Petró Tibor levendula őstermesztő. Vágsellyén lakik. Hetvenöt éves, de ma is fürgén lépked, hát akár tíz évet is nyugodt szívvel letagadhatna a korából. Talán a gyógynövények fiatalítják…
– A malackai Slovakofarma gyógyszergyár igazgatója szerint az ország utolsó
levendulatermesztője vagyok – újságolta a múlt héten –, ez pedig rossz hír, hisz
ha „leteszem a lantot”, az örökösei még a munkaeszközeimet sem tudják majd kinek
(el)adni.
Pedig a gyógynövénytermesztés valójában egyáltalán nem nagy tudomány. Csak
rengeteg törődést, alapos, pontos munkát igénylő foglalatosság. Talán éppen
ezért nem népszerű a fiatalabbak körében?
Petró Tibor még a hatvanas évek elején kapott rá a levendulatermesztésre. Az
egyik ismerőse, szaktársa, Takács Béla ötletén felbuzdulva vágott neki a
munkának.
– Deákiban, Pereden már „ezer éve” termesztik – magyarázta a semmi újtól vissza
nem riadó férfi Tibornak –, ha a papnak, az orvosnak meg másoknak megéri, talán
mi sem fizetünk rá.
– Igazad lehet – vágta rá a megszólított némi fontolgatás után –, vágjunk bele.
Takács Béla azonban csak elkezdte a munkát, a folytatáshoz már nem maradt kedve,
idő közben ugyanis más elfoglaltságot talált magának. Petró Tibornak viszont már
nem volt maradása, izgatta az ötlet. S egymaga is folytatta a termesztést.
A két „vállalkozó” egyébként vállalkozását Amerikában indította be. Nem
hajókáztak azonban a tengeren túlra, a sellyeiek a városhoz közeli két
folyómeder közti, az „átkosban” tiltott területnek számító földsávot, a „senki
földjét” nevezik Amerikának.
A Vág-parton „kikölcsönzött” gazos, vizenyős ártéri területet apránként
kitisztították, a bokrokat kivágták, a vállig érő gyomokat lépésről lépésre
araszolva kigyomlálták és dologhoz láttak.
– Az egyik termesztőtől kaptam egy fél maréknyi (vető)magot – emlékezik Tibor
gazda az indulásra –, szerzeményemet kivittem az új tanyára, kapát, gereblyét
fogtam, aztán sóhajtottam egy nagyot, és nekiláttam a vetésnek. Majd pedig
napokon át árgus szemekkel figyeltem, hogy nő a termés. Közben pedig
„tanfolyamra” jártam. Persze, nem iskolapadba ültem, hisz a levendulatermesztést
akkoriban sehol sem tanították. Deáki ismerősömhöz kerekeztem el, s figyeltem,
mit, hogyan végez.
Egy-egy áron kezdték a munkát. És kizárólag levendulát termesztettek. Amikor
Petró Tibor vállalkozásával magára maradt, bővíteni kezdte a vetésterületet. Ma
már negyven áron gazdálkodik.
– A plébános úrnak, meg doktor úrnak könnyű dolga volt – lapoz tovább a víg
kedélyű ember emlékeiben – , hisz az egyiknek a hívek, a másiknak pedig a
„betegek” művelték a földjeit. Nekünk viszont se hívőnk, se betegünk nem volt,
hát mindent egyedül kellett végeznünk. Egy ásóval, egy kapával indultunk.
Valójában csak akaratunk, meg lelkesedésünk volt. Szép lassan azonban kitanultuk
a termesztés fortélyait. Jobban mondva, csak én, mert Béla kisvártatva magamra
hagyott.
A termést a kezdet kezdetétől sikerült az utolsó szemig, szálig eladnia. A
Slovakofarma igazgatója tüzetesen megvizsgálta az első szállítmányt, aztán azt
mondta: „Jó áru, ha tartja a minőséget, mi minden évben felvásároljuk a teljes
készletet.”
… Autóba ülünk, s egy traktorúton, majd a töltés mentén araszolva kizötykölődünk
a „birtokra”. Vendéglátóm azonban vezetés közben is magyaráz.
– A szerződést minden év elején megújítottuk – mondja –, nekem „csak” a
minőségre kellett ügyelnem, s biztosított volt az átvétel.
A termesztő jelenleg a földalaptól bérli a területet.
Harminc éven át mindkét fél számára hasznos volt az együttműködés. Leadta a
szerződésben vállalt mennyiséget, tíz napon belül pedig megkapta az áruért járó
pénzt. A rendszerváltás után azonban felborult az egyensúly. Azóta piacozik, s
különféle vásárokon, Nyitrán, az Agrokomplex szakbemutatón, vagy történetesen
Trencsénben, a kertészeti szakvásáron értékesíti készleteit.
Közben megérkezünk a tanyára. Az egyik házikó emeleti teraszára tessékel.
Gyújtóst rak a csikómasinába, tüzet gyújt: otthonról hozott gulyást akar
melegíteni.
Aztán kijön a teraszra, s a mellettem árválkodó műanyag fotelba telepedik. Egy
darabig hallgatunk, a csodálatos panorámában gyönyörködünk, hallgatjuk a cinegék
dalát, s jó nagyokat kortyolunk a tiszta friss levegőből. Aztán, „hogy ki ne
száradjunk”, elővesz egy borosüveget is.
Koccintunk, majd hirtelen azt mondja:
– Kilencvenegyben milliomos lettem.
Ez igen! Most kezdjek irigykedni? S térjek át a levendulatermesztésre?
– Gratulálok – emelem felé a poharam –, a kitartó munka végre meghozta
gyümölcsét.
Elneveti magát.
– Félreértett, nem az első millióm gyűlt össze, időmilliomos lettem. Ugyanis
nyugdíjba mentem.
Kizúdul belőlem vagy két szakajtónyi levegő. Mégis maradok inkább az
újságírásnál.
Ismét visszakanyarodunk az üzlethez.
– Kilencven előtt 80-100 koronát kaptam egy kiló termésért – hümmög –, ma 500
koronáért adok el egy kilogramm levendulavirágot. Igen ám, de akkor 100
koronáért több mint 50 liter tejet lehetett venni. Most meg? Nem is kezdem el
számolni…
Javaslom, nézzünk körül a töltés meg a folyóág közé szorított
gyógynövénybirtokon. Először a levendulaparcellához megyünk. A „házigazda” meg
mentegetőzik.
– Most semmi sem olyan tiszta, mint általában szokott. Sajnos, a közelmúltban
túl sok eső esett. Nőttek ugyan a növények, mert meleg is volt, de iszonyatos
tempóban nőttek a gyomok is. Főleg a tyúkhúr „kanászodott el” kegyetlenül.
A gazda felhajtja egy-két levendulabokor terebélyes levélszoknyáját. S, ahol
füvet lát, nekiesik, kitépi. Majd tovább haladunk. Sorra veszünk mindent. A
citromfű, a bojtorján, a fodormenta, s a zsálya után végül a bíborkúpvirág
ágyásoknál kötünk ki.
Nézelődünk még egy kicsit, aztán a városba, a családi házhoz indulunk. A
birtokon ugyanis csak terem és szárad a termés. (Már, ha a betörők nem dúlják
fel a száradn kirakott készleteket.) A tisztítás, osztályozás, csomagolás a
sellyei sorház kertjében zajlik.
Petró Tibor mindent gondosan, pontosan megtervezett. És mindent a legalaposabban
kikísérletezett. A szárított levendulát többnyire díszpárnácskákba tölti, az
idén azonban már olajkivonatot is előállít. A citromfűből, zsályából,
bojtorjánból, fodormentából meg többnyire „teafű” lesz.
Amikor elköszönök, még megjegyzi:
– Kis területen csak kézzel lehet a termőföldet művelni. Ahhoz, hogy modern
gépeket vásároljak, terjeszkedni kellene, egyedül azonban már nem akarok további
területeket bérelni, mert akkor további berendezéseket is kellene készítenem
vagy vásárolnom. Ha lenne követőm, megérné és bele is fognék. S érdemes is
lenne, hisz a természetes alapanyagból készített gyógynövények iránt egyre
nagyobb a kereslet.
Petró Tibor az utóbbi öt évben nem emelte termékei árát.
ZOLCZER LÁSZLÓ
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám