Lancz István, Nagymácséd polgármestere, fiatal ember: mindössze 38 éves.
Két fiúgyermek édesapja. Felesége
a helyi Mészáros Dávid nevét viselő magyar alapiskola tanítónője. Mindketten
tősgyökeres nagymácsédiak. Lancz István 2002. december 16-ától a település
polgármestere. Korábban, nyolc éven át, a Szlovák Takarékpénztár galántai
fiókjának az informatikai részlegén dolgozott.
– Mindenképpen muszáj volt váltania?
– Igen, de nem azért mentem el a cégtől, mert kifelé állt a rudam. Mivel kicsit
belefásultam a banki munkába, mindenképp más munkára vágyakoztam. Tehát én
akartam váltani, s nem engem akartak mások leváltani. A polgármesteri posztot
pedig azért pályáztam meg, mert úgy gondoltam, változtatni kellene a falu életét
irányító módszereken… Először független jelöltként indultam, végül azonban a
Magyar Koalíció Pártja listáján nyertem meg a választásokat. Az MKP mácsédi
vezetése ugyanis ellenlábasommal szemben mellém állt, pedig az illető a párt
alapszervezetének egyik alapító tagja volt.
– Mivel sikerült az elődjét „megvernie”?
– Hát úgy gondolom, fiatalabb is, no meg kicsit talán rugalmasabb is vagyok,
mint az elődöm volt.
– Fontos volt magának, hogy a falu élére magyar ember álljon?
– Egyértelműen igen. Nagymácsédot ugyanis még ma is zömmel magyarok lakják. A
„zömmel” mintegy nyolcvan százalékot jelent. Nem is olyan régen még a falu
kilencven százaléka volt magyar, a betelepülések révén és a vegyes házasságok
jóvoltából azonban kicsit felhígult az arány. Az elváráson kívül a logika is azt
diktálja, hogy a község élén magyar, „magyarul gondolkodó” ember álljon, ugyanis
a lakossággal, s most nem nyelvi szempontokra gondolok, meg kell találni a közös
hangot. S az emberek gondjait az ismeri, ismerheti a legjobban, a leginkább, aki
egy közülük, aki közülük való.
– Nem szül a nyílt színvallás rossz vért a más nemzetiségűek körében?
– Én az egész falu, s a falu minden egyes polgára érdekeit képviselem és védem.
Egy polgármester építhet is meg ronthat is. A polgármester viselkedése,
igazságérzete jó példa lehet, s építheti az emberek közti kapcsolatokat. Az
emberek a kevésbé jó döntéseket is elfogadják, ha úgy érzik, hogy a döntés
igazságos. Már az is jelent valamint, ha valakik egyáltalán mernek sokáig, akár
évekig húzódó vitás ügyeikkel a polgármesterhez fordulni.
– A polgármester összetartó erő lehet, de teljesen meg is oszthatja a
közösséget.
– Valóban. A jó polgármester a település indián törzsfőnöke. Nos, én még
korántsem vagyok „indián törzsfőnök”, de bevallom, szeretnék a posztomról
„indián törzsfőnökként” távozni. Az egyik környező falu szlovák polgármestere
úgy adta át a tisztséget az utódjának, hogy amikor végigsétál a falun, ma is
megsüvegelik az emberek, és döntései, cselekedetei miatt élete végéig
polgármester úrnak fogják szólítani.
A leköszönő polgármesternek kötelessége a „trónkövető” kinevelése. S ha olyan
személynek tudja átadni a stafétabotot, aki a közösséget szívvel-lélekkel fogja
tovább építeni, büszkén mondhatja, hogy nem élt hiába, tett a falu(já)ért
valamit, s a település erőteljesen fog tovább fejlődni. Ha viszont olyan ember
kezébe kerül a gyeplő, aki elődje tetteiben csak a hibákat keresi, a közösség
fejlődése megtorpan.
– Egy kisebbségi polgármesternek más a szerepe a faluban, mint egy
„általános” faluvezetőnek?
– Igen, mindenképp. A nemzetiségi problémakört például sokkal érzékenyebben
kell kezelnie, mint az „egynyelvű” településen ténykedő kollégájának. Egy olyan
községben, mint mondjuk Nagymácséd is, ahol a kisebbség a többség, ez különösen
érzékeny kérdéssé válik, s nem szabad megengedni, hogy egyes döntésekből bárki
is politikai ügyet kreálhasson.
Szavaim igazolására mondok egy példát. Ha nem akarjuk, hogy falunkban a 80:20
százalékos nemzetiségi arány tovább billenjen, például a bérlakások építésének a
tervezésekor mindig a helyi fiatalokra kell gondolni, s akkor akarva-akaratlanul
megmarad az egyensúly. S döntésünkre senki sem mondhatja, hogy elfogultak
vagyunk, s kivételezünk, mi ugyanis a döntéshozatalkor kizárólag a valós
viszonyokhoz igazodunk. Mert mi nem akarjuk idegenekkel betelepíteni a falut,
nekünk elsődleges és legfontosabb célkitűzésünk, hogy amennyiben tudunk, a saját
polgárainkon segítsünk. S akkor nyitunk építkezési körzetet, amikor a lakásokra
a mi fiataljaink részéről igény mutatkozik.
Igazából rajtunk áll vagy bukik, hogy megtartjuk-e fiataljainkat. Ha megtartjuk
őket, itt alapítanak családot, gyermekeik itt fognak iskolába járni, s mi meg
nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy fiataljaink odahaza, a szülőföldjükön
maradtak, s az asszimiláció megállításáért vagy legalábbis megfékezéséért
tettünk valamit. Ezért mondtam, hogy a polgármester minden egyes döntésének a
helyi közösség érdekeit kell szolgálnia. S a kevésből is úgy kell gazdálkodni,
hogy minden egyes, első látásra talán másodlagosnak tűnő szempontot is
figyelembe vegyünk. Az ilyen döntések egyúttal a falufejlesztést is szolgálják,
de ezzel párhuzamosan a megmaradásunkat is biztosítják.
– A polgármester kicsit neveli is a felvállalt közösséget?
– Természetesen. Persze, nem másokat ledorongolva nevel, nem úgy akarja az
embereket megváltoztatni, hogy kiül a falu közepét ékesítő parkba, és
megpirongatja a gyepre tévedőket. Jó példával, kulturális rendezvények
szervezésével, s olyan emberek vendégül hívásával, akikre egész nagy
nemzetközösségünk felnézhet, a hovatartozás tudatot remekül lehet erősíteni.
– Nehéz volt az első három év?
– Mi tagadás, kemény majd három esztendő van mögöttem. Hogy mást ne mondjak, sok
megörökölt problémát is meg kellett oldanom. Ezen kívül: a mai pénzínséges
világban a falu középületeinek a fenntartása is komoly gondot okoz. Néha sikerül
ugyan valamilyen jobb pályázatot megnyernünk, de sajnos sokszor a pályázat
elkészítéséhez sem tudjuk a kellő összeget előteremteni.
– Okosan kell gazdálkodni.
– Persze. S mostanság nem mindig a legfontosabb javítanivalóra kell a pénzt
előteremteni, hanem azt kell renoválnunk, helyrehoznunk, amire épp sikerült
bizonyos összeget bebiztosítanunk. Egyes községek középületei azonban olyan
siralmas állapotba kerültek, hogy mindegyikük, az iskola, a kultúrotthon vagy a
ravatalozó egyaránt „elnyelne” pár százezer koronát.
– Nem vágta túl nagy fába a fejszéjét?
– Az igazat megvallva, nem tudtam, hogy mibe is vágom a fejszémet. Csak azt
tudtam, hogy a meglévő helyzeten változtatni kell, meg, hogy segíteni akarok.
Talán sikerült is elérnem ezt-azt. Ezt azzal tudom igazolni, hogy idősebb
polgármester szaktársaim, a több választási időszakot maguk mögött tudó „öreg
rókák” is megdicsérik egynémely kezdeményezésemet.
– Elfogadta a falu?
– Azt hiszem, a falu polgárai elfogadtak polgármesterüknek. A mácsédiak
rendkívül becsületes, igazságszerető, de szókimondó emberek, ha elégedetlenek
lennének a munkámmal, megmondanák. No meg aztán, ha magam is úgy érezném, hogy
nem vagyok a posztra való, már régen fogtam volna a kalapom és nem vártam volna
meg, hogy kiebrudaljanak a „bársonyszékből”.
– Milyen a jó polgármester?
– Nehéz kérdés. Mint már pedzettem is, a jó polgármester az, akit azért
tisztelnek és szeretnek a falu lakói, mert számíthatnak rá, s nem azért
köszöntik jó előre, mert polgármester.
– S milyen a jó magyar polgármester?
– A jó magyar polgármester pedig még abban különbözik többi társától, hogy
segíti a magyar kultúrát, a magyar iskolát, a vérei szülőföldön maradását.
– És milyen a jó magyar ember?
– Varázsló. Gondoljuk csak végig: tizedannyiból meg tud élni, mint a kontinens
nyugati felében élők. S nem lehet oka pesszimizmusra, hisz már megmutatta,
bebizonyította, hogy mindenképpen ér annyit, mint mások. Mert ha bárhová is
kerül, nem hoz szégyent magára, a famíliájára vagy a nemzetére.
ZOLCZER LÁSZLÓ
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám