Vannak költők, akiknek lírájában gyakran megjelennek – néha megszemélyesítve, olykor bizarr képekben – a tárgyak. Zs. Nagy Lajos tárgyai sokszor szinte egymásra halmozva-hányva, tobzódva öltenek testet, mint a Zsibvásár c. versben, vagy fura hasonlatokban jelennek meg, olyanokban mint amilyet a Vidám pesszimizmus c. vers elején olvashatunk: „olyan borúlátó vagyok, mint egy parabolaantenna”. Zsélyi költészetében megtalálható a klasszikus értelemben vett tárgyvers is, olyan, mint amilyeneket példának okáért Jiří Wolker vetett papírra. Zs. Nagy gyakran egybemos tárgyat, állatot, embert, mint a Környezetrajz című versében, ahol minden tárgy, élőlény és jelenség egészet alkotva él, mozog, lélegzik. De vajon melyek a költő legkedvesebb tárgyai, azok, amelyek közel állnak a szívéhez, s olykor a versbe is befurakodnak?
– A kérdésre válaszolva: mindjárt itt van a kezemben egy bicska. Én bicska
nélkül nem tudok élni. Különben Veres Péter mondta, hogy magyar ember még
templomba sem megy bicska nélkül. Szóval nekem mindig van egy bicskám, csak az a
baj, hogy ez a bicska mindig elhagy engem. Nekem kéthavonta kell vennem egy
bicskát, hogy legyen. Aztán amikor megszeretem, otthagy engem.
– Minek egy költőnek bicska? Hisz a bicskát gyilkolásra is használják, Zs. Nagy Lajos pedig pacifista a lelke mélyén, még akkor is, ha néha-néha olyan helyekre is elvetődik, ahol bizony előkerülhet a bicska.
– Én a bicskát arra használom, hogy szorongathassam a kezemben; nagyon
jólesik szorítani a bicska nyelét. Megszokom és beteg leszek, ha egyszercsak
eltűnik a kezemből, de tény, hogy néha ijesztő is tud lenni. Valamikor régen
Szicíliában jártam. Ott is nálam volt egy kedves kis bicskám, bementem egy
kocsmába, ahol csak férfiak voltak, ugyanis nők nem járnak kocsmába, és ott
elkezdtem a bicskámmal a körmömet piszkálni. Egyszer csak odaugrik hozzám egy
szicíliai fickó és úgy rácsap a kezemre, hogy kirepül belőle a bicska. Később
észrevette, hogy én nem vagyok szicíliai, nem akarok senkit leszúrni és
bocsánatot kért tőlem, a bicskámat meg megkerestük az asztal alatt. Nem
biztonságérzetből kell nekem a bicska. Egyszerűen megszoktam gyerekkoromban,
hogy nekem kell egy bicskámnak lenni, amit szorongathatok a kezemben. Semmit nem
csinálok vele, csak szorongatom, esetleg szalonnát szeletelek vele.
– Más kedves tárgyad nincs?
– Például itt van egy öngyújtó a zsebemben. Szép öngyújtó, amelyben se
benzin, se gáz, se tűzkő nincs, tehát csak arra jó, hogy a másik kezeddel
szorongasd, hogy a másik kezedben is legyen valami. Nem jól érzem magam egyedül,
s a tárgyak vigasztalnak engem. Például otthon van egy táskám, nagyon öreg
táska, s még verset is írtam róla. Gondold el, már rossz ránézni, de nem tudom
őt elküldeni, vagy eldobni, mert nagyon megszerettem. Hálából írtam hozzá egy
verset.
Öreg, viharvert, szomorú.
Tíz évig szolgált tisztességgel,
puliként
követett erre-arra,
hordta utánam
mindig, ami kellett:
szelet szalonnát
két kenyér között,
vöröshagymaszagú verseim,
álmaim gyűrött celofán zacskóját.
Hozzám szokott.
Sohasem felejtett vonaton
vagy villamosban.
Vezetett erre-arra
tíz éven át.
Új táskát vettem.
Modern és előkelő,
akár egy japán tévékészülék,
de reggelente hallom ám:
az öreg, kopott, elhagyott
holmi
keservesen vinnyog a sarokban.
Kedves tárgyam? Kedves tárgyam például a Mester és Margarita. Ott kell lennie
valahol a közelben a Bulgakov-könyvnek, hogy akármikor újra el tudjam olvasni,
bele tudjak lapozni. De ez, ugye egy könyv, ami nem tárgy, hanem szellemi
termék, sőt maga a szellem. Tárgy! Van nekem egy expanderem. Két rugójú;
szorgalmasan húzogattam valamikor. Most meg ha nekiveselkedem, becsípi a fülem,
vagy a hajam. Ez azt jelenti, hogy...
– Megöregedtél?
– Megöregedtem és ez az expander már nem ér semmit, de nem tudom kidobni. Ha
a feleségem kiteszi, nagyon hiányzik nekem, pedig már csak arra jó, hogy
nézegessem, ki voltam én valamikor.
– Azt mondják, hogy a tárgyaknak lelkük van.
– Biztos, hogy van. Azokat a tárgyakat, amelyekhez hozzászokom, valahogy
élőlényeknek hiszem. Megfájdul a szívem, ha egy tárgytól meg kell válnom, vagy
ha a tárgy elszökik, ahogy a bicskám el szokott szökni tőlem. Vagy az órám.
Nekem rengeteg órám volt és mind otthagyott. Volt egy olyan órám, amely nagyon
tetszett nekem, mert egyszer megfürödtem benne. Elfelejtettem levenni a
karomról, amikor belefeküdtem a kádba. Szépen telement vízzel, és egy ideig
nagyon tetszett, mert olyan volt mint egy vízmérték, mert volt benne egy kis
buborék és hogyha vízszintesen „álltam” a földön, akkor mutatta, hogy jó helyen
vagyok. De aztán ellopták vagy mi lett vele. Egyébként vannak tárgyak, amelyeket
ellopnak tőlem, bár a fene tudja, lehet, hogy én veszítem el őket, vagy a
tárgyak egyszerűen megunnak és otthagynak engem. Én a tárgyakat, amelyek a
lakásomban vannak, élőlényeknek érzem, mert olyan helyen lakom, ahol nem
tarthatok élőlényt, csak tárgyat és nekem a tárgy olyan, mintha élne, amelyhez
hozzászokom, de aztán otthagy engem. Volt már nekem vagy ezer bicskám, mind
elszökött tőlem.
– Nemcsak az aktatáskádról írtál, hanem például az akváriumodról is egy bizarr verset, meg a piros papucsaidról. Az utóbbi versben a papucsaid – akárha gyermekeid volnának – valósítják meg álmaidat, elutaznak oda, ahová te kívánkoztál valaha, nagyon régen.
– Annak idején vettem egy akváriumot; tele volt szép halakkal. Egy ideig gyönyörködtem bennük, de az akvárium is otthagyott, magyarán: valahogy összetörtem, valamit ráejtettem, lehet, hogy a nehéz fejemet éppen. Mindenesetre összetört, a halak elúsztak. Nem vízben úsztak, hanem beleúsztak az időbe, az örökkévalóságba. De a vers megmaradt.
Az akváriumban a halacskák egy kicsit
megzavarodtak,
amikor megpillantottak
ebben a télikabátban
megrökönyödtek
hogyhogy nincs uszonyom
kopoltyúm sincsen
a farkammal sem tudom
kormányozni magam
a színem is csapnivalóan szürke
semmi aranyos kékes pirosas
árnyalat
előbb az akvárium sarkába
szorultak
megteltek kisebbrendűségi komplexussal
hiszen egymagam majdnem
be(ki-)töltöttem
az akváriumot
de
észrevették hogy prüszkölök
nem tudok úszni
nem vagyok átlátszó
sem piros szárnyú
mint a sügér
lassan megszoktak
a fülembe bújtak
a hajamban
mint valami vízibozótban
ívtak a harcsák
úgy érzem megszerettek
tudják, hogy nem vagyok sem pisztráng
sem kecsege
de tudják már hogy
szeretem őket
a hónom alatt
ágyékom mellett és
a számban
szórják szét ikráikat
s én mint egy dúsgazdag
vad szibirják
kaviáron élek
betartván a törvényt
a halak születésszabályozását
irányítgatom
én
Az elején mondtam, hogy én beleszeretek a tárgyaimba. A papucsaimba is,
legyenek azok feketék, vagy pirosak. Az álmaim irányába szöktek el tőlem, de ezt
nem nagyon bánom.
Mint kiket elkergetnek,
nélkülem mennek, mennek,
viszik hiányomat.
Tudom, hogy Délre húznak,
hol locsognak és zúgnak
a tengerek.
Nyüszítve vesznek búcsút,
kapumból visszaintnek,
aztán eltipegnek,
amerre én akartam,
mielőtt itt maradtam.
Lacza Éva
(Dúdor István kérése – részlet)
Megyek Dúdorral az utcán. Melyik utcán? Az Isten tudja. Leszáll elénk egy galamb. Énekelni kezdenék: „Midőn Havannában hajóra szálltam én...” Pista ránéz a galambra, megrökönyödve, s ezt mondja: „Picasso, te piszok!”
Megyek Dúdorral egy másik utcán. Ezt az utcát ismerem, ez a mi utcánk Zabosban, naponta járok rajta, egy közhely-utca, nincs ezen semmi különös. Dúdor Pista mégis leül egy itt felejtett kődarabra, s egy bolond-nagy diófa ágain át nézi a holdat. „Ezt biztos, hogy épp én festettem!” Ezt mondja. Kedvem lenne leszakítani az égboltot holdastul. Ehelyett őt kell fölemelni, mert tisztára elment a kedve a hazajövéstől.
Szeretett összeesni, én meg szerettem őt emelgetni. Kétszer-háromszor azért fölemeltem, de ő összeesett negyedszer is. Otthagytam. Hazamegyek, gondoltam, bánom is én, mi lesz veled. Ötven méter után utolért, s ő támogatott engem hazáig.
Nem kényeztették el őt a lapok, nem versenyeztek képeiért, illusztrációiért, melyeket pedig hozzáértők sokra tartottak, mert egyéniek, furcsák, meghökkentők, izgatók voltak. Sokszor megalázták őt holmi senkiháziak, akik a bokájáig sem értek fel. Könnyen túltette magát ezeken a megaláztatásokon, kesernyés mosollyal.
Kaputa! – szögezte le, ha késett vagy teljesen elmaradt a honorárium, amit a lapoktól várt.
Rengeteg poklot megjártunk együtt, és mindig kimásztunk minden pokolból.
Most mégis agyonütötték őt.
Itt ülök a két kis sárgás csendélet előtt.
És sírok.
Egyszer majd vakonddá változom,
és férgek közé kaparom magam,
mert körülöttem kevés már a fény,
s a nyirkos szélben elhull a hajam.
A virágtalan gyökerek között
csak ámuldozó kavicsok hada
sikoltozza, hogy mi bajom lehet,
hogy mit akarok, mért jöttem haza.
(Virágtalan, madártalan,
telen-talan, telen-talan,
ez a világ világ-talan.
Mely ágára kössem magam?)
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám