Bujna Zoltán sikeres expedíciója

Vámbéry nyomában – kerékpáron

Egy 23 éves komáromi fiatalember, a pozsonyi Műszaki Egyetem ötödéves hallgatója és a komáromi Szabadság Vándora Kerékpáros Egyesület alapító tagja, Bujna Zoltán elhatározta, hogy kerékpáron halad végig azon az útvonalon, amelyet 143 évvel ezelőtt, jobbára gyalogosan vagy szamárháton a magyar orientalisztika egyik megalapozója és iskolateremtő alakja, a pozsonyszentgyörgyi születésű, de kora gyermekkorától Dunaszerdahelyen nevelkedő Vámbéry Ármin (1832–1913), „sánta dervis” járt be. A vállalkozásról sokan igyekezték lebeszélni a rokonszenves diákot, de ő – miután már 10 éve rendszeresen kerékpározik és évente sok ezer kilométert teker le a bicikli nyergében ülve – érzett magában annyi erőt és elszántságot, hogy egyedül nekivágjon az útnak. Közel 12 000 km-t tett meg, ebből 6 350 km-t két keréken, a többit hajón, vonaton és alkalmi motoros járműveken. Sok kaland és olykor nem kis veszedelmek közepette eljutott egészen Teheránig. Mint mondja, Irán sokkal barátságosabb ország, mint ahogy azt a napi híradások sugallják, lakóinak vendégszeretete még a törökországiak annyit emlegetett szívélyességén is túltesz. Bujna Zoltán szeptember 17-én – kissé lefogyva és talán megfáradva – szerencsésen megérkezett Dunaszerdahelyre, a Vámbéry térre, ahonnan 80 nappal korábban útnak indult. A mintegy 50 főnyi tömeg lelkesen üdvözölte a bátor fiatalembert. Köszöntötte őt Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is, akinek hivatala 50 000 koronával támogatta az expedíciót. Berényi József külügyi államtitkár külön is kihangsúlyozta a vállalkozás diplomáciai jelentőségét, hiszen Bujna Zoltán – magyar nemzetiségű szlovák állampolgárként – Szlovákiát is képviselte azokon a vidékeken, ahol hivatásos diplomaták csak elvétve – vagy talán soha- sem – fordulnak meg. Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, a Lilium Aurum Kiadó igazgatója és egyben a Vámbéry Polgári Társulás elnöke is üdvözölte Bujna Zoltánt, aki várhatóan könyvet ír majd egyszemélyes expedíciójáról. Ennek a váza már megvan, hiszen az út során rendszeresen naplót vezetett, amelynek egyes részei a Világhálón is olvashatók. Ízelítőül következzen két bejegyzés:

„2005. 7. 20 – 21. nap – szerda. Végre magamra maradtam, és elkészítettem az elmúlt 20 nap statisztikáját: 1753 km – 103 ó 14 perc – 7885 m szintkülönbség. Most az Eufrátesz partján halad a vonatom, és pár sort írnék arról, miért vonattal teszem meg ezt az útszakaszt. A magyarázathoz vissza kell hogy kanyarodjak Vámbéryhez. Vámbéry 25 éves volt amikor 1857-ben először Isztambulba érkezett. Már megérkezése előtt beszélt törökül. Négy évet töltött itt, és itt fogant meg benne az a gondolat, hogy elmegy felkutatni az ősmagyarok hazáját. Útjára 1862-ban indult el, miután megkapta a Magyar Tudományos Akadémia támogatását. A Progresso nevű gőzösön utazott Trabzonba, a Fekete-tenger partján lévő városba. A Pontuszi-hegységen keresztül érte el Askalét. Sajnos a hajótársaság idén nem indított járatot Trabzonba, így én vonattal teszem meg az utat Kelet-Törökországba. Most épp Askalén haladunk keresztül. Piszkos, nincstelen gyerekek jönnek a vonathoz, hogy kolduljanak. A vasút mellett tégla alakra formázott állatürüléket szárítanak, amit majd szén helyett használnak. Úgy tűnik, ez a vidék nem sokat változott az elmúlt 143 évben. Minden megfelel a Vámbéry könyvében leírtaknak – csak talán az utakat aszfaltozták le. A nincstelenek sorsát még jobban súlyosbította a földrengés, amely nem oly rég lehetett errefelé. Az út mentén rengeteg szétrepedezett házat láttam. A vonatra gépfegyveres katonák szállnak fel. Az ország, úgy látszik, tart a kurd terroristáktól. Vámbéry május 28-án éri el Erzurumot. Itt azonban én nem szállok ki a vonatból. Tovább utazok északkeletnek Karsba, hogy a török–örmény határon lévő történelmi romfalut, Anit megnézzem. Innen tekerek majd délnek, hogy a bibliai Ararat hegység délnyugati lábánál fekvő Dugabayazit városnál rácsatlakozzak, immár ismét kerékpárral, Vámbéry Ármin útvonalára.”

„2005. 7. 21 – 22. nap – csütörtök. Gyorsan írok pár sort, meg amúgy sem könnyű ezen a perzsa billentyűzeten. Egy üzletember irodájában vagyok, innen küldöm az infót. Végre elhagytam Kelet-Törökországot. Nagyon veszélyes volt arrafelé. Sok gondom volt a vízzel is. De a legfőbb problémát a kurd pásztorgyerekek jelentették, akik kővel, botokkal dobáltak meg nemegyszer. Egy turistát parittyával is megtámadtak. Dugabayazit fölött megnéztem az Ishak Pasan Sarayt, aztán nyomás Iránba. Visszafelé lehet, hogy kihagyom Kurdisztánt, mert tegnap kaptam a hírt, hogy a terroristák 3 török katonát kinyírtak. Elég könnyen átjutottam a határon, csak egy katona nézte meg az útlevelemet. Most abszolút nem olyan érzésem van, mintha abban a rettenetes Iránban lennék. Két és fél napja vagyok itt és még nem váltottam pénzt. Mindig meghívnak enni, inni, most meg Internetre is. Az egyetemista srácok többsége tud angolul. A lopás szót errefelé abszolút nem ismerik és a benzin 2,40 Sk/l-re jön ki, de ez nekem teljesen mindegy. Érdekes beszélgetéseket folytatok a helyiekkel, akik többsége török és nagyon értelmes. A fő témák a törökországi törökök, a politika és a szex, mert azt errefelé csak házasság után ismerik meg az emberek, és nagyon érdekli őket, mi újság van felénk. Egyébként 11 órától este 6-ig kibírhatatlan a meleg, állandóan folyik az orrom vére és éjjel is 30 fok van. Nappal a napon 48-49 fok. Reggel hatkor kezdek tekerni, ami otthon 3:30-at jelent. Új sebességi rekordot döntöttem Iránban 92 km/h (egy kamion mögött kerekezve – a szerk. megj.). A nap adatai: 58,65 km, 4 ó 51 perc, 1140 m szintkülönbség.” (zati)
 

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám