Igen, Gyurcsány Ferencre gondoltam, aki a rendszerváltozás óta az első olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki a választóktól nem szerzett legitimitást. Ez nem az ő hibája, hanem pártjának politikai bizonyítványa. Viszont az ő számlájára írható, hogy megtámadta a nemzetet és 2004. novembere óta folyamatosan ezt teszi.
Van történelmünknek számos dátuma, amelyeket, ha álmunkból felébresztve mondanak nekünk, azonnal tudjuk, miről van szó. A tragikus évszámok közül 1242, 1526, 1711, 1849 az ilyen, és még további néhány. De vannak napok is, amelyekhez azonnal társul a rémkép. Június 4., október 6., november 4., december 5. hallatán szemünk előtt kezd peregni a történelem filmje. E legutolsó, december ötödike ennek a beteg vagy gyűlölködő embernek a nevéhez kötődik.
Amikor az állampolgárságról tartandó népszavazást megelőzően – nem véletlenszerű forgatókönyv szerint – megtámadta a nemzetet, azok nevében és védelmében, akiket ő maga heccelt fel és félemlített meg, még azt gondolhattuk volna, hogy pártjának feladatát teljesíti, hiszen mi sem lehetne veszélyesebb rájuk nézve, minthogy az elszakított magyarok az állampolgárság megszerzése révén esetleg választójogot kapjanak Magyarországon. De úgy látszik tévedtünk. Nem ettől félnek, illetve fél csupán, hanem magától a nemzettől. De lehet, hogy nem is félnek, illetve nem is fél, hiszen amíg hatalom van a kezében, addig védeni tudja magát a nemzettel szemben. Ez az ember, egyszerűn és primitív módon gyűlöli a nemzetet – gyűlöli a magyart.
Sorrendben az utolsó bizonyítéka ennek a 2005. szeptemberében, az általa létrehozott műhelyben a „letelepedési, bevándorlási és honosítási kormánymegbízott” hivatalában kidolgozott alkotmánymódosító javaslat a „határon túli magyarok jogállásáról”. De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy valóban erről szól a javaslat. Nem, nem erről szól, hanem a nemzet további szétveréséről.
Ezzel az ösztönnel született volna a világra ez az ember, vagy talán az édesapja kergette őt a konyhaasztal körül, bikacsökkel a kezében, míg nem ígérte meg, hogy ha nagy lesz, miniszterelnök lesz és bokros teendői között az első helyen lesz a nemzet tönkretétele? Ez az ember miniszterelnökként már nem papírtigris…
A alkotmánymódosító javaslat vezéreszméje megegyezik a státustörvény módosításába ágyazott szándékkal. Akkor az egyik fő szempont a nemzet egységét kinyilvánító mondatrésznek a törvény szövegéből való kitörlése volt. Most a nemzet szétszakítottságának alkotmányos rögzítése vezérelte a javaslat megrendelőjét. Másként ugyanis nem lehet értelmezni az alábbi meghatározásokat:
„erősítse a Köztársaság határain belül és határain kívül élő magyarok közötti összetartozás érzését”,
„felelősséget ró a Magyar Köztársaságra, hogy a történelem viharai nyomán nem minden, magát magyarnak valló személy része a Magyarországon lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárok alkotta politikai nemzetnek”.
Ha 2003-ban nem kényszerítette volna ki Medgyessy Péter kormánya a státustörvény kedvezménytörvénnyé való módosítását, és ha 2004. novemberében a magyarországi választópolgárokat nem éppen Gyurcsány vezérlete alatt riogatták volna a Trianonban majd Párizsban a határon kívülre rekesztett magyarokkal, akkor még azt hihetnénk, hogy az alkotmánymódosító javaslat megfogalmazója nem tud különbséget tenni az alaptörvény és a végrehajtási jogi norma között. Az alaptörvényben ugyanis a célt kell megfogalmazni és nem az állapotot, a végrehajtási törvény pedig a cél felé vezető – azaz a létező állapotból kivezető – utat határozza meg. A tanulatlansággal kapcsolatos gyanúnkat igazolná a rövid szövegben található legkevesebb két olyan szarvas hiba is, ami a miniszteri segédfogalmazó műveltségbeli hiányosságaira utal. Például nem ismeri a különbséget az államforma (köztársaság) és az állam, mint jogi személy (Magyar Köztársaság) között. De fölöttébb furcsa az is, hogy a nagy óval írt Országgyűlést alkotmánymódosító hatalomnak nevezi, noha már középiskolás fokon is tudják, hogy törvényhozói hatalom, azaz a három hatalmi ágazat egyike, minden további jelző mellőzésével.
Viszont a szöveg szellemisége egyértelművé teszi, hogy a nyilvánvaló szakszerűtlenségek mellett tudatosságról van szó. A javaslat szerint a nemzet szétdaraboltságának a fenntartása a cél és csak az összetartozás érzését kell erősíteni, mintha a szerémségi és hevesi magyarok között csupán olyan kötelék létezne mint a portugáliai és a brazíliai egy nyelvet beszélők között.
A javaslatnak azonban van egy súlyosabb jellemzője is. Kísérletet tesz a nemzeten belüli kötelékek gyengítésére, tudatosan és alattomosan félreértelmezve a költő által a szétszakítottságunk miatt kétségbeesetten megfogalmazott vágynak a „nyelvében él a nemzet” kijelentésnek kultúrantropológiai értelmét. A javaslat ugyanis célzatosan figyelmen kívül hagyja azt a történelmi és szociológiai valóságot, hogy a középkortól kulturálisan egységes magyar nemzet erőszakos szétszakítására a politikailag is egységessé vált állapotában, tehát a politikai nemzetté válás utáni időszakban került sor. Trianonban nem csak a magyar kulturnemzetet, hanem a politikai nemzetet is szétszakították, ezért a politikai kötelékek továbbra is elevenen élnek. Nem csak az „Anyám tyúkja” szintjén él a nemzet.
A javaslat azonban csak arról szól, „hogy a Magyar Köztársaságnak a határain kívül élő magyarok önazonosságának megőrzése érdekében a közös hagyományok ápolásához és fejlesztéséhez kell segítséget nyújtani”. Ettől a lábvíz hőmérsékletű meghatározástól még az Európai Unió is sokkal több lehetőséget kínál: például a közös tervezést, fejlesztést, határokon átívelő együttműködést, az államhatárok gyakorlati megszűnését, tehát a szétszakított nemzetrészek egymásra találásának lehetőségét.
Ezek után már nem meglepő az a törekvés, hogy a javaslat magát a „nemzetet” mint fogalmat is háttérbe szorítja és – ahol lehet – a „közösség” kifejezéssel igyekszik azt helyettesíteni. Noha a „közösség” sokkal szegényesebb tartalmú társadalmi egység mint a nemzet. Nincs történelmi mérete, laza, esetleg átmeneti jellegű vagy kezdetleges társadalmi kapcsolatokat feltételez, vagy pedig sokkal kisebb egységekre értendő, mint a nemzet. Mi például a megalázó kisebbség kifejezés helyett a nemzet elszakított részeit nevezzük közösségnek, nemzeti közösségnek – pl. a magyar nemzet Szlovákiában vagy Romániában élő közössége – ami ebben az esetben a nemzetrész kifejezéssel azonos értelmű. A javaslatban azonban különböző összefüggésekben, jelenik meg ez a kifejezés, és következetlenül: „… a Köztársaság határain belül és kívül élő magyarok nyelvi, kulturális és történelmi hagyományaikra tekintettel közösséget alkotnak”, „a külföldön élő magyarok a magyar közösség tagjai; részei a nemzetnek…” „a magyar közösség külföldön élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező tagjai…”.
A nemzetet a közösséggel felcserélő, követhetetlen logikájú szóhasználat egy közönséges félrevezetési kísérlet a nemzet lényegének elfeledtetésére. Mert ha kisöprik a tudatunkból, hogy a nemzet mindannyiunk öröksége, jelene és jövője, és elfeledtetik velünk, hogy az anyanyelvünk ápolásán túl a közös múlton, a jelenbéli közös élményeken és a közös jövőtervezésen is alapul, tehát a hagyomány, a kultúra, a jelen örömei és küzdelmei, gyászai és születései, bukásai és eredményei mellett a közös jövő társadalmilag és politikailag értelmezhető egységében létezik – igen, ha ezt kimossák az agyunkból – akkor valóban csak egy laza közösséggé válunk, szorosabb kötelékek nélkül. A polgár így válhat puszta ország lakóvá, a politikai nemzet mosott agyú csürhévé, a nemzet pedig közösséggé majd hordává.
Ha ennek a nemzetellenes merénylet-kísérletnek az elutasításán kívül még egy kérdést is felteszünk a javaslat megrendelőjének, az csak egy lehet: ki jogosította fel őt erre!?
Ha mástól nem irigyeljük a nemzeti létet, sőt jogosnak tartjuk a fegyveres
önvédelmet is, magunkat miért akarjuk megfosztani a legfontosabb szükségletétől,
a nemzet jövőjétől?!
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám