Interjú Németh Zoltánnal új verseskönyvéről

Dance macabre

– Ami meglepő, hogy szinte naplószerű ez a könyv, A haláljáték leküzdhetetlen vágya, hiszen minden versnél fel van tüntetve születésének helyszíne, dátuma, szinte már csak a pontos idő hiányzik. Mi tette szükségessé a versek datálását?
– Valójában ez egy verses halálnapló, hisz a címe mutatja. Három részből áll, az egyik, az első, egy szanatóriumnak a környezetét írja le, a második részben a kórház jelenik meg a maga legvéresebb mivoltában, a harmadik rész helyszíne pedig az indiaiak, a hinduk szent városa. A dátumok azért szerepelnek a versek mellett, hogy hitelesebb legyen a történet, a fikció, ha a versek esetében egyáltalán beszélhetünk történetről. Egyfajta ívnek a terhét hordozzák ezek a helyszínek és az évszámok.

– A három részben tehát konkrét helyszínekről van szó, de van valamilyen magyarázat arra, hogy miért éppen ezek a helyszínek szerepelnek a kötetben?
– Nem akarok titkokról beszélni vagy magamat mint életrajzi szerzőt leleplezni, de ezek a helyszínek életem egy-egy korszakához kötődnek. Hosszabb időt töltöttem a Csorba-tónál, és ebből következett ugye a Csorba-tó, mint helyszín. Besztercebánya, mint kórház, szintén ebből adódott, illetve India és a távol-keleti térség is olyan fontos helyszín volt, amely életem egy szakaszába döntően beleszólt.

– Ezt úgy kell érteni, hogy ezeken a helyszíneken a valóságban is megfordultál?
– Legyen ez az én titkom és a köteté. Nem akarom elárulni, mert amint átkerültek ezek a tények a kötetbe, rögvest fikcióvá váltak és mint életrajzi szerzőhöz nem minden szöveg köthető a személyemhez. Vannak olyan szövegek, amelyek teljes mértékben referenciálisak, olyan „eseményeket” tükröznek, amelyek megtörténtek, de nagyon sok minden a fikció mezején játszódik. Például a szanatóriumot ugye nehéz elképzelni mondjuk nőügyek nélkül, vagy a kórházat nehéz elképzelni halál nélkül, tehát sok esetben ez már a képzeletnek egyfajta játéka, amellyel ezt a teret akartam „megragadni”, betölteni.

– A halál, a haláltánc a középkori költészet állandó témája, motívuma volt, s a későbbiekben is sokan foglalkoztak a halállal, olykor játékos formában is. A köteted is valami ilyesmit sugall számomra és ráadásul a könyv címében a leküzdhetetlen vágy kifejezés érdekes dimenziókat sejtet. Ilyen fiatalon miért foglalkoztat a halál, a halállal való játék?
– Én úgy gondolom, hogy a tizenévesek, huszonévesek nagyon gyakran jobban vonzódnak a halálhoz vagy a halál tematikájához, mint az idősebbek. Életkoruknál fogva is, hiszen testileg nincs az a fajta érintettség, mint az idősebb korosztály esetében. De nem is erről akarok beszélni, hanem inkább arról, hogy mint irodalmi téma izgatott tulajdonképpen. Tehát volt egy adott lehetőség, amelyben felismertem az irodalmi témát és nagyon érdekes volt megállapítani, hogy a kilencvenes években a magyar költészet inkább az ironikus, parodisztikus regiszterek, nyelvek felé mozdult el, de a kétezres év után megjelent két olyan verseskötet is, amely a halállal nézett szembe, az egyik Borbély Szilárdtól, a másik pedig Parti Nagy Lajos tollából. Persze verseimet én már akkor megírtam, amikor ezeket a szövegeket olvastam, de mégis szükséges volt, hogy függetlenítsem magam ezektől a „halálnyelvektől”. Visszahozni a kortárs irodalomba a morbiditást, a haláltémát, egyfajta játékos komolyságot, valamiféle „testköltészetet”, ez volt a célom.

– Mivel az irodalomtudomány, meg az olvasók is hajlamosak arra, hogy beskatulyázzanak, sablonokban képzeljék el az egyes alkotói életműveket, ezzel a verseskötettel és általában a verseiddel esetleg zavarba hozhatod az ítészeket meg az olvasókat is, hiszen most már lassan kialakul egy olyan kép rólad, hogy te vagy nemzedéked egyik vezető kritikusa, s általában irodalmi tanulmányokat, esszéket, kritikákat publikálsz. Pedig költőként is intenzíven jelen vagy. Lehet-e a kérdésre válaszolni, hogy számodra mi a fontosabb, az irodalom elméletének vizsgálata, vagy maga a szépírói munka, tehát a költészet? Vagy nem érdemes különválasztani a két irodalmi alkotótevékenységet?
– Versekkel indultam és eredendően a szépirodalomhoz vonzódom.
Az irodalomelmélet, az irodalomkritika csak az irodalomról való gondolkodásnak a mellékterméke, tehát számomra mindenképpen a szépirodalom az elsődleges. Újabb és újabb nyelveket próbálgatok, már készül egy következő kötetem. Több folyóiratban megjelentek már az Állati nyelvek, állati versek cím alá sorolt verseim, amelyek teljesen másféle világot közvetítenek, tehát egyfajta játékos nyelvet, játékos költészetet és úgy gondolom, hogy ez a két irodalmi alkotómunka tulajdonképpen kiegészíti egymást, mert mindkét esetben az irodalomról gondolkodik az ember, tehát ha elméletileg végiggondolja azt a nyelvet, amelyről beszél, azokat a problémákat, amelyekkel a kortárs, és nem kortárs irodalom szembenéz, akkor ez visszahat a saját nyelvére is, egyfajta reflexióba kényszeríti az embert, amely szerintem mindenképpen ildomos.

Lacza Tihamér

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám