A jövőbe mutató múlt

A jeles évfordulók nemcsak a múlt megidézésére kínálnak időnként lehetőséget, hanem a tanulságok megfogalmazására is. Egy nemzet történelmének eseményei (legyenek azok felemelők vagy éppen lehangolók) mindig tartalmaznak olyan elemeket, amelyek a jövő szempontjából is fontosak és megszívlelendőek. A túl sok évforduló persze tompíthatja a múlt iránti érdeklődést; igazából egyikkel sem tudunk kellő elmélyültséggel foglalkozni, mert már jön a következő és a mindennapok gondjaival küszködő kisember gondolatait leginkább az egyre növekvő infláció, a romló egészségügyi ellátás vagy a munkahelyi kiszolgáltatottság foglalkoztatja. Ez érthető és mégis elszomorító. Az idén például József Attila-centenárium van, de Csokonai Vitéz Mihályra is emlékezhetünk, hiszen kétszáz éve hunyt el. Épp a napokban volt Koestler Artúr születésének századik évfordulója is, róla szinte semmit sem tudnak, pedig a XX. század egyik jelentős írója, sokoldalú gondolkodója volt. 155 éve született – Rimaszombatban – a nemzet csalogánya, Blaha Lujza, aki a magyar színművészet meghatározó egyénisége volt; milyen jó alkalom lehetett volna ez arra, hogy felelevenítsük a XIX. század második felének színházi életét, amelynek felvidéki vonatkozásai is szép számmal akadtak. S persze eltűnődhettünk volna azon is, hogy mennyire hasonló a mai színészek helyzete a száz valahány évvel ezelőtt élt kollégáikéhoz. De most nem is emiatt pötyögtetem ezeket a sorokat a számítógép billentyűin, hanem mert egy jövőre esedékes évfordulót szeretnék minden illetékes figyelmébe ajánlani. A háromszáz évvel ezelőtt zajlott Rákóczi-féle szabadságharcról időnként még csak olvashatunk vagy hallhatunk, de a száz évvel korábban történt harci eseményekről és annak vezetőjéről, Bocskai Istvánról már jóformán alig. Pedig Bocskai vívta az egyetlen győzedelmes magyar szabadságharcot, amelynek eseményei részben a Felföldön, a mai Szlovákia területén zajlottak, s a nevéhez fűződik az a békekötés is, amely Zsitvatoroki Békeként került be a történelemkönyvekbe. Mint ismeretes, az 1606. november 11-én aláírt megállapodás egyrészt véget vetett a 15 éves háborúnak, másrészt 20 évre biztosította a területi status quot a Habsburgok, a törökök és az Erdélyi Fejedelemség között. Ebből a szerződésből profitálhatott később Bethlen Gábor is, aki Bocskai életművének méltó folytatója és talán betetőzője volt.

Évekkel ezelőtt a Zsitvatoroknak nevezett hely körüli községek és magyarországi helységek (az ún. hídverő települések) vezetői elhatározták, hogy emlékművet állítatnak a Zsitvatoroki Béke emlékére. De már ezt megelőzően, 2001-ben egy Tatabányán lezajlott egyházi konferencián Komárom-Esztergom Megye közgyűlésének képviselői, a megye polgármesterei és egyházi személyiségei egy felhívást fogadtak el. Ebből idéznék: „A mögöttünk hagyott évezredben gyakran vívtak háborút a szomszédos népek, sok volt a békétlenség, ezért felhívásban adjuk tudtul azon óhajunkat, hogy az új évezred legyen a béke évezrede, s ennek vessük meg közösen az alapjait. A békesség iránti óhajunkat a történelmi Komárom Vármegye területén 1606-ban megkötött Zsitvatoroki Béke emlékművének fölállításával is meg kívánjuk erősíteni. A felállítandó emlékmű lesz hivatva arra, hogy a zsoltárszó szavaival hirdesse: A jövendő a béke emberéé”. Sajnos az emlékmű felállítása az anyagiak hiánya miatt (?) egyelőre nem valósult meg, pedig az idő egyre inkább sürget. Talán nemzetközi összefogással – az érintett országok: Ausztria, Szlovákia, Magyarország és az Európai Unióba igyekvő Törökország bekapcsolásával – méltóképpen lehetne megemlékezni erről a jövőbe mutató történelmi eseményről, s a felállítandó emlékmű akár évente lehetőséget teremthetne a múlt megidézésre és a békesség óhajtásának ismételt megfogalmazására is. (zati)
 

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám