A pályakezdő fiatal pedagógusokat Böszörményi István üdvözölte a füleki országos tanévnyitón

A kisebbségi pedagógus dolga

Amikor a vakáció elmúltával augusztus 24-én bementem az iskolába, két élményem volt, melyek bár személyes jellegűek, bennük – mint cseppben a tenger – általánosítható, talán ideillő tanulságok is vannak. Átvéve a legutóbbi fizetési szalagot megállapítottam, hogy a pedagógusbér – nemcsak az enyém – júliusi emelés után is csak töredéke szerencsésebb csillagzat alatt oktató nyugat-európai társainkénak. Ez a tény, bár nem lepett meg, persze lelkesítően sem hatott rám. Aztán belépve a tanáriba a keserűséget feledtette az a jóleső érzés, amit csak pedagógus érezhet, amikor két volt tanítványának – ezúttal anyának és lányának – egy haladó és egy kezdő pedagógusnak, egyszerre kívánhat boldog új tanévet. Hogy mi ennek a két élménynek a tanulsága, gondolom mindenki érti: ilyen az élet és persze nem csupán a mi pedagógus életünk. A nagy kérdés, a személyes dilemma, hogy melyik hatást, a pozitívat vagy a negatívat hagyjuk felülkerekedni, hogy a poharat már félig üresnek, vagy még félig telinek látjuk. A hétköznapi életben, a pedagógusi munka napi gyakorlatában ez talán még nagyobb kérdés, mint az a bizonyos hamleti…

Az említett két ellentétes hatás érdekes módon egybecseng azzal a költői gondolattal, amely egész nyáron ott motoszkált a tudatomban, ahányszor csak eszembe jutott ez a mai alkalom, és valamilyen ideillő szép idézetet kerestem, ami mottója, vezérfonala lehetne az én mondanivalómnak: „Mennyi lehetőség sírra, halálra és mégis élünk“ – Gyurcsó Pista bátyánk a szlovákiai magyarságra gondolt, mikor megrázóan szép versében ezt megfogalmazta. Én bátorkodom ezt a gondolatot szélesebben, illetve szűkebben is értelmezni: az egész magyar nemzetre is vonatkoztatható, hiszen tatárok, törökök, Habsburgok, az antant és a legújabb kori nacionalizmus is pusztította – mégis élünk, szétszóratva, de vagyunk, és csak rajtunk – pedagógusokon fokozottan – múlik, hogy leszünk-e. Mennyi lehetőség volt anyanyelvünk halálára is, II. Józseftől a második Mečiar-kormányon át a globalizációig mennyi negatív hatás érte – mégis él: itt is, most is fennen hangzik, mert megtartotta a templom és az iskola – ez a két megtartó és meghatározó tényező, mely itt most szerencsés kölcsönhatásban együtt van. Persze iskoláink sorsa sem volt gond nélkül való és nem csupán a közelmúltban. Csak egy helyi példa a sok közül: az első füleki gimnáziumot a 17. század közepén a hadak útján fekvő városból Osgyánba kellett átmenteni, onnan Rimaszombatba telepíttetett, és Egyesült Protestáns Gimnáziumként virágzott fel újra, több évtizedes tetszhalál után pedig 1999-ben Tompa Mihály Református Gimnáziumként született újjá: és élünk.

Az anyanyelv, a templom és az iskola nemzetmegtartó ereje és küldetése fokozottan érvényesül ma is a kisebbségbe került nemzetrészek esetében, ezek sorsában az elmúlt több mint nyolc évtizedben félelmetesen sok lehetőség volt sírra, halálra – és mégis élünk. Élnek magyar iskoláink, mert a hontalanság éveinek elmúltával szüleink, nagyszüleink kiharcolták azokat. A jogfosztottság megszűnte után, 1949 szeptemberében Füleken is újra megkezdődött a magyar nyelvű oktatás, annak eredményeképpen, hogy 70 füleki polgár – 98 gyermek szülője – aláírásával hitelesített petícióval fordult a hatósághoz. És mégis élünk – mondhatták 54 évvel ezelőtt azok a fülekiek, szülők, diákok, pedagógusok akik az akkori Csehszlovákiában másodikként megnyitott magyar tannyelvű gimnáziumban összesereglettek – itt, a szomszédban. És mégis élünk – mondhatták Pozsonytól Ágcsernyőig szülők, diákok, pedagógusok, akik az 1980-as évek elején fellélegezhettek, miután az illegális Jogvédő Bizottság – élén egy volt füleki gimnazistával – kiharcolta a magyar nyelvű oktatás fenntartását. És mégis élünk – mondhattuk, ezt már mindnyájunk nevében mondom, hiszen a most kezdő pedagógusok diákként már átélték a 90-es évek alternatív oktatása ellen sikerrel megvívott harcot. És mégis élünk – mondhatjuk itt és most ünnepélyesen mindnyájan egy szlovákiai magyar miniszterelnök-helyettes, egy tanügyi államtitkár és egy egyetemi rektor jelenlétében, annak tudatában, hogy nemcsak megőriztük iskoláinkat, de elértük a magyar egyetem megnyitását is.

Hölgyeim és uraim, a pohár ugyan nincs tele, de nem félig üres, hanem félig teli. És hogy megteljen, vagy legalább ne ürüljön ki, az mindnyájunk, de főleg a most induló pedagógusok feladata, kötelessége. Igen, ez a mi munkánk és nem is kevés, mert a pedagógusnak – főleg egy kisebbségi pedagógusnak – mindig többet kell vállalnia, adnia, sőt áldoznia. A mi munkaidőnk nem csengetéstől csengetésig tart az iskolákban sem, a közéletben sem, mert ott is szükség van ránk, mert ki, ha nem mi … Arra a kérdésre pedig, amely kimondva vagy kimondatlanul ott motoszkál mindnyájunkban, hogy miért csináljuk mindezt, miért vállalunk többletmunkát iskolán belül, sőt kívül, nos, erre a kérdésre három évtized tapasztalatai után sem tudok más választ adni, mint azt, hogy ez a mi dolgunk, Bizony mi egész népünket kell hogy tanítsuk nem csak középiskolás fokon. Mit kapunk mindezért? Az anyagiakra már utaltam, maradnak a nem anyagiak, a lelki nyugalom, az apró örömök, a kis- és nagydiákok ránk szegezett tekintete, majdan hálája és főleg a tudat – mely meghatározza létünket –, hogy jót s hasznosat cselekszünk, hogy adunk, átadunk abból, amit tudunk, hogy hatunk, alkotunk, gyarapítunk, hogy van okunk az önbecsülésre, hogy tiszta a lelkiismeretünk. Igen, önmagunk előtt is helyt kell állnunk, mert emberek, sőt embernevelők vagyunk, ezt választottuk, ezt vállaltuk.
Kedves fiatal barátaim, én biztos vagyok abban, hogy ti mindezt tudjátok, hogy vállaljátok, különben nem választottátok volna ezt a pályát. Elnézést kérek a talán hosszadalmas eszmefuttatásért, jöjjön most zárszóként egy rövid és velős ÚTRAVALÓ – Ady Endre után szabadon:
„én, vén diák, szívem fölemelem / S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl fiúk – és persze lányok – csak semmi félelem. / Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember – pedagógusként is – az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám