Apátújfaluban 1991. január elseje óta Jámbor László a polgármester. A
fiatalos, energikus ember a besztercebányai megyei önkormányzatnak is tagja. Az
Árpád kori Apátiból és az Anjou korabeli Újfaluból kereken száz évvel ezelőtt
„összeházasodott”, ma hatszáz egynéhány lelket számláló kis palóc községbe
1976-ba került: újfalui lányt vett feleségül.
Büszke „lakófalujára”. S ma már szívvel-lélekkel apátújfaluinak vallja magát.
Nem mondta első korteskedése idején senki, hogy „maga gyütt-ment, idegen,
ne nálunk akarjon polgármester lenni, menjen haza a szülőfalujába dirigálni”?
– Engem a faluban ez idáig soha senki nem nevezett „gyütt-mentnek”. A
bölcsőm valóban nem Apátújfaluban ringott, az apátújfalui emberek azonban hamar
befogadtak, megkedveltek. Hisz nem a véletlen műve volt, hogy a falu élére
állhattam.
Mit nem lehet megírni a polgármester úrról?
– Nincsenek titkaim, bármire rákérdezhet, „nyitott könyv” vagyok. A jó isten
két fiúgyermekkel áldott meg bennünket. Attila már 27 éves, Krisztián pedig 22
múlt. A „polgármesterkedés” csak a második munkahelyem. Megválasztásomig egy
nagykürtösi mezőgazdasági építővállalatnál dolgoztam, egész pontosan
ágazatvezető voltam.
Az első választásokkor hány ellenfele volt?
– A „bársonyszékért” ketten indultunk harcba, s végül is több mint harminc
vokssal én nyertem. Apátújfalu mindig is magyar többségű falu volt, s ma is az.
A népszámláláskor feljegyzett adatok alapján a község majd harminc százaléka
szlovák. Szerintem azonban a számok nem fedik teljes mértékben a valóságot.
Ténylegesen ugyanis csak a polgárok öt százaléka szlovák.
Mindenáron polgármester akart lenni?
– Dehogy. A polgármesteri fizetésem sokáig jóval kisebb volt, mint amennyit
a kürtösi cégnél kerestem. A gondom viszont már mindjárt a kezdet kezdetén
sokkal több lett. Az igazat megvallva, azért vállaltam el a jelölést, mert úgy
gondoltam, tartozom a községnek ennyivel azért, mert befogadtak, mert
„fölvállaltak”, s mert mindig jó szívvel voltak irántam.
Mivel sikerült az emberek bizalmát megnyernie?
– Esztendőkön át a legtöbb új családi ház „építési felügyelője voltam.
Mindenkinek önzetlenül segítettem. A munkát, amiért másutt kemény pénzeket
fizettek a fészekrakók, ingyen végeztem. Az emberek tehát alaposan
kiismerhettek. Ez persze csak egy csepp a tengerben, azonban nem akarom dicsérni
magam. Azt vallom: a dicsekvő ember szava csak buborék a vízen, mások ítélete a
mérvadó.
Jelenleg már a negyedik választási időszakban polgármester.
– Valóban. Már négyszer mérettem meg magam, s a négyből kétszer nem is volt
ellenjelöltem. A két esetben talán azért nem indult senki, mert már az első
megválasztásomkor igen magasra tettem magam elé a mércét. S mivel sikerült
eredményeket elérnünk, úgy gondolom, a lakosok elégedettek lehettek, magyarán,
nem volt okuk a szavaimban kételkedni. Minden dicsérő szónál többet mond
azonban, hogy a polgárok kétharmada akkor is elment szavazni, amikor egymagam
indultam… Én ezt elismerésnek vettem, annak az igyekezetnek az elismeréséül,
amit sikerült letenni az asztalra.
A polgármesteri tisztséget a Magyar Koalíció Pártja jelöltjeként pályázta
meg. Miért?
– Először, amikor még a három magyar párt külön-külön politizált, mivel hívő
katolikus vagyok, mindenütt a Magyar Keresztény Demokrata Mozgalom színeit
képviseltem. Akkoriban falunkban, sőt az egész környékünkön, az MKDM volt a
legerősebb párt… Magyar vagyok, keresztény vagyok, de a más nemzetiségűeket és a
más vallásúakat is tisztelem és segítem. Én – függetlenül attól, hogy tudom, hol
a helyem, bátran, s büszkén ki merem jelenteni – mindenki polgármestere vagyok.
Mióta megyei képviselő is?
– Az MKP mindjárt az első választási időszakban jelölt a besztercebányai
megyei önkormányzatba. S a Nagykürtösi járásból a legtöbb szavazattal épp én
kerültem a tisztségbe. Nem dicsekvésként mondom, csak a tényállás végett jegyzem
meg: nagy fölénnyel, közel 4000 vokssal nyertem. Még a szinte „színszlovák”
falukban, mint például Magasmajtényban (szlovákul Hrušov) és Nógrádszentpéteren
(Pôtor) is kaptam szavazatokat. Megvallom, az eredmények kihirdetése után
kellemesen meglepődtem.
Mi (volt) a siker(e) titka?
– Az előző munkahelyemen sok embert megismertem és engem is sokan
megismer(het)tek. És a legtöbben, úgy látszik, ki is ismertek. Azért mondtam
eddig is, és mondom ma is, hogy polgármesterként és megyei honatyaként is
magyarok és szlovákok egyaránt bátran felkereshetnek kérdésekkel, kéréseikkel.
A megyei képviseletben melyik bizottságnak tagja?
– A megyei parlament régiófejlesztési bizottságának vagyok a tagja. Számomra
a polgármesteri poszt és a megyei képviselet egyaránt fontos feladat. Ugyanis
mindkét tisztség egész embert kíván(na). Kár, hogy a megyei képviselőséget csak
„mellékállásban” lehet gyakorolni.
Tehát maga a járás „utazó nagykövete”?
– Ez túlzás, de tény és való: sokat vagyok „úton”. S hétről hétre rengeteg
rendezvényen „mérettetem meg” újra meg újra magam. És sokszor bizony
hullafáradtan érek haza. Amikor azonban látom, hallom, hogy igyekezetemnek van
látszata, lett mérhető eredménye, elfelejtem a gyötrődéseket, és „csak a szépre
emlékezem”.
Most panaszkodott vagy dicsekedett?
– Sem dicsekedni, sem panaszkodni nem szoktam. Szerintem ugyanis nem az a
lényeg, hogy mit mondok, hanem, hogy mit tudok felmutatni. Az eredmények
beszéljenek helyettem. Azonban, ha már a dicsekvés szóba került, elmondhatom:
szerencsés ember vagyok, hisz sokszor napok telnek el, hogy alig vagyok odahaza,
a feleségem, a családom mégis tolerálja távolmaradásaimat.
Megyei képviselőként mit sikerült elérnie?
– Csodákat nem tudtunk tenni, ugyanis sajnos épp azok a területek kerültek a
megyei önkormányzatok hatáskörébe, mint például az iskolaügy, az úthálózat és a
szociális ügyek, amelyekre kevés pénz jut.
Soha nem fordult meg a fejében, hogy sem egyik, sem másik tisztséget nem
kellett volna elvállalnia?
– Szó, ami szó, egyszerű „gyalogpolgárként” nyugodtabban, kényelmesebben
élnék. S a szakmából is meg tudnék élni. Úgy éreztem azonban, hogy tudok
segíteni. S ma is azt gondolom, amíg van igény az igyekezetemre, a segítségemre,
a posztomon maradok.
Miből merít erőt a munkájához? Mi magának a haszna abból, ha mondjuk Kóvár és
Leszenye között sikerül felújítani az országutat?
– Hát először is: tiszta marad a lelkiismeretem, mert senki sem vetheti a
szememre, hogy tisztségemnek csak a napos oldalát élveztem, és nem tettem meg a
választóimért tőlem telhetőleg mindent. Másodszor pedig: talán egyszer majd
egy-két ember valahol elmondja, ha meghallja a nevemet, hogy „ahá, tudom, ki
volt, itt is, ott is, sokat segített”.
Nem kevés ez?
– Nem hiszem. Emellett persze még az is erőt ad, hogy a polgárok ma is
bíznak bennem. A mi választóink ugyanis, talán épp a mi eredményes
politizálásunk miatt, akkor is elmentek szavazni, amikor mások, a szlovák
polgárok az urnáktól távol maradtak. S ha novemberben ismét megismétlődik majd a
helyzet, ha a magyar emberek továbbra is úgy érzik, hogy nekik igenis jó lesz,
hogy képviseljük az érdekeiket, s jó lesz, ha a negyvenkilenc tagú megyei
parlamentben továbbra is legalább tizenöt magyar képviselő marad, nyugodt
szívvel elmondhatom, hogy érdemes volt lótnom-futnom, rengeteget éjszakáznom, s
nem éltem hiába.
Elismerik a magyar képviselőket a más nemzetiségbeli képviselőtársaik?
– Igen, nyugodt szívvel kijelenthetem: elismernek. Igaz, kezdetben még
sértegettek, ma már azonban (lehet, egyesek ma is csak kénytelen-kelletlen, de)
elfogadnak. Amikor például egyes „kollégák” némely felszólalásunkon
felhördültek, s megjegyezték, hogy az Ipoly mentén parancsoljunk, ne
Besztercebányán, a megyei elnök azonnal megszakította az ülést, és finoman
rendreutasította a hőzöngőket.
Szlovák képviselőtársaink is tudják rólunk, hogy nem rohanunk fejjel a falnak,
ugyanis tapasztalják, hogy akkor is, ha választópolgáraink érdekeit tartjuk
elsődleges szempontnak, mindig józan érvekkel igyekszünk előrukkolni. Látják,
hogy kéréseink reálisak, s tudják, hogy észrevételeinket komolyan kell venni,
mert a szavunknak súlya van. S (talán) rájöttek, hogy az ország déli része is
Szlovákia része, mert már nem egy javaslatunkat (lásd az Ipoly-hidak tervezetet)
„megtámogatták”.
És a legtöbbünket most már a keresztnevünkön szólítanak. A jó szót persze én is
jó szóval viszonozom. Magyar vagyok, de a falunkba látogató szlovák
képviselőtársaimat is megvendégelem egy-két pohár borral.
A magyar falut, a magyar vidéket mindenáron magyar embernek kell képviselnie?
– Egy polgármesternek meghatározó a szerepe a gondjaira bízott település
életében. Egy falu vagy város „első embere” ugyanis, különösképp mint minálunk
is, a peremvidéken, a nyelvhatár mentén, rengeteget tehet az asszimiláció
fékezése vagy megállítása érdekében. Egy szlovák érzelmű polgármester viszont az
asszimilációt igen fel tudja gyorsítani.
Magának viszont a szlovák nemzetiségű polgárok a szemére vethetik, hogy a
magyarokkal kivételez.
– Szlovák polgártársaimmal igyekszem megértetni, hogy mi nem azért vagyunk
magyarok, mert még nem tanultunk meg szlovákul, hanem, mert magyarnak
születtünk. S mivel közös államban élünk, a jogaink is közösek. Ide születtünk,
a szülőföldünk az otthonunk. Az otthonát pedig mindenki foggal-körömmel védi, a
szülőföldjéhez mindenki joggal ragaszkodik.
És mi itt vagyunk otthon. Egyszerűn ide, ehhez a tájhoz tartozunk!
A múlt decemberi magyarországi „hovatartozás szavazás” előtt több Ipolyon túli,
magyarországi községben megkérdezték tőlem, hogy miképp szavazzanak. S azt is
megkérdezték, át akartok költözni? Amikor elmagyaráztam, hogy senki nem akar
eljönni, mert miránk ott, otthon van szükség, megértettek, és azokon a
településeken a legtöbben szavaztak „igennel”. Például Terényben is. Talán nem
véletlen, hogy Hódmezővásárhellyel együtt épp Terény községben voksoltak a
legtöbben igennel a december 5-i népszavazáson. A falu, mintegy erkölcsi
kártérítésként a rosszul sikerült választásért, díszpolgári oklevelet
adományozott szlovákiai magyar polgároknak. S én kaptam az 1-es sorszámú
„okiratot”.
ZOLCZER LÁSZLÓ
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám