Képek IPOLYVARBÓ életéből

Szép fekvésű határfalu

Ipolyvarbó gyönyörű környezetben fekszik az Ipoly menti katlan keleti részén, közvetlen a folyó jobb partján, a magyarországi Őrhalommal szemben. A nógrádi táj megannyi jellegzetessége, szépsége fedezhető fel errefelé ma is: girbe-görbe utak, jól termő szántók, vizenyős rétek, a távolban a látóhatárt karéjozó, magasan kéklő hegyek. A tengerszint feletti magasság is változatos: 143 és 268 méter közt ingadozik. Délen a kacskaringós folyó átszelte lápok és mocsarak alacsonyabb fekvésűek; északon kissé magasabb homokteraszok, meredekebb dombok, kopár emelkedők látszanak.

A falu első írásos említése 1327-ből való, ám a termékeny Ipoly völgye s feltételezhetően eme helység is már az időszámításunk előtti újkőkorban lakott volt. Így lehetett ez aztán a bronzkorban is, s bizonyára a későbbi korok emberei sem mentek el itt nyomtalanul. A magyarok a X. században települtek le a vidékre, amit a Varbóhoz közeli, a honfoglaló törzsek nevét őrző Gyarmat, Kér, Kürt települések is bizonyítanak.

A török fennhatóság ideje alatt Varbó népe sokat szenvedett:

hol elmenekült szálláshelyéről, hol visszatért oda,

hogy megpróbáljon újra talpra állni. A község, melyet a török teljesen elpusztított, akkor más helyen, a mai Kisvarbód dűlőben terült el. A budai szandzsák 1559. évi összeírásából tudott, hogy a falu 7132 akcse adót fizetett, s az adófizetők közt olyan nevűek szerepeltek, mint az Antol, Dambas, Varga, Orbán, Talpas, Nagy, Szűr, Márton, Bagdal, Bogai, Kovács, Kórógyi, Kajtor, Kis, Baraki. Hogy a helység népe teljesen sosem pusztult el, azt az is bizonyítja, hogy a felsorolt nevekből több ma is megtalálható Varbó névanyagában.

A falu plébániája is igen régi.

Első temploma 1332 előtt épült,

s a Szentháromság tiszteletére szentelték. Anyakönyveit 1748-tól vezetik. A XVIII. század végén 8 magyar és 3 szlovák (tót) háztartást írtak itt össze. A század utolsó negyedében az egyik legrégibb múltú és „legkiterjedtebb magyar nemzetség“, a Szentiványiak egyik ága telepedett le Varbón. Szentiványi Ferenc egykori főispán, királyi ítélőmester és országbíró teremtette meg „példátlan szorgalmával, kitartásával a család ezen ága gazdasági, erkölcsi felemelkedésének lehetőségét“.

A XX. század elején Szabó N. János és Forgách József örökösei voltak a falu urai. A Szentiványiak által építtetett két kastélyt (kúriát) Szabó N. János örökösei és Dióssy Aladárné Maasburg Berta birtokolták. Mára sajnos mindkét épület eltűnt. Szabó János birtokának összterülete egykor 738 magyar holdat tett ki. A gazdasági üzemrendszer a hármas vetésforgó szerint működött. Lóherét 35, lucernát 20, cukorrépát 50 magyar holdon termelt. A földesúrnak volt 152 darab szarvasmarhája, s foglalkozott emdeni lúd és pekingi kacsa tenyésztésével is. Említésre méltó volt gyümölcstermesztése is. A napszámárak 100-140 fillérre rúgtak.

Miután a faluban a birtokvásárlás is lehetővé vált, kikerültek nagyobb földterülettel rendelkező gazdák is. A Talpasok közül például akadt, aki száz hold körüli földdel rendelkezett. A Páris, Csernyík, Kissimonyi, Talpas nevű családok közt előfordultak

30-40 holdas gazdák,

20 holddal pedig többen is dicsekedhettek (Cserődi, Csernyík, Badó, Talpas). A családi birtokok gyakran elaprózódtak az osztódás következtében. Ezért sokan Amerikába vándoroltak, hogy 10-12 évi ott-tartózkodás után nagyobb pénzösszegre tegyenek szert, majd itthon földet vásároljanak. A hajdani dohány- és szőlőtermesztés után a XX. század első évtizedeiben főleg krumpli- és káposztatermeléssel foglalkoztak. Korai krumplit mindenki ültetett úgy, hogy eközé került a káposztapalánta is. Az ilyen terület 2-3 holdat is kitett. Ezenkívül jó minőségű búza és kukorica is termett errefelé. Termékeik egy részét a balassagyarmati, kékkői, ipolysági, a losonci és rimaszombati piacokon értékesítették. Híres volt a falu libatenyészete is. A községnek volt külön kondása, tehénpásztora és csikósa is. A kondás télen is kihajtott, főleg a makkra. A gulyát és a lovakat az Ipoly menti rétekre terelték. Itt 95 hold községi legelő volt. Lovakból főleg a nóniuszt és a muraközit tartották, sertésből pedig a „mangát“ (mangalica). Szövetkezetesítéskor az itteni gazdáktól mintegy 23 pár lovat s ugyanannyi ökröt vettek el.

A község közigazgatásilag 1850-től 1916-ig a Balassagyarmati, 1916-1918 közt a Kékkői, majd Trianon után ugyancsak ehhez a járáshoz tartozott. Az 1. világháborút követően ezt a falut is elszakították az anyaországtól. Így lett belőle határfalu. A csehszlovák hatóságok az Ipoly partján felépítették az

emeletes csendőrlaktanyát,

ahová több cseh és szlovák családot, illetve rendőrt ültettek be. Ipolyvarbó és Őrhalom közt határátkelőként funkcionált az a híd, amely a folyót s a széles árterületet szelte át. 1938-ban Varbót visszakapcsolták Magyarországhoz, 1945 után pedig ismét Csehszlovákiához került. Az Ipoly-hidat felrobbantották, s a háborút követő megtorlások ezt a falut sem kerülték el. Néhány családot Csehországba deportáltak, s volt, aki önként Magyarországra távozott. A kitelepítést itt leállították.

1945-1960 közt ismét Kékkő volt a járási székhely. Aztán nyolc évig Losonchoz tartozott a falu, majd létrejött a Nagykürtösi járás, s Varbót is ide csatolták. A községben a magyarelnyomást követően megindult az anyanyelvi oktatás, létrejött a Csemadok. Felépült a magyar tannyelvű alapiskola, amely évtizedek óta küzd fennmaradásáért, s nemrégiben felvette Mikszáth Kálmán nevét. A Csemadok helyi szervezete egykor sokoldalú tevékenységet fejtett ki: a jellegzetes,

a palóc hagyományokat

híven őrző kisközségnek országos hírű, sőt határainkon túl is ismert folklórcsoportja volt. A csodálatosan bensőséges menyasszony-búcsúztatójukat mindig élmény volt hallani. Ha felcsendült hajdani énekesük, Gyüre Jánosné Fajcsik Ilona ajkán a Jaj, pártám... kezdetű dal, akaratlanul is könny szökött a hallgatók szemébe. Urbán Aladár hosszú időn át működtette itt a Palóc Klubot, amely főleg közművelődési tevékenységet fejtett ki, s rendszeressé tette a Szentiványi Országbíró Napokat. A faluban élt Juhász Géza népi fafaragó, aki munkáiban palóc őseinek művészetét fejlesztette tovább. Mericza Zoltán a község tárgyi emlékeit gyűjtötte össze.

Varbó lakossága sajnálatos módon csökken. Az egykori népes családok, az összetartó hadak felbomlottak, divatba jött itt is az egykézés. A községnek 1823-ban 720 lakosa volt, százötvennel több, mint az 1900-as évek végén. Ám ez a szám tovább csökkent: jelenleg 408-an lakják a falut, zömmel katolikusok és magyarok. Hivatalosan a lakosság 14,1 %-a vallja magát szlováknak. A munkanélküliség itt is magas. A valamikor jól működött szövetkezet felbomlott, így gyakori lett a munka utáni ingázás. Mivel a község az országhatár szélére szorult, s a falut Őrhalommal összekötő hidat a háború óta nem építették újjá, Varbót szinte elvágták a világtól. Sokáig csak Bussától Ipolykéren át lehetett megközelíteni. Néhány éve Zsélyből is vezet ide országút, így a világ a Sósári-dombokon át észak és nyugat felé is kinyílt a község számára.

Ha arra a kérdésre szeretnék választ adni, mi a varbói megmaradás jövőbeli záloga, akkor a saját értékek s a hagyomány feltárásában kell kutakodni, az adott lehetőségeket kell kiteljesíteni. Márpedig Varbó

e tekintetben sokat kínál.

Hisz a falunak a közeli Őrhalmival együtt például csodálatos népviselete van. A férfiak egészen az 1940-es évekig itt hordták a legszélesebb és legrövidebb szárú vászongatyát a gazdagon díszített mellénnyel és szakácskával. Kihívó volt a fiatalaszszonyok fejviselete is a villuskával. A máig megmaradt oszloptornácos, nyeregtetős gazdaházak valamelyikében elhelyezhetnék a tárgyi néprajz gazdag anyagát is, többek közt Mericza Zoltán gyűjteményének még megmaradt darabjait: az áttört faragással díszített lócákat, a XIX. századi tulipánosládát, a bölcsőt, a slingelt párnákat és cserépedényeket. Látnivalókból akad itt még több is, például a falu barokk temploma, alatta a Szentiványiak temetkezési helyével, a szép Nepomuki Szent János-szobor, a Szent Márk-képoszlop, a honfoglalás kori és a szabadságharcos emlékmű, a temető szép sírjelei stb. De gazdag a szellemi néprajzi anyag is, különösen a menyasszonybúcsúztatók és a virrasztóénekek, a karácsony körüli folklór stb. Aztán csodálatosak az Ipoly rétjei, a falu feletti dombok és erdők növényvilága. Mindez talán felkelti mások figyelmét is, különösen akkor, ha újjáépülnek majd az itteni Ipoly-hidak. Addig azonban tovább kell serénykedniük a falu lelkes lakóinak s Zólyomi Károly polgármesternek.

Csáky Károly

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 26  – november 2-i (43-44.) szám