A budapesti
székhelyű Széchényi Társaság 1991 óta részesíti elismerésben azokat, akik a
kultúra, a gazdaság és az oktatás terén teljesítményükkel hozzájárultak az
összmagyarság értékeinek megóvásához, de munkájukat eddig még nem díjazták
állami kitüntetéssel. Az idén a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Hrubík
Béla is átvehette a rangos kitüntetést, melyet a hagyományosan Széchenyi István
születésnapján adnak át. Vele beszélgettünk.
Gratulálunk a kitüntetéshez. Minden díjazott munkásságát a Széchenyi Társaság elnökségének egy-egy tagja méltatja. Esetedben ki és mit szólt az ünneplés résztvevőihez.
– A laudációt Szíjjártó István elnökségi tag tartotta. Tevékenységemet értékelve a magyar nyelv és a magyar kultúra megtartása érdekében végzett szervező és alkotó munkámat emelte ki. És szólt közéleti szerepemről, irodalmi és kulturális tevékenységemről is.
Miközben papíron nő az átlagműveltség, látjuk a szellemi képességek hanyatlását. Vezető politikusok nyilatkozzák világszerte, hogy korunkban elsősorban az önérdek mozgatja az embereket. A kisebbségi magyarság kultúrája, anyanyelvi műveltsége, oktatása, évtizedek óta kapkod levegő után. Az értelmiség visszahúzódik a napi politikától, s látjuk: egyre ritkábbak a messzebbre látó magyarok. Hrubík Bélát jól ismerőktől tudom: nemcsak jó szívvel, becsületesen, de eredményesen is dolgozik. Most itt Széchényi és Arany János Akadémiáján útravalóként azt kell tudatosítanunk, megerősítenünk Hrubík Bélában, hogy sorsunk ugyan nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de a jellemünk mindig a magunkéban. Személyes mindnyájunk szerepe és felelőssége. A Széchényi Társaság elismerése szándékunk szerint egy pillér a lélek és közösségépítő Hrubík Béla hídverő munkájához. Erőt, hitet kívánva szolgálatához, a Pater familias Illyés Gyula szavaival teszem személyesebbé ezt a laudációt, – üzenve minden itthoni és az öt kontinensen szétszórtan élő nemzettársunknak: „szeressétek hát jól magatokat, vagyis egymást, – mert nincs Magyarország, nincs magyarság csak Tinálatok, Tibennetek!
(Szíjjártó István Hrubík Béláról mondott laudációjából)
Mit szóltál te az egybegyűltekhez?
- Bevallom, meghatottan léptem fel az akadémia dísztermének pulpitusára. Elmondtam, hogy egy kis palóc faluból jöttem, a Krúdyak ősi fészkéből. Megköszöntem a családomnak, a barátaimnak, és annak a sok embernek a szeretetét és segítségét, akik nélkül nem állhattam volna azon a helyen. Ez a díj mindannyiunké.
Kikkel részesültél ebbe az elismerésben?
Ebben az évben öt díjat osztottak ki. Kitüntették még Kondor Katalint, a Magyar Rádió nemrégen leköszönt elnökét; Jelenits István profeszszor piarista tanár, aki egykoron Antall József miniszterelnök gyóntatópapja volt; Horváth István egyetemi tanárt és orvosprofesszort, aki többek között a művér feltalálója; valamint Oplatka András Svájcban élő író-újságírót és műfordító, aki német nyelven népszerűsíti Széchényi István szellemi hagyatékát.
A méltatásodban közéleti szerepedet is említették. Sokan úgy mondják, szűkebb régiódban – a nagykürtösi járásban – te vagy a felvidéki magyarság mindenese…
– Nem kell ezt túlragozni. A közéleti szerepet az élet alakítja. Dolgozom a Csemadokban helyi és járási szinten, lassan harmadik éve szerkesztem barátaimmal a Kürtös regionális havilapot, továbbá az MKP nagykürtösi járási elnöke vagyok. Elmondhatom, ez utóbbi veszi el életemből a legtöbb fölösleges energiát, mert sajnos a honi politizálást helyi szinten is sikerült apró szemétdombbá alakítanunk.
Ez elég súlyos kritika, úgyhogy itt álljunk meg egy pillanatra. Mit értesz az „apró szemétdomb” alatt?
- Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem vagyok hajlandó akolpolitizálást folytatni, mert akkor nem vagyunk különbek, mint az az elmúlt ötven éves rendszer, amelyet szerettünk volna megváltoztatni. Szerintem a véleményeket ütköztetni kell, és az egészséges kritika senkit sem kell, hogy megbántson. Egyébként nagyon nehéz manapság megfelelni a társadalmi életben tevékenykedő embernek, főleg ha széles skálán mozog, de úgy érzem, hogy nem is kell. Tudom, sokan nem értenek abban egyet, hogy amíg a magyarság helyzetét, szétzilált nemzettudatát, az anyanyelv fontosságát, gyökereinket nem tudjuk kellő mértékben az értékrendünk részévé emelni, nem sikerül gazdaságilag és erkölcsileg sem kilábalnunk abból a helyzetből, amelyben vagyunk. Természetesen fontos a munkahely, a biztos megélhetés is, de ha vannak időszakok, amikor rosszabbul megy a sorsunk, a mindent megtagadástól és eldobástól sem lesz jobb, csak még elesettebbek és kiszolgáltatottabbak leszünk. Ilyenkor jönnek a hamis próféták, akik néhány ezüstért irányítani szeretnék sorsunkat.
Számbeli kisebbségi sorsban élő magyarként mit tartasz nemzetrészünk tagjai számára a legfontosabbnak?
- Akármilyen furcsának is tűnik, de sok évnyi közéleti tevékenysége után a legsürgetőbb és legfontosabb tennivalónk itt e peremvidéken azt tartom, hogy megtaláljuk a belső lelki egyensúlyunkat. Ez alatt azt étem, hogy a fejekben rendet téve el tudjuk dönteni és meg tudjuk ítélni, hogy mik azok az értékek számunkra, amik fontosak, és mik azok, amik nem.
Szerinted hogyan kell mérlegelni?
- A dolgoknak súlyuk van mindig. Van, ami fontosabb, van, ami kevésbé. Aki éhes, az enni szeretne, aki szomjas az inni. Van, aki már azzal is elégedett lenne, ha egy kicsit élni hagynák. Nagyok az emberek igényei, mindenki jól akar élni, de valahogyan túlzottan önzővé váltunk. Mára a közösség, mint olyan, kissé háttérbe szorult, mindenki csak a saját szekerét tolja, tisztelet a kivételnek.
A fő gond tehát, hogy a közösségi érdekek az anyagiasság oltárán véreznek el?
– Azt látjuk, hogy a pénz mindent megváltó szerepe ömlik mindenhonnan. A másik oldalon pedig szinte mindig az a helyzet, hogy ha egy jó ügy érdekében adakozni kell, a szegény ember pénztárcája előbb nyílik ki, és abból a kevésből többet ad. Kivételek persze itt is vannak, de ezek csak a szabályt erősítik. Hiszem azt, hogy ha jobban odafigyelnénk egymásra, ha nyitott szemmel járnánk a világban, ha nem csak néznénk, hanem látnánk is, sokkal többet segíthetnénk egymáson.
Jövőnk és megmaradásunk szempontjából mik a legfontosabb konkrét tennivalók?
– Az anyanyelvi oktatás megőrzése minden szinten, a kultúra, a hagyományok ápolása és átadása a fiatalabbaknak. Iskolák nélkül elveszik a magyar nyelv. Ha nem lesznek magyar gyermekek a iskolapadokban hiába lesznek majd jó útjaink, nagy fizetésünk, ipari parkjaink, luxusautóink. A magyar jövő elválaszthatatlan a nyelv megőrzésétől. Itt nagyon sok mindent lehetne tenni, de csak egyfajta érdek lehet. Nem lehet kicsit árulónak lenni, és kicsit nemzetépítőnek is egyszerre.
Te hogyan igyekszel fennmaradni?
– Ha kell, nem szégyellem a kétkezi munkát, ha kell, szervezek, írok, levelezek, vagy megyek a barátaimmal segélyszállítmányokat pakolni Ausztriába, hogy javítsunk a hazai kórházaink, nyugdíjas-otthonainak felszereltségén, vagy éppen a szükséget szenvedő családokon, akik beteg hozzátartozójukat ápolva a társadalom peremére kerültek anyagilag és lelkileg is. Kívánom mindenkinek, hogy megélhesse azt a lelki egyensúlyt, mely egy-egy ilyen szolgálat befejeztével rátelepszik az emberre. Nekem nehéz megmérkőzni egy darab száraz kenyérrel a zsebemben olyanokkal szemben, akiknek havi keresetük több, mint nekem az egész évi. De vallom József Attilával: "Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!” Ez az egyetlen mérce, amit el tudok fogadni. A mindenséghez való mérés ugyanis nem okoz folyton versenyhelyzetet. Szerencsére a sors jó természettel áldott meg, mert hirtelen haragú ember vagyok, de amilyen gyors a haragom, olyan gyorsan el is párolog.
A költészetet szóba hozva, tudni rólad, hogy tagja vagy a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak, valamint, hogy már két köteted is megjelent. Milyen volt ezeknek a visszhangja?
– Valóban, az első 1998-ban Az életfa árnyékában, a másik pedig 2004-ben Jövendölés címmel. Mindkettőnek nagyon jó fogadtatása volt, az előbbiből Kovács Norbert, Prágában élő zenészbarátom édesanyjával Kovács Magdolnával egy CD-nyi zenei anyagot is készített. Ezúton is köszönöm nekik azt szeretetet, ami az általuk írt dallamokban érződik. Azt hiszem, élő költőnek nem részesülhetnek versei nagyobb elismerésben, mit ha azokat szavalóversenyeken hallja viszont. Boldog vagyok, hogy ezt költeményeimről is elmondhatom, nagy öröm számomra, hogy gondolataimmal megérintem a felnőtteket és az ifjúságot egyaránt. Hiszem és vallom azt, hogy a költészet szebbé teszi a lelkünket és hogy egy szép vers ér annyit maradandóságában, mint egy szobor, vagy egy festmény.
Az irodalom és a politikai közélet tagjai közül kik a példaképeid?
– Irodalmi és emberi példaképeim József Attila, Nagy László, Csoóri Sándor, Illyés Gyula, vagy a hazai tájakról Batta György és Kövesdi Károly. Emberként Duray Miklós és Urbán Aladár állnak hozzám közel, de sok olyan barátom van, akire felnézek, valamennyiük nevének felsorolására bizonyára nincs mód egy újságban. Ők ezt tudják név nélkül is.
Tervek a jövőre?
- A most kapott elismerés új erőt adott nekem. Szeretnék többet írni, publikálni. Készülök egy regényt írni a jogfosztottság éveiről, a kitelepítésekről. Természetesen a versírást sem hagyom abba. Néha csak álmodom néhány gondolatról, hónapokig hordom magamban, hogy megérjen, mert csak így lesz súlya, íze, mint a gyümölcsnek. A költői ars poeticámat már megfogalmaztam egyik versemben, azt hiszem, ezzel mindent elmondok:
Hiába futsz
ezüsthajú fiú,
a bujdokló
tisztesség utolér,
s letaszit a
földre.
Itt maradsz már a
formálhatatlan kövek között örökre,
pásztornak, nyáj
nélkül,
az
eltévelyedetteket keresni egyre.
Tékozló fiú vagy,
végül semmid sem
marad,
csak a pőre,
tehetetlen akarat
őrizni az
édesanya-szavakat.
Oriskó Norbert
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám