A hétvégén
Somorján nagyszabású kulturális rendezvényekkel emlékeztek a város hatszáz éves
múltjára. Az eseményen a politikai közélet és a magyar kulturális élet számos
neves személyisége volt jelen, köztük hatalmas tapssal köszöntötték Vikidál
Gyulát, aki immár negyven éve folyamatosan jelen van a magyar zenei életben. A
számos kiemelkedő sikert maga mögött tudó művésszel somorjai koncertje előtt
beszélgettünk.
„Konzervatív gondolkodású, nemzeti érzelmű, hazáját, és hazája történelmét szerető, egyszerű embernek tartom magam.” – áll az internetes honlapodon. Mit értesz az alatt, hogy egyszerű?
– Van egy ősi múltam. Származásomat a társadalmi helyzetet tekintve akár úgyis jellemezhetném, hogy az a proletár családhoz kötődik. Egyszerű, hétköznapi ember voltam, és kívánok továbbra is maradni. Csupán az, hogy valaki a művészet terén bizonyos eredményeket, sikereket tudhat a háta mögött, még nem ok arra, hogy „harminc centivel” magasabban járjon, mint korábban. Azokat az értékeket, melyeket szüleimtől, testvéreimtől, barátaimtól kaptam, egész életemben meg akarom tartani.
A hazaszeretetről szólva: számodra hol húzódnak a haza határai?
– Semmiképpen nem ott, ahogy azt általában a térképeken megrajzolják. A magyarságot egy értékrendnek tartom, és ahol ők vannak, akik között otthon érzem magam, az az én hazám. Mondhatnám, határok nélküli hazáról van szó.
Emlékszem, még jóval a rendszerváltás előtt, 1984-ben magánemberként átjöttél a Felvidékre, hogy találkozz és beszélgess az itteni emberekkel. Miért tartottad ezt szükségesnek?
– Miután az István, a királyban eljátszottam Koppány szerepét, úgy éreztem, nem ismerem eléggé a hazámat. Éreztem, hogy az nem azonos azzal, amit egykor az iskolákban tanultunk. A történelemkönyveinkben nagyon egyszerűen elintézték Trianon kérdését, nem feszegették túlságosan, hogy miképp lehet az, hogy a határ másik oldalán is annyi magyar él. Sokkolt az is, mikor a zenekarunk gyakran szinte megalázó tortúrákon esett át a határátkelőhelyeken. Miért van ez így? Nagyon foglalkoztatott a kérdés. Voltak meghívásaim a Felvidékről, így örömmel elfogadtam azokat. Sok emberrel találkoztam, munkásokkal, pedagógusokkal, papokkal, egyetemistákkal. Az volt a benyomásom, hogy nincs elégséges kapocs a magyarországi és a határon túli magyarság között. Az akkori látogatásomnak persze volt következménye is, a hivatalos szervek nem nézték jó szemmel, és egy ideig a későbbiekben nem jutottam úti okmányokhoz.
Veled nem csak zenei előadásokon, hanem politikai rendezvényeken is találkozhat a közönség. Mint például azon az emlékezetes 2002-es Kossuth-téri nagygyűlésen. A magyar társadalom napjainkban erősen megoszlott, miért van az, hogy – úgy tűnik – azon művészek, akik nyíltan vállalják politikai nézeteket, jóval többen vannak a jobboldalon, vagy ahogy gyakran nevezzük, a nemzeti oldalon?
– A művészet nagyon közel áll a történelemhez. És a nemzethez, valamint annak értékeihez. Ez érthető, hiszen tulajdonképpen ezekből táplálkozik. Ehhez jön még a szabadság igénye, amely egy valódi művész számára elengedhetetlen. Ha egy erőszakszervezet az akaratát próbálja rákényszeríteni a művészre, egyértelmű, hogy az őt taszítja. A letűnt rendszerben a politika határozta meg a művészetet, ennek eredményeképp iszonyatos „művek” is születtek. Nem csak zenék, hanem festmények, versek, szobrok, épületek is. Ez a fajta „pillanatnyi művészet” értéktelen, nincs jövője, mert gyökere sincs. Ezért fontos szerintem annyira a művészvilág képviselői számára, hogy minél erősebben kötődjenek nemzeti múltunkhoz, örökségünkhöz.
A magyar történelem számos kulcsfiguráját alakítottad. Az óriási sikerű Koppány után jött Dózsa György, Attila király, Dobó István. Mennyire azonosulsz az általad megformált történelmi hősökkel?
– Ez egy nagyon összetett kérdés. Van egy adott történelmünk, melyek alapján színházi darabok íródnak. Ha ezekben én szerephez jutok, akkor nekem az a feladatom, hogy azt minél jobban megértsem, megismerjem. Az, hogy én egyetértek-e egy-egy általam megszemélyesített történelmi hős cselekedeteivel, vagy sem, tulajdonképpen magánvélemény, igazából nem is fontos. Képességeim szerint igyekszem őket minél hűebben megformálni, és ha ehhez valamit a saját személyiségemből is hozzá tudok tenni, az számomra külön öröm.
57 év, mintegy tíz zenekar, tucatnyi színházi szerep, harminc nagylemez, számos szakmai elismerés… Mi jöjjön még? Van egy álomszerep
– Ezt egy előadó sosem tudhatja, ezért álomszerepeket sem dédelgetek. Felröppent például a hír, hogy Szörényi Leventéék Árpád népe címmel egy színházi darabot írnak. Hogy ebből mennyi igaz, mi is lesz ez, ma még nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy esetleg kapok-e benne szerepet, vagy sem.
Mennyiben
változtak a lehetőségeid, illetve baráti kapcsolataid azt követően, hogy tavaly
ügynökbotrány kapcsán volt hangos nevedtől a sajtó?
– A barátaim közül senki sem tételezte fel rólam, hogy annak idején magam álltam a gillotin alá. Közülük többen utána néztek a dolgoknak, pontosan tudják, mi hogyan történt. A baloldali liberális sajtónak és az általa futtatott szervezeteknek persze ez nagyon jól jött, és amennyire tudták, felfújták az ügyet. Nem véletlenül, hiszen ismert a nevem, és tudják, hogy melyik oldalon állok. Én továbbra is aszerint cselekedtem és cselekszem, amit helyesnek látok. Részt vettem a december 5-i népszavazást megelőző, igen szavazatokért folyó rendezvényeken, a választások idején átmentem Erdélybe, Tőkés püspök úr mellett is színpadra álltam.
Gyakran fellépsz a történelmi Magyarországtól elszakított részeken. Érzel valami alapvető különbséget a magyarországi és a határon túli fogadtatás között? Főleg a tavalyi – a kettős állampolgárságról szóló – rossz emlékű népszavazást követően…
– A tavalyi december 5-i népszavazás nagy sebet ejtett a határon túli magyarság lelkében, és ezért érthető is, ha ezt kifejezésre juttatják. Szeretném éreztetni velük, hogy nem mindenki volt a nem szavazatok mellett. Szerencsére ebben nem vagyok egyedül, nagyon sok kiváló társam van ebben. Örömmel tapasztaltam, hogy sem Felvidéken, sem Erdélyben nem támadtak nekem a népszavazás miatt. Az emberek tudják, hogy kik azok, akik velük éreznek, mellettük voksoltak, mint ahogy azt is, hogy Magyarországon még legalább másfél millió hazafi gondolkodik hasonlóan.
Oriskó Norbert
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám