Megfakult és sárguló meghívó fekszik az asztalomon, amikor e sorokat papírra
rovom, de a pontosság kedvéért újra meg újra elolvasom a szöveget: „A Magyar
Főiskolások Művészegyüttese 1955. november 11-én 20 órai kezdettel Pozsonyban a
Tatra kávéházban műsorral egybekötött ismerkedési estet rendez, melyre tagjait
és az érdeklődőket szeretettel meghívja.“ Hát ez volt az első rendezvényünk.
Akkor, 50 évvel ezelőtt egy nagy-nagy együttesről álmodoztunk, de nem ott a
Tatrában, hanem a Krymben, a kávéházi asztalnál és az álmunkat valóra is
váltottuk, mivel a Magyar Főiskolások Művészegyüttesének keretében működött egy
énekkar, zenekar, tánccsoport, színjátszócsoport és irodalmi kör. A történelmi
hűség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy közel kétszázra tehető azoknak a száma,
akik érdeklődést tanúsítottak az induló együttes munkája iránt. Ez érthető is,
hiszen abban az időben Pozsonyban működött a Magyar Tannyelvű Pedagógiai Iskola,
a Felső Pedagógiai Iskola, a Pedagógiai Főiskola, sőt a Komenský Egyetem több
hallgatója is bekapcsolódott az egyes csoportok munkájába.
Még így, ötven év távlatából is azt vallom, hogy nem nagy tettekre határoztuk el
magunkat, hanem egyszerűen azért tettük, amit tenni kellett, hogy hasznos
gyülekezési és szórakozási lehetőséget biztosítsunk azoknak a magyar
középiskolai diákoknak, főiskolásoknak, egyetemistáknak, akik Bodrogközből,
Gömörországból, Mátyusföldről, Csallóközből jöttek, de maguk mögött hagytak egy
közösséget, melyben otthonukat lelték.
Itt, Pozsonyban az egyes csoportokon belül, sőt rajtuk kívül is új barátságok
születtek, melyeket többen még ötven év múltával is ápolnak. Emlékeimben
kavarognak, sőt már itt-ott össze is mosódnak az első sikerek, de a
sikertelenségek is. Néha-néha felidézem a tánccsoport egy-két tagjának
csetlő-botló lépéseit az első bemutatkozó alkalmából, mely Vaskutacskán volt, de
emlékszem az énekkarban megszólaló disszonáns hangokra is, és felidézem a
színjátszócsoport bemutatóját, mely Karinthy Ferenc: Ezer év című drámáját vitte
színre.
Megható dolog visszagondolni az első évekre, a fellépésekre, amelyeket a
fiatalos lendület, a határtalan lelkesedés, a hivatástudat és a tenniakarás
jellemzett. A kezdést követő hónapok elteltével a csoportok vezetőiben és a
tagokban is felerősödött az a vélekedés, hogy a hazai magyar népi hagyományokat
össze kell gyűjteni és színpadra kell vinni. Még most is gyakran átlapozom a
korabeli újságokat, olvasgatom a „Szivek“ munkáját méltató cikkeket, kritikákat.
Nézem a fényképeket, megelevenednek előttem a pergő ritmusú táncok, az énekkar
és a zenekar készülődése a fellépések előtt, a mosolygó és mosolyt varázsoló
arcok, az örömet és a jókedvet hirdető fiatalok.
Néha-néha felteszem a kérdést, vajon összesítette-e valaki legalább 2000-ig
(akkor szüntették meg az énekkart és a nagyzenekart), hogy hány kórusművet,
vegyeskari művet, női kórusművet, szólóéneket, zenekari művet mutatott be az
együttes, hány és milyen tánckompozíciókat vittek színpadra, a tagság név
szerinti felsorolásáról nem is szólva.
De minek? – vallják a „hivatásosok“, amikor az alapító tagok közül csak én
kaptam meghívót (de jegyet már nem az ünnepi bemutatóra). A meghívót lányommal
együtt kaptuk, gondolom azért, mert mindketten alkalmazottként is „szerepeltünk“
az Ifjú Szivekben. Némi kitérőként megjegyzem, hogy a díszünnepség napján (ne
vegye senki hivalkodásnak), elmegyek fejet hajtani a volt igazgató, Viczay Pál
rétei és Kulcsár Tibor pozsonyi sírjához, de megállok a pozsonypüspöki temetőben
is, ahol az egykori karmesternek, Szíjjártó Jenőnek hamvai nyugszanak.
Szívesen kezet szorítanék a még élő alapítótagokkal: Mede Pistával, Gyüre
Lajossal, Kucsera Klárival, Duba Gyulával, de ők még meghívót sem kaptak az 50.
évforduló alkalmából rendezendő 2005. október 22-i pozsonyi ünnepségre.
De félre a sértődött hanggal, inkább vissza a kezdetekhez. A történelmi hitelesség kedvéért megemlítem, hogy az Ifjú Szivek elnevezés is a kávéházi asztalnál született meg, de hivatalossá csak 1957-ben vált, amikor megkapta az együttes az állami támogatást és félhivatásossá vált. Az alapító tagok közül csupán Mede Pista tudta vállalni a megsokasodott szervezési munkát, a többiek tanulmányaik befejezésével voltak elfoglalva. Gazdag, dicséretre méltó 50 esztendő áll az Ifjú Szivek mögött. Mi, akik ott lehettünk az alapításnál, elmondjuk egyetlen óhajunkat: Az Ifjú Szivek alkotnivágyó, tettrekész, újra és újra megújuló ifjú szívekben éljenek tovább. Ugye, ez nem jó befejezésnek, mert sok bene a pátosz. Zárszóként jobban ide illik egy invitáló mondat: Fiúk és lányok, akik ott bábáskodtatok az Ifjú Szivek bölcsőjénél, most is, ugyanúgy, mint 50 évvel ezelőtt, meghívlak Benneteket a Krym kávéházba, és ha foghíjasan is, de hírmondókként üljük körül az asztalt, és amikor már befejeztük az emlékezést, hadd szóljak halkan: Pincér, fizetek!
Csikmák Imre
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám