Lábik Imre bácsi Párkány legidősebb lakosa

Százévesen testi-lelki frissességben

Lábik Imre bácsi sokat látott a világból. 1905. szeptember 15-én született Párkányban, és ott éli hosszú életét is. Emberpróbáló kor volt a XX. század, s bizony kijutott neki rosszból-jóból. A Monarchia idején született, tizenévesen megtapasztalta az első világháború okozta nincstelenséget, a határok lezárását az első Csehszlovák Köztársaság idején. Majd a visszacsatolást, amikor a magyar hadsereg katonájaként megjárta Oroszország fagyos poklát. Embertelen ideológiák időszakában ember maradt.

Születésnapja előestéjén kerestem fel és rögtön azzal fogadott, hogy „jaj, kedveském, a memóriám már elkopott”. Elhittem, mert bár száz évet megélt emberrel személyesen nem találkoztam, a tévé már több százéves személyt bemutatott, akiken azért meglátszott az évek terhe. A vele való beszélgetés során fokozatosan döbbentem rá, hogy Imre bácsi a természet csodája – nemcsak emlékezőtehetsége tökéletes, de testi és szellemi frissességével sokunkat megszégyenít.

Egy macskát se lőttem le soha

– Szüleim korán meghaltak – 34 éves volt az édesanyám, 37 pedig az édesapám. Öt testvérem is meghalt. A hat gyermek közül egyedül csupán én maradtam életben. Nagyszüleim neveltek fel, de nagyon szerény körülmények közt. Nem volt semmink, csak egy tehénkénk és nyolcan ültünk az asztalnál. A tejet is kénytelenek voltunk eladni a zsidóknak meg az apácáknak, nekünk meg a szegényleves maradt. Mivel a templomnál az Öreg utcában laktunk, sokszor csak mezítláb, harisnyában szaladtam át ministrálni, mert a háború alatt csak facipőnk volt, abban meg elestünk.

13 éves koromban már az esztergomi vasöntödében dolgoztam. Nagy szükség volt a pénzre, mivel anyám haldoklott. 1918-ban meghalt, ’19-ben bejöttek a csehek, s akkor már lezárták a határokat.’21-ben kocsifényező inasnak álltam, és amikor felszabadultam, a helyi Drozdi gépgyárban helyezkedtem el.

12 évi udvarlás után 27 éves koromban nősültem. Kezet csókoltam az anyósnak és apósnak megköszönve a nevelést, s máris vittem az asszonyt szegényes házamba, mert rögtön a sajátomban akartam lenni. Szalmazsákon volt a nászéjszakánk. Szerelem nem volt, csak szeretet, mert akkoriban kemény idők jártak. Szép asszony volt, azért kellett nekem – még most is itt van a fényképe – mutat Imre bácsi könnyes szemmel az ágya feletti képre. – Sokszor játszottunk együtt színdarabot és jól megértettük egymást.

’38-ban bejöttek a magyarok és behívtak átképzésre Szegedre, mivel ’28-ban cseh katona voltam.’41-ben hazajöttem, de ’42 március 7-én újra behívtak Mosonmagyaróvárra. Márciusban már kint voltunk orosz földön, ahol 13 hónapig szolgáltam a fronton. No nem a sűrűjében, mert én még egy macskát se lőttem le soha. Igaz, macska se volt, csak az óriási nyomorban tengődő orosz nép, amelyet vétek volt bántani akár csak szóval is. Ellentámadáskor az oroszok olyan nagy tömegben jöttek, mint mikor a mákot elszórják a földön. Otthagytunk minden felszerelést és menekültünk. A németek jobban szaladtak, mint mi, pedig példát illett volna mutatniuk, ha már belerángattak a háborúba. Néha bekerítettek, de mindig megúsztam. Kijevig gyalogoltunk a 70 centis hóban, majd kétheti várakozás után Szerencsnél jöttünk Magyarországra. ’43 júliusában szereltem le, de nagyon kevesen maradtunk a bajtársak közül, mivel sokan elestek, vagy fogságba kerültek.

A frontot megúsztam sebesülés nélkül, itthon viszont elért a végzetem, amikor a németek kivezényeltek az útakadályok eltávolítására. Mind a négyünket találat ért. Nekem a combomba három golyó fúródott. Elszakadt egy ér, és még ma sem mozog a lábfejem. Nem sokkal ezután valami kóros elváltozást fedeztek fel a tüdőmön, és nem adtak nekem sok esélyt az életre. Azt hitték, a testvéreim sorsára jutok hamarosan. Kérdezte az orvos, el tudnám-e hagyni a cigarettát. Hát hogyne, feleltem, ha életről van szó! Azóta egy szálat se szívtam. 1500 koronát kellett volna letennem, hogy elvigyenek gyógykezelésre a Tátrába, de nem tellett rá. Itthon pihentem a mai fürdő helyén, s feljavultam.

’57. február 2-án kerültem a Jednota fogyasztási szövetkezethez és onnan mentem nyugdíjba 65 éves koromban, mivel nem tudtam kimutatni az éveimet, pedig 13 éves koromtól mindig dolgoztam valahol.

Istenre mindig számíthattam

Imre bácsi asztalán újságok, a szobában tévé, rádió. – Egész életében nagyon szeretett olvasni – mondja egyetlen lánya, Ancika, aki saját betegsége ellenére példásan gondoskodik a papáról. Mostanság főleg az újságokat böngészi.

– Unatkozom, kedveském – kapcsolódik a beszélgetésbe Imre bácsi, pláne, hogy a látásom hirtelen megromlott. Pár éve szemüveget hordok az olvasáshoz, de már talán erősebb kellene.

Legszívesebben a híradót és a régi filmeket nézem. Imádkozom minden nap – folytatja Imre bá’, hiszen egész életem folyamán számíthattam Isten segítségére.

95 éves koromig egyedül laktam – a drága vejem hordta nekem az ennivalót. A kutya volt a társam, még vele is aludtam. Öt éve, mióta itt lakom velük a panellakásban, ki sem tettem a lábam az utcára. Három unokám, öt dédunokám és két ükunokám van, akik rendszeresen látogatnak. Nagy fájdalmam, hogy pár hete egyik 27 éves dédunokám tragikus körülmények közt elhunyt.

S hogy mi a hosszú élet titka? Abban biztos vagyok, hogy a jó gondviselés hosszabbította meg az életemet. A feleségem 26 éve meghalt és drága lányom gondoskodik rólam a férjével együtt.

Ezen kívül tán a mértékletes élet. Gyermekkoromban árvaként kevés terítékem volt, talán ezért nem voltam válogatós soha. Nem mondhatom, hogy megvetettem az alkoholt. Fiatalabb koromban addig a létrára fel se mentem, míg egy féldecit és egy sört be nem dobtam, de kocsmázni sose kocsmáztam és mindig ismertem a mértéket. ’72 óta egyáltalán nem iszok alkoholt. 42 éves koromban a frontról hazatérve a dohányzással is felhagytam. Úgy gondolom, béketűrő ember vagyok, ha az asszonnyal össze is zördültünk néhanap, este a takaró kibékített. Még most is nagyon hiányzik – érzékenyül el Imre bácsi. – Örülök, hogy ha eljön a halál, találkozom a lelkével.

Imre bácsi ennek ellenére optimistán tekint a jövőbe. 60 éves ismerősének, aki a napokban meglátogatta, azt ajánlotta, hogy ha eléri a százéves kort, okvetlen látogassa meg ismét.

Mindannyiunk nevében: Isten éltesse Imre bácsit 100. születésnapján!

Bokor Klára

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám