Szívet-szemet gyönyörködtető szállítmányt hozott a minap a posta Komáromból. Ráadásul két ízben is. Előzményei közé tartozik, hogy a József Attila-ünnepségen való ottjártunkkor megtekinthettük a felvidéki magyar képzőművészek munkáiból rendezett kiállítást is, s kapcsolatba léphettünk az ottani képzőművészeti mozgás két motorjával, Farkas Veronikával és Kopócs Tiborral. Ennél fontosabb, hogy az utóbbi időben, néhány könyv kapcsán írtam egy-két jegyzetet képzőművészeink sivár helyzetéről, s jeleztem, hogy a Lilium Aurumnál megjelenő ismeretterjesztő sorozatom következő kötetébe az irodalmon kívüli területekről (film, zene), így a képzőművészetről is szeretnék megemlékezni. Vagyis mindezek következményeként hozta a posta először az Atelier legújabb számait s a Kopócs Tibor-albumot, a Kép-viselőinket, aztán pedig a Pro Arte Danubii két pompás kiadványát, az 1998–2004 és a Sympat 2004 katalógusát. Bevallom őszintén, a szó szoros értelmében számomra ismeretlen kiadványokat kaptam kézhez. Az Atelierről ugyan tudtam már előbb is, de valójában csak most ismerkedhettem meg vele részletesebben, a másik két albumról meg halvány fogalmam sem volt. S a meglepődés nemcsak annak szólt, hogy egyáltalán léteznek e kiadványok, hanem főként annak, milyen pompás kivitelezésben jelentek (jelenhettek!) meg. A magamfajta tollforgató embernek mostanában ugyancsak sok rossz tapasztalata van a kultúra anyagi támogatásával kapcsolatban, ama bizonyos jegyzetet képzőművészetünk sanyar anyagi helyzetéről elsősorban azért és erről írtam, hiányoltam főként művészeink könyvbéli megnyilatkozásának lehetőségeit, s akkor itt vannak ezek a gyönyörű kiadványok, hát hogyan is van ez tulajdonképpen? Hisz ahhoz sem kell nagy fantázia, elképzelni, hogy a képzőművészet különösen milyen sokba kerül. Őszintén szólva megsaccolni sem tudom, hogy festőink, s különösen szobrászaink miből élnek az utóbbi másfél évtizedben – és akkor itt van ez a komáromi műhely.
Gályapadból laboratórium – csak ez jut az ember eszébe, vagyis az, hogy ha Komáromban van egy ilyen agilis társaság, s van valami hátországuk is, amely hajlandó őket anyagilag támogatni, akkor ezt valóban jobban illene egész szellemi-kulturális-politikai közvéleményünknek tudomásul vennie, s kihasználni és támogatni azt a lehetőséget, hogy a színház meg az egyetem mellett éppen Komáromban létesüljön képzőművészeti életünk központja is, s ne csak időnkénti kiadványokra-kiállításokra fussa az erejükből, hanem szisztematikus munkálkodásra is.
Ami magukat a most kapott albumokat illeti, se helyem, se megfelelő tájékozottságom arra, hogy érdemileg bírálni, vagy akár dicsérni tudjam azokat, hisz mint mindennek, ezeknek is vannak pozitívumai és negatívumai is. Ami a pozitívumokat illeti: itt újra meg újra a pazar kivitelezést kell említeni, különösen a Pro Arte Danubii esetében, s ha negatívumokról is kellene szólnom, akkor talán azt kockáztatnám meg félénken (félénken, mert nem biztos, hogy nem az én alultájékozottsá-gom-é a kritika oka?), tehát hogy viszonylag kevés az ismert (legalábbis számomra s így a szélesebb közönség számára is ismert) művész: Feszty Masa és Vasarely, Gyulay Líviusz és Barta Gyula, Bartusz György és Bacskai Béla, Nagy János és Dúdor István – ez ugyan nem kevés, noha több mint egy fél évtizedről van szó, s a Sympat 2004-ben már egyetlen „nagy” név sincs. S lényegében ugyanezt mondhatnám el az Atelierről is, bár ennek, értelemszerűen, más a feladata.
S ha már módomban van, akár a komáromi kezdeményezések ürügyén is, újra képzőművészeti életünkről elmélkedni, akkor nem hallgathatom el épp a legnagyobb gondomat. Hogy miért is nyúlok ilyen félénken ehhez a témához? Azért, mert épp említett terveimmel kapcsolatban próbálok tájékozódni a valós helyzetről, már arról tudniillik, hogyha ismeretterjesztő könyvben óhajtok tájékoztatni róluk, akkor objektíven s híven tehessem. Ám minő meglepetés a számomra, hogy ahány vélemény, annyi kritérium. Meglepődve látom, hogy a festők, szobrászok, építészek között legalább annyi a véleménykülönbség és az ellentét, mint az irodalmároknál. Ha nem több. Az egyik oldal példának okáért azt állítja, hogy négy fontos felvidéki-szlovákiai magyar képzőművész van: Jakoby Gyula, Bartusz György, Rónai Péter és Németh Ilona. A másik oldal meg azt sem tudja, hogy ki az a Rónai (ahogy Jakoby Gyuláról is a szlovák Marenčinnak és Abelovskýnak kellett monográfiát – s milyen elismerő monográfiát! – írni, magyar méltatója meg szinte egy sem volt, és nincs). Az Európa-szerte elismert Németh Ilonát meg egyenesen utálják sokan.
A másik oldal meg a konzervatív nemzeti-hagyományos Nagy Jánost vagy Janigát nem szereti (s utálja), a magamfajta kívülálló meg ugyancsak forgathatja a fejét, s gondolkodhat, hogy kinek van hát igaza? S kinek nincs? Mert a véleménye ugyanaz, mint az irodalom esetében. Hajdani szélsőséges avantgárd-neoavantgárd meggyőződése ellenére rájött, hogy az igazság mindig a középen van (aligha véletlen jelen sorozatunk címe: A harmadik út), s végül is csak azt mondhatja, hogy ki másnak lenne a feladata az itteni értékrendet megállapítani, mint művészettörténészeinknek, s felismerni, hogy Jakoby és Szabó Gyula, Nagy János és Németh Ilona egyaránt jó művész, mi ismeretterjesztők csak a nyomukba merészkedhetünk.
Cselényi László
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám