Történt ugyanis 1991-ben, a vasfüggöny végleges felhúzása után, hogy Liszt Ferenc társaságunk azzal a kéréssel fordult Wolfganghoz, Bay-reuth háziurához, hogy dédapjára való tekintettel tegye lehetővé számunkra az Ünnepi Játékok egyik előadásának megtekintését. Kérésünk nem maradt pusztába kiáltott szó, s ha nem is egy teljes előadás, de a Lohengrin második felvonásának főpróbáján tényleg ott lehettünk magában a szentélyben. Vágyaim egyik örök álma volt elzarándokolni egyszer a „zöld dombra”, az ott lévő Festspielhausba, s így ez az út a megvalósulás élménye volt számomra. Felocsúdva a látottak és hallottak után mondottam volt, hogy kaptunk hát egy márkás étvágygerjesztőt, de a lakoma még várat magára, s ezért ide még vissza kell jönnöm...
És vissza is tértem már a következő nyáron, s azóta is egy hétéves kiesés után – ennyi időt vett igénybe az átmenet, hogy már egyedül is vissza tudjak menni oda, ahol egykoron feleségemmel oly csodás hetet töltöttünk... – immáron ötödik éve tartozom Bayreuth lelkes zarándokai közé.
Most, midőn a sajtóosztályon átvettem „járandóságomat” s távozóan már éppen a kilincset fogtam, váratlan esemény történt, a terembe lépett ugyanis Wolfgang, a háziúr. Hófehér hajkoronáját meglátva a pillanat ezreléke alatt döntve visszafordultam és köszönetet hebegve megszólítottam Őt, akinek egykori megértő döntése indította el ezt a láncreakciót, melynek eredménye, hogy eddig már 25 előadáson élvezhettem Ri-chard Wagner alkotásainak felkavaró élményét.
Az idei programstruktúrába az öt „szingli” mű, nevezetesen a Tristan és Isolda, A bolygó hollandi, a Tannhäuser, a Lohengrin és a Parsifal fért bele éspedig úgy, hogy a Tristan és Isolda új produkció volt, míg a nagyon sikeres Lohengrin immáron a hatodik szezonban került előadásra. Jómagam a szezonzáró három előadásban láttam az új Tristant, másodszor a Hollandit és negyedszer a még mindig megrendítő, mélységesen tragikus Lohengrint. A közelmúlt éveiben az utamba került Tristan-produkciókat valamiféle balsors üldözi, mert színrevitelük vizuális komponenseivel – az előző itteni és a mai bécsire gondolok – nem tudtam közös hullámhosszra hangolódni. És ez ismétlődött meg az itteni új produkcióval is, mert sem a wagneri elképzeléstől fényévnyi távolságra eső sematikus színpadképpel, sem – a minimalista és statikus semmittevésbe taszított rendezéssel (a harmadik felvonás néhány momentumát kivéve) nem tudok megbarátkozni. Ezzel ellentétben van a láthatatlan zenekari árokból tomboló drámai erővel áradó zene. Az ifjú japán karmester, nevezetesen Eiji Oue szinte sikeres szűzbeszéde volt ez itt a szent csarnokban, bár azok a leheletnyi finomságok, a lélek apró rezdülései, melyek éppen a Tristan dráma alapkövei, bizony még nem kerültek mind a felszínre.
A produkció abszolút pozitívuma viszont a két címszereplő. A svéd drámai
szopránt – Nina Stemme – hallgatva és élvezve hangszépségét, perfekt
technikáját, csúcshangjainak acélos fényét és erejét, önkénytelenül is a nagy
előd Astrid Varnayra kellett gondolnom, aki életem legigazibb Isoldájaként él
emlékezetemben. Kedvenceim egyike, az amerikai Robert Dean Smith 1997-től van
állandóan jelen a „dombon” és Stolzingi Walter, Lohengrin, Sigmund után jutott
el Tristanig, a tenorszerepek legfélelmetesebbjéig. Ha az ő kitűnő teljesítménye
még nem is abszolút párja Isoldájáénak, az csupán a csiszolódás és a beérés
kérdése, melynek minden előfeltétele adva van.
A Lohengrin, mint jeleztem, most is felkavarta érzelmeimet, bár a Gral világának
szférikus tisztaságával, ahogy azt egykoron Otto Klemperertől hallottam, bizony
adósom maradt és Linda Watson Ortrudja is túl van már a zeniten. A fény és
tisztaság világából érkezett Lohengrin és a földi erényekkel rendelkező Elza
viszont – azaz Peter Seiffert és felesége, Petra-Maria Schnitzer – idén is
fenomenálisat produkált. Csodásan fokozva építették fel a nászszoba-jelenetet és
a Gral-elbeszélés is az eszményi szépség birodalmából fakadt. Míg a Király
hirdetőjét minden alkalommal Roman Trekel, a ragyogó lírai bariton szólaltatta
meg, Telramund gróf szólamát idén először a drámai erővel fűtött Hartmut Welker
énekelte.
A legkiegyensúlyozottabb produkció azonban A bolygó hollandi volt. Most is megcsodáltam a rendezést, azt, hogy ebben az atipikus szoba-miliőben milyen szuggesztíven elevenedett meg a tenger világa, de a fonószoba stilizált atmoszférája is. Idén új címszereplő mutatkozott be a nagyszerű finn Jukka Rasilainen személyében, s így ez volt az a produkció, melyben nem volt semmi kivetnivaló, és a szünetek nélküli előadás sodrában a feszültség intenzitása is ideális volt.
De ami különösen eszményi volt, s ez vonatkozik a Lohengrinre is, az az Eberhard Friedrich betanította fantasztikusan csodálatos énekkar teljesítménye. Énekkartól ilyen abszolút teljesítményt Bécs mellett csak itt lehet hallani.
A szinte két és fél száz oldalas háromnyelvű évkönyv idén is gazdag és tartalmas. Az idei évfordulók apropója folytán megnyílt a családi fényképalbum is, és három személy, nevezetesen maga Cosima, fia Siegfried és annak felesége Winifred – egy-egy időszakban meghatározó irányítói voltak az Ünnepi Játékoknak – életéből egy sor ismeretlen képanyag került a nyilvánosság elé.
Számomra pedig különösen értékes az a Tristannal kapcsolatos képsor arról a falikárpitról, mely a XIV. században kilim-technikával készült és mindmáig a Wienhausen kolostor falát díszíti.
Varga József
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. szeptember 14 – szeptember 28-i (37-39.) szám