ES
Fekete Zoltán 1965. június 17-én született Losoncon. Tanulmányainak egy részét
külföldön végezte az Apáczai Csere János tanítóképző főiskolán – Győrött –, majd
a nyitrai Konstantin Egyetem Pedagógiai Karán végzett. 1987–2004 között több
önálló és csoportos kiállításon vett részt (Párkány, Érsekújvár, Komárom,
Dunaszerdahely, Budapest, Pozsony, Kecskemét stb.)– Kezdjük a neveddel. ES Fekete Zoltánt nem szabad összetéveszteni Fekete Zoltánnal, az édesapjával, aki szintén közismert képzőművész. Tehát ez a különös előnév lényegében a megkülönböztetést szolgálja?
– Igen, pontosan így, de nem csak erről van szó. Ezzel az ES előnévvel egyúttal tisztelegni szeretnék anyai nagyapám, Sass János emléke előtt. Ő szintén művészlélek volt, költészettel foglalkozott, és néhány verse a féltve őrzött kincseim közé tartozik. Nos, ebből a rövid történetből, azt hiszem, azonnal kikövetkeztethető az is, hogy az S betű fonetikus változata tehát a Sass névhez kötődik.
– Ki szorgalmazta, kinek az ötlete volt, hogy ez a jubileumi kiállítás létrejöjjön?
– A jubileumi kiállítást megelőzően apám olajfestményei voltak láthatók a naszvadi Studio Galériában. Amikor vége lett a tárlatnak, együtt kerestük fel a Művelődési Központ igazgatóját, Holop Ferencet, hogy még tisztázzunk néhány szervezéssel kapcsolatos kérdést. Arról is beszélgettünk, hogy milyen remek érzés képzőművészeti tárlatot rendezni egy megújult, esztétikus környezetben, felhívni az emberek figyelmét arra, hogy napjaink elanyagiasodott világában is szükség van a művészetre. Közösen állapodtunk meg abban, hogy születésnapom alkalmából közszemlére bocsátjuk grafikáimat, valamint magángyűjteményem egy részét. Úgy véltem, számomra ez a legszebb módja annak, hogy méltóképpen ünnepelhessek barátaimmal, kollégáimmal és a művészetpártoló közönséggel.
– Engem a kiállítás anyaga meglepett, másra számítottam. Ha jubileumi kiállításról van szó, miért kerültek más művészek fotói és festményei is a falra? Tehát mi volt az elgondolás, a szerkesztési koncepció?
– Bevallom őszintén, én lepődtem meg a legjobban, amikor az utolsó pillanatban kiderült, hogy a rámázásra elkészített grafikáim jelentős hányada nem érkezett meg a kiállítás helyszínére. Biztosan másképp alakult volna, ha az én alkotásaim dominálnak. Mind ez idáig megvalósítatlan álmaim között szerepelt, hogy a gyűjteményemet képező festményeket, fotókat, grafikákat, autogrammal ellátott képeket, leveleket a közönség elé tárjam. Az alkotásokat műfaj, technika és tematika szerint próbáltuk egységes egésszé kovácsolni. Hogy ez mennyire sikerült, a közönség majd eldönti.
– Nagy élvezettel böngésztem a kiállított leveleket, művészautogramokat. Beszélnél erről? Hogyan kezdődött, mi a célod ezzel, miért tetted közszemlére?
– Ha visszatekintek gyermekkoromra, apám színészi alakításai, konferálásai jutnak eszembe először. Gyakran találkozott színészekkel, előadóművészekkel. Már gyerekként ott botladoztam, szaladgáltam a művészek között. Kezdetben bátortalan voltam, így apám kérte helyettem az autogramokat és fotókat, majd ahogy telt-múlt az idő, egyre otthonosabban éreztem magam ebben a különös, rejtelmes világban. Felnőttként már levélben kértem az aláírásokat közéleti személyiségektől, politikusoktól, zenészektől, színészektől egyaránt. Legcsodálatosabb érzést azonban a személyes találkozások jelentették számomra. Általában portrét készítettem az általam kedvelt művészről, majd átadtam neki az előadás, illetve a koncert előtt. Sok-sok köszönetet kaptam, mely erőt adott a további alkotáshoz. Találkoztam Hobóval, Varnus Xavérrel, Faludy Gyuri bácsival, a költőóriással. Nagy élményt jelentett számomra az ő közvetlensége, vagy Hobó alázata a művészet és a blues iránt, s Xavér csodálatos orgonajátéka. Örömmel nyugtáztam, hogy Jean Paul Belmondo megköszönte a színházába küldött képeimet és levélben fejezte ki jókívánságait. Talán sikerül egyszer könyv formájában is az olvasóközönség elé tárni gyűjteményemet.
– Az életrajzi adataidból úgy tűnik, hogy nincs rajztanári képesítésed. Mégis hogyan tettél szert ilyen bravúros rajztechnikára?
– Valóban nincs rajztanári képesítésem, így hozta a sors, mégis úgy vélem, hogy a pozitív kritikák és a közönség szeretetteljes visszajelzése mindenért kárpótolt. Ami a rajztudásomat illeti, gyerekként ugyanúgy kanyarogtak végtelennek tűnő kusza vonalaim a rajzlapon, mint másnak. Apámnak köszönhetően – aki mindmáig a legőszintébb kritikusom – egyre nagyobb betekintést nyerhettem a művészet rejtelmeibe. A mai napig hálás vagyok érte, hogy a kezdetektől fogva támogatott mindenben, hagyta, hogy kibontakozzak, hogy önmagam lehessek s bátorított, ha elbizonytalanodtam, nem tudtam, merre tovább, melyik úton. Anyámtól lelki támaszt kaptam, ki mindig arra buzdított, hogy ne adjam fel egyéniségemet és erkölcsileg, emberileg tetteimben a tisztesség vezéreljen.
– Milyen lelkiállapot kell az ihlethez? Mikor érzed úgy, hogy most minden mást félre kell tenni és rajzolni kell?
– A külvilág kizárása, befelé fordulás, lelki felemelkedettség, átszellemülés, olyasféle lelki állapot, amit kizárólag egy művész élhet át igazán, tudatvilágának szövevényes belső összetevői, amikor kilépünk a realitások világából és átlépünk az önmagunk szőtte álmok világába. Mikor érzem úgy, hogy minden mást félre kell tennem és rajzolnom kell? Amikor a fejemben lévő gondolatok, gondolatfoszlányok, mozaikdarabok egységes képpé állnak össze. Fontos az egyéni mondanivaló, hogy gondolataim tükröződjenek a műalkotásban. Sokszor nem is tudatosan alakítom ki műveim kompozícióit, hanem érzéseimre támaszkodom annak ellenére, hogy a tudatosságnak jelentős szerepe van a műalkotás folyamatában.
– Több munkahelyed is volt, jelenleg egy középiskolában tanítasz rajzot és esztétikát. Milyennek találod a pedagógusi pályát?
– Sok mindent csináltam már az életben. Dolgoztam segédmunkásként, építészként, nyomdában és még sorolhatnám. Legemlékezetesebb és legszebb hét évem az volt, amikor reklámgrafikusként dolgoztam Rév-Komáromban, egy címfestő műhelyben. Hasznos tapasztalatokra tettem szert, szívesen gondolok vissza ezekre az időkre. Sokat tanultam kollégáimtól: Obonya Sándortól, Jády Istvántól, Fügedi Jenőtől és akkori főnökömtől, Sztrecskó Rudolftól. Ami a pedagógiai tevékenységemet illeti, nem igazán tudták elfogadni a másságomat, elsősorban a vezető pozícióban élő emberek. A kollégáimtól viszont sok szeretetet kaptam. Mint ahogy a művész sem a kritikusoknak dolgozik, a pedagógus sem a vezetőkért teszi azt, amit tennie kell, hanem azért, hogy tanítványai a lehető legjobban megállják a helyüket az életben. Tanárként dolgozom, de a művészetet tekintem hivatásomnak.