Duba Gyula

Mikloško igaza

A Szlovák Rádió Magyar Adásában, szokásos szombati programjában František Mikloškóval beszélgetett Miklósi Péter. A diskurzus a szlovák–magyar együttélés kérdésköréről folyt, tehát nem könnyű témáról, nem is ismeretlenről, érdemben mégsem eléggé megválaszoltról. A téma jócskán vitatott, sok szó esett s még esni fog róla, kevesebb eredménnyel, mint várhatnánk, örökzöld témának mutatkozik. Ezért nem is annyira az elhangzott gondolatokról szólnék, nem Mikloško véleményéről a kérdésben, az amúgy is köztudottan kedvező számunkra, hanem inkább a politikus emberi magatartásáról, intellektusának morális fedezetéről, eszméi emberi vonatkozásairól. Nem annyira tehát a kereszténydemokrata politikusról, hanem inkább a szlovák emberről! Pártállásáról tudjuk, hogy kereszténydemokrata – vagy demokrata keresztény! –, ő szervezte egykor a történelmi jelentőségű pozsonyi „gyertyás tüntetést”, ő volt az első demokratikus parlament elnöke. Nemrégen Budapesten magas állami kitüntetést vehetett át Mádl Ferenctől, s azt is ő mondta volt, hogy a szlovákiai magyarokat bocsánatkérés illeti meg a háború utáni, jogtalan években elszenvedett megalázásukért! Mindez nem „csak” politikai bátorságára vall, sokkal inkább olyan emberi bensőre – nevezzük lélek-nek! –, amilyenre ma különösen oda kell figyelnünk. S nem csupán a magunk kisebbségi léte okán, hanem a vajúdó új európai értékrend születésének értelmében is!

A kisebbségi érzékelés finom ösztön – levelibéka az időjárásra!, érzékenyen reagál a változó politikai széljárásra, az együttélés morális erőjátékaira, a közéleti megnyilvánulások emberi minőségére. Történelmi tapasztalatként ismerjük az első köztársaság „demokratikus” viszonyait és a szocialista társadalom „internacionális” nemzetiségpolitikáját. A rendszerváltás után figyelmesen és vegyes érzelmekkel követtük a parlament nyelvtörvényvitáját, s azóta is éljük a kérdéskör hétköznapjait. Nyolc évtizedes kisebbségi létünk tehát a jogok kérésének-követelésének a jegyében valósul meg. A jog az igazság testvére, jószerével szinonimája! Könnyű lenne bizonyítani, hogy a kisebbség jogállása pedig a társadalom igazságérzetének és az egyetemes emberi jognak a próbaköve! De úgy is mondhatnánk, hogy az emberiesség választóvize!

A kisebbségi lét egyik alapvető, s ezért szükségszerűen drámai kérdése: Ki érti őt, a kisebbséget, ki ért minket?! Ki ért meg magyarságunkban, emberségünkben, veszélyeztetettségünkben?! Politikusaink közül – értve a többségieket – bizonyára többen, talán számosan. Ám amikor meg kell nevezni valakit, szűkül a lista. A politikus gondolkodók közül például mindenképpen Miroslav Kusý professzor! Véleményei és állásfoglalásai ismertek, nem részletezem, ehelyett inkább gondolkodásmódját és morális értékrendjét próbálom minősíteni. Olyan elme, aki a jogérzék és a demokratikus eszmék, az elmélet átérzett igazsága felől közelíti meg a kisebbségi kérdést, a jogok értelmében magyarázza, s ebben – szellemi alkatánál fogva – következetes. Intuíciói és toleranciája folytán „érzi” létünk sajátosságait, gondjainkat. Mikloško némileg más, úgy vélem, ő elsősorban a népi együttélés emberi méreteit és ösztönbeli-érzésbeli alapjait „érzi”, a szlovák–magyar történelmi sorsközösség élő szövetét érzékeli, mintegy a régió létformájának gyakorlatát birtokolja, innen igazságérzete. Mindkét modell hiteles és létfontosságú számunkra! (Később szólok róla: a világnak is!) Némi költői pátosszal, érzékletesen úgy is mondhatnám, hogy Kusý professzor az igazság emberségét alkalmazza, míg František Mikloško az emberség igazságát képviseli! Alig van köztük különbség, nüánsz csupán, de van! Fontos, hogy megsejtsük, olyan minőségekre utal, amelyek korunk morális lehetőségeit és irányzatainak – ha vannak ilyenek! – elemi természetét jellemzik! Mintegy sziámi ikrekként másként éreznek, ám egyként cselekednek!

Mikloško igazságérzete, úgy éreztem ki a rádióbeszélgetésből, tehát az „emberség igazsága” nem csak azért nagyon rokonszenves, mert számunkra kedvező, hanem mert sajátosan mély emberi értéket érzünk benne. Valamiféle elemi, a jóságból következő eredetiséget! Az egyszerű emberi létformára utal, a kis dolgok varázsára és a megszokások erejére, olyan természetességre, ahogyan az egyszerű emberek együtt élnek. Az élet gyakorlatát érzékelteti s a közös létküzdelmeket. Arra utal, hogy a népek elsősorban nem eszmék szerint élnek, hanem természetes és örökölt szükségleteik alapján. Vehetnénk úgy is, hogy ez az elemi élettörvény is bizonyos „eszmeiséget” hordoz, ám tételként nem kell megfogalmazni, még igazságként sem, mert magától van és adott! Az emberi lét, az élet tartalmazza mindazokat az értékeket és tulajdonságokat, amelyek együttműködésre és közös gondolkodásra késztetnek. Hogy ne csak elviseljük, hanem segítsük egymást! (Persze az ellentétek vonásait is tartalmazza, erről később.) Mikloško „igazának” fő vonása, hogy azonosságtudata, identitása természetesen birtokolja a másság elfogadását s az iránta való érdeklődést. Makulátlan emberi természetesség következik belőle. Gondoljunk a magunk tapasztalataira, a főiskolára, a katonaságra, a munkára, a szórakozásra, és a szabadságvágyra, melyek során megkülönböztetés nélkül azonosak lehettünk másokkal. Nincs rá jobb szó, természetesebb fogalom: emberség! Persze, érzem, általános, akár maradinak is mondható s túlon túl lejáratott érték. S mégis létezik! Pedig a mai közéletben szinte semmitmondó! De gondoljunk arra, hogy egykor humanizmus néven legyűrte a középkort és megváltoztatta a civilizált világot! Csak úgy lehet mindez, hogy az emberséget, a humánumot az emberiség nem eszmeként érvényesítette, később nevezték el így a kort, hanem valamiféle „élő” anyagként, transzcendens matériaként és cselekvő erőként valósította meg. S talán még ma is, bár kevésbé vagy alig érzékelhetően, testi-lelki fluidumként hatja át a társadalmakat. Talán egyik alapminőségünk, bár alig ügyelünk rá! Közhelyes frázisnak hisszük. S ez azért lehetséges, mert – úgy vélem – az életösztönben eleve benne van a szolidáris együttérzés gesztusa, a segítőkészség mozzanata. Jól értettem őt, amikor Mikloško a magyar nóták-hallgatók közös érzésvilágáról szólt, hiszen az Akácos út rám is hatással van, és a Szomorú vasárnap elérzékenyít, pedig műdal mindkettő. Dehát... hol kezdődnek és végződnek az emberi öröm és bánat mélységei, a vígság és a gyász, tehát a lélek közös titkai?!

A huszadik század nem lehetett az emberiesség kora! Olyan eszmék és érdekek uralták, melyek az ideológiai kizárólagosság eredendő bűnébe estek, pusztító erővel képviselve önmagukat. Jelen lehetett az emberiesség is, ám kevés szava volt. Szolidaritás segítőkészségben, üldözöttek bújtatásában, menekülők útjának egyengetésében nyilvánulhatott meg, ember- és lélekmentésben, rezignált tétlenségben vagy néma elutasításban! Furcsán vagyunk az eszmékkel! Nemrégen egy írásomban arról szóltam, hogy Európa egyesítése, új szerkezete és békére alapozott hatalmi filozófiája mögött nem érzem elég határozottan az Eszmét, mely mindennek morális-humánus értelmet adna. Azért vagyunk velük furcsán, mert mintha az eszmék éltetnének és szorongatnának egyszerre! A tizenkilencedik századé a szabadságvágy volt, a huszadiké a gondolat eltorzult uralomvágya, milyen lesz-legyen a huszonegyedik század Eszméje? Mert ma akár úgy is érezhetjük, civilizációnk eszmétlen, ami már-már eszméletlenséget jelent!

A megidézett beszélgetésből kitűnt, hogy az emberiség szembenállásainak a lehetőségét történelmi „eszmék” hordozhatják. A szlovák magyar történelemnek is vannak ellentmondó részletei. Másrészt az is elhangzott, Göncz Árpád kijelentésére hivatkozva, hogy Közép-Európában alighanem a szlovák és a magyar mentalitás áll egymáshoz legközelebb. Mintegy az ezeréves együttélés következményeként. Mert ez a népi együttélés kétségtelen! Mégha a történészek egyik-másik részletét ellentétesen ítélik is meg. Egyetlen példát említenék: a kuruc kori énekeink szövegei szinte azonosak, más-más nyelven bár, ám ugyanúgy bizakodók, búsak, kesergők és bánatosak, szabadságvágyról, majd hazátlanságról beszélnek. Ritkán szólunk róluk, alig ismertek. S találhatnánk számos hasonló közös érzéspontot. Mikloško a kérdésre, közös királyunknak ismeri-e Szent Istvánt, így válaszolt: mindenképp! Valahogy így összegeződik az az életösztön és morális magatartás, amely ereje létszemléletének, s amellyel a népi sorsot, az emberi együttélést, a közös történetiség természetét és az emberség eszméjét fogalmazza!

Kevesebb szóval is elmondhattam volna mindezt, ha csupán régiónk viszonyairól szólnék. Nézzünk hát messzebb, korábban Európát említettem. A közelmúltban az egész emberiséget megérintette az a hatalmas és őszinte, hittel teli együttérzés, amellyel a Vatikánban (Rómában) összegyűlt milliónyi zarándok-látogató II. János Pál pápa halálvárását és temetését megélte. A virrasztó gyász és együttérzés a pápa emberi-szellemi nagyságának szólt. De az emberiség s a civilizáció közös vágyát is képviselte: reménykedni, hinni valamiben! Az új pápa, XVI. Benedek némethoni útján tanúi lehettünk a fiatalság kitörő lelkesedésének s a hatalom megkülönböztetett figyelmének egyaránt. A pápa zsinagógát látogatott és hangot adott a vallások, az egyházak emberséges párbeszéde vágyának, igényének. Biztató jelek! Vajon az emberiesség „matériájából”, a humánum életanyagából megteremthető-e a huszonegyedik század uralkodó Eszméje?! Vannak erre kísérletek, sajnos félelmetes ellenerők is. De talán éppen ezért hiteles és kényszerítő a vágy a hitre, a hivés lehetőségére! Hit alatt nem „csak” és konkrétan vallásos – tehát kanonikus egyházi – hitet értek, hanem általános bizakodást a jóban, igazban, az emberiben és emberségesben, valamiféle új humanizmusban! Annak az életérzésnek és létszemléletnek Eszmévé való fogalmazódásában, melyet František Mikloško szavaiból „az emberség igazságának” minősítettem!

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám