A nyugdíjamat minden hónapban 20-án szoktam megkapni, ám a július havit már csaknem egy hónapja hiába várom. A pénz a takarékpénztári számlámra szokott érkezni. Mivel községünkben, Nagysallón megszűnt ennek a pénzintézetnek a fiókja, megszüntettem a számlámat, mert így Lévára vagy Zselizre kellett volna járnom a nyugdíjamért. A postán úgy tájékoztattak, hogy nekem ebben az ügyben semmit sem kell tennem, ezután majd automatikusan postai utalvánnyal a címemre kapom a pénzt. Vártam egy hetet, de a nyugdíjam nem jött. A postán azt tanácsolták, hogy hívjam fel telefonon a Szociális Biztosítót a járási központban, Léván. Ezt megtettem, ők azt mondták, hogy ügyem elintézése érdekében menjek be személyesen hozzájuk. Elutaztam Lévára, ott kitöltöttek egy nyomtatványt, aláíratták velem, és azt mondták, rögtön elküldik Pozsonyba, és minden rendeződik.
Ezt követően 10 napig vártam, de hiába. Felhívtam a biztosítót Pozsonyban, ott tájékoztattak, hogy éppen most kapták meg a levelet (több mint 10 napig tartott az útja Léváról Pozsonyba!), majd engem okoltak, hogy miért nem jelentkeztem már korábban. De megnyugtattak, küldik a pénzt. Azóta eltelt újabb öt nap, a pénzem még sehol.
66 éves vagyok, egészségkárosult, fogytán a gyógyszerem, minden tartalékom kiürült. Fájó és elgondolkodtató a tudat: ha netán meghalnék, egy nap alatt kiiktatnának mindenütt a nyilvántartásból, de most, míg élek, már egy hónapja nem vesznek rólam tudomást.
Szőlősiné B. Valéria
Hát azok csapdájába könnyen beleesik bárki. Olyan nehéz elfogadni a másságot, bármit, ami egy kicsit is feltűnő... Nézzük például a fogyatékosságot. A mozgássérültek – akár tolószék, akár mankó – és máris megvan a szánalom, pedig hát, ugye ők azt igénylik a legkevésbé, nekik anélkül is „elég a bajuk”... Egy kis tolerancia, egy kis együttérzés, egy kis segítőkészség – nem mindenki tudja igazán, hogy a segítségért nem szabad várni semmit, ha a másik hálából akar adni valamit, azt illik elfogadni, de elég beérni az őszinte mosollyal és szóbeli köszönettel... Meg persze emberszámba venni a sérült embereket, tudni elfogadni, hogy nekik is lehetnek céljaik, terveik, vágyaik... hogy érdeklődhetnek a világ dolgai iránt... hogy beléjük is szorulhatott empátiakészség, akár ők is együttérezhetnek egy egészséges emberrel, neadjisten tanácsot is tudnának neki adni... Megérteni, hogy bármilyen fogyatékosság nem betegség, az egy állapot,
mellyel meg kell tanulni együtt élni, és nem kifogásként használni.
Van, aki elítéli az erős dohányosokat, sőt akár azt is, aki néha cigaretta után nyúl... pedig talán ahogy az embert nem centiben és kilóban mérik, abban sem, hogy dohányzik-e vagy sem... A dohányzás ugyan nagyon rossz szokás, mindenki megbánja előbb-utóbb, hogy rászokott, a többi rajta áll.
Van, aki keresztülnéz egy valaha alkoholfüggőségben szenvedett emberen, aki ma már „tiszta” életet él, pedig egy kis együttérzéssel meg lehetne érteni, hogy biztos komoly oka volt a pohár után nyúlni, aztán fokozatosan elveszítette az egyensúlyt, és a rabjává vált. Inkább azt kell értékelni, hogy beismerte függőségét, és vállalta a kezelést.
Elítélik általában az öngyilkosokat, tettüket „a gyáva emberek fegyverének” könyvelik el... pedig ezt sem volna szabad – az öngyilkosság egyszerűen betegség, az egyénenkénti tűrőképesség függvényében könnyebb vagy súlyosabb, nem kezeltetett depresszió következménye.
Aztán az előítéletek egy családon belül vagy bármilyen kapcsolatban,
ismeretségben. Sokszor nehéz „lépést tartani” egymás fejlődésével, azzal, hogy
az a másik nélkülünk is került már számunkra ismeretlen élethelyzetekbe, ahogy a
népi bölcsesség tartja: az ember mindig tanul a saját hibáiból. Előítéletek
mindig voltak, vannak és lesznek is. A vélemény a kor, nevelés, műveltség, hit
és egyebek függvényében alakul ki, van, akiébe egyszerűen „bele kell törődni”,
és nem is igyekezni őt meggyőzni, hogy kissé talán téves a képe...
Öllős Edit
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám