Kelenye hangulatos kisközség a mai Közép-Szlovákia (Besztercebánya megye) déli részén, az Ipoly völgyében. A folyótól északra, dombok, hegyek karéjában települt 218 méter tengerszint feletti magasságban, a szlovák–magyar nyelvhatáron. Aki Kelenyét felkeresi, annak először a falut körülölelő csodálatos természet ötlik szemébe. Északon és nyugaton a Korponai-hegység nyúlványai érintik a települést, keleten és délen az Ipoly menti katlan dombhátai tarkítják a tájat. Különösen a födémesi dombokon lefelé ereszkedve tűnik lenyűgözőnek a vidék. Kitárul előttünk a sokszínű Ipoly völgye; messziről látszanak a Börzsöny, a Cserhát, sőt a Mátra hegyei.
A főúttól távol eső zárt település a 19-20. század fordulója táján, sőt még a 2. világháború előtt is csaknem teljesen önellátó volt. Lakói maguk termelték és állították elő például az építkezéshez, ruházkodáshoz szükséges nyersanyagot; a faluban kőfejtők, kútásók, kosárfonók, szakajtókészítők és más fúró-faragó emberek egyaránt éltek. 1945 után a helyzet több tekintetben is megváltozott. A falut az Ipoly jobb partjának községeivel együtt ismét Csehszlovákiához csatolták. A háborús sebeket itt is tovább növelte a deportálás és a kitelepítés fájdalma, az állampolgárság megvonása, a magyar iskola bezárása, majd a földek elkobzása. A járási székhely a távolabbi, szlovák lakosságú Korponára került a közeli Ipolyságról. Később ugyan újra létrehozták az Ipolysági járást, ám 1960-tól ismét területi átszervezésre került sor, s ekkor a 80 km-re eső Losonc lett a központ. 1968-ban újra módosítottak a közigazgatáson, s azóta a falu a Nagykürtösi járáshoz tartozik.
Az ingázás errefelé már évtizedekkel ezelőtt megkezdődött. Sokan csak a távoli északi városokban találtak munkát, ahová hetente hosszú órákon át utaztak vonattal, autóbusszal. A fiatalok közül így fokozatosan sokan elköltöztek a faluból. Ehhez 1978-ban a falu magyar kisiskolájának erőszakos megszüntetése még inkább hozzájárult. 1980-ban a település lakosainak száma még 497 volt (92,4 % magyar), igaz, már ez is százzal kevesebb, mint 1941-ben. Ám a létszám tovább csökkent: 1991-ben már csak 403 kelenyeit írtak össze (95,4 % magyar). 2001-ben még szomorúbb lett a kép: a falunak csupán 336 lakója maradt, ebből 310 (92,26%) a magyar. Sajnos a csökkenés azóta sem állt meg, napjainkig tart.
A fenti tények ellenére a község küzd önmaga boldogulásáért,
hisz van saját önkormányzata, új kultúrháza, felújított műemléktemploma, óvodája, magyar tannyelvű egyházi iskolája (ezt 1995-ben indították újra). Működik itt két üzlet és egy vendéglő is. Az önkormányzat csatlakozott a Honti Regionális Társulathoz, 1996-ban együttműködési megállapodást kötöttek a magyarországi Csitár községgel, s a kapcsolatot azóta is ápolják. Főleg a község határán túl is ismert, jól működő menyecskekórus képviseli az ottani rendezvényeken Kelenyét. A községben tevékenykedik még az MKP és a Csemadok helyi szervezete. S bár a munkanélküliség itt is magas, még mindig több embernek biztosít megélhetést a falu Ipolybaloghoz tartozó szövetkezete.
A jövőben a magángazdálkodás, a vállalkozások merészebb kibontakoztatása és a faluturizmus lehetőségeinek kiaknázása biztosíthatna még nagyobb munkalehetőséget az ittenieknek. Az utóbbival kapcsolatban hadd mondjuk el, hogy Kelenyén ehhez mind a szép, csodálatos és egészséges környezet, mind pedig a gazdag népi hagyományok adottak. A falunak vannak 400-500 méter tengerszint feletti magasságig emelkedő hegyei, nagy kiterjedésű akác- és tölgyerdei, tiszta forrásai, patakvölgyei stb. Amíg a határ északi részét andezittufás képződmények alkotják, addig a déli oldalak harmadkori tengeri üledékekből képződtek. A Mikó-dűlő földbe vájt pincéiben például jól látni az egykori tenger maradványait; a különböző alakzatú, megkövesedett kagylókat, csigákat. A Csapás-dűlőben a sok-sok bányaüreg miatt dimbes-dombos a felszín. A Kakashegyről messzi falvak tucatjait látni. Rendkívüli a Kőre és a Galami-patak völgyének növény- és állatvilága.
A falun átfolyó Pancsuri-patakot egy-egy utcácska szegélyezi merőleges szalagtelkekkel. A házsorok előtt hajdan virágos kiskertek pompáztak. A Felvég alápincézett, nyeregtetős, kiugró csepegetőereszes és „falajjás“ házai közül még ma is több áll. Hajdan egy-egy keskeny, hosszú telken két-három családi ház is épült egymáshoz kapcsolódva. Legtöbbjük háromsejtű volt: első- és hátsóházból, pitvarból, illetve füstöskonyhából állt.
A jeles napok szokásai közül
legtovább élt itt a december 13-iki lucázás, a virágvasárnapi kiszehajtás, a karácsonyböjti kántálás, vagy ahogyan itt mondták, abalakok alá járás. Az emberélet fordulói közül a lakodalom szokásai is sokáig hagyományozódtak. A kelenyei lagzinak különösen az örömkalácsvitel volt szép és kiemelt mozzanata. Népviseletét a falu az 1950-es évekig őrizte. A régi tárgyi emlékekből az 1970-es években e sorok írójának kezdeményezésére nyílt itt időszaki kiállítás.
Az utóbbi időben a kisközség egyre hatékonyabban kezdi felfedezni önmaga lehetőségeit. Már Lóska Tibor polgármester ideje alatt megjelentettek a községről a Honismereti Kiskönyvtárban egy füzetecskét, kiadtak egy képeslapot, s elkészítették a község jelképeit: címerét, pecsétjét és zászlaját. Csáky Ilona polgármester asszony irányításával tovább folyik a megkezdett munka. Idén, július 31-én harmadik alkalommal rendezték meg a Szent Anna-napi Palócbúcsút. A község 18. századi barokk kistemplomának búcsúja ugyan mindenszentekkor van, ám a polgármester asszony szerint a kelenyeiek új hagyományt is akartak teremteni. Azon gondolkodtak, hogyan tudnának a falu életében egy ünnepet jellegzetessé és szokássá tenni, amely alkalmat biztosítana népi kultúrájuk és szokásaik ápolására, illetve megfelelő vallásos tartalommal is bírna. A választás Szent Anna napjára esett. Ebben három dolog is közrejátszott. Az egyik a palóc fővárosban, Balassagyarmaton immár tizedszer megrendezett Anna-napi ünnepség példája. A másik a nyári időszak, amely inkább alkalmas nagyobb szabású szabadtéri rendezvények lebonyolítására, mint mindenszentek tája. A harmadik pedig Szent Anna személyisége. Ő elsősorban a nagyszülők védőszentje. De védelmezője a családoknak, oltalom a gyermekáldás, a könnyű szülés ügyében stb. Érdemes hát fohászkodni hozzá, a néptelenedő falvakban különösen. Hogy Kelenyén komolyan vették a szent példáját és kultuszát, azt az is bizonyítja, hogy az idén a falu főterén szép szobrot állítottak neki. A három méter magas talpazaton álló l méter 20 centiméter magas hófehér szobor Trencsénben készült Milan Klacko kőfaragó műhelyében. A Szent Annát s a fiatal Máriát ábrázoló alkotást György Ferenc plébános áldotta meg és szentelte fel.
Történt azonban más is Kelenyén ebből az alkalomból. A 20. század első évtizedeiben épült tanítólakás két termében megnyílt a falumúzeum.
Az itt elhelyezett tárgyi gyűjtemény elsősorban a falu népi kultúráját idézi. A tisztaszobát idéző teremben láthatunk egy vetett ágyat, egy ruhásszekrényt s egy sublótot, rajta kis házioltárral. Ugyancsak itt mutatják be a falu egykori viseletét, s van itt egy régi konyhaszekrény meg egy szép tálas is. A másik teremben a kenderfeldolgozás eszközei, s a faluban készült fonott tárgyak: szakajtók, tojás- és kenyértartók kaptak helyet. Az udvaron egy régi szekér, a nyitott folyosón pedig egy múlt század eleji szőlőprés látható. A kiállítás értékes része az a fényképválogatás, amely a 20. század első felének népéletét: a viseletet, az emberélet fordulóit, eseményeit mutatja be. Jó lenne, ha a jövőben a gazdag anyag tovább bővülne, s a lelkes gyűjtők mindezt egy szép tájházban helyeznék el. Mindenképp meg kell ugyanis menteni a népi építészet még álló s eredeti formájukban pompázó kelenyei alkotásait is.
A folklór sem merült feledésbe Kelenyén. Az egykori Urak-kertben tartott rendezvényen ezt elsősorban a vendég palásti együttes s a nemrég alakult kelenyei folklórcsoport példázta meggyőzően. Az utóbbiak a hajdani kelenyei lakodalmat elevenítették fel korhű viseletben. Csak örülhetünk annak is, hogy a régen gyönyörű kastélykertet hosszú elhanyagoltság után rendbetették a helybeliek, s építettek itt egy kis szabadtéri színpadot is. Ugyancsak rendbehozták a közelben található forrásokat, azok környékét. Kár, hogy a hajdan szebb napokat megélt, 19. század elején épült klasszicista műemlékkastélyt még a bársonyos forradalom előtt lebontották az itteniek. Ma szép látnivalója lehetne a község feletti magaslatnak.
Csáky Károly
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám