Negyvenezer koronát hoz haza a gyerek havonta – dicsekedett nem kis
büszkeséggel egy apuka, akinek igen tehetséges fia számítógépes szakember.
Ilyenek hallatán tesszük fel magunknak a kérdést: hogyan élek én meg egyáltalán?
De megélünk valahogy és látjuk, élnek még nálunk szegényebben is. Sokkal
szegényebben.
A többgyermekes egyedülálló anyák különösen nehéz helyzetben vannak, s velük
együtt a gyerekek is, akik a zord valóságból néha agresszióval, helyezkedéssel,
színleléssel próbálnak kitörni. Többüket saját meggondolatlanságuk, könnyed
életfelfogásuk taszított egyre mélyebb szegénységbe, van, aki mások
felelőtlenségének áldozata. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy segítségre
szorulnak. Álljon itt illusztrációul három történet:
Családi házuk tornácán fogad a háziasszony. Düledezik a fal, szakadozik a
vakolat a valamikor hangulatos, módos gazdára valló házon. A konyhában rend van,
de az ütött-kopottság nyomasztóan hat az emberre. Bár közeleg a dél, főzésnek
nyoma sincs.
– Nehezen élünk – kezdi élete történetét. – Már csak öt gyerek van velem, a
többiek felnőttek. Háromra kapok családi pótlékot, mivel a két nagyobb már nem
jár iskolába. Rájuk azonban ugyanúgy mosni, főzni kell, és ennének még éjjel is.
Nem dolgoznak. Egyikük ugyan elhelyezkedett az esztergomi Sanyo-ban, de a
próbaidő alatt kitették, mivel egy napot nem ment dolgozni. A másikat meg sehová
se veszik fel, mivel még nincs 18 éves.
A házra ráférne egy sürgős tatarozás, hiszen maholnap leomlanak a falak.
Befészkelték ide magukat a patkányok, szerintem a községi konyha közelsége
miatt, de hiába megyek a polgármesterhez panaszra. Több mint egy éve a villanyt
is kikapcsolták, mivel nem tudtam fizetni a számlákat és felhalmozódott a
tartozásom. Háromszor is kértem az önkormányzattól kamatmentes kölcsönt, egyszer
se kaptam – árad belőle a panasz, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt.
– 1975-ben Magyarországra mentem férjhez és ott éltem 11 évig – folytatja. –
Elváltam, mert a férjem elkezdett italozni. Attól a férjemtől három gyerekem
volt. Egy csehszlovák, kettő pedig magyar állampolgár. Mikor már majdnem
megkaptam a letelepedési engedélyt, a férjem annyira agresszívvé vált, hogy
lehetetlen volt vele az együttélés. Visszajöttem. Két gyereket nem adtak ki,
csak a csehszlovák állampolgárt. Így minden hétvégén átjártam rájuk főzni,
mosni, én vásároltam nekik, mert itt minden olcsóbb volt akkoriban. A nyarakat
is nálam töltötték.
Anyámnál éltem Párkányban, amikor megismerkedtem a második férjemmel, akitől öt
gyermekem született. Anyám segítségével tudtam venni egy háromszobás lakást. Nem
dolgoztam, mert egyfolytában anyaságin voltam. A férjem soha nem segített, a hat
gyereket magam láttam el. A legidősebb fiam elaludt az iskolában, mert ő
tett-vett éjjel a kicsik körül.
Ilyen kilátástalan helyzetben, mint most vagyok, sose voltam, mert akkoriban az
mnv (hnb, vagyis helyi nemzeti bizottság) felkarolta a nagycsaládosokat – kaptam
támogatást iskolakezdéskor, karácsonykor és a lakás fenntartására is. Sajnos ez
a férjem is ivásra adta a fejét és idővel nem bírtam fizetni a lakás 4000
koronás rezsiköltségét. Elváltunk, a lakást eladtam és a szülőfalumban vettem
egy régi családi házat 70 ezer koronáért. Gondoltam, itt olcsóbb az élet és a
községben él a testvérem is.
3723 korona részleges rokkantsági nyugdíjat kapok, és 4700-at tesz ki a családi
és szociális pótlék, mivel bekapcsolódtam a helyi aktivációs munkába. Hatan
élünk 8 ezer koronából. Mivel villany nélkül alig tudunk létezni, most intézem a
kölcsönt Párkányban. Állítólag 30 ezer koronába kerül majd a bevezetése. Gázom
nincs, a gatteron veszek fát, azzal fűtök a sparheltben. Jelenleg kis gázrezsón
főzök, a hűtőbe valókat pedig a testvéremhez hordom. Az apjuk 3 éve nem fizet a
gyerekekre, februárban már 50 ezerre rúgott a tartozása.
– Látod – mutat a gazos kertre, mikor kikísér –, én az asztmám miatt nem bírok
dolgozni, ennek ellenére meszelek, kaszálgatok, a gyerekek viszont nem
segítenek.
Ottjártamkor épp tanult a gyerekekkel. Ez a törődés meg is látszik rajtuk –
okos, intelligens, jól tanuló gyerekek. Mindhárom csupa báj és elevenség. A
lepusztult építmény, melyet bérelnek, belülről már barátságosabb arcát mutatja.
– Kilenc éve mentem hozzá a gyermekeim apjához – kezdi az anyuka. – A
házasságkötés után Csehországba ment dolgozni, de pénzt sosem hozott haza.
Sokáig csak a gyermekgondozási segélyből éltem a három gyerekkel, ami akkoriban
2700 koronát tett ki. Öt éve elváltan élek, de mondhatom, többre megyek nélküle,
mint vele. Anyukám eddig is, most is sokat segít, de az elmúlt évben rákbeteg
lett, amiből most van kilábalóban. Anyósom már nem él, a volt apósom azért
itt-ott elviszi az unokáit.
– 500 korona bérleti díjat fizetek e két szobáért és pici konyháért – folytatja
a talpraesett, realitások talaján élő fiatalasszony. – A villanyt a saját
költségemen húztam be. Gázom nincs, fával fűtök, még szerencse, hogy a
mezőgazdasági üzemben, ahol dolgozom, télen rövidebb a munkaidő. A nyári
időszakban azonban kora reggeltől késő délutánig dolgozunk. Sokszor eljárok
metszeni, kapálni munka után is, hogy kiegészítsem a jövedelmemet. Havi
keresetem úgy 12-13 ezer korona, ami persze négyünkre nagyon kevés. Ennek
ellenére sehonnan egy korona támogatást vagy kedvezményt nem kapok. Még az
iskolai olcsó ebéd se jár a gyermekeimnek, mert van keresetem. Az apjuk egy
fillért se fizet a gyerekeire, mivel munkanélküli, s nem tudják tőle lefogni. De
nemcsak hogy nem fizet, nem is érdeklődik felőlük, sőt elkerül bennünket az
utcán.
A jövő?... nem gondolkodok a jövő felől. Leköt a munka, a gyerekek és a
körülöttük lévő tennivalók. Járnak különórákra – zongorára, angolra, rockyra. Ha
az apjuk nemtörődöm módra magunkra is hagyott, igyekszem bebiztosítani nekik
mindazt, ami az osztálytársaik számára természetes.
Hosszú vályogház a nagy füves pusztaság közepén. Ezt bérli Monika havi 1500
koronáért. Málladozó falak, sötét, magas helyiségek. Mivel a kutyáktól tartva
nemigen mertem közel menni a házhoz, elém jött két eleven fiával és szívélyesen
invitált a konyhába. A szobának nevezett helyiségben ágyak. Ott alszik kétéves
fia, Kristopher és egyéves kislánya Jennifer. A 6 éves Brian és a 3 éves Kevin
mellettük verekszik.
– Nincs bent se gáz, se víz – kezdi a lakás bemutatását a ház asszonya. – Ha
mosni, főzni akarok, hozok a kútról és melegítem. Fával fűtök a sparheltben, de
rengeteget kell tüzelnem, mivel magasak a helyiségek. 6200 koronát kapok a négy
gyerekre, Kevinre és Kristopherre pedig 800 koronát fizet az apjuk. Így 7000
koronából élünk öten. Ez egész hónapra nem elég, még szerencse, hogy a közeli
élelmiszerboltban a hónap végén hitelre is vásárolhatok.
– Meggondolatlanságom áldozata vagyok. Szüleim meghaltak, anyukám 16 éves
koromban – meséli Monika. – Férjhez mentem, de rövid idő múlva elváltunk – attól
a férjemtől nem volt családom. Az örökségem, egy berendezett szép családi ház
kifolyt a kezeim közül. Eladtam és az első fiam apja „elautomatázta” az árát.
Agresszívvé vált és nem volt más választásom, csak elválni tőle. Összejöttem
Kevin és Kristopher apjával, akivel jól ellettünk volna, ha közben össze nem
ismerkedem a kislány apjával. Vele is kipróbáltam az életet egy évig, de ő
ugyanúgy minden pénzét automatákba rakta, pedig 30 ezer koronákat keresett. Úgy
döntöttem, maradok inkább egyedül. 10 hónapja újra van barátom, akivel könnyebb
az élet, de azelőtt nagyon nehezen éltem.
– A gyerekek szerencsére nem betegesek, mert gyógyszerekre, kórházra már biztos
nem futná – mondja az anyuka. – Szegénységben élünk, de minden nap van az
asztalon husi és valami édesség.
Bokor Klára
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám