–
Több vargabetű után, miért lett épp polgármester? Molnár László az ipolysági kórházban látta meg a napvilágot: 1962. szeptember 30-án született. Egy ideig színész volt, majd miután édesapja megbetegedett, hazaköltözött, s Ipolyságon lett sekrestyés… Kelenyében most is kántorkodik. Főállásban pedig a 340 lakosú Ipolyfödémes polgármestere.
–
Több vargabetű után, miért lett épp polgármester?
– Ipolyfödémes nyolcvantól közigazgatásilag Palásthoz tartozott. A rendszerváltás után a falu polgárai eltökélték, hogy saját önkormányzatot létesítenek.
– Elhatározták, hogy önállósítják a falut?
– Igen, pontosan ez volt a szándékunk. Az emberek több falugyűlés után engem kértek fel a hivatal megszervezésére. A választásokon a Független Magyar Kezdeményezés képviseletében indultam. Nehezen adtam be a derekamat, csak hosszabb győzködés után vállaltam el a megmérettetést, pedig világ életemben „mozgalmi ember” voltam. Nem csak a Csemadok alapszervezetében buzgólkodtam, hanem a színjátszó körnek is lelkes tagja voltam. A polgármesteri poszttól azonban kicsit tartottam, hisz a több évtizedes kommunista uralom után jószerével azt sem tudtam, miképp is kell egy demokratikus faluirányító hivatalnak működnie.
– Mikor került a hivatal élére?
– Hivatalosan 1990. június elsejétől vagyok szülőfalum polgármestere. A Lévai járásban az elsők között nyitottunk közös közigazgatás alá vont szatelitfaluból önállósulva önkormányzatot. Eltéptük a köldökzsinórt, mert a magunk urai akartunk lenni, s be akartuk bizonyítani, hogy egy szál magunkban, saját költségvetéssel is képesek vagyunk létezni.
– Miért fogadta el a tisztségre jelölést?
– A kommunista rendszer arrogáns politikáját családostul megszenvedtem, s a saját bőrömön tapasztaltam meg. Színészkedésem idején például többször „élvezhettem” a komáromi rendőrség „vendégmarasztaló szeretetét”. Nemegyszer éjnek idején is begyűjtöttek, elvittek otthonról… A bársonyos forradalom idején minden valamirevaló környékbeli rendszerellenes tömegmegmozduláson, nagygyűlésen, tüntetésen részt vettem. Még egy-két pozsonyi manifesztációra is felruccantam. A falu lakói ismerték „forradalmi múltamat”, tudták, hogy szívvel-lélekkel a változások híve vagyok, hát gondolom, azért biztattak a tisztség „megpályázására”.
– Nem „tartott” az új kihívástól? Vagy aki a színészi pálya után sekrestyés állást vállal, könnyen tud váltani?
– Szeretem a kihívásokat. Sőt, a kihívásoknak sokszor elébe is megyek. Ettől függetlenül épp elég szorongás volt bennem. A legtöbb álmatlan éjszakát az okozta, hogy ha nem felelek meg az emberek elvárásainak, csalódnak bennem, s akkor hogy nézek majd a szemükbe. És szedhetem a sátorfámat, s költözhetek el máshová. Én pedig semmi pénzért nem akartam elhagyni a szülőfalumat, hisz födémesi vagyok és szeretem Födémest.
Tevékeny ember vagyok, de valahogy mindig is távol állt tőlem a „hivatalosdi”. Persze ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a kommunista faluvezetők viselkedése alapján formáltam meg a véleményem a tisztségről.
Amikor megkaptam a bizalmat, azonnal el is határoztam, hogy nem követem a nagy elődök példáját. S a polgármesteri állást sohasem kimeríthetetlen kincsesbányának, meg munkának, hanem mindig, az első perctől kezdve szolgálatnak tekintettem. S szolgálatnak tekintem ma is. Mégpedig huszonnégy órás szolgálatnak. És ma is örül a lelkem, ha bárkin is segíthetek. Persze, mindenkinek nem tehetek a kedvére. Szerencsé(m)re ezt a legtöbb födémesi lakos tudatosítja is.
– Nem is bírálja senki?
– De, vannak kritikusaim is. Persze a kritikusaimmal is leülök beszélgetni. Meg vitázni is. Valaki felrótta, hogy a faluban sok a szemét. Igen, feleltem, tényleg elég sok, de nem Dunaszerdahelyről vagy Rozsnyóról hordják ide az idegenek, a falu polgárai között kell a szemetelőket keresni. S a polgármesternek nem az a dolga, hogy mások után takarítson. Mindenkinek meg kell értenie, hogy az „egy mindenkiért, mindenki egyért” mondás nem csak üres szóvirág.
– Meddig szabad a polgármesteri székben maradni?
– Nehéz kérdés. Talán addig, amíg a polgármester képes a rohamtempós fejlődéssel együtt haladni. Ez pedig egyáltalán nem könnyű, hisz napról napra új kihívásokkal kell szembenézni. Sőt, ezeknek a kihívásoknak nap mint nap meg is kell felelni.
Bevallom, egy-egy fárasztó nap, kemény tárgyalássorozat után bizony megfordul a fejemben, hogy abbahagyom, mert elfáradtam, másnap azonban, amikor kipihenem magam, s jönnek gondjaikkal, panaszaikkal az emberek, elfelejtem előző napi kételyeimet, s már csak az jár az eszemben, hogy miképp tudom az újabb felmerült problémát megoldani.
– Nehéz Ipolyfödémest igazgatni?
– Nehéz is, meg nem is. A lakosok 92 százaléka magyar. S a szlovák anyanyelvűek is beszélik a többség nyelvét. Magyarán: tudnak magyarul. Persze, senkire sem kényszerítjük rá az anyanyelvünket. A faluhírmondóban is két nyelven, magyarul és szlovákul egyaránt kihirdetjük a közleményeket, s aki szlovákul szól hozzám, annak természetesen szlovákul válaszolok.
A födémesiek békeszerető emberek. Békeszeretők, de az anyanyelvükhöz és a hitükhöz váltig ragaszkodnak. A mai szóhasználattal élve nemzetiségi polgármester vagyok, de soha egyetlen más nemzethez tartozó lakosunkkal sem éreztettem, hogy „márpedig itt igenis mi vagyunk otthon, mi vagyunk az urak, s akinek nem tetszik, annak le is út, fel is út, távozhat”. Az, hogy mindenki, az egész falu polgármestere vagyok, nem a kampányszövegem része, az élet írta födémesi valóság egy meghatározó mondata.
– Nehéz a falut nemzetiségi polgármesterként úgy igazgatni, hogy mivel a települést zömmel magyarok lakják, hozzájuk húzzak, de másokat se sértsek meg?
– A Magyar Koalíció Pártja jelenlegi helyzete alapján a magyar polgármester nincs nehéz helyzetben. Országszerte érződik ugyanis az az erő, amit az MKP a kormányba bevitt. A más pártok egyenlő partnerei lettünk. Az elmúlt évek kormányzása és a magyar koalíció korrekt politizálása azt is eredményezte, hogy végre most már a színszlovák vidékeken sem lenézett, irredenta délvidéknek mondanak, tartanak bennünket. Akadnak, persze kivételek is, ám ezek is csak a szabályt erősítik.
Persze, a megbecsülésünkhöz, elismerésünkhöz bizonyos mértékben az uniós csatlakozás is hozzájárult. Az országhatárok nyitogatásával, felszabadításával az emberek is kinyíltak, felszabadultak. S a tudatuk is kinyílik, felszabadul… A közeli Gyügyön üdülő, s falunkba érkező német turistával ma már magától értődően szóba is elegyednek az emberek. Régebben elképzelhetetlen volt az is, hogy az emberek fő állásban Magyarországon dolgozzanak, vagy egy magyarországi vállalkozó minálunk árulhassa a portékáját… S ebben is benne van az MKP politizálása, kormányvállalása is.
– Ahol mindenki magyar, könnyű magyarnak lenni…
– Magyarnak sehol sem könnyű lenni. Szlovákiában sem. Nálunk meg még hatványozódik is a baj. Hamarosan ugyanis talán be kell az iskolát zárnunk. S ez az iskola magyar iskola. Ha pedig megszűnik az iskola, kihal az utánpótlás, s egyre többször kong majd a temetésre hívó lélekharang.
– Nem épp a polgármester számlájára írható, hogy azért nincs gyerek a faluban, mert elköltöztek a fiatalok, a fiatalok viszont azért vándoroltak el, mert nem találtak helyben vagy a környéken munkát maguknak?
– Minálunk „csak” alig tíz-százalékos a munkanélküliség. Persze, tudom jól, a nem egész tíz százalékot is még tovább kell, kellene faragni, csakhogy egymagam kevés vagyok egy falu vagy egy szűkebb régió megváltására. A mi régiónk eléggé hátrányos helyzetbe került régió. Nehéz a sok embert foglalkoztatni képes vállalatokat, cégeket a térségbe csalogatni, mert nincs kiépítve az infrastruktúra: jobb utakra lenne szükség, no meg többek között közművesíteni is kellene a vidéket.
Ezért is fontos lenne, hogy a magyar koalíció a következő választások után is a kormányban maradjon, mert kormányzati tényezőként a halódó területeink felélesztéséért is tovább tudna harcolni.
Egy vállalkozót azért már sikerült lekötnünk. S a cége helybélieket foglalkoztat. Emellett többen dolgoznak Magyarországon, és sokan járnak más, távolabbi járásokba, heti munkára is. S nem feketén dolgoznak. Persze, további munkalehetőséget kellene teremteni, mert a jó pásztor felelősséggel tartozik a gondjaiba vállalt nyájért.
– Létezik egyáltalán jó polgármester? És tulajdonképpen milyen a jó polgármester?
– A jó polgármester az, aki ismeri a lakosság problémáit, aki együtt él a településsel. S azt, aki felelősséget érez a felvállalt munkáért, törvényszerűen a közösség is megbecsüli.
Mondom a saját konkrét példámat. Tudom, azt mondják, az öndicséret fokhagymaszag, de most hirtelen nem jut eszembe más. Tehát: két éve kigyulladt az épülőfélben lévő családi házunk. Szinte a falu apraja-nagyja azonnal nekilátott tüzet oltani. Az esetet vizsgáló tűzvédelmi szakember meg is jegyezte: „Polgármester úr, maga nagyon jó ember lehet, magát nagyon szerethetik a lakosok, a legtöbb faluban ugyanis az emberek a kerítés oldalától figyelték volna, hogy miképp szöknek egyre magasabbra és magasabbra a lángok, közben meg egyre mondogatták volna, hogy hol késlekednek a tűzoltók.”
De ez még korántsem minden. A romeltakarításba is az egész falu besegített, sőt sokan még a tetőszerkezet megépítésébe is bekapcsolódtak. Ha nem segítettek volna, most a három gyerekünkkel, meg a feleségemmel valahol sátor alatt laknék.
– Azt tehát már tudjuk, hogy milyen a jó polgármester, meg azt is, hogy milyenek a jó polgárok. De milyen a jó magyar polgármester?
– A mi vidékünkön jó polgármester lehet az, aki ismeri a szlovák kultúrát is, s jól beszél szlovákul is. Meg beszél még más idegen nyelve(ke)t is. Attól ugyanis, hogy minél tágabb ablakot tud nyitni az országra, a világra, még magyar maradhat. Ha viszont bezárkózik, magára marad.
Födémes nyelvhatár is egyúttal. A nagymamám lelkes magyar asszony volt, de egy-két szót megtanult szlovákul is, hogy a finom juhsajtot meg tudja vásárolni a szomszédos, szlovákok lakta Magasmajtényból érkező kereskedőktől. S azok is igyekeztek ellesni a magyar kifejezéseket, mert kitapasztalták, hogy annak az árusnak kelendőbb a portékája, aki az anyanyelvükön is meg tudja magát értetni a vevőkkel. Ez a fajta gondolkodás mára sajnos kiveszendőben van az emberekből.
Kár, nagy kár, mert egymásra vagyunk ítélve…
ZOLCZER LÁSZLÓ
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 26 – november 2-i (43-44.) szám