A
közelmúltban jelent meg a Madách-Posonium gondozásában Fónod Zoltán Önarcképek
című könyve, amely írókkal, képzőművészekkel készített beszélgetéseit, interjúit
fogja egybe. A kötet egyfajta adalékul is szolgálhat a jövőben egy-egy művész
portréjának megalkotásakor, hiszen hírt ad, nyomot hagy arról, hogyan
gondolkozott és cselekedett, mit érzett életének egy bizonyos szakaszában
egy-egy alkotó.
De vajon mi ösztönözte a szerzőt, Fónod Zoltánt arra, hogy ezeket a beszélgetéseket „tető alá” hozza?
– Ha azt akarom keresni vagy kutatni, mi volt az az ok, amely létrehozta ezeket a beszélgetéseket, akkor mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy az esetek egy részében a „foglalkozási ártalom”. Gondolok itt elsősorban a Fábry Zoltánnal, Rákos Péterrel és másokkal készített beszélgetésekre. Az Új Szó kulturális rovatának vezetőjeként ugyanis rákényszerültem arra, hogy különböző jubileumok alkalmából megszólaltassam az érintetteket, érdeklődjem munkájuk felől, arról, hogyan tekintenek a szlovákiai magyar irodalomra. A kötet második felében, amelyben kortársakról van szó, Gál Sándortól kezdve Grendelen át Szigeti Lászlóig, szintén a „foglalkozási ártalom” játszott szerepet, ugyanis mint az Irodalmi Szemle szerkesztője „rákényszerültem” egy-egy interjú elkészítésére, de hazudnék, ha azt állítanám, nem leltem örömömet a munkában, hiszen szívesen elmerültem az életművekben. Egy beszélgetésnek az elkészítése ugyanis nem könnyű feledat. Én magam két-három napig készülök rá, hogy mindent ismerjek és tudjak az illető íróról és azokat a dolgokat kérdezzem meg, amelyek az írót is, irodalmunkat is foglalkoztatják. Talán két vagy három olyan személy van, akit nem ilyen „foglalkozási ártalom” kényszeréből kérdeztem, faggattam. Közéjük tartozik a romániai magyar Méliusz József, Szervátiusz Jenő és Tibor, valamint losonci képzőművészünk, Szabó Gyula. Számomra ezek a beszélgetések rendkívül emlékezetesek és érdekesek voltak, s megvan a maguk története, de erről terjedelmi okokból most nem beszélek.
– Önarcképek a kötet címe, ami rögtön azt sugallja a könyvbe még csak belelapozó olvasónak, hogy a megkérdezettek aktívan közreműködtek az írás megszületésében. Ön miként készíti ezeket az interjúkat?
– A kötetben összefogott írások irányított önvallomások. Az irányítottság ott kezdődik, hogy a kérdező felteszi a kérdéseket, provokálja a kiszemelt beszélgetőtársat, hogy nyilatkozzon erről vagy amarról a kérdésről és a válasz két szempontból érdekes. Egyrészt az író, a művész, a közéleti ember általános magatartásának, véleményének a szempontjából, másrészt a közösségi dolgokat érintő kérdések megválaszolása szempontjából. Tehát azon túl, hogy saját alkotómunkájára hogyan tekint a megkérdezett, az irodalomnak a mikéntjére, fejlődésére, tendenciáira is rákérdez minden interjú, amit az írókkal készítettem. Ezek a beszélgetések nem könnyen alakulnak, formálódnak, tekintettel arra, hogy olykor hónapokig eltart, amíg az író végül válaszol a feltett kérdésekre, mert a kérdések egy részét pikánsnak, sértőnek tartja és úgy gondolja, hogy nem kívánja ezeket publikálni. Nyilván ilyenkor aztán a meggyőzésnek az ereje és a baráti gesztusok azok, amelyek lehetővé teszik, hogy ezek a beszélgetések mégiscsak elkészüljenek és megjelenjenek. Amit sajnálok, az elsősorban az, hogy ebből a „generációs felvonulásból” kimaradt Dobos László. Nem rajtam múlott. Sajnos a kötet megjelenéséig nem került sor arra, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket néhány évvel ezelőtt már feltettem neki, választ kaphassak. Sorstársként, barátként, kortársként ugyanabban a cipőben jártunk, kínjainkat ugyanúgy éltük meg a politikai és a kulturális élet hatalmasságaival szemben. Egy hajóban utaztunk, s ilyen szempontból nem mellékes, hogy mi a véleménye egyrészt a saját munkásságáról, másrészt pedig irodalmunknak és közéletünknek a dolgairól annak az írónak, közéleti embernek, aki állandóan létrehozott valamit.
– A könyvet olvasva arra gondoltam, hogy jó annak, aki időben hátrafelé is tud haladni, tehát emlékek, élmények és konkrét írások varázsolhatók elő a kalapból, gondolok itt a kötet első részére, a Mit ér az ember, ha magyar? c. fejezetre, amelyben Fábry Zoltánnal, Méliusz Józseffel, Egri Viktorral, Rákos Péterrel, Szervátiusz Tiborral és Jenővel olvashatunk interjúkat. Utólag is foglalkozva a beszélgetéssel, a kötetbe rendezés előtt vajon nincs-e az embernek késztetése arra, hogy itt-ott javítson, változtasson a szövegen?
– Gondolkoztam ezeknek a beszélgetéseknek a besorolásán, de úgy láttam, nincs okom és nincs jogom arra, hogy meghamisítsam a történelmet. Tudniillik amikor 1965-ben megszólaltattam Fábryt, és amikor 1967-ben születésnapján még egyszer találkoztam vele, elmondta azt, hogy vox humana-ját tulajdonképpen egyfajta szocialista-realista erkölcsi krédónak is tekinti. Akkor ez volt az ő meggyőződése. Úgyhogy csak azért, hogy kigyomláljam azt, hogy ő marxista, szocialista vagy baloldali, erkölcstelennek tartottam volna.
– Talán éppen ezért is van egy olyan fejezete a kötetnek, amelyben feltünteti, hol található az interjú eredetije, tehát vagy az Új Szóban vagy az Irodalmi Szemlében, úgyhogy meg lehet keresni az eredeti szöveget.
– Éppen azért illesztettem bele a könyvbe, hol, hányszor és az eredetinek
megfelelően megjelent-e az interjú, hogy az esetlegesen felbukkanó kérdésre,
kéznél legyen a válasz. Ha tehát valaki kutatni akar az „eredetiséget” illetően,
minden további nélkül megteheti. A Mit ér az ember, ha magyar? c. fejezetben van
egy Szabó Gyuláról írott anyag, amely tulajdonképpen inkább vallomás, mint
beszélgetés, hiszen az ő szavaival élve és az ő leveleire építve vetettem
papírra az írást, amelynek alcíme ezért Szabálytalan sorok Szabó Gyuláról.
Tekintettel arra, hogy sokat találkoztam a festővel, visszaemlékezve
gondolataira, spontán beszélgetéseinkre, próbáltam utólag mindezt megosztani az
olvasóval.
– Ezek után talán szükségtelen elmondani az olvasóknak, a beszélgetések az
írókkal általában úgy készülnek, hogy a kérdező az író művének és életének
ismeretében felteszi a kérdéseket, és az író maga írja meg a választ. Ebben a
kötetben a Szabó Gyuláról készült íráson kívül vannak-e olyan interjúk, amelyek
nem így keletkeztek?
– Ezek az interjúk úgy íródtak, hogy elkészültek a kérdések, amelyekre aztán az író válaszolt, és ha netán gondban volt valahol, akkor közbeeső kérdést tettem fel, és arra az író újra válaszolt. Tehát gyakorlatilag „megfésült” beszélgetésekről van szó, hogyha szabad ezt mondanom. Ugyanis nem a pillanatnyi szöveg volt a meghatározó, hanem a leírt szöveg volt az, ami végül nyomtatásban megjelent. A Szabó Gyuláról készült írásomat leszámítva az összes többi szabályos beszélgetés. Egyébként, ami a magnó szerepeltetését illeti az interjúkészítésben, van egy érdekes emlékem, élményem. Amikor interjút készítettem Laco Novomeskývel, aki elismert szlovák költő, éppen agyvérzés után volt és megtiltotta, hogy magnóval jelenjek meg, úgyhogy vagy három órát sétáltunk, ültünk, beszélgettünk Pozsonyban az írószövetség kertjében. Tehát később csak a jegyzeteimre, emlékezetemre hagyatkozhattam, és az ő meglehetősen rapszodikus közlésére, gondolataira, és ebből kellett aztán kialakítanom, összehoznom azt a másfél oldalnyi anyagot, amit az Új Szó annak idején, 1968-ban közölt, nyilván azzal a feltétellel, hogy a megjelenést megelőzően az anyagot elolvastatom Laco Novomeskývel, aki kiválóan beszélt magyarul, és minimális javítással jóváhagyta a a szöveget.
– Mit húzhat ki még a kalapból? Most arra gondolok, hogy a régi interjúk között akad-e még olyan, amit talán közölni lehetne?
– Rengeteg interjút készítettem életemben, hiszen mint a közírásnak az egyik
sok évtizedes robotosa, erre rákényszerültem. Politikusokkal, közgazdászokkal
különböző témákról (el se merem mondani, milyen témákba bocsátkoztam bele),
úgyhogy nem hiszem, hogy ezeket megjelentetném. Az, ami most aktuális: ebben az
évben tervezi a Madách-Posonium kiadó a publicisztikai termésemből összeállított
kötetnek a kiadását. Ezen dolgozom most. Nyilvánvaló, hogy a készülő könyv
tartalma akár egyfajta magántörténelemnek is mondható, hiszen ezekben a
cikkekben, beszélgetésekben, kommentárokban, elemzésekben a mindennapoknak a
történelme és a lélegzetvétele is kitapintható. Ebben a kötetben is lesznek majd
olyan interjúk, amelyeket politikusokkal, közírókkal, közéleti emberekkel
készítettem annak idején, olyanok, amelyek talán részben kiállják az idő
próbáját és fontosak lehetnek a letűnt évek vagy évtizedek megismerése
szempontjából.
– Nincs-e olyan érzése, hogy manapság, meg talán minden korban az olyan
interjúkat a legjobb közölni, amelyeknek az „alanya” már meghalt, s esetleg nem
akar utólag módosítani azon a szövegen, amely már korábban megjelent?
– Az az érzésem, hogy az interjú elsősorban akkor érdekes, amikor az illető
még él, tehát ha kell, akkor reagálhat rá, módosíthatja, kiegészítheti a
szövegét, s az iránta való érdeklődés, kíváncsiság is az olvasó részéről élénk,
ekkor nyilvánul meg a legerőteljesebben, eltekintve persze a nagymenőktől és a
sztároktól.
– A kötet végén olvashatjuk Cséfalvay Eszter beszélgetését Fónod Zoltánnal.
Ez az Új Szóban jelent meg régebben. Mikor is?
– 1995. október 29-én, ha jól tudom. Úgy látszik születésnapra készült ez a beszélgetés.
– Miért került bele a kötetbe?
– Azért illesztettem bele, mert az irodalmi életnek magam is részese és aktív közreműködője, munkása, robotosa vagyok. Sok kínon, gyötrelmen, megaláztatáson és sok gondon, emberi megpróbáltatáson mentem keresztül, ezért szükségét éreztem annak, hogy ez az interjú, amely rákérdezett bizonyos dolgokra, bekerüljön a kötetbe. Azt szeretném, hogy legyen az olvasónak némi elképzelése arról, milyen rendkívül mélyről jöttem, a szegény sorsnak a mélységéből, és az, amit elértem, tulajdonképpen saját emberi törekvésemből, igyekezetemből, lehet, hogy tehetségemből, adottságaimból történt. Úgy érzem, mindig a jó ügyet támogattam, és az embertelenséggel szemben próbáltam hadakozni. Ennek aztán persze megvolt az ára, de nem az a fontos, hogy az ember mit él meg, hanem az, hogy túléli a dolgokat. Élni és élni hagyni, lehet, hogy ez féligazság, tekintettel arra, hogy politikai nonszenszekkel, demagógiákkal nem lehet együtt élni, de mégis fontos megszívlelni. Ezt próbáltam Cséfalvay Eszternek elmondani, és ez volt az indoka annak, amiért ezt az írást saját magamról, a magam „sétáltatásának” a szándéka nélkül, inkább az információ kedvéért szükségesnek tartottam a kötetbe besorolni.
Lacza Éva
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám