A
gazdálkodásban volt fantáziaSpunta Vilmos Kiscsalomján él. Már egy ideje gazdálkodik. És jó gazda.
Kora tavasztól késő őszig korán ébred, s későn fekszik. Gazdálkodni mindig is
szeretett, a föld szeretete a vérében van, mégis kényszerből lett
agrárvállalkozó.
Ötvenkilenc éves. Zömök, „sűrű” ember.
A
gazdálkodásban volt fantázia– Megszűnt a munkahelyem, a szlovákgyarmati állami gazdaság ugyanis szétesett
– magyarázta –, hirtelen hoppon, állás nélkül maradtam, hát valamerre lépnem
kellett.
Mivel már elmúlt ötvenéves, nagy kalandozásokra nem vágyakozott. Ezért határozta
el, hogy gazdálkodni fog. Harmadmagával vágott neki a földművelésnek, ma azonban
már csak egy társa van. (Simko Jánosnak hívják.) Valójában már kilencvenöttől
kóstolgatták a termelést, a vállalkozói engedélyt azonban csak
kilencvenkilencben váltották ki.
– Hatvan hektáron kezdtünk – emlékezik az indulásra –, de mára már megdupláztuk
a termőföldet. Éveken át zömmel csak bérelt földeken gazdálkodtunk. Ma is
jobbára a kiscsalomjai, leszenyei, nagycsalomjai, haraszti meg újfalui
tulajdonosok parcelláit műveljük. A kezdet kezdetén se munkagépünk, se
munkaeszközünk nem volt. Aztán a különféle árveréseken ekét, vetőgépet s
traktort vettünk.
A környéken akkoriban már több nagytermelő űzte az ipart, Vilmos gazda mégsem
tartott a már jó ideje gazdálkodó társaitól, nem szeppent meg az esetleges
konkurenciától.
– Mindegyik termelőt „ezer éve” ismertem – magyarázta –, pontosan tudtam, ki
kicsoda, s ők is ismertek engem. Látták, hogy „kis hal” vagyok, láthatták, hogy
nem fogom zavarni a köreiket. Meg aztán: akkor még mindennek volt keletje,
mindennek volt ára, piaca, mindenki aránylag jól el tudott mindent adni,
mindenki próféta lehetett a saját háza táján.
Naiv kérdés, de fel kell tenni:
– Mára megváltozott a helyzet?
Bosszúsan legyint.
– Mostanság már szinte semminek nincs keletje. Mindent nehéz eladni és szinte
semmivel sem lehet sok pénzt keresni. Akkor sem lehet örömem semmiben, ha nem
veri el az eső meg a jég a termést, mert az áruházláncok megfojtanak.
Ismerős szöveg. „A marketek megölik a termelőt.” Javaslom, kanyarodjunk vissza
az induláshoz.
A testes ember hirtelen témát vált. Menjünk, ajánlja, nézzük meg, nem
dézsmálják-e a seregélyek a szőlőjét. Van ugyanis vagy kétezer tőkéje, s nem
szeretné, ha ebek, jobban mondva madarak harmincadjára kerülne.
Bekászálódunk a ponyvás Aviába, Vilmos úr előkeríti a „mennyország kulcsait” és
máris megyünk a szőlőhegyre. Közben megtudom, hogy sem a szőlőt, sem a bort nem
adja el, az év folyamán a barátaival, ismerőseivel szép lassan „elszopogatja”.
A pince előtt letelepedünk egy padra, vendéglátóm bort húz egy karcsú műanyag
flakonba, leöblít két poharat, és máris folytatjuk tovább a diskurzust.
– A tapasztalt, már jó ideje termelő „maszekok” első szóra kölcsönadták
vetőgépüket, meg bármilyen más munkaeszközüket – magyarázza –, sőt a mai napig
is szívesen kisegítenek.
Ez igazán jó hír. Ilyesmit ritkán hall az ember. Ezt meg kell ünnepelni.
Koccintunk, „hivatalosan” a még a határban lévő termésre ürítjük a poharat. Azaz
csak a gazda „aljaz”, én csak belekóstolok. Pedig jó bor.
No, folytassuk.
– Nem akarták megfojtani a kezdőt – bólogat a vállalkozó –, mert tudták jól,
hisz előttem már a saját bőrükön kitapasztalták, hogy a földművelés nem
sétagalopp… Eleinte leginkább cukorrépát, krumplit, gabonát termesztettünk. A
rimaszombati cukorgyár biztosított vetőmagot, műtrágyát, mindent, nekünk csak
termelnünk kellett. Most már merőben más a helyzet.
A földtulajdonosoknak egyévi földhasználatért 1500 koronát vagy 5 mázsa gabonát
adnak. A tarifa esztendők óta ugyanaz.
– Az évek során jó néhány munkagépet vásároltunk – húzza ki magát a termelő –,
ettől függetlenül azonban, ha kell, a legtöbb társam ma is kisegít akár
eszközökkel, akár gépekkel. Eddig a legnagyobb fantázia a cukorrépában volt, az
uniós szabályozás miatt azonban kénytelenek leszünk jelentősen lecsökkenteni a
vetésterületét. Újabban a repce meg a napraforgó a sláger.
A termést egy pozsonyi cégnek adják el. A cég, akárcsak a cukorgyár,
megelőlegezte a vállalkozók számára a termesztéshez szükséges komponenseket. Ez
persze nem kis rizikó, mert ha silányra sikeredik a termés, a készítmények árát
vissza kell a cég számára fizetniük. S ha nincs elég pénzük, vehetnek fel
kölcsönt! Persze előfordult már, hogy sikerült „átütemezni” a következő évre az
adósságokat.
Vilmos gazda és társa ez idáig az ezredfordulón ért el legjobb eredményeket. A
hagymát, a burgonyát és a káposztát egyaránt „jó pénzért” el lehetett adni. Mára
nagyban módosult a termésskála. Épp evégett paprikát is a korábbinál kevesebbet
termesztenek. Rövidesen pedig vissza kell fogniuk a krumpli meg a hagyma
termesztését is.
– Az uniós csatlakozás óta sok minden megváltozott – vélekedik a termelő –, a
terményt, az árut például csomagolni kellene, nekünk viszont nem futja
méregdrága, modern gépsorokra, berendezésekre. Az uniós támogatásra sem igen
számíthatunk, mert a teljes költségeknek csak egy bizonyos százalékát kaphatjuk
meg, ráadásul a résztételt is csak utólag vehetjük fel. Ha viszont nem
csomagolunk, az áruházláncoknál nem kopogtathatunk.
Hát csak visszakanyarodtunk megint a mostanság kedvenc témához. Spunta Vilmos
kijelentette: a multikhoz a kicsik képtelenek bejutni.
– Ezért is kellene termelési-értékesítő szövetkezeteket alakítani.
Eltöpreng szavaimon.
– Igaza van – szólal meg aztán némi töprengés után –, nekem is többször
megfordult már a fejemben. Csak az a bibi, hogy nekünk termelnünk kell, s nem
érünk rá szervezkedéssel foglalkozni.
Márpedig erre kellene időt szakítani. Vagy:
– Meg kellene a feladattal bízni valakit.
Megint hümmög egy sort.
– Lehet, hogy a bérmunká(s)t meg sem bírnánk fizetni.
Hirtelen eszembe villan a csontig rágott vicc a Mindenhatóhoz ötös találatért
esedező izraelitáról.
– Lehet – felelek –, de ha meg sem próbálják, nemigen várhatnak eredményt sem.
Igazat ad.
– Valóban jó lenne összefogni – sóhajt –, mert akkor aztán senki sem packázhatna
kényére-kedvére velünk. Elvégre nekünk is kell élnünk valamiből. Errefelé pedig
nincs sok választási lehetőség. Se gyár, se üzem, s a földjeink is csak bizonyos
növényfélék termesztésére alkalmasak.
Gabonát termeszt, de az aratás után el kell azonnal, napi áron adnia, mert
nem tudja a szemet tárolni.
– Nem kellene hát a gabonatermesztéssel felhagyni?
– Nem lehet, mert a vetésforgóba rendszeresen gabonát is be kell iktatni. Meg
aztán, mit termesszek, hisz legalább ideig-óráig minden terményt tárolni kell. A
raktárépítéshez viszont tőke kell. Nem akarok én milliomos lenni, csak élni
akarok. Sajnos nem hagynak… Az áruházakban holland krumplit kínálnak. Kilója nem
egész három koronába kerül. Nekem senki ne mondja, hogy három koronáért ki lehet
egy kiló burgonyát termeszteni. Azaz, jóval olcsóbban, mert az üzletlánc is
minden bizonnyal rátesz valamennyit. Ahhoz, hogy a piacon maradhassunk,
számunkra is a többi nyugat-európai termelőkkel azonos feltételeket kellene
teremteni.
Ebben megegyezünk.
Elbúcsúzom a szépséges tájtól. Felkászálódunk a kecskelábú asztaltól. A
szomszédos rongyosodó diófán örömükben vidám nótára gyújtanak a seregélyek.
– Na, végre! Elmennek, hozzáláthatunk a lakmározáshoz!
Most látom csak: a borból meg alig fogyasztottunk. Sebaj, mosolyogja el magát
vendéglátóm, hazaviszi, majd otthon elfogy.
Még elmegyünk a Macskásokba. A Macskások egy dűlő neve, valahol Kiscsalomja és
Kóvár között félúton. Az egyik parcellában hagymát szed néhány asszony. Jár a
kezük, mint a motolla. Dolgos fehérnépek. De persze a nyelvük is szaporán pereg.
Spunta Vilmos elárulja, hogy:
– Tavaly rengeteg hagyma termett, s egy idő után már ingyen sem kellett
senkinek. A káposzta is hatalmas fejeket növesztett. De mivel mindenütt
túltermelés volt, egy részét kénytelen voltam beszántani.
Az idén, eddig még, egyelőre, a hagymát és a krumplit is el tudta adni.
Egyelőre. Csak el ne kiabáljam!
(Képek és szöveg: ZOLCZER)
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám