Cselényi László az idei ünnepi könyvhéten négy kötettel is jelen volt.
Persze nem mind saját szerzői munka, hanem
a könyvek között ott szerepelt Bohár Andrásnak A megírhatatlan költemény című
munkája is, amelyet kissé bátortalanul monográfiának tarthatnánk, bár talán
inkább egyfajta szövegmagyarázat, pontosabban Cselényi László eddig megírt
dolgainak, verseinek, aleatóriájának és az összes kötetének a magyarázata.
De miként is történhetett, hogy a négy kötet egyszerre jelent meg a
standokon?
– A véletlenek játéka volt ez természetesen, s a véletlen egyik nagy
összetevője a tavalyi nehéz esztendő. Mindenki tudja, hogy a kiadók sokáig nem
kaptak egy fillért sem, s amit kaptak is, úgy az év vége felé érkezett meg.
Ezért az én életmű-sorozatomnak a tavalyi, soron következő kötete, a
Kiegészítések Herakleitoszhoz szintén csak karácsonyra jelent meg a könyvhét
helyett, tehát az idei könyvhétre is átkerült. A Lilium Aurumnál megjelent
Negyedvirágzás avagy van-e (volt-e, lesz-e) hát cseh/szlovákiai-felvidéki magyar
irodalom? című könyvem pedig, mivel a kiadó nem kapott rá egy fillért sem, csak
ebben az évben látott napvilágot. Tehát a két tavalyi kötet ilyen módon jelent
meg az idei ünnepi könyvhéten. Mivel ebben az évben egy kissé javult a helyzet,
a Danubiana-könyvem, az életmű-sorozat következő kötete időben megjelent, no meg
itt volt Bohárnak a rólam szóló könyve, amely monográfia, csakhát amennyire az
én életművem teljesen rendhagyó, ez a monográfia is az, mert ugye „hermeneutikai
kísérletek” az alcíme. Tehát így jött össze végül is ez a négy kötet egyszerre.
A látszat tehát azt mutatja, hogy milyen termékeny vagyok, pedig én tudom a
legjobban, hogy ez egyáltalán nem a termékenység jele. Én most abban az
időszakban vagyok, amikor összegyűltek a dolgaim és tulajdonképpen két
életmű-sorozatom is „fut”. Az egyik a Madách-Posonium-nál a „hivatalos”
életmű-sorozat, a Lilium Aurum-nál pedig az ismeretterjesztő könyveim jelennek
meg. Ezek egyforma, kék köntösben kerülnek ki a nyomdából és sorozatként is fel
lehet fogni őket.
– Beszéljünk röviden a Bohár András könyvről, amelyet a honi olvasó
nemigen vehet a kezébe, hiszen a Ratio Kiadó és a Magyar Műhely gondozásában
jelent meg, és őszintén szólva én is csak éppen hogy belepillanthattam.
Mindenesetre ez egy bonyolultnak tűnő könyv, legalábbis az átlagolvasó számára,
ha egyáltalán létezik ilyen kategória. Lehet, hogy elsősorban a „szakmának”
szól?
– Szerintem elsősorban a szakmának szól, tekintettel arra, hogy bizony az én
olvasóimnak – még azoknak is, akik szeretnék megérteni költészetemet – , az a
legnagyobb problémája, hogy miről is „szól” az a dolog, amit én rájuk
erőszakolok. Egy ilyen monográfiának részben természetesen az lenne a feladata,
hogy megmagyarázza, amit elég nehéz megmagyarázni, és ez így elég furcsán
hangzik. Mégis szerintem igaza van a Bohárnak, amikor tréfásan azt mondja nekem,
hogy „ha majd szakácskönyvet fogsz írni, akkor én is olyan monográfiát írok majd
rólad”. Bohár elsősorban filozófusnak tartja magát és hallottam már olyan
véleményt is, hogy éppen az az érdekes a monográfiában, hogy nem egy mindennapi
gyakorlatban elhasznált zsurnálkritikusnak a szövege, hanem bizonyos aspektusból
filozófiai szövegről van szó és én remélem, hogy – noha nagyon keveseknek, de –
a szakmának szól elsősorban, ahogy az egész sorozat is, amelyben megjelent a
monográfia. Az aktuális avantgárd a címe egyébként a Magyar Műhely és
a Ratio Kiadó sorozatának, amely neves szerzőket vonultat fel. A mi Kalligram
Kiadónk monográfia-sorozata sok mindenkivel foglalkozik, de egyetlen olyan
szerzővel sem, aki éppen az említett „aktuális avantgárdot” prezentálná. Ez
azért jelzésértékű.
– Ez a megjegyzés is jelzésértékű. Ezek szerint Cselényi László szívesebben
jelent volna meg mondjuk a Kalligram-sorozatban? Így vegyük ezt?
– Én nem tudom, hogy szívesen megjelentem volna-e. Végül is miért ne jelentem
volna meg szívesen abban a sorozatban, amelyben Tőzsér Árpád meg Esterházy Péter
megjelenhet!?
– Térjünk rá a másik könyvre, amely most jelent meg nemrégen. A címe
Danubiana, avagy Akik soha nem látták a tengert. Persze a könyv címlapján az is
olvasható, hogy vers, montázs, publicisztika. Ez az életmű-sorozat ötödik
kötete, de az életrajzi vonatkozású kötetek tekintetében a harmadik? Vagy inkább
a második. Vagy hogyan is van ez? Ember legyen a talpán, aki követni tudja.
– Igen, kissé bonyolult. Az életmű-sorozaton belül az ötödik kötet, ebben a
sorozatban jelennek meg a kvázi életrajzi ihletettségű, kissé vallomásos,
önéletírás-jellegű kötetek, amelyekből egy trilógia lesz. Ennek volt az első
kötete a Kő-ország, tehát a gömöri problematika szöveggé szublimálása. A második
a Danubia, a Dunatáj problematikája.
– A harmadik pedig biztosan a párizsi éveket fogja majd egybe…
– A harmadik kötet témája: Párizs és a nagyvilág. Így lesz aztán a háromból
egy elképzelt kvázi-trilógia. Tekintettel arra, hogy most már a kettő megjelent,
tehát a felén már túl vagyok, reménykedhetünk abban, hogy megszületik a harmadik
kötet is. Az életmű-sorozatba nemcsak ez tartozik bele, hanem beletartoznak az
egyéb írások is.
– A Danubiana anyagát úgy válogatta össze Cselényi László, hogy a címnek és
összefoglaló az eszmének megfeleljen. Vannak itt versek a hatvanas évekből is,
pedig én úgy emlékszem, mintha ezeket a verseit a költő valamikor régen
megtagadta volna!?
– Ez egyáltalán nincs így. Ezt sokan így gondolják, de az az igazság, hogy
az Aleatóriában benne van minden egyes régi versem, még azok is, amelyeket
önmagukban már nem tudnék vállalni. Hogy visszatérjünk egy pillanatra a Bohár
könyvhöz… A szerzőnek az egyik nagy érdeme, hogy észrevette ezt, és nemcsak
észrevette, hanem pozitívan értékelte és igazat adott nekem azokkal szemben,
akik jó és rosszindulattal már annyiszor a fejemhez vágták, hogy állandóan
ismétlem önmagamat és semmi mást nem csinálok, csak ugyanazokat a szövegeket
variálom. Hát hogy mondjam? Erre én mást nem tudok válaszolni, csak azt a
közhelyet, hogy sötétben minden tehén fekete.
– Tőzsér írja a fülszövegben: „Egyébként pedig immár egyre inkább látszik,
hogy a költő életmű-sorozata tulajdonképpen egy grandiózus lírai önéletrajz...”
Bohár András pedig azt írja: „Ebben a költészetben a világ visszatér
ősállapotába: leveti külső és tárgyi voltát, visszarealizálódik.” Honnan indul
el és hová érkezik el ez a kötet s vele a szerző?
– Visszatérve az elképzelt önéletrajzhoz... Általában az emberek életük vége
felé megírják a maguk élettörténetét, és hát az én esetemben ez egy eléggé
egyenes út Gömörtől Pozsonyon, a Dunatájon át Párizsig és vissza. Ami a gömöri
problematikát illeti, annak a megírása viszonylag könnyű feladat, vállalás volt,
mert mindazt, amit az otthonnal, a szülőfölddel, a tájjal kapcsolatban írtam,
belefért a Kő-országba. Kissé bonyolultabb volt a helyzet ezzel a dunatáji
problematikával, mert az egésznek a központjában a Jelen és történelem
elnevezésű mítosz áll, amely annak idején a csallóközi árvízről szóló
riportsorozatomból fejlődött aztán egy első, hosszabb poéma-jellegű
költeményemmé. Én úgy képzeltem el, hogy a Kő-országhoz hasonlóan összeszedem
régi riportjaimat, verseimet, valamint a Jelen és történelem c. mítoszt és ebből
összeáll egy kötet. De ez egyrészt terjedelmileg sem „jött össze”, mert valóban
nem volt elegendő anyag hozzá, azonkívül pedig mai szemmel nézve sok „romlandó”
dolog volt benne és a szerkesztő, Tőzsér Árpád nagyon keményen rostált,
válogatott az egészből. Tehát az anyag csak úgy tudott egy egész, egységes
kötetté lenni, hogy hozzákapcsoltuk a Megíratlan költemény című poémát is. Végül
két hosszú költemény került bele a kötetbe, ezen kívül – tekintettel arra, hogy
a későbbiekben én már nem írtam sem riportokat, sem hagyományos verseket, hanem
írtam viszont a montázsaimat –, a könyvbe a Dunatáj nagy költőiről írt
montázsaimat is belevettük, tehát a Bartókról, József Attiláról, Kassákról és
másokról közölt írásaimat. Nekem volt egy elképzelésem annak idején az
életmű-sorozat indulásakor, hogy mivel ugye, „dolgaim” amúgy is nehéz
olvasmányok és ha egy kiadó vállalja a jelen körülmények között ennek a terhét,
akkor azért mégiscsak illő lenne olyan könyvet összeállítani, amelyben nemcsak
nehezen olvasható, vagy érthető írások kapnak helyet, hanem tekintettel arra,
hogy a másik énem az ismeretterjesztés meg a publicisztika felé orientálódik,
tehát úgy válogassuk össze ezeket a dolgokat is, hogy legyen a könyvben
könnyebben és nehezebb „emészthető” és több műfajú szöveg is, vers, montázs,
publicisztika. A Danubiáná-ban végeredményben minden olyan írásom, amely a
Dunával, a Dunatájjal, a Kárpát-medencével kapcsolatos, benne foglaltatik. Ez a
kötet, mondjuk, valóban egy „köztes állapotot” jelöl, a két végpont, Gömör és
Párizs között. Így lesz aztán majd az egészből egy trilógia, ha a harmadik kötet
is elkészül. Remélem, hogy így lesz. A trilógia pedig valóban bizonyos mértékig
önéletírás is, de ahogy minden eddigi munkám rendhagyó, ez sem lesz szabályos,
„normális’ önéletírás, hanem rendhagyó valami.
– Ebbe a kötetbe hogyan épül be a Duna parti város, Pozsony?
– Bizony kevéssé. Magamat is meglepett, hogy ötven év pozsonyi lét után ez a
város nem igazán az én területem. Sok minden oka van ennek, de a leginkább az,
hogy itt valahogy mindig idegennek érzem magam. Nemcsak azért, mert nem
Pozsonyban születtem, hanem talán azért is, mert voltak olyan időszakok, amikor
ugyancsak meg kellett nézni, hogy magyarul megszólaljon-e az ember. Én azt
mondtam valahol – talán éppen a Pozsonyi Casinóban egy beszélgetés során –, hogy
sajnos mi magyarok lemondtunk Pozsonyról, pedig a miénk is. Ez biztos, hogy nagy
baj, hisz éppen az a dolognak a lényege, és ezt nem sikerült megfogalmazni nekem
sem, de tudtommal másnak sem, hogy ez egy több etnikumú város.
– Az imént azt mondta Cselényi László, hogy gondot jelentett neki ennek a
kötetnek a megírása, összeállítása, s az elképzelésén módosítania kellett,
hiszen úgymond kevés volt az anyag hozzá és egy kicsit tágította a témát és az
egész koncepciót megváltoztatta. De úgy gondolom, hogy a párizsi résznél
rengeteg anyaga lesz, hiszen ha csak arra gondolok, hogy amikor a párizsi Magyar
Műhely szerkesztői, munkatársai itt jártak és felelevenítették Cselényi László
párizsi éveit, helyenként megtűzdelték mondandójukat érdekes élménybeszámolókkal
is. Ezekből is lehetne meríteni!?
– Ez azért nem az én műfajom. Tény, hogy Párizs a számomra sokkal inkább
jelentett élményt, mint Pozsony. Gömörben nemrégen voltam, viszonylag rövid időt
töltöttem otthon, de ez is nagyon fontos volt a számomra. A Csallóközben viszont
nekem egyszerűen nincs hová mennem. Párizsnál viszont az lesz a gondom, hogy
ahhoz, hogy én ezt a „párizsi” kötetet valóban meg tudjam írni, ahhoz nekem
ismét Párizs-élményre lesz szükségem, tehát el kellene mennem a francia
fővárosba. Ez elsősorban nem anyagi gond, hanem más jellegű. Amikor elég régen
hosszabb ideig ott tartózkodtam, már akkor is nagyon fárasztó volt, hiszen
naponta gyakran több tíz kilométert megtettem gyalog, ismerkedtem a várossal, a
kultúrával, az emberekkel. A gyalogolással egybekötött ismerkedés ma már
biztosan nem lenne olyan nagy élmény a számomra mint akkor. Félek is tőle, de
hát ehhez a könyvhöz mindenképpen szükséges lesz ismét eljutnom Párizsba.
– Visszatérve a Danubiánához, az új kötethez, ez tulajdonképpen a
közép-európai mítosznak egy Cselényi László-féle változata, vagy újrateremtése,
a „saját képére” formálása?
– Ennek kellett volna lennie. De az az érzésem, hogy a témakört én már
végeredményben lezártam. Továbbfejleszteni legfeljebb olyan szempontból lehetne,
hogy amikor az egész trilógia megszületik, benne még lényeges dolgokat ki lehet
egészíteni, vagy árnyalni az elmondottakat, de ezt a témát ma már – közelebb a
hetvenhez, mint a hatvanhoz – másképp nem tudom megragadni. Nagyon sok tervem
van még a jövőt illetően, de ezek inkább azt jelentik, hogy azt hozom tető alá,
amit eddig. Elég sok mindent megírtam és ebből kellene egy áttekinthető egységet
alkotni, de új anyagokkal én már nem próbálkozom a Napló és memoár sorozaton
kívül. Az az igazság, hogy nem is érzem már szükségét annak, hogy új dolgokat
írjak. Az az érzésem, hogy amit eddig elmondtam, leírtam, ezzel kell legalább a
szakmának megbirkóznia, ha már az olvasóközönségnek nem is. A többi meg már….mit
tudom én, kinek a dolga.
Lacza Éva
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. október 5 – október 19-i (40–42.) szám