Miért
ne lehetnének társaink a horvátok és a csehek, hiszen nemzeti történelmük egy
időben épült fel a miénkkel, vagy a lengyelek, akiknek a sorsa a mi sorsunkhoz
volt hasonló? – Lehet-e kárhoztatni a kínaiakat, mert államiságuk hatezer éves?
– Lehet-e kárhoztatni az olaszokat, mert múltjuk a Nagy Római Birodalomban
gyökerezik?
– Kárhoztathatók-e a kelták, mert korábban szerveztek birodalmat a
szülőföldünkön, mint mi?
– Ellenségeink-e a gallok, frankok és a germánok, mert ugyanazt akarták, amit mi
akartunk?
Miért
ne lehetnének társaink a horvátok és a csehek, hiszen nemzeti történelmük egy
időben épült fel a miénkkel, vagy a lengyelek, akiknek a sorsa a mi sorsunkhoz
volt hasonló?
De bennünket sem kell gyűlölni, csupán azért, mert népünk európai történelme
jóval meghaladja az ezer évet, és államiságunk ünnepét, több mint kilencszáz éve
ugyanazon a napon, augusztus 20-án tartjuk.
Furcsa lenne, ha azért nem szeretnénk a franciákat, mert enciklopédistáik az
alexandriai könyvtár tudóselődeinek követőiként az elsők voltak a világon, akik
megszerkesztették a tudományosság legátfogóbb gyűjteményét – százhúsz évvel
hamarább, mint a Pallas Nagy Lexikonát.
De az őrültséggel lenne határos az is, ha bennünket, egyes nemzetek azért
tekintenének ellenségüknek, mert száznyolcvan évvel ezelőtt – korábban mint ők –
közadakozásból alapítottuk meg tudományos akadémiánkat, hasonló társadalmi
felbuzdulással, mint ahogy a csehek hozták létre a nemzeti színházukat.
Akadémia. A modern nemzetté válás egyik jelképe. Az 1825. év szeptember
11-ére összehívott – reformmá vált – országgyűlés idejének november harmadik
napján Felső Büki Nagy Pál – a főrendek felelősségére hivatkozva – vetette fel
ismét ezt a csaknem száz éve vajúdó ügyet. De egyetlen ember – Széchenyi István
gróf – felmérhetetlen jelentőségű adománya indította útjára a megvalósulását.
Exempla tráhunt! – sokan kényszerültek felajánlani jövedelmük egy részét, ha nem
akartak szégyenben maradni az ismeretlen huszárkapitány mögött – ami az így
adakozók közül többeknek igen kellemetlen kényszer volt.
Ez, a kitudja melyik garnizonból jött, a legénykorból már jócskán kinőtt
emberke, ezen a napon egyetlen mondatot jegyzett be az 1814 júliusában
megkezdett naplójába. A bejegyzés Horatiusnak Maecenáshoz intézett költői
leveléből származó idézet volt: „minden honfitársamat ellenségemmé tettem”. Ez
volt a szomorú igazság.
Amikor elhangzott a felajánlása, még senki sem sejtette, hogy ez az ember a
modern, magyar nemzet és a polgári Magyarország megálmodója és a jövendő
legnagyobb magyarja lesz.
Aki járt már régimódi kocsmákban, akár az Alföldön vagy a Felföldön, Dunán
túl vagy a Tiszán túl, de akár Erdélyben vagy délen Bácskában, olvashatta a
kármentőben, látható helyre függesztve a – deszkára vésővel rótt vagy izzó
vastűvel égetett, esetleg fekete tintával kartonpapírra írt – feliratot: HITEL
NINCS!
Ez a figyelmeztetés nem csupán azt jelentette, hogy elfogyott – a nem kizárólag
anyagi jellegű – valami, hanem arról is szólt, ami sokaknak talán soha sem volt.
Egyes szomszédnépeinknél ezt úgy fejezik ki, hogy akinek egyetlen vagyona a
szekercéje, az hiába kuncsorog a söntésben. Ettől már csak egy lépésre van a
„veszett fejsze nyele” állapot, amitől roszszabb már nem is lehet.
Egy szó, mint száz: akinek nincs hitelképessége vagy elvesztette azt, fizetés
nélkül semmit sem kap. Ez egy lesújtó vélemény, mert a pénzben mért
hiteltelenség Széchenyi idején, de ma is a vég kezdetét jelentheti.
Széchenyi, az akadémiával kapcsolatos nagylelkű felajánlása után hitelképtelenné
vált a bankárvilág számára. Csakhogy a hitelképtelenség vagy a hiteltelenség,
sokkal többet jelent és jelentett akkor is, mintsem azt, hogy valakinek nincs
anyagi fedezete, noha az erről szóló könyvében a Tudnivaló cím alatt a
Creditumot ő is csak anyagi vonatkozásban értelmezte.
De amikor 1828. november 19-én hitelkérelmét a bécsi zsidó bankár Nathan
Arnstein visszautasította – annak ellenére, hogy legfontosabb műve – a „Hitel” –
piszkozatban már ott feküdt az íróasztalán, csak ennyit tudott papírra vetni:
„Az egész biztonság, amit nyújtani tudok, csak becsületem és igazságom.”. Van-e
ettől súlyosabb hitelesség? – kérdezzük, szembeszegülve a bankár pragmatikus
véleményével. De a bankárnak írt válaszában nem ez volt a modern Magyarország
iránti elhivatottságra utaló kulcsmondat, noha ez is elegendő lett volna egy
emberi, vagy osztálytudati történelmi fordulatra. Az ezt megelőző mondatra kell
összpontosítanunk: „Országom nyomorúságos viszonyai között összes javaimmal sem
tudok Önöknek biztonságot nyújtani…” E két mondat együttes olvasata, azonban nem
csak korüzenet, hanem az idő múlása fölött átívelő sík.
Akár eljátszhatnánk a szavakkal: hitelesség – hitel – hit. Mi, mit jelent?
Feltehetően nem járnánk messze az igazságtól, ha a gyökeret a hit közelében
keresnénk, mert a hit elkötelezettséget, elhivatottságot is jelent. Az
elhivatottság egyrészt érzelmi ügy, de értelmi is. Tudatosan elkötelezett csak
az lehet, aki elhivatottságot érez magában, van terve és van kivel megvalósítani
a tervet – így van hitele.
Ne felejtsük: Széchenyi István – mint a magyar reformkor sok más egyénisége – a
romantika szülöttje volt. Ez volt az az utolsó nagy eszmei áramlat a mai
valóságunktól visszaszámítva, ami összekapcsolta az érzelmet és az értelmet. A
romantika nélkülözte a fondorlatot – egyenes és céltudatos volt: „akasszátok fel
a királyokat!”, mondta Petőfi. De önpusztító is volt. Szinte minden jeles,
világraszóló képviselője a romantikának fiatalon halt bele az eszmébe, noha
mégis – vagy talán éppen ezért – emlékezünk rájuk – Lermontovra, Puskinra,
Petőfire, Kölcseyre, Byronra, Shelleyre.
Most azonban elnézést kérek az irodalom rajongóitól. A költőkről átterelem a
figyelmet a legsúlyosabb és a legdurvább közéletre: a politikára, azaz a
közjóért folytatott cselekvésre. Mert eredetileg is, és a romantikusok felfogása
szerint is, tehát Széchenyi meggyőződésének síkján is a politika nem jelentett
mást, mint közjót.
A nagy kérdés ebben a vonatkozásban ma is az: kinek van HITELE! Ki a HITELES
ember? Ki a HITELES, közjóért cselekvő ember, ki a HITELES politikus?
A közérdeklődés középpontjában tehát nem az a kérdés áll: ki felel meg a bankok
elvárásának, hanem ki felel meg a közerkölcs szempontjából elvárható
hitelességnek?
Ki a HITELES?
Van két olyan megszemélyesíthető támpontunk, amelyek, illetve akik életművük
szerint értékítéleti biztonságot jelentenek számunkra: az egyik Széchenyi
István, a másik Kossuth Lajos.
Történelmi tudatunkban, és szépirodalmi ismereteink alapján is e két ember
összebékíthetetlen, de egyúttal mindanynyiunk számára nélkülözhetetlen értéket
képviselt. Az egyik a békés, a rendszerváltozás nélküli modernizálás a másik a
vértelen forradalom, azaz a rendszerváltozással összekötött megújulás eszméjétől
volt áthatva. A kulcsfogalom mindkét esetben a rendszer megváltoztatása. Mind a
két történelmi személyiség a nemzet felemelkedését akarta. Széchenyi a szuverén
nemzet szellemi és gazdasági megújulását álmodta meg, Kossuth a szuverén
liberális jogállamnak és a társadalom rendszerszerinti átalakulásának híve volt.
Egyikük a politikai szisztéma megváltoztatása nélkül képzelte el a reformot,
másikuk csak ennek az átalakításával tartotta ezt elképzelhetőnek, eljutva a
fejlemények sodrával az uralkodó trónfosztásáig.
Mindkettőnek igaza volt, hiszen a két eszme létezhetett egymás mellett, de
nemzeti történelmünk szörnyű tapasztalata, hogy mindketten elbuktak.
Kossuth, csak halála után, koporsóban jött vissza a száműzetésből, előtte
elutasítva a kiegyezést és a császári kegyelem lehetőségét. Széchenyi pedig,
szellemi vetélytársának természetes halála előtt több mint harminc évvel,
erőszakos halállal múlt ki az élők sorából – szintén idegen földön.
Nem a mi feladatunk igazságot tenni kettőjük vetélkedésében, hiszen
meggyőződésünk, hogy mindkettőjüknek igaza volt és mindkettőjüket a legnagyobb
magyarok sorában tartjuk számon. A kommunista hatalmi rend bukása után akár
népszavazást is rendezhettünk volna nagyságuk mai megítéléséről, aminek az
eredményéről mindenki előre biztos lehetett volna: fej-fej mellett végzett volna
a gazdasági reformer Széchenyi és a forradalmár Kossuth. Most, évek múltán
azonban már nem lehetnénk ennyire biztosak az eredményben, mert valószínűleg a
nevető harmadik lenne a győztes: Deák Ferenc – ha a sör minősége és választéka
szerint szavazó népet kérdeznénk meg. Mint ahogy 1956-nak a győztese is Kádár
János lett. A társadalom értékítéletének átalakulásával kapcsolatos bizonytalan
előérzetünk azonban nem alaptalan, hiszen ma ugyanúgy, mint akkor, 1867-ben a
kossuthi eszme hagyományához ragaszkodók alulmaradtak a pragmatikusokkal, a
fiskálisokkal és a bankárokkal szemben. Jelenkorunkban is, a politikai
rendszerváltozáskor azok győztek, akik kiegyeztek a bukott rendszer
képviselőivel és kiszolgálóival, azaz a személyzetével, tehát a pragmatikusokkal,
a fiskálisokkal az ügynökökkel meg a pénzszámoló emberi automatákkal. Az akkori
kiegyezésnek azonban van egy hiób következménye: innen göngyölődik a Trianonhoz
vezető tragédia fonala is, nemzetünk önrendelkezésének részleges elvesztése.
Van egy eldöntetlen vita a magyar történészek között. Öngyilkos lett-e
Széchenyi István, vagy a császári titkosszolgálat ölte meg őt. Ez az eldöntetlen
kérdés a költő, Zrínyi Miklós erőszakos halálát övező, vagy Teleki Pálnak
ugyancsak nem természetes halálához kapcsolódó titokhoz hasonlatos. A szomszéd
nemzetek esetében Alexander Dubček elhunytát övezi hasonló rejtelem –
autóbaleset vagy kitervelt gyilkosság áldozatává vált e. A vaddisznó szerepe a
huszadik században háttérbe szorult.
Nem a titkokat vagyunk hivatottak felfedni. De keresnünk kell a titoknak vélt
eseményeket összekapcsoló szálakat.
Széchenyi István történelmi gyökerű magyar ember volt, de hazafiként europer és
neofita is volt, aki emiatt lelkileg sokkal többet szenvedett hazájának
elmaradottsága miatt, mint azok, akik ezt az állapotot, másként – a helyzetbe
belenőve és nem belecsöppenve – élték meg. Számára a hazát a Korvin Mátyás által
kötött szerződés szerinti nemzetidegen Habsburg Birodalom jelentette, és nem a
szentistváni Magyarország látószögéből ítélte meg a dolgokat. De ennek ellenére
elutasította a nemzetidegen gondolkodást. A naplójában több, erről tanúskodó
bejegyzés található. Például 1828. november 16-án ezt írta le: „Az ifjú Bene
meglátogatott – úgy beszélt, mint egy berlini! – Minő veszélyben vagyunk! – Mily
könnyen fogadunk be minden hatást!”
Wesselényi Miklósnak könnyebb volt a helyzete, mert ő a hazájába belenőve az
államalapító királyunk szemszögből látta a viszonyokat. Széchenyi, a neofita
buzgalmú főúr azonban nem a történelem évszázados sodrásában, hanem az erdő
nyulait is számon tartó gazdálkodóként élte meg mindezt. Ez olyan
helyzetkülönbség volt, mint a kádári Magyarországhoz szokott magyar emberek és
az elszakított magyarság szemléletbeli különbsége. Oly módon, hogy az
elszakítottak egyszerre látják a keserűséget okozó romlást, ugyanakkor
romantikus hévvel lelkendeznek a fénynek minden apró felvillanásán, de mindig a
nyulaikat kell, hogy számolják. A különbségek miatt e legnagyobb magyarok egy
része forradalmárrá vált, mint Kossuth, másik része pedig megelégedett a
gazdasági viszonyok megváltozásával, amit például a XX. század második felében
reform-kommunista kísérletnek neveztünk. A nép többsége azonban kiegyezés párti
lett, ahol a legkevesebb hely a forradalmároknak maradt, noha a szögön még
mindig Kossuth képe lógott.
Kérdés: lehet-e ebben az állapotban a kossuthi szemléletet tükröző, de
Széchenyi-féle reformpolitikát folytatni? Ezt talán csak a reformkor végén
lehetett volna megtenni, ha nem torkollott volna háborúba ez a nagyszerű
korszaka történelmünknek. De ezek után az is érthető, hogy Kossuth miért
természetes halállal halt meg. Rá 1867-ben vétót mondott a nemzet kiegyezés
párti része, és noha a negyvennyolcasok közül sokan nem vallották be, de örültek
ennek, és lelkiismeretük megnyugtatására sorozatban állították a Kossuth
szobrokat.
Széchenyi István Naplóját és Hitelét olvasván egyre inkább az a meggyőződés
uralkodik el rajtam, hogy helyzetünk sokkal bonyolultabb mintsem gondolnánk.
Olvassuk el Széchenyi naplójának egyik bejegyzését, amit harminchét éves korában
tett (1828. november 17-én): „Borzalmas éjszakát töltöttem!... Keveset tanulva,
és egy korhadt nép megreformálásának az élén, az ár ellen úszva – sokaktól
gyűlölve, mindenkitől kerülve – bomlottan etc. és Crescence iránti szerelemtől
összetörve – egy Egész, mely téboly, őrület és öngyilkosság közt lebeg!”
De talán nem mentes a tanulságtól az Akadémia főrendi alapítójának emberi
pályafutása a példátlan felajánlás utáni harmadik évben. Nyelvtanárként tengeti
életét, osztálysorstársainak gyermekeit oktatván, de még ebédre sem hívják meg.
Parvenűnek tartják vagy csak egyszerűen zavaró körülménynek? Sajátjai körében él
kivetettként, óraadó tanárként. A naplója tanúsága szerint előre látta
helyzetét. Ne felejtsük: ő a legnagyobb magyar, akit elhunyta után avattak azzá.
Értem én Széchenyi kétségbeesését és menekülését. Egyrészt megtehette, mert
volt rá pénze, másrészt volt rá oka. Sőt, egyre inkább érthető a nem természetes
halála is. Ugyanis a romantikus forradalmi és reformista eszmeiség helyét egyre
inkább a pragmatizmus és az alkuszellem foglalta el. Ebben a helyzetben az a
Széchenyi, aki az eszményekkel teli gazdasági szuverenitásnak volt az
elkötelezettje, veszélyesebb személlyé vált/válhatott, mint egy forradalmár, aki
fölött elmúlt az idő. Ha erre rájött, önkezével vetett véget zsákutcába jutott
életének. Ha nem jött rá, és teljesíteni akarta elhivatottságának parancsát,
akkor idegen kézzel kellett véget vetni földi pályafutásának.
Gondoljuk végig az életét. Ő is és Kossuth is ugyanazt akarta. Mai viszonylatban
Széchenyi volt a reform kommunista, mondjuk a Petőfi Kör vezetője, Kossuth pedig
Nagy Imre, akinek a feliratai 1953-ban készültek. Minden hasonlat sántít,
mondhatnánk, de mindegyiknek van valóságos alapja.
Ha még közelebb jutunk a mához Széchenyi Deák Ferenc képében az Ellenzéki Kerek
Asztal mellett ülő Antall József szerepét kapná, Kossuthnak pedig a házon
kívülről bekiáltozó újságíró, vagy ingerkedő jurista szerepe jutna. De ha
szerepeik, a mában különböznének is a múltban betöltöttől, a valóságban nem
sokban térnének el egymástól. A mindenek lényege amúgy is abból adódik: kinek
van hitele? Antall József Széchenyi szerepében könnyen mondhatta: tetszettek
volna forradalmat csinálni, – mert a rendszerváltozásnak nem volt Kossuth
Lajosa. Ő már ugyanis 1956-ban elbukott. A rendszerváltozás Széchenyije pedig
akkor jutott erre a sorsra, amikor a megváltozott politikai rendszer viszonyai
között a korábbi rendszer hívei alakíthattak kormányt.
A „kinek van hitele”, kérdésre, ma már tehát azt válaszolhatnánk: annak van,
akiét nem sikerült lerombolni, vagy aki vásárolt magának. De ez utóbbi múló
hitel, mint a kocsmai.
Ha végiggondoljuk Széchenyi életpályáját, modernizációs eszmeiségét, nem
csodálkozhatunk sorsának sanyarú végén, hiszen 1849-ben minden összeomlott.
Megbukott Kossuth forradalma, megbukott Széchenyi elképzelése a modern
Magyarországról. Akárcsak később, 1918-ban, amikor hosszú évtizedekre elbukott a
magyar modernizmus.
Azóta sok év telt el. A nagy bukás óta legalább nyolcvanöt év. A mostani
megújuláshoz ismét kellene egy kossuthi és egy széchenyi-féle eszmeiség, hogy
újra tudjuk teremteni a nemzetet. Mert újra kell teremteni!
(Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, Széchenyi István születésének 214. évfordulóján, 2005. szeptember 21én)
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám