Fájó emlékek, még ma is. A férjem, sajnos, már nem él. Amikor véget ért a
háború, és 1946. május 9-én váratlanul hazajött, határtalan volt az örömünk.
Sajnos, ez nem sokáig tartott. Nem értettem, miért ez az újabb szörnyűség. A
férjem harcolt, fogságban is volt egy teljes évig, és ezek után újabb büntetés!?
Vajon azért, mert egyáltalán túlélte, vagy csak azért, mert magyarnak született?
Én 26 éves voltam, amikor el kellett hagynunk házunkat, és vele mindenünket,
mink csak volt. 1947. január 9-én beállt egy autó az udvarunkba, a katonák
bedobálták a csomagokat, majd minket is beültettek, és már indultunk is az
állomásra. A hosszú utazás alatt ki sem léphettünk a marhavagonból, úgy
vigyáztak ránk. Zatecba érve elkezdődött a válogatás. A gazdának, akihez mi
kerültünk, két háza volt. Nekünk a cselédház jutott, melyben sem villany nem
volt, sem víz. Társaink közül voltak, akik belehaltak a megpróbáltatásokba.
Sokat dolgoztunk, főleg az állatokat gondoztuk. A férjem balesetet is
szenvedett, a kisfiam pedig torokgyíkkal került kórházba. Szerencsére a
gyermekosztályon volt egy magyar orvos, aki kikezelte. Amíg ők betegek voltak,
akkor is dolgoznom kellett. És ha a földeken elvégeztük a munkát, akkor a
városba vittek bennünket dolgozni, mondván, nem azért hozták ide a magyarokat,
hogy azok nyaraljanak itt.
1948-ban kerültünk haza, de már nem juthattunk be a házunkba, mert azt már
elfoglalták. Albérletbe mentünk, és mindent elölről kellett kezdenünk.
És most, az átélt borzalmak után nehogy kárpótlás, de még bocsánatkérés sem jár!? Hol vannak az ígéretek, vagy csak azok vannak? Kérem, nézzék el, ha valamit nem jól írtam, már megfáradt a kezem. Köszönöm.
Mészáros Mária (Léva)
A bizottságban, mely előtt jelentkeznünk kellett orvos is volt. Az szinte még
rám sem tette a „hallgatóját”, és már oda is vetette neki egy bizottsági tag,
hogy: schopná (azaz, alkalmas). Én, 14 évesen, akkor még azt sem tudtam, hogy
mit is jelent az. Édesanyámnak meg azt vetették a szemére, hogy „maga 1938-ban a
magyar katonáknak volt a kocsmárosnéja, legjobb, ha meg sem áll a Kárpátokig.”
A komáromi állomáson beraktak bennünket a marhavagonba. Szalmazsákon feküdtünk,
alul-felül dunyha között, mert dermesztő volt a hideg. Reggel megérkeztünk
Losanyba (Kolíntól 18 km). A válogatást követően olyan épületbe kerültünk, ahol
már két madari család is volt, ők még az előző transzporttal érkeztek. Rám olyan
munkát osztottak, amit egy kislán is meg tud csinálni. Tyúkokat etettem,
tojásokat szedtem össze.
Tavasszal édesapámmal – aki hat gyermeket nevelt fel, és akkor már 62 éves volt – hazaszöktünk, az édesanyám viszont ott maradt. Ősszel ő is megpróbált utánunk jönni, de a gazda rájött erre, és jól megverte.
Otthon viszont a házunk, ahol egykoron a kocsmánk volt, már foglalt volt.
Rokonokhoz költöztünk, rengetegen voltunk egy rakáson. Végül is visszakaptuk a
házat, de csak úgy, hogy az ott felhalmozott adósságot – amit nem mi, hanem az
ideiglenesen ott lakó halmozott fel – kifizetjük. A volt lakó egyébként egylovas
kocsival érkezett a falunkba, és mikor elhagyta a házunkat, teherautóval
távozott.
Ma már 72 éves vagyok, nincs a szívemben gyűlölet senki iránt, de az átélt
embertelenségeket nem tudom elfelejteni.
Zámbó Andrásné (Pat)
Egyetlen fénykép maradt abból az időből. Három fiatal lány áll egy ezüstfenyő
előtt. A többi képet elvitte az 1965-ös árvíz. A fájó emlékeket azonban nem
sodorhatta el semmi.
Gútai származású vagyok. 1946 tavaszán munkásokat toboroztak csehországi
munkára. Olyan hírek terjengtek, ha nem lesz elég önkéntes, akkor elvisznek
bennünket is. Így is lett.
Egy majorszerű állami birtokra kerültünk, a neve az volt: Dvůr Nesity. A
morvaországi Hodonín mellett van. A szállásunkon víz nem volt, mondták,
tisztálkodási lehetőségként ott van a Morva folyó, hiszen csak egy töltés
választ el bennünket tőle…
Földeken dolgoztunk, ha az egyik állami gazdaságban már nem volt munka, másikba
irányítottak bennünket. Emlékszem, olyan hideg volt, hogy reggelente a deres
cukorrépára majd ráfagyott a kezünk.
Mikor azonban végre hazamentünk, két hónapra rá megkezdődött a kitelepítés. Mi
is megkaptuk a parancsot: készüljünk, csomagoljunk! Megúsztuk, mivel apám elment
a kitelepítő bizottsághoz, felmutatta az igazolást, hogy fél évig dolgoztunk már
Csehországban.
Magyarországon akartam tanulni, édesapám megszervezte, és sikerült is átszöknöm
a határon. Két nővérem már Magyarországon élt akkor, ők segítettek nekem ott a
megélhetésben. Nagyon nehéz időszak volt, két évig nem jöhettem haza látogatóba.
De nem voltam elégedetlen, mert az anyanyelvemen tanulhattam, és számomra ez
volt a lényeg.
(Csepregi Gizella kéméndi olvasónk leveléből idéztünk)
Beszélgetőtársam a kisudvarnoki (Dunaszerdahelyi járás) Marczell Kálmánné
Júlia volt, aki otthonában fogadott, és olykor könnyek között emlékezett vissza
Diablicéra.
Tizenhárom éves volt, amikor 1946. december 16-án, hétfőn, a falut körülvette a
katonaság, és ismertették velük a tényállást. A katonák parancsot
teljesítettek... A jegyzőség összeírta a névsort, és egy Cervenánski nevű ember
parancsára megkezdődött a teherautókba való rakodás. A névsort összeállítóját
Cséfalvaynak hívták, aki magyar származású volt. A nagygazdákat nem vitték el,
mivel azok meg tudták fizetni az otthonmaradásukat. Amit lehetett, azt felrakták
a teherautókra, az állatok természetesen otthon maradtak.
Kisudvarnokból a következő embereket vitték el: Gútai Miklós (8), Fehér Ilona,
Fehér János, Bokros István (5), Németh István (3), Pergel József (6), Sereghy
Ferenc (2), Bíró Lajos (5), Fehér János (7), Csomor Endre (3), Kósa Kálmán (6),
Fehér Zoltán (5), Tóth Lajos (2), Fehér István. (Zárójelben a velük együtt
elhurcolt családtagok száma van feltüntetve.)
Dunaszerdahelyről marhavagonokban indultak Prága felé. Négy napos volt az út,
amely valóságos megpróbáltatás volt a számukra. A túlzsúfolt vagonokban a –25
fokos hidegben csak arra gondolhattak, hogy épségben megérkezzenek ideiglenes
lakóhelyükre. Bokrosék felállították a sporheltet, és 10 literes fazékban főzték
a teát. Egy vagonban átlagosan 13 otthonától megfosztott magyar ember imádkozott
azért, hogy majd valamikor visszatérhessenek szülőföldjükre.
Prágába csütörtök délután négykor érkeztek meg. Teherautó várta őket, amely egy
Prága melletti nagybirtokra vitte ki őket Diablicére. Csaknem üres szobákban
szállásolták el őket. Szobánként 8 emberrel.
Karácsonykor levágtak egy disznót, abból volt az ünnepi eledel. A csehek nem
voltak rosszak hozzájuk. Júlia édesapja ökröket etetett, bátyja lovakat
járatott, ő pedig segített a termés begyűjtésénél, és ha kellett, akkor kapált.
Naponta nyolc órát dolgoztak, megtanultak csehül is. Fizetést is kaptak. Voltak
ott deportált magyarok Köbölkútról, Gútáról, Kétyről, Várkonyból. Az ottani
magyarság gyakran összejárt, sőt, még magyar bált is rendeztek. Voltak, akik
fogadkoztak: „Ha egyszer hazajutok, akkor a Cséfalvay fejét kettévágom!”.
Elérkezett az 1948-as „győzelmes, jégtörő február”. A 76/48-as elnöki dekrétum
alapján a németek és magyarok csehszlovák állampolgárságot kaphattak. Voltak,
akik még korábban hazaszöktek. 1949-ben végre elérkezett Marczellék számára is a
várva-várt nap. Vonattal mentek Dunaszerdahelyre. Mivel közben a hegyekből
lejött szlovákok költöztek a házukba, az elöljáróság úgy döntött, Albárra
költöztetik őket. „Nem megyünk” – mondta az édesapa.
Barciak, aki a házukba költözött, egy szobát átengedett nekik. Abban éltek egy
évig. A 600 lelket számláló Kisudvarnokban ekkor már 30 betelepült szlovák
lakott. A község vezetősége szlovák volt, viszont a plébános, Janovits Ödön,
magyar volt, ő amiben csak tudta, segítette a hazaérkezetteket.
A szlovákok zöme időközben ráébredt, nincs itt keresnivalójuk. Néhányan azonban
maradtak, közülük többen még magyarul is megtanultak. (...) Júlia édesanyja 96
évesen hunyt el odahaza. „Mi sem akarunk többet, csak őseink földjén élni, és
majdan itt is nyugodni”.
Karaffa Attila
Az 1947-es csehországi deportálás bakai (Dunaszerdahelyi járás)
végrehajtására, az idegen földön töltött időszakra a hazaérkezett Sidóné Zsolnay
Máriával (született 1921-ben) emlékezett:
„1947-ben megkaptuk a csehországi deportálásról szóló értesítést. Csak néhány
fontosabb dolgot készíthettünk elő: egy szekrényt, egy asztalt, két széket, egy
ágyat, edényeket, néhány konyhai eszközt, meleg ruhát. Ezeket nagy ládákba és
bőröndökbe raktuk. Élőállatot nem vihettünk magunkkal. A faluból kivezető utakat
a rendőrök már az előző nap lezárták, így nem lehetett elmenekülni. Nagyon hideg
volt, a marhavagonokban kisebb kályhákkal fűtöttünk. Megérkezve Csehországba a
cseh gazdák szekereken vittek bennünket a kijelölt gazdaságba.
A gazdasághoz tartozó földeken és az állatok körül kellett dolgoznunk. A munka
mellett, ha volt szabadidőnk, a közeli Domažlicére jártunk, mivel rokonaik és a
bakaiak nagy része ott volt. Bár a körülményekhez képest rendesen bántak velünk
a csehek, hat hónap után a férjemmel eldöntöttünk, hogy hazaszökünk! A velünk
egy gazdaságban dolgozó családoknak azt mondtuk, hogy a Domažlicén lévő
rokonokhoz megyünk, így időt nyertünk, és csak távozásunk után egy nappal
rendelték el a keresésünket. Arra is ügyeltünk, hogy a gazda ne fogjon gyanút,
ezért mindent a szálláshelyen hagytunk.
A prágai vasútállomáson igyekeznünk kellett, nehogy gyanúsak legyünk.
Szerencsénk volt, nem igazoltattak bennünket. Pozsonyban autóbusszal mentünk
Bakára.
Noha a házunkban – mivel édesapám otthonmaradt – nem jöttek idegenek, fél évig
egy ismerősünknél húztuk meg magunkat. Féltünk a keresésétől, és nem
alaptalanul. Mikor rám találtak – a férjem és a kislányom sem volt otthon –, már
vittek is vonattal Brünnbe. Két hetet töltöttem ott egy táborban, mely
kerítéssel volt körülvéve. Innen Klatovyba vittek, éjszaka érkeztem, a
szálláshely a börtön volt. Reggel a munkahivatalban munkahelyet jelöltek ki a
számomra. Ám kíséret nélkül irányítottak oda, ezt kihasználva én ismét Bakára
vettem az irányt, ahová sikerült is megérkeznem.“
* * *
„Volt olyan cseh gazda, aki még az emberek fogait is megvizsgálta, mivel csak
egészséges embert akart kiválasztani a munkára“ – emlékezett vissza családja
megpróbáltatásainak időszakára a szintén bakai Zemes Gáborné Mészáros Margit. –
„Kapálás, a termény betakarítása, az állatok etetése és a ház körüli munka volt
a feladatuk. Ezért fizetséget nem, csupán kosztot és szállást kaptak.” (...)
„Annus nagynénémet Mária testvérével együtt 1947-ben vagonírozták be sok más
bakaival együtt. Cseh nagygazdákhoz vitték őket Tachovtól egészen České
Budějovicéig. Mária azonban Brünnél lemaradt a továbbinduló vonatról. Süketnéma
lévén értekezni sem tudtak vele. Miután a bakaiak megérkeztek csehországi
helyükre, Mária csak két hónap múlva, lerongyolódva, tetvesen került haza
Bakára. Nagyapám családja fogadta őt gondjaiba, kóborlása során szerzett
betegségeit hosszú ideig kezeltették, míg végre rendbe jött.”
(lejegyezte Darnay Zsolt)
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 26 – november 2-i (43-44.) szám