Az „ír modell” szerint tevékenykedő szellemi és politikai műhelyt kellene megteremtenünk

A szórványvédelem feladatai

A Kárpát-medencében élő magyarság szórványközösségeinek helyzetéről beszéltem legutóbb, azaz a magyar nemzet egyhatodáról, amelynek jövője és sorsa mindenképpen bizonytalan. Írásomat egy hiteles és hatékony szórványvédelmi stratégia kidolgozásának kívánságával fejeztem be, nos, innen folytatom. Ennek a stratégiának mindenekelőtt természetesen a valós helyzet hiteles és részletekbe menő felmérésére kell épülnie. Az elmúlt évtizedben igen nagy társadalomtudományi (például demográfia) kutató és elemző munkát végeztek el a határokon túl élő magyarság körében, ennek ellenére csak töredékes képünk van arról, hogy milyenek a magyar diaszpórák számbeli viszonyai, milyen a szociális és kulturális helyzetük, milyenek a körülöttük élő többségi néppel a kapcsolataik. Ebben a tekintetben hiányosak az ismereteink a Kárpát-medencében szórványokban élő magyarság számbeli viszonyait tekintve, és talán még hiányosabbak a nyugati világban (Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában) élő magyarokat illetően. A szórványmagyarság demográfiai viszonyainak, anyanyelvi és kulturális helyzetének összegző feldolgozása egyelőre várat magára, holott tulajdonképpen több tudományos konferencián és legalább egyetlen összegző tudományos munkában kellene számot vetni a szórványokban élő magyarok helyzetével, megmaradásuk kilátásaival és a szórványgondozás feladataival, lehetőségeivel.

Ezért először is ismernünk kell a szórványmagyarság valóságos elhelyezkedését és helyzetét, ennek nyomán kell kialakítani a védelmüket célzó terveket. Ebben a tekintetben a tudományos kutatómunkának és a politikai akaratnak egymást kell kiegészítenie: a valóságos helyzet tudományos felmérése nélkül a politikai tervezés tehetetlen, mert megalapozatlan lehet, a politikai szándékok egyértelmű megfogalmazása – a politikai stratégia alapos kidolgozása – nélkül pedig a tudományos feltáró munka legfeljebb a könyvtárak anyagát szaporíthatja, de a szórványmagyarok mindinkább súlyosodó gondjait nem oldja meg. Tulajdonképpen kettős védekezési stratégiára van szükség, minthogy egészen másként kell kezelni a Kárpát-medencében és a nyugati világban élő magyar szórványokat. Lássuk először az előbbieket.

A szomszédos országokban élő magyar szórványok anyanyelvi és kulturális gondozásának ügye részben az iskolákhoz, részben az iskolán kívüli oktatási és kulturális eszközökhöz kötődik. A szórványmagyar vidékek nagy részén jelenleg nincsenek szervezett magyar iskolák, esetleg csak elemi iskolák, úgynevezett „alapiskolák”, ezek is fogyatkozó számban és gyakran nem elégséges hatásfokkal. (Léteznek magyar iskolák, amelyekben egy-egy osztályban legfeljebb három-négy gyerek tanul.) Így amellett, hogy ezeket az „alapiskolákat” tankönyvekkel, tanítási eszközökkel (pl. elektronikus eszközökkel) és tanítókkal támogatni kell, előbb-utóbb, amerikai és nyugat-európai minták szerint, létre kell hozni a hétvégi magyar iskolák átfogó rendszerét. Legegyszerűbb és leghasznosabb volna ezeket az egyházközségek keretében megszervezni, magyar katolikus vagy protestáns egyházközség ugyanis általában azokban a községekben is működik, amelyekben nincs magyar iskola.

Valójában, természetesen alapos felmérések és előkészületek után, egy szórványiskolai programot kellene létrehozni, hasonlóan talán ahhoz, ahogy az első világháborút megelőző évtizedekben a romániai (bukaresti és moldovai) magyar szórványokról a Szent László Egyesület, illetve a szlavóniai (a horvát állam területén élő) magyar szórványokról pedig a Julián Egyesület gondoskodott. Ezek az állami eszközökkel támogatott civil egyesületek akkor igen szép eredményeket mutattak fel a szórványlétben élő magyar közösségek anyanyelvi oktatásának és egyházi tevékenységének támogatásában. Miért ne lehetne ezeknek az intézményeknek a tevékenységét, persze más formában, feleleveníteni? Mindez lehetne az Illyés Közalapítvány és az Apáczai Közalapítvány együttesen végzendő egyik (a többi feladatkörtől elkülönített és külön költségvetési hányaddal megalapozott) feladata.

A szórványok természetesen különleges kulturális gondozást igényelnek. Éppen a szórványmagyar vidékeken volna elsőrendű szerepe a magyar rádiós és televíziós adásoknak, ezen belül például a távoktatásnak amely igen hasznosan bővíthetné a Duna Televízió feladatkörét. Egyáltalán, a magyar távoktatási rendszer (ami tulajdonképpen nem is létezik!) újragondolásra és megszervezésre szorul. Be lehetne vonni ennek a rendszernek a kialakításába és működtetésébe olyan magyarországi és szomszéd országokbeli szervezeteket, mint amilyen az Anyanyelvi Konferencia, az Anyanyelvápolók Szövetsége, az EMKE, a Csemadok, a kisebbségi magyar tanáregyesületek és így tovább. Ugyancsak hasznos volna ezeknek a vidékeknek a magyar közösségeit bekapcsolni abba az ismeretszerzési rendszerbe, amelyet az internet (illetve a „sulinet”) „világhálója” kínál. A szórványvidékeken élő gyermekek számára új tankönyvcsaládokat kellene kidolgozni, tekintettel arra, hogy ezek a gyerekek nagyrészt nem anyanyelvükön végzik alapszintű tanulmányaikat. És természetesen a szórványokban volna igazán fontos az, hogy a (hazai és kisebbségi) magyar egyházi, társadalmi, kulturális és ifjúsági intézmények, szervezetek és mozgalmak képviselői személyesen vállaljanak gondozási feladatokat. A kisközösségek anyanyelvmegtartó és kultúraátadó szerepe mindennél fontosabb lehet, ebben a családnak és a lakóhelyi kisközösségeknek együtt kell működniük.

A mögöttünk lévő esztendőkben hallottam olyan véleményeket, miszerint a szórványmagyarság támogatása valójában felesleges erőfeszítéseket követel, az erre fordított költségvetés, mondhatni: „kidobott pénz”, minthogy ezek a szórványok mindenképpen ki vannak szolgáltatva az asszimilációnak, és csak idő (rövid idő) kérdése, hogy elveszítsék anyanyelvüket és nemzeti identitásukat. Helyettük csakis a „tömbmagyarság” anyanyelvi kultúrájának megmaradásáról kellene gondoskodni, tehát a székelyföldi, a csallóközi, a beregvidéki, az észak-kelet-bácskai magyarság támogatására kellene összpontosítani a különben is igen szűkös magyarországi forrásokat.

Nem hiszem, hogy ennek az érvelésnek igaza van. Hiszen aki megismerkedett azzal az áldozatos küzdelemmel, amelyet a dél-erdélyi, a Nyitra-vidéki, a bánsági szórványmagyarság folytat anyanyelvének és nemzeti identitásának megőrzéséért, az egyszerűen képtelen lesz arra, hogy közönyösen figyelje a magyar szórványok önvédelmi küzdelmeit. Nemrégiben az erdélyi Besztercében jártam, a valamikori szász kulturális központ (a Kárpát-medence egyik legszebb gótikus templomával) mára román várossá lett, és a megyében (Beszterce-Naszódban) néhány településen mindössze három-négy százaléknyi magyar él. Ezek a magyarok mindazonáltal a legkevésbé sem akarják feladni nemzeti kultúrájukat és identitásukat, a román líceumban magyar osztályokat működtetnek, virágzik a magyar református egyházközség, épül a Magyar Ház, amely nemcsak a kisebbségi kultúrának fog otthont adni, hanem a városban tanuló magyar diákoknak is. Mindez annak is köszönhető, hogy a megye jelenlegi első embere: prefektusa („főispánja”), az RMDSZ koalíciós szerződése révén hivatalba került Szilágyi János igen áldozatos, hatékony és erélyes munkát végez a beszterce-naszódi szórványmagyarság megmaradása érdekében.
A szórványmagyarság ilyen módon egyáltalán nem elveszett, nincs pusztulásra ítélve, ellenkezőleg, meg akar maradni és gyarapodni akar. Ebben kétségtelenül támogatni kell törekvéseit, mindenekelőtt a nemzet nagyobb közösségeinek és elsősorban Magyarországnak. (Az Illyés Közalapítvány éppen az idei esztendőben külön is gondolt a szórványmagyarság kulturális intézményeinek támogatására.) Ennek a támogatási stratégiának a „nemzeti stratégia” részévé kell válnia, minthogy ennek a stratégiának a hiteles és eredményes alkalmazása nélkül a Kárpát-medencei magyarság sok-sok évszázadon keresztül megtartott, az utolsó évszázadban viszont igencsak meggyengült pozíciói kerülnek végső veszélybe. Magam legalábbis nehezen tudnám elképzelni és elfogadni, hogy olyan városoknak és régi magyar kulturális központoknak, mint Arad, Temesvár, Brassó, Nagyenyed, Pozsony, Kassa, Nyitra, Ungvár, Újvidék néhány évtized leforgása alatt teljesen eltűnjön a magyar lakossága, és eltűnjenek magyar kulturális hagyományai.

A nyugati világban élő magyar szórványok anyanyelvi gondozása külön feladatokat jelent, minthogy ezen a téren igen távoli és már jórészt megszűnőben lévő közösségekkel kell számolnunk. Mind távolabb kerülünk attól a korszaktól, amelyben például az Egyesült Államokban: New Yorkban, Clevelandben, New Brunswickban, Pittsburgh-ben vagy Detroitban nagy magyar kolóniákkal, magyar egyházközségekkel, iskolákkal, egyesületekkel lehetett számolni. Mindez mára a nosztalgikus emlékek birodalmába merült. A hagyományos amerikai, dél-amerikai és ausztráliai magyar közösségek igen gyorsan olvadnak, mellettük viszont, főként a nyugat-európai országokban, új magyar szórványok jönnek létre. Így például a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) felmérése szerint Németországba a kilencvenes években több mint hetvenezer magyar munkavállaló került: az ő kulturális gondozásukkal is foglalkozni kellene.

A nyugati világban élő magyar szórványok nemzeti identitásának megtartása új módszereket kíván, így jobban elő kellene segíteni azt, hogy a hazai (vagy éppen az erdélyi, a felvidéki) magyar kultúra személyiségei meglátogathassák a nyugati magyar közösségeket (az ilyen látogatásokat ugyanis jórészt felszámolta az utóbbi évtized, amidőn jószerivel csakis pártpolitikusok keresték-kereshették fel a nyugati magyar szórványokat), és persze arról is gondoskodni kellene, hogy a nyugati magyar fiatalok rendszeresen meglátogathassák az „óhazát”, azok is, akiknek már nincsenek vagy alig vannak Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken rokonaik.

Számot kell vetni mindenekelőtt azzal, hogy a nyugati világban élő magyarok vagy magyar származásúak mind kisebb része beszél magyarul, de azzal is, hogy igen sok angol vagy spanyol nyelvű magyarban őszinte érdeklődés él ősei kultúrája iránt, és szolidárisak a Kárpát-medencében vagy a nyugati diaszpórában élő magyarsággal. Ezek az emberek erősebb vagy gyengébb szálakkal kötődnek őseik szülőföldjéhez, a magyar kultúrához, a magyar zenéhez, a magyar népi művészethez és tánchoz, egyáltalán, érdeklődnek a Kárpát-medencében élő magyarság iránt. Semmiképpen sem volna helyes róluk lemondani, ellenkezőleg, gondoskodni kellene arról, hogy ők a magyar nyelv közelebbi ismerete nélkül is megmaradjanak magyarnak, és személyes identitásukban a magyarságnak valamilyen szerepe legyen. Elvégre az írek is angolul maradtak meg íreknek, és az „ír reneszánsz” először az ír nemzeti identitást állította helyre, és csak utána próbálta (nem sok sikerrel) az ír nyelv használatát helyreállítani.

Ha nemzeti nyelvüket, legalábbis az általános használat szintjén, az írek elveszítették is, és valójában csak az elmúlt évtizedekben kezdték „visszatanulni”, az írektől mégis sokat tanulhatunk. A kicsiny Írország, amely mára az európai integráció egyik gazdaságban és öntudatban mindinkább erősödő tagjává vált, a nagyvilágban, főként az Egyesült Államokban szétszóródó írek szervező műhelyévé és központjává tette magát. A diaszpórában élő írek jó kedvvel, büszkén látogatnak haza őseik honába, hogy találkozzanak az ír kultúrával, felelevenítsék népi hagyományaikat. A világban szétszóródott és a Kárpát-medencében is mindinkább szétszóródásba kényszerített kétmillió (és egyre több) magyar javára nekünk is ezt az „ír modell” szerint tevékenykedő szellemi és politikai műhelyt kellene megteremtenünk. Ez valójában az előttünk álló korszak stratégiai feladata (egyszersmind erkölcsi kötelessége) lesz.

Pomogáts Béla

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám