Igazságtalanul
kettészelt településA történelem vihara emberi sorsokra nyomta rá a bélyegét, olyanok felett
ítélkezett igazságtalanul, akik ártatlanul keveredtek
a II. világháborúba. Ezt bizonyítja a Kárpátalján található Kisszelmenc esete. A
színmagyar falucskát immár hatvan esztendeje vágta ketté a történelem.
Szelmencet 1944-ben szakították ketté. Egyetlen éjszaka alatt államhatárt húztak
a falu közepére. Hat-hét méter magas deszkapalánkot. A Szovjetunió akkoriban
azon „serénykedett“, hogy nyugatra tolja határait. Így a falu egyik fele,
Kisszelmenc a Szovjetunió része lett, a másik felét, Nagyszelmencet pedig az
akkori Csehszlovákia kapta meg. Azóta a Szovjetunió és Csehszlovákia is eltűnt a
történelem süllyesztőjében, ám Kisszelmenc és Nagyszelmenc változatlanul
kettézárt falu maradt. Igaz, immár Ukrajnához és Szlovákiához tartoznak, ám
helyzetük mit sem változott, hiszen egy falut drasztikusan kettészeltek
figyelmen kívül hagyva az emberi jogokat, érzéseket.
Igazságtalanul
kettészelt településAz Ung-vidéki ikerfalu nagyszelmenci részét már a XIV. században említik.
Kisszelmenc a középkor második felében alakult faluvá, neve a mohácsi vész után
tűnik fel. Az ikerfalu évszázadokon át egybeépülve, szerves egységként élte
mindennapjait. A trianoni békeszerződés után azonban Csehszlovákiához került,
majd 1938 és 1944 között újra az anyaországhoz tartozott. Ezután a
szovjet–csehszlovák határral kettézárták. Nagyszelmencet Csehszlovákiához
csatolták, Kisszelmencet pedig a Szovjetunióhoz. Olyan gyalázatosan
igazságtalanul választották el egymástól a két települést, amelynek mellesleg a
temploma, a temetője közös volt, hogy az egyik utcája mentén szelték ketté.
Igaz, ez már a harmadik megoldás volt, ahol a határt meghúzták.
Azok, akik Kisszelmencen maradtak, a határ meghúzása után már csak nagyon ritkán
láthatták szeretteiket, hiába csak néhány méter választotta el őket egymástól,
mégis 80 km-t kellett utazniuk, hogy a nagy határt átszelvén keblükre ölelhessék
az elszakított rokonaikat. Sajnos, Csehszlovákiába beutazást nagyon ritkán
kaptak, így sokan még saját szüleik, nagyszüleik temetésére sem tudtak elmenni.
Csupán a szögesdrót mögött megbújva hallgathatták végig a gyászszertartást.
A faluban még ma is beszélik azt az esetet, amikor egy édesanya a nagymamához
küldte leánygyermekét Kisszelmencre, időközben pedig lezárták a határt, így a
gyermeket már a nagyszülő nevelte fel. Régebben a rokonok a szögesdrótnál
átkiabálva dalban üzentek egymásnak.
A Kisszelmencen maradt, ma már csupán 200 főből álló lakosságot egymás után érik
a megpróbáltatások, hiszen a Szovjetunióból időközben Ukrajna kivált, és ki sem
mozdulva lakhelyükről, megint egy újabb ország állampolgáraivá váltak akaratukon
kívül. Javarészt öregek tengetik életüket filléres nyugdíjaikból, amit azért
kapnak, hogy annak a hatalmas országnak a lakosaivá váltak és nem lázadoztak.
A nagyszelmenci lakosok már sokkal jobban jártak. Ott új munkahelyeket
teremtettek, a régiek sem szűntek meg, és a 600 lelket számláló falu is
csatlakozott az Európai Unióhoz mint Szlovákia szerves része. Ami elszomorító,
hogy a szlovákok bevezették Ukrajnával szemben a vízumkötelezettséget, ami még
inkább megnehezíti az átjutást. Igaz, már a rokonok, egykori falubeliek sem úgy
néznek egymásra, mint annak idején.
A két falut már nemcsak a szögesdrót választja el egymástól, hanem mentális
különbségek érezhetők az emberek viselkedésében. Mivel a szlovákiai résznek már
jobb sora van, elidegenedtek a szegény ukrajnaiaktól. A kisszelmenciek csupán
abban bízhatnak, hogy ha egyszer Ukrajna is belép az unióba, megszűnnek a
határok, és a két falu újra egyesül. De sajnos, addig még sok víz lefolyik a
Dunán…
A víz árja 2004 tavaszán arra sodorta A. Nagy Sándort, az Amerikai Magyarok
Kongresszusi Kapcsolatainak Központja nevű washingtoni magyar lobbiszervezet
vezetőjét, aki hatvan lépés helyett hatvanhat kilométert tett meg, hogy a
valamikori vasfüggöny nagyszelmenci oldaláról átjusson Kisszelmencre. A. Nagy
Sándornak a kezdeményezésére az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának tagjai
levelet intéztek Mikuláš Dzrurinda szlovák kormányfőhöz és Leonyid Kucsma ukrán
elnökhöz – hallhattuk a híradásokból –, melyben arra kérik a két ország
vezetőjét, hogy engedélyezzék határátkelő megnyitását az ukrán–szlovák határ
által mintegy hatvan éve kettészakított Ung-vidéki magyar ikertelepülésen, Nagy-
és Kisszelmencen. Az ügyben az amerikai Képviselőház Emberjogi Frakciója 2004.
április 21-én Washingtonban meghallgatást tartott, amelyre a magyar származású
Tom Lantos demokrata párti szenátor Szlovákia és Ukrajna washingtoni nagykövete
mellett személyes levélben hívta meg Illár Józsefet, Kisszelmenc és Tóth Lajost,
Nagyszelmenc polgármesterét, valamint a falu történetét A kettézárt falu című
könyvben dokumentáló Zelei Miklós magyar írót.
„Ez a falu a maga fizikai valóságával Jalta öröksége, Jalta realitása. És mi, az
én kormányom nem is tehetünk ellene semmit“ – mondta megkapó őszinteséggel R.
Kacer szlovák nagykövet, de azért megfogadta, hogy hazája minden tőle telhetőt
megtesz. Hasonlókat mondott ukrán kollégája A. Serba is: „A jelenlegi helyzetet
nem fogadhatjuk el“ – állapította meg az ukrán nagykövet, aztán mindketten az
Európai Unióra testálták a tennivalókat.
Diane Watson képviselőnő közölte, hogy az emberi jogi frakció tagjai egy héten
belül levelet intéznek az Európai Bizottsághoz azzal a kéréssel, hogy tegye
lehetővé a szelmenci átkelő megnyitását, amennyiben annak akadálya lenne.
Kifejezte reményét, hogy nemsokára valamennyien együtt, kézenfogva átsétálhatunk
a szelmenci átkelőn.
2004 májusában az ukrán kormány levélben értesítette Csáky Pált, a szlovák kormány alelnökét arról, hogy támogatják a Kis- és Nagyszelmenc közötti határátkelőhely megnyitását. Pozsony azt kérte az Európai Uniótól, hogy a drága schengeni szabványtól eltérően egyszerűsített határátkelőhelyet nyithasson. A szlovák kormány illetékesei esélyesnek látták a Kis- és Nagyszelmenc közötti határátkelőhely 2004-es megnyitását.
A gyalogosan és kerékpárral közlekedő szlovákok és ukránok számára tervezett
határátkelőhelyet már rég át kellett volna adni, de az ügy áthúzódott az idei,
2005-ös esztendőre is. Augusztus elején újra felröppent a hír, hogy talán most
végre eltűnhet Európa vasfüggönye.
A kijevi kormány döntésére augusztus 2-án délben az ukrán határőrök átvágták a
település két részét elválasztó szögesdrótkerítést, és az ukrán oldalon
elkezdődtek az átkelőhely építésének előkészületei. Útlevéllel és vízummal kell
rendelkezniük a polgároknak, akik kezdetben gyalogosan és kerékpáron
közlekedhetnek egyik faluból a másikba.
Berényi József külügyi államtitkár a Magyar Rádiónak tett nyilatkozatában elmondta, hogy nem politikai, hanem anyagi okai vannak a késésnek. Szeptember 10-én nyitnák meg a határátkelőhelyet Nagy- és Kisszelmenc között – ígérte a határrendészet alezredese, Jan Laskudi a szlovák sajtóirodának azután, hogy Nagyszelmenc községben egyórás megbeszélést folytatott ukrán kollégájával.
A határátkelőhely ígért megnyitása előtt néhány nappal telefonon érdeklődtünk Tóth Lajos Nagyszelmenc polgármesterénél, be tudják-e tartani szeptember 10-ét. A polgármester sajnálattal közölte, akkor mégsem lesz határnyitás. Az ukrán hatóság ugyanis egyelőre nem küldte el az ehhez szükséges jegyzéket, és addig nem kezdhetik meg a munkálatokat. Magának a határnak a kiépítése nem vesz igénybe sok időt: nem kell más hozzá, mint felállítani két előregyártott bódét, és kialakítani az ezekhez tartozó útsávokat. Tóth Lajos elmondta, hogy a határ természetesen nemzetközi, mindenkinek nyitott határátkelő lesz. A polgármester azt is hangsúlyozta, a határmegnyitás nem az idegenforgalom növelése miatt történik, hanem azért, hogy a két település lakosai szabadon találkozhassanak.
Nagyszelmenc első embere szeptember 26-át tartja ideális időpontnak a határátkelő megnyitására, de előfordulhat, hogy az időpont kitolódik szeptember végére, sőt akár október elejére is…
Bodnár Emese
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám