Beszélgetés Fukári Valéria művelődéstörténésszel

Iskola az idő sodrában

A Kalligram gondozásában látott napvilágot Fukári Valéria Egy régi alma mater – A pozsonyi evangélikus líceum és teológiai akadémia utolsó negyven éve (18821923) című könyve, amely Magyarország egyik legrégibb, több mint háromszáz éves evangélikus tanintézete létének – mint a címből és alcímből is kiderül – utolsó szakaszát mutatja be.

Az elsősorban levéltári forrásokra támaszkodó feldolgozást irodalomtörténeti értékű visszaemlékezések, emlékiratok, naplórészletek teszik érdekessé a laikus olvasó számára is.

– Kedves Valéria, mielőtt a könyv születéséről kérdezném, talán jó lenne megvilágítani a mai olvasó számára, hogy milyen – számukra ma már ismeretlen – iskolatípust képviselt ez a jó nevű intézmény?

– A líceum elnevezés sajátságos fölépítésű tanintézetet fed. Eredetileg három: alap, közép és felső, tehát főiskolai fokozattal működött. Ez az utóbbi a teológiai oktatás volt, ugyanakkor bizonyos jogi, közgazdai tanítás is folyt még a 18-19. század során a felsőoktatási tagozaton. Az általam tárgyalt időszakban, 1882-ben vált ki ez a felsőoktatás a líceumból. Persze tudni kell, hogy ötven évvel korábban már kivált az intézményből az alapoktatás is. 1882-1923 között a líceum a középiskolai fokozat neve. Kissé bonyolult, de ilyen volt a felépítése ennek az iskolának.

– Volt-e valamilyen személyes indítéka, ami miatt nekilátott a kutatásnak, később a könyv megírásának?

– Ennek nagyon hosszú története van. Én ugye irodalmárként, kritikusként indultam az egyetem elvégzése után, de 1968 után letiltottak a pályáról, nem publikálhattam szinte húsz évig. Ebben az időszakban levéltárakba kezdtem járni. A kutatás első indítéka még irodalmi volt, hisz két író után „nyomoztam”. A magyar irodalom egyik legnagyobb kritikusát, Schöpflin Aladárt kutattam és egy szlovák irodalmárt Štefan Krčméryt, aki ugyancsak bensőséges viszonyban volt a magyar irodalommal, különösen élete utolsó évtizedeiben. Ők vezettek el a líceumba, mert tudtam, hogy ott tanult mind a kettő. Ahogy fokozatosan ismerkedtem az anyaggal, nagyon megkedveltem magát az iskolát. Egyre terebélyesedett tehát az a terület, amely érdekelt és a végén már minden felkeltette az érdeklődésemet, ami a líceummal kapcsolatban volt. Az érdemi kutatás a hetvenes évek közepe, vége felé kezdődött és a kötet megjelenése előtt fejeződött be. Persze közben sok minden mást is kutattam, felfedeztem ott egyéb, jelentős pályát befutott volt líceumi diákokat, teológusokat, többek közöt például Böhm Károlyt, a filozófust, aki tulajdonképpen itt, Pozsonyban, az evangélikus teológián lett filozófussá és nagyon érdekes tevékenységet fejtett ki. Megtaláltam egy eddig ismeretlen előadásának a szövegét is. Akkor éppen Kolozsvárott egy nemzetközi konferencia zajlott Böhmről és én feldolgoztam Böhm pozsonyi teológiai emlékeit is, tehát folyton elmerültem valamiben, miközben az arisztokrata családok anyagát is kutattam éveken át, de mindig vissza-visszatértem a líceumhoz és egyszer egy szlovák történésznőnek említettem, hogy mennyire beleszerettem ebbe a témába, s ő akkor azt mondta, hogy neki ez beleillik a terveibe, mert egy szerzői kollektívával szeretné feldolgoztatni Pozsony iskolatörténetét. Lehocká Darina docensről van szó, aki el is készíttette a Pozsony egész iskolatörténetére vonatkozó anyagot, de sajnos meghalt, és egyszerre nem lett pénz a kiadására. Én pedig ismét visszatértem a líceumhoz, hisz nagyon nehéz abbahagyni a kutatást éppen azért, mert izgalmas, kalandos és vonzó, meg azért is, mert további Böhm-anyagokat szerettem volna megtalálni, de egy halom más dologra bukkantam, amelyből találomra kiemeltem tömböket, s mit ad isten, egészen ismeretlen líceumtörténeti anyagra bukkantam. Az egyik nagy irattömb a líceum és a teológiai akadémia tanárainak fotóit tartalmazta az 1800-as évek második felétől kezdve, a másik nagyon fontos anyag pedig egy hatalmas kéziratos jegyzettömb volt, a líceum utolsó öt éve tanári értekezleteinek a kéziratos jegyzőkönyveivel az 1918–1923-as évekből. Úgyhogy ez egy külön fejezetet kapott a majdani kötetben. Lám, így került elő az anyag, ilyen a kutatás természete.

– El kell mondani a líceumról, hogy több mint háromszáz évet élt meg, valamikor a 17. század legelején indult, és túlélte még az Osztrák-Magyar Monarchiát is, hiszen 1923-ban szűnt meg hivatalosan, legalábbis maga az Evangélikus Líceum, amelynek olyan híres tanára is volt valamikor a 18. század tízes éveiben, mint Bél Mátyás. Milyen szerepet játszott ez az oktatási intézmény Pozsony szellemi életében, s volt-e valamilyen kisugárzása távolabbra is?

– Szinte a kezdetektől fogva nagy volt a kisugárzása. Egyébként a többi líceumnak is, a selmecinek, a lőcseinek, hiszen széles körből jártak ide diákok. A pozsonyi líceumra ez talán méginkább érvényes volt, hiszen a város földrajzi fekvése is alkalmassá tette arra, hogy az ország különböző területéről keressék föl diákok. Kiváló szociális hálózata volt az iskolának, sokrétű, nagyon jól felépített ösztöndíjai, alapítványai, s ezek a legkülönbözőbb területekről, régiókból vonzották a tanulni vágyókat, különösen a szegényebb sorsú tehetségesebb fiúkat. Schöpflin Aladár, aki tizenkét évig volt diákja a líceumnak és teológiai akadémiának, írta egyik visszamlékezésében, hogy a pozsonyi líceumi diák megismerkedhetett Magyarország összes embertípusával. Ide jártak a dunántúli, az alföldi magyarok, a bácskai, a tolnai németek, jártak ide Erdélyből is. Volt az iskolának egy görögkeleti alapítványa, s így görögkeleti szerb fiúk s ruszinok is érkeztek az egész ország területéről. Azonkívül egyes időszakokban, éppen Bél Mátyás idejében és az őt követő évtizedekben, amikor az általa fölnevelt ugyancsak kiváló rektorok és tanárok működtek itt, ezek hírneve is vonzotta a diákokat.

– A magyarság zöme felekezeti szempontból katolikus, illetve refomátus. Az evangélikusok száma viszonylag csekély. Ennek ellenére itt van egy, az utolsó évtizedekben magyar, korábban latin, majd német oktatási nyelvű evangélikus líceum. Hogyan tudott ez a csekély evangélikus magyarság ilyen iskolát működtetni?

– Nagyon érdekes kérdés. Az evangélikusság főleg felvidéki volt, és nagyon sokat jelentett az, hogy az előző évszázadok során az evangélikus felvidéki főúri családok nagy alapítványokat hoztak létre, és ezek mindvégig működtek. Persze polgári családok is létrehoztak alapítványokat, de természetesen az egyház tartotta fönn az iskolát és a 19. század végén, a 20. század elején az állam is hozzájárult az iskola fenntartásához. A líceumnak olyan erős volt a hagyománya, és akkora a kisugárzása, hogy ez azokban az utolsó években, 1918-23 között is tapasztalható volt. Az államfordulat után szétesett a Monarchia, új országba került a líceum, 1919-ben menesztették tanárait, ennek ellenére még öt évig működött.

– Hogy lehetett ezt elérni?

– Éppen azokból a jegyzőkönyvekből, amelyeket az utolsó pillanatban találtam, derült ki, hogy nemcsak a magyar tanárok és az iskolaügyben érdekelt magyar, hanem szlovák személyiségek is tiltakoztak a fölszámolás ellen. Annak ellenére, hogy menesztették a tanárokat, Samuel Zoch, az akkori püspöki adminisztrátor közbelépett és visszavonatta az iskolaüggyel a döntést. Borzasztó viszontagságok közepette, de öt évig még működött az intézmény és a jegyzőkönyvekből kiderül, mennyire magukénak érezték az iskolát a szlovák értelmiségiek is, ügyvédek, lelkészek, tudniillik az ő elődeik mind ide jártak valaha. Pozsonyi német személyiségek is tiltakoztak a megszüntetés ellen. Persze az iskola létének akkor még a jogi feltételei is megvoltak, amelyekre én most nem térek ki.

– A könyvben érdekes számadatokra is bukkanhat az ember, hiszen nemcsak evangélikusok, hanem más felekezetek és nemzeti kisebbségek képviselői is tanultak itt. Zsidók is elég nagy számban látogatták a líceumot. Végül is mikor vált magyar nyelvűvé az iskola tanítási nyelve? Úgy tudom, hogy a 19. század közepén még németül tanítottak itt.

– Igen, a 19.század közepén már ugyan voltak kísérletek arra, hogy bevezessék a magyar tannyelvűséget, de olyan időszak is volt, amikor bizonyos tárgyakat németül, másokat magyarul oktattak. Az 1860-as évek után már magyar volt az oktatási nyelv. Működtek azonban továbbra is nem magyar önképzőkörök. A szlovák nyelvet is oktatták néhány órában a teológián.

– Milyen volt a diákok nemzetiségi megoszlása?

– A teológiai akadémián talán a legnagyobb számban a szlovák anyanyelvűek tanultak. A líceumban – amely alatt a középiskolát, a gimnáziumot értjük 1882 után – nagyon vegyes volt a társaság. A 19. század végén, a 20. század elején például nagy számban tanultak itt zsidó hitvallású diákok, sokan voltak németek, tulajdonképpen a pozsonyiak nagy része német volt, de az ország más területéről is sok német, szerb diák tanult itt, s ennek megfelelően alakult a könyvtár is.

– Az utolsó évtizedekben az intézmény középiskolai jelleget öltött. Hová vezetett a diákok útja az iskola befejezése után?

– Sokan folytatták tanulmányaikat az evangélikus teológiai akadémián, sokan továbbtanultak egyetemeken, számosan hivatalnoki állást vállaltak, kereskedők, patikusok lettek.

– 1923-ban szűnt meg hivatalosan az iskola. Hová kerültek ezt követően a diákok és a tanárok?

– Reálgimnáziummá alakult át az intézmény német és magyar tagozattal, s mivel nagy számban jelentkeztek ide diákok, nem lehetett őket egyszerűen szélnek ereszteni. A tanárok java része a magyar tagozaton tanított tovább, de volt tanár, aki a német tagozat igazgatója lett.

Lacza Tihamér

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám