A Szepesség egykori jelentős történelmi központjában, Késmárkon 2005. szeptember 13-án megemlékező ünnepséget tartottak Thököly Imre (1657. IX. 25. – 1705. IX. 13., Nikodémia) halálának háromszázadik évfordulója alkalmából. A rendezvényt a magyarországi Nemzeti Kegyeleti Bizottság, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Csemadok rendezte Késmárk város önkormányzatával egyetemben.
Az ünnepségre az új evangélikus templomban került sor, melybe 1906. október
végén szállították a fejedelmet Késmárkra, akkor, amikor II. Rákóczi Ferencet és
bujdosótársait Kassára. Végső nyughelyére azonban csak 1909-ben került, mert a
kripta akkor készült el.
Miután dr. Fogarassy Katalin, a Nemzeti Kegyeleti Bizottság (NKB) titkára
üdvözölte a résztvevőket, Katona Tamás, az NKB tagja mondott ünnepi beszédet.
Feltette a kérdést, kell-e a fejedelmet ünnepelni? Habár sorsa nem volt
szerencsés, mégis neki köszönhető, hogy nem lehetett a Magyar Királyságot
alkotmány nélkül kormányozni és a vallásszabadság is érvényesülni tudott. Amit ő
elkezdett, nevelt fia, II. Rákóczi Ferenc folytatta. Majd Igor Šajtlava
polgármester fejezte ki örömét, hogy a vallásilag és nemzetileg oly toleráns
városban emlékeznek tisztelettel a város nagy szülöttéről, akinek családja négy
generáción át, tehát 100 éven keresztül játszott szerepet a város történetében,
még ha a viszony a várurak és a város között nem is volt ellentmondásmentes. Ez
a kapcsolat azonban éppen Imre idejében javult meg.
Ezt követően magyar és szlovák lutheránus lelkészek tartottak rövid
istentiszteletet, melynek keretében kiemelték, az evangélikus egyház sokat
köszönhet Thököly Imrének, aki nélkül vallásuk fennmaradása kétségessé vált
volna. A soproni országgyűlés határozatai és a fatemplom – a szepességi
lutheránus élet központja – sem épülhetett volna meg e szabadságküzdelem nélkül.
A Miatyánk elimádkozása után került sor a koszorúzási ünnepség megtartására.
A késmárki várban, melynek egyik érdekessége, hogy lényegében a város közvetlen közelében épült, egy kiállítás fogadta a látogatókat, mely e család történetét és emlékeit mutatta be. Ugyanis a Thökölyek négy generáción keresztül birtokolták a váruradalmat (1579-1684). Sebestyén (1540 k.–1607), I. István (1581–1651) és II. István (1623–1670), valamint az utóbbi fia, Imre. E család nevéhez fűződik a gótikus vár reprezentatív reneszánsz székhellyé való átépítése, mely a szepesi nemesség kulturális központja lett. Érdekes módon, éppen e família birtoklása idején a város és a vár között annyira feszültté vált a viszony, hogy napirenden voltak az utcai harcok, rajtaütések és alattomos gyilkosságok. A városlakók 1651-ben kiváltották magukat a várúr fennhatósága alól, ám az ellenségeskedéseknek csak az vetett véget, hogy II. Istvánt fegyveres részvételéért a Wesselényi-féle összeesküvésben a király megfosztotta vagyonától. A vár teljes berendezését Bécsbe és Lőcsére szállíttatta. Imre szabadságharca kudarcra volt ítélve, mivel csupán a törökre támaszkodhatott, hiszen az Oszmán Birodalom már túllépett hatalmának csúcspontján és visszaszorulóban volt Közép-Európából, bár a Balkánon még őrizni tudta egyre gyengülő hatalmát.
A családra vonatkozó kiállítást a bejárati torony két helyiségében rendezték be. A nagyobbikat a hagyomány szerint ebédlőként használták. A kisebbikben, ahol kandalló is van, állítólag Lászky Jeromos idejében angol alkimisták dolgoztak. Ez a vár legrégibb része. A bejárat fölött az 1628-as évszám és a Thököly-, valamint a Thurzó-család címere. Ugyanis Thurzó Katalin (?–1647) I. István második felesége volt. A kiállított tárgyak – szekrények, ládák, karosszék, bölcső, címerek, magyar és orientális fegyverek – nem eredetiek, de a család korából származnak. A festmények a család tagjait ábrázolják. Korabeli fotókon láthatjuk a fejedelem késmárki újratemetésének részleteit. Sajnos, a feliratok csupán szlovák nyelvűek, így a polgármester által hangoztatott nemzetek közötti megértés némi kívánnivalót hagy maga után. Már csak azért is, mert a legutóbbi népszámlálás szerint még 26 magyar él a majd
20 000 lakosú városban. A Szlovák Posta egyébként ez alkalomból kétnyelvű emlékborítékot adott ki, melyet a helyszínen meg lehetett vásárolni.
Balassa Zoltán
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám