Település az „Ipó“ kanyarulatában

Szetei faluképek

Ott, ahol a honti palócok által is Ipónak mondott folyó egy hatalmas kanyart írt le, s szinte egy félszigetet alkotott az országhatár és a jobb part között, települt a hangulatos kisközség, Szete. A Trianon utáni osztozkodáskor a csehszlovák fél itt nem szánt határszerepet a történelmi fordulatokba beavatott Ipolynak, mert akkor a Párkány-Ipolyság közti vasút egy szakaszát elveszítette volna. A mindössze 127-130 méter tengerszint feletti magasságban megbúvó falucska alatt aztán ismét országhatárrá tették az Ipót, amely innen dél felé tart.

Oklevél 1236-ban említi először a helységet Zetheh alakban. Az oklevelekből azt is megtudjuk, hogy az esztergomi érsekség faluja már a 13. században sokat szenvedett, s épp a Hontpázmánok rabolták ki többször a települést, amely már ekkor fontos helye volt Hont megyének. Áthaladt erre például a megye legelső útvonala is. A mondák tanúsága szerint a falu népe gyakran szembeszállt az itt harácsoló törökkel, s olykor a Bocosban, a Morda-barlangban keresett menedéket, vagy a Feneketlen-tónál s a Dávid-berke nevű dűlőben rejtőzött el.
Az oszmán birodalom alóli felszabadulás után ismét az esztergomi érsekség faluja lett Szete. A történelem viharai ezt követően sem mellőzték a helységet. 1703-1704-ben Rákóczi kurucainak felszabadító hadműveletei is érintették a vidéket, később pedig Bottyán János is átvonult katonáival a falun. A Mária Terézia-féle Urbárium kiadásának évszázadában sok minden történt az Ipó-kanyarban települt faluban. 1737-ben újjáépült a templom, 1787-ben pedig önálló plébániája lett. Sajnos a következő évtizedeket a katasztrófák egész sora követte itt is. 1783-1898-ig volt földrengés, marhavész, kolera, árvíz, jégverés, az egyik évben filoxéra tette tönkre a szőlőket. Ám mindig volt ereje talpra állni ennek a hívő magyar közösségnek. Szetét az 1848-as forradalom szele sem hagyta érintetlenül.

A 19. század helyi viszonylatban is hozott némi pozitív változást. Az itteni földművesek érseki jobbágyok helyett szabadosok lettek. Néhányuknak sikerült a kitörés: gyarapították vagyonukat, s jómódú gazdákká váltak. Ez időtájt fejlett ló-, marha- és juhtenyészete volt a falunak. 1828-ban mészároscéh alakult, amely I. Ferenc királytól kapott szabadalomlevelet. 1829-ben létrejött a kalmárcéh, s fokozatosan megjelentek a zsidók is a faluban. Itt lakott például Herczog Simon szatócs és kereskedő, Schlesinger Ignác kereskedő, Herczog Vilmos mészáros és állatkereskedő, de akadtak zsidó bérlők később is a községben. 1880-ban egy ortodox imaház is működött itt. Az 1890-es népszámláláskor Szete a Szobi járáshoz tartozott. Volt 2675 kat. holdnyi földterülete, 88 lakott háza és 592 lakosa. Közülük 584-en vallották magukat magyarnak. Az 550 katolikuson kívül élt még itt 38 izraelita, 1 református és 3 evangélikus.

Fordulatokban gazdag időszaka volt Szetének a 20. század is. A világtörténelem nagy eseményei, sorsfordulói e települést sem hagyták nyugton. Az első világháború például 16 szetei áldozatot követelt. Aztán a trianoni határ szép lassan elszakította Szetét a Börzsöny alatti szomszédos községektől: Tésától, Bernecétől, Kemencétől és Vámosmikolától. Fokozatosan tönkre ment a Viszolajszky-birtok, az 500 holdas Skadra-birtok, gazdát cserélt a Vörös-major is. A községbe új lakók jöttek, a távoli vidékekről vagy a közeli uradalmakból. 1925-1928 között az agrárpárti géplakatos, Sporný Kálmán lett a „starosta“. 1933-ban a Neumann-birtokból adtak el földeket a községbe települt szlovákoknak. 1938 novemberében egy Smeňa nevű finánc adta át a községet a bevonuló magyaroknak. Tóth János, a Magyar Nemzeti Párt jelöltje lett a községi bíró. Róla azt olvassuk a községi krónikában, hogy „küldöttséget szervezett a szlovákok érdekében, és a minisztériumban azzal érvelt, hogy Szete község minden szlovák lakosa pénzért vásárolta házát, földjét, és mindig szolidárisan viselkedett a magyarsággal szemben“. A községi bíró elérte célját: a szlovákokat senki sem bántotta, s maradhattak ottnonaikban.

Sajnos az újabb fordulat meghozta az újabb rosszat is. A 2. világháború szintén megtizedelte a szetei férfiakat: sokan szenvedtek a harcmezőkön, többen fogságba estek, s 21 szetei katona hősi halált halt 1941 és 1945 között. A világháború után még tovább tépték a sebeket. 1945-ben újra szlovák bíró került a falu élére, s az iskolában is a szlovák lett az oktatási nyelv. Október 26-án 40 személyt Zsolnán át Csehországba vittek. A falu magyarjai ekkor tehát nem kapták meg a várt védelmet, sőt a bíró fia a tömegbe lövetett, s az egybegyűltek közül ketten meg is sebesültek. A Magyarországra való kitelepítésre már nem kerül sor, mert a falu nagy része reszlovakizált.

Nem kedveztek az ötvenes évek sem Szetének. Elvették a keserves úton szerzett földeket, s a lakosság a szövetkezetbe kényszerült, mígnem ezt is összevonták az ipolyszakállosival. 1977-ben a körzetesítés áldozata lett a falu, 1985-ben pedig az Ipoly szabályozásával tették tönkre a folyó romantikus kanyarulatát, ahol tavak, berkek pompáztak. 1989 után újabb hullámvölgybe jutott a falu. Bár Szetének saját önkormányzata lett, megszűnt a szövetkezet, a lakosság szinte egyetlen munkahelye; emelkedett a munkanélküliség, csökkent a lélekszám. 1991-ben a falunak 354 lakosa volt, melynek l3,86%-a szlovák nemzetiségű. Tíz év múlva ez a szám 317-re csökkent, a szlovákság számaránya viszont 20,19 %-ra emelkedett. A községnek nincs kisiskolája, megszűnt a plébániahivatal; a lelkipásztori teendőket Dušan Dúbravický deméndi plébános látja el. A falu ennek ellenére küzd fennmaradásáért. Tóth Tibor polgármester vezetésével rendbetették a kultúrházat, az utakat és a hidakat, kívül-belül felújították a szép műemléktemplomot. 1999-től néhány éven át a Tóth István irányította „Ipó Színpad“ fejtett ki komoly kulturális és közösségteremtő tevékenységet. Jeleskednek a tűzoltók is, hisz szervezetüknek régi hagyománya van a faluban. A szövetkezet megszűnése után Gulyás Gábor mérnök, vállalkozó művel nagyobb földterületet, munkalehetőséget biztosítva néhány embernek is. A méhészek közül Smetana Árpád és Ondrušek László tevékenysége érdemes az említésre, hisz az effajta tevékenységnek is vannak hagyományai Szetén. Vállalkozik még Špaňo Stanislav sírköves s a falu határain kívül is jól ismert Mihalko István műbútorasztalos.
Nagy lehetőséget kínálna itt a falusi turizmus, amiben a helybeliek is fantáziát látnak. A község látnivalói közé tartoznak még mindig a természet szépségei: a hangulatos dombok, a szőlőhegyek, a rétek, a megcsonkítottan is kedves Ipoly. Lehet itt például lovagolni, halászni, vadászni, gyalogtúrázni. A községnek természetesen egyéb látnivalói is vannak. Ilyen a már említett barokk Szent László templom a Krausze József selmeci mester műhelyében készült főoltárral, a Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót, Szent Margitot és Szent Erzsébetet ábrázoló szobrokkal, s egyéb szakrális emlékeivel. Kár, hogy a templom közelében, a főút mellett álló képoszlopból nemrégiben kilopták azt az 1898-ban készült Nepomuki Szent Jánost ábrázoló népies kőszobrot, amely egykor az Ipolyba ömlő patak partján állt.

A népi építészet emlékei közül is látni még néhányat Szetén. Ilyen az a régi sátortetős, tornácos szépen felújított parasztház, amely a főút mellett látható. A templom közelében egy régi sátortetős, fakerítéses zsellérház áll még. A 20. század elején Szetén itt-ott még alkalmazták a paticsfalas építkezést, később azonban már csak az istálók épültek így. Az alapok általában a falu határában vagy a Százdon kitermelt kőből épültek, a falak azonban még sokáig vályogból voltak, amit a vándorcigányoktól vettek vagy a helybeliek is elkészítettek. A parasztporták közül több elhagyatottan állt. Közülük egyet épp nemrégiben vásárolt meg az önkormányzat a Szlovák Kormány anyagi támogatásával. Felújítása folyamatban van, s őszre itt helyeznék el a település tárgyi néprajzi anyagát. Természetesen gazdag a falu folklórkincse is. Sokáig élt itt a lucázás, a betlehemezés és a kiszehajtás szokása; hittek a „cetlonyosban“, az úrnapi szentelmények gyógyító erejében is. Voltak a falunak pásztorai, baktere, aki mellé egy-egy sztrázsabotos őr is be volt osztva éjjelenként. Fennmaradtak történetek a török korból, a betyárvilágból. Megannyi hiedelem fűződik az egyes dűlőkhöz, például a falu előtti Zsiványtanyához, ahol hajdan talán az olyan betyárok is megfordultak, mint Virág Miska, Sisa Pista, Kutyás Miska, Macskabajusz Sándor vagy Illik Laci. Bízunk abban, hogy a szetei nép mély hite, öntudata, gazdag hagyományvilága megfelelő erőforrás lesz továbbra is a megmaradáshoz, az „újabb feltámadáshoz“.

Csáky Károly

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám