jött ama cezúra, mely után beindult a kéthetes zenei nagyüzem, a BHS, mely mostantól a Szlovák Filharmónia védnöksége alá tartozik. A bőséges és remek kínálatból íme némi ízelítő. A nyitókoncerten, emlékeztetve arra, hogy idén hat évtizede „tört ki a BÉKE”, Benjamin Britten Háborús requiemje hangzott el. Ez a kétsíkú – a szakrális halotti mise és Wilfred Owen angol költő háborús verseinek ötvözete – gyönyörű és megrendítő mű 1962-ben, az újjáépült coventryi székesegyház felszentelésén hangzott el először, hogy ma a zeneirodalom hasonló remekei között foglaljon helyet. A megszólaltatást igénylő hatalmas apparátust az ausztrál karmester, Paul Kildea irányította és produkciójával etalont teremtett.
A fesztivál egyik tartópillére a vendégzenekarok bemutatkozása volt. A sort az „orosz szimfonikus zenakar” nyitotta meg, mely azonban agresszív hangzásvilágával és provincionális színvonalával egyértelmű csalódást okozott. Számomra az egyetlen pozitív momentum Prokofjev nálunk sosem játszott operájának, a „Háború és béké”-nek szvit változata volt. A hatalmas apparátusú mewicói zenekar Latin-Amerika egzotikumából hozott izgalmas ízelítőt. Érdemes volt megismerni Carlos Chávez és főleg Silvestre Revueltas vérpezsdítő ritmikáját, a dobok kavalkádját és dallamainak tüzét. A csehországi rádiózenekar és a brünni énekkar egy szép, de kimondottan hétköznapi koncert emlékét hagyta maga után. Műsorukkal fejet hajtottak a nemrég elhunyt Ivan Parík emlékének, megidézték Bernstein szellemiségét és megszólaltatták Szergej Rachmaninov korálpoémáját, a Harangokat, melynek alapja E. A. Poe jól ismert költeménye a harangok nyelvéről.
És aztán jött két zenekar, mely az állóvizet alaposan felkorbácsolta. Elsőnek a franciák léptek pódiumra, nevezetesen a „breton szimfonikus zenekar” a frankhoni zenekarok Benjáminja, hiszen még csak tizenhat éves, de már most micsoda kulturáltság, színes hangzásvilág, temperamentum és nemes elegancia jellemzi. Élükön a román-amerikai Lawrence Foster áll, aki – Georges Bizet és Camille Saint-Saëns műveiből – tiszta francia műsort állított össze. Főleg az utóbbi komponista második a-moll szimfóniája és ugyancsak második g-moll zongoraversenye volt ínycsiklandó csemege. A szigetországból első ízben jött hozzánk a nemesen előkelő Royal Philharmonic Orchestra, az a zenekar, mely a nagymultú német zenekarokhoz viszonyítva még csak ötvenvalahány éves, de az igazi „királyi” csúcsot képezi. Élükön ma a német Dirk Joers áll, de egykoron Doráti Antal is formálta hangzásvilágát. És itt – pars pro toto – rögtön megemlítem rézfúvósainak irigylésre méltó professzionizmusát, fényét és lekerekített hangzását. Műsorukat is egy nemesen arisztokratikus választékosság jellemezte, mert hiszen ritkán hallunk Schumann- és Borodin-szimfóniát és különösen a mifelénk teljesen ismeretlen – Sir William Strendale Bennett – angol romantikust.
A Capella Istropolitana koncertjéről emelkedett hangulatban távoztam, mert Händel oratóriumát, a Messiást méltó tolmácsolásban élvezhettem. Ennek az autenticitásnak a hazai zenekar és a négy vendégszólista mellett pillére a Bambergi Szimfonikusok Énekkara volt.
És most jönnek a hangszeres szólisták és egyben a csillagórák megidézése, mert az a három tolmácsolás a „legek” szférájába tartozott. Schiff András éppen három évtized után lépett újra a Vigadó pódiumára, hogy elkalauzoljon a zeneirodalom kincseinek, Haydn zongoraszonátáinak – mások által szinte megvetett – birodalmába. Magukról a művekről és megszólaltatásuk szinte szférikusan eszményi tökélyéről a Bécsből áthozatott Bösendorfer zongorán tanulmányt illenék írni, mégha szavakkal kifejezni azt a hangzásvilágot, azt a legmélyebbről fakadó áhitatot, teljesen lehetetlen.
És milyen más, ellentétes tőből fakad – a mifelénk csak hírből ismert amerikai – Tzimon Barto, a francia zenekar szólistájának világa. Párhuzamba állítva minőségi szempontból egyenértékű pianisták, de míg Schiff a lélek embere, Barto a mű jellegéből kiindulva a bravúros csillogást, a francia eleganciát és szellemiséget bányászta ki, és milyen pompás összehasonlítási csemegét nyújtott a bécsi Bösendorfer és az itthoni Steinway zongora hangzásvilága. A harmadik „csillagos est” két művész, az orosz középgenerációhoz tartozó Vadim Repin hegedűs és a lett Itamar Golan pianista nevéhez fűződik. Gyönyörű – Bartóktól, Brahmson, Griegen, Chaussonon át Franz Wazmanig terjedő –, hegedű-zongora párosra írott sokarcú műsort szólaltattak meg, mely pompás teret adott virtuóz csillogásra és elmélyült lélekábrázolásra egyaránt. Ifjú művészek bemutatkozása idén is volt, s Dalibor Karvay a „New Talent 2005” címet joggal nyerte el.
Az ünnepségeket lezáró est nékem kimondott csalódást jelentett. A várva várt egykori kedvenc, Vladimir Szpivakov helyett a kottából „blattoló” Szasa Rozsgyesztvenszkij nem volt méltó pótlás, és Csajkovszkij 4. szimfóniájának bombasztikus megszólaltatása sem emelte a zárókoncert fényét.
Varga József
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 26 – november 2-i (43-44.) szám