Kedves „komám!”
Hát ezt is megértük! Hogy mi egyszer hatvanévesek leszünk! – írtam volt tíz évvel ezelőtt, s alig ocsúdtunk, alig telt el röpke tíz esztendő s már itt az újabb jubileum. Hát ezt is megértük! Hogy mi egyszer hetvenévesek leszünk! Pedig már tíz éve is azt kellett, hogy írjam: „Igaz, nem mindannyian értük meg e kerek évfordulót, a mi nemzedékünk sem volt kivétel, az irgalmatlan kaszás köztünk is alapos rendet vágott. Bacskai Béla, Mag Ottó, Kovács Lajos (a Gróf), Znám Pista, Kulcsár Tibor, Czikó Elemér... S az elmúlt tíz évben is csak tovább bővült a lista, hogy csak a legfrissebbet s a legfájdalmasabbat említsem, a nálad alig néhány nappal idősebb, s így a jubileumot meg sem ért Zs. Nagy Lajost mondjam, vagy a Nyolcak közül Simkót, Fecsót, Petriket, az idősebb Veres Jánost s a nálunk is ifjabb Mikola Anikót vagy szegény Zalabai Zsigát. Akkor, tíz éve azzal vigasztaltam magunkat, hogy végül is bármennyit panaszkodunk ilyen-olyan nyavalyáinkra, örülnünk illene, hogy megértük a 6. (ma már a 7.) X-et. Mert ki mindenkinek nem adatott ennyi, sőt még a fele sem. Petőfi, Wolker, Rimbaud, Mozart, Schubert, Van Gogh. Mi több, még az emlékezetünkben „nagy öregekként” élők közül is hányan lépték át a 6. (hát meg a 7.) X-et. Arany, Móricz, Kosztolányi, Babits, Beethoven. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Sír, hogy már ilyen „vének” vagyunk, s nevet, hogy még ilyen jó kondícióban várjuk a 3. évezredet. Noha épp akkortájt kérdezted, hogy „ezek szerint te reméled, hogy megéred a kétezret? S ezzel mintha azt akartad volna mondani, hogy Te ezt nem reméled. Én meg: Igenis remélem, mi több, biztos vagyok benne, hogy mindketten megérjük, hisz mi már az a potom 5 év a 60-hoz képest. S noha sokféle nyavalyával küszködsz, ha arra gondolok, hogy mióta ismerlek, mindig küszködtél hol ezzel, hol azzal, ha 40 (ma már 50) évet lehúztál, lehúzol még vagy 50-et... Mert szükségünk lenne még ezekre az évtizedeidre, nemcsak Neked, nekünk is, felvidéki magyaroknak. Megírtam már, csak megismétlem, hogy „ellentétben a közhiedelemmel, az derült ki Rólad a „csak a nád hajlik, törik a férfi” költőről, hogy még 50-en túl is képes a megújulásra, avult poétikák feladására, az új iránti fogékonyságra. A legmesszebb, be a 3. évezredbe látó irodalmárunk még mindig Te vagy, nem a mai 20, 30, 40 évesek nemzedéke.
Ó az én próféta lelkem! Lám, megértük (megérted Te is) nemcsak a 3. évezredet, de a 7. X-et is, s ha egykor azt írtam, amit most megismételhetek, akkor tovább arról kell beszélnem, amit akkor még, 10 éve nem érhettem meg, hogy nemcsak hogy megérted ezt a tíz esztendőt, hanem ami példátlan nemcsak a mi, annyiszor lebecsmérelt felvidéki (szlovákiai magyar) irodalmunkban, de talán az egész világirodalomban is ritkaság (Goethe, Tolsztoj), hogy valaki 60, 70-en túl is képes megújulni, megfiatalodni, s hogy e 60-on túli 10 esztendőben ontja magából (s nemcsak mennyiségileg) a kiválóbbnál kiválóbb műveket. Soroljam őket: a Finnegan halála, véleményem szerint, különösen a címadó remek nemcsak szerzőnknek s irodalmunknak, de az egyetemes kortárs magyar lírának is egyik legszebb verse. Esszéidről, publicisztikádról nem is szólva, a Finnegan mellett ezúttal csak két további nagy dobásodról szólnék mind helyett. Az egyik természetesen a Faustus Prágában című, frissiben, éppen a hetvenedik születésnapodra megjelent, a másik meg a tavaly napvilágot látott Tanulmányok költőportrékhoz.
Arról még persze, hogy milyen lesz a színjáték sikere-fogadtatása, még nem tudok szólni, de két dolog máris példátlan: az egyik, hogy felvidéki magyar költő először is drámához mer nyúlni, ráadásul verses, mi több, világdrámához, amilyenből a világirodalomban is kevés van, s a kevés között is csak 2-3 örök érték (Goethe Faustja, Ibsen Peer Gyntje, Madách Tragédiája), a másik meg, hogy nem akármilyen hőse van e világdrámának, hanem egyenesen Faustus doktor.
A másik nagy dobás meg a Költőportrék. Megint csak magamat ismételhetem: Az igazi meglepetés nem az, ahogy a „nagy öreg” nekirugaszkodik s nemcsak egyszerű zsurnálkritikákban vagy akár tudós tanulmányokban áll neki megfejteni kortársai életművét, hanem egy lélegzet alatt belebújik mindannyiuk bőrébe, s Ezra Pound, Picasso, Sztravinszkij és Weöres Sándor módján megírja helyettük a verseiket is. S nemcsak a kortárs Orbán (no nem a Viktor) Ottó, Bertók László, Petri György vagy Oravecz Imre maszkját ölti magára, hanem a nála ifjabb Kukorelly Endre, Rakovszky Zsuzsa, mi több, a hozzá képest tinédzser Tóth Krisztina vagy Borbély Szilárd maszkját is.
S ami a legmeglepőbb eredménye az egész transzakciónak: mindebből nem arra derül fény, hogy a parodizált költők (a paródiának nem mai, hanem egykori, bachi, händeli értelmében) milyen nagy, különálló, egyedi individuumok, hanem épp az ellenkezője, tudniillik, hogy a mai magyar költészet, eltekintve persze egy-két óriástól (még legjellegzetesebb képviselőiben is), milyen szürke, milyen egyhangú líra. Mintha az egész Tőzsér köpönyegéből bújt volna elő, ahogy az orosz Gogol s az amerikai Mark Twain köpönyegéből. Tudom persze, hogy túlzás, amit állítok, de nincs-e benne mégis valami igazság? S elsősorban az, hogy erre fényt valóban csak egy Tőzsér-kaliberű, költő-esszéista tudott vetni, ráadásul éppen egy (már megint!) határon túli írástudó.
Mindezek után mit kívánhatunk a hetvenéves Tőzsér Faustusnak? Faustusnak lehet. További 70 esztendőt!
Cselényi László
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 26 – november 2-i (43-44.) szám