A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia augusztus 15-16-án Komáromban tartotta 10. ülését. Jelen voltak a szervezet tagjai, meghívott előadók, vendégek és a sajtó képviselői.
Komlós
Attila ügyvezető elnök programjavaslatában így fogalmaz: „A Magyar Nyelv és
Kultúra Nemzetközi Társasága egyik kiemelkedően fontos feladatának tekinti a
magyar nyelv megőrzésének, ápolásának és nem utolsósorban fejlődésének
segítését. Elsősorban azon megfontolásból, hogy az anyanyelvet nemzeti
azonosságunk legfontosabb pillérének tekintjük, mind az anyaországban, mind
pedig a határainkon kívül élő magyarság körében”.
Pomogáts Béla bevezetője után (20 percben) a következő személyiségek mondták el gondolataikat:
Nagy Károly (társelnök, USA): Harmincöt éves az Anyanyelvi Konferencia, Szarka László (Budapest): Egység a megosztottságban – Magyar kulturális jelenlét a Kárpát-medencében, Kocsis Károly (Budapest): Etnikai folyamatok a Kárpát-medencében az elmúlt másfél évtizedben, különös tekintettel a magyarságra, Péntek János (Románia): A magyar nyelv helyzete a Kárpát-medencében, Szabómihály Gizella (Pozsony): A szlovákiai helyzet – A „határtalanítás” programja a magyar nyelvi tervezésben, Nádor Orsolya (Budapest): A hungarológiai felsőoktatás helyzete Magyarország határain kívül, Sárközy Péter (Róma): A nyugati egyetemi magyar oktatás helyzete – különös tekintettel Olaszországra, Albert Sándor (a komáromi Selye János Egyetem rektora) A magyar nyelvű felsőoktatás jelene és jövője – határon túli szemmel, Papp László (USA) Az anyanyelvi és kulturális identitás helyzete az észak-amerikai kontinens szórványaiban.
Tudományos rangú, okfejtő, helyzetértelmező előadások sora. Gondok és felelősségek. Mindezek hallatán bennem felmerül a kérdés: az ilyen nagyléptékű ütemezés – a három vagy több évenkénti megszólalás nyelvünk helyzetéről elég-e, s egyáltalán melyek azok az intézmények, amelyek asztalára kerülnek az élő nyelv gondjai? A gondolat, a felismerés, a nyelvhasználat megoldatlan terhei hogy válnak cselekvéssé? Mi az ajánlása s a tennivalók további útja?
A konferencia második része: a kulturális identitás helyzete a Kárpát-medencei határon túli magyarság körében – helyzetjelentések öt-öt percben.
A kulturális identitás helyzete a Kárpát-medencei határon túli magyarok körében – Görföl Jenő: Felvidék (Szlovákia), Dupka György: Kárpátalja (Ukrajna), Bodó Barna: Partium + Erdély (Románia), Csörgits József: Dél-Baranya, Szlavónia (Horvátország), Göncz László: Muravidék (Szlovénia), Kelemen László: Őrvidék (Ausztria).
Számomra érthetetlen, hogy azokat a határon túli nyelvterületeket, ahol Trianon óta közelharc folyik a nyelv megtartásáért, kapkodva, sietve, hadarva elmondták, elmondhatták. Hisz itt a legnagyobb a nyelvterületek vérvesztesége. Komoly, tapasztalt emberek megnyilvánulása, akik élték s megélik a határon kívüli nyelvhasználat küzdelmét? Mi lesz a sorsa az elhangzott szövegeknek? Mit kezd mindezzel a konferencia titkársága? Egyáltalán mi lesz ötpercnyi táviratszöveg sorsa? Ezután milyen út és állomás következik?
Sajnos, Trianon óta a határon kívüli magyar nyelvközösségek létét a többségi nemzet hatalmi akarata uralja... Szlovákia az az ország, ahol szigorú nyelvtörvénnyel szabályozták a magyar kisebbségi nyelv használatát. Az 1989-es rendszerváltás után három nyelvtörvényt szavazott meg a szlovák parlament. Ez nem egy társadalmi szervezet vagy politikai párt elfogult akarata. Ez törvény. Ez a szlovák állam akarata. Ezek a törvények kihatnak a magyar nyelv használatára, a magyar tannyelvű iskolák anyanyelvi oktatására. Ezek a törvények nemcsak tiltást jelentenek, hanem a többségi nacionalizmust, az asszimiláció hosszú távú programját. A magyar nyelv használata, törvényes beszabályozása, a másodrendűség elve, a másodrendű, a lealacsonyított polgár státusa.
1994–95-ben nehéz csaták után a parlamentben sikerült elfogadtatni a magyar kisebbség lakta területen a magyar nyelvhasználat 20 százalékos küszöbét.
Trianon óta a többségi nyelv közegében sorvad a határon kívülre került magyar közösségek anyanyelve. Ezeken a területeken számunkra nem marad más, mint az önvédelem reflexei. Önerőből szembeszegülni a többségi nyelv túlsúlyával és térhódításával. Egyenlőtlen küzdelem. A kisebbségi nyelvhasználat dolgában a szlovák állammal, a parlamenttel s a kormánnyal állunk szemben. Nem lehet elkerülni a kérdést, hol van a megfelelő ellenerő?... Hol van a magyar parlament, a magyar kormány? Egyenlőtlen küzdelem, Dávid vívja csatáját Góliáttal, vagy ha tetszik, Gólemmel. A szlovák nyelvhasználatot összekötötték az állandóan érvényes jelszóval; „Ha boldogulni akarsz, tanulj meg szlovákul”.
Az Anyanyelvi Konferencia szinte egyedüli fáklya e területen. Figyelemmel kíséri a határon kívüli kisebbségi nyelvhasználatot, helyzeteit, folyamatait s megoldásra váró gondjait. Különösen kiemelkedő az Anyanyelvi Konferencia elnökének, Pomogáts Bélának a tevékenysége, írásai, okfejtései, terepismerete, helyzetismerete. Állandóan friss térképet terít elénk a határon kívüli kisebbségi nyelvhasználat helyzetéről... Mindez nagymértékű, felelős gondolkodás és gondosság. Sajnálatos, hogy az Anyanyelvi Konferenciának nincs termékenyítő törvényerejű felelősséget vállalható döntési joga. Igen. Itt is egyenlőtlen a küzdelem. Megyünk, megyünk a megoldás szándékával s erejével, egyszer csak elfut alólunk az út.
A 90-es évek közepén a debreceni nagytemplomba nagygyűlést hívott össze a Magyarok Világszövetségének akkori vezetősége. A nagytemplom harangjai a határon kívüli magyar nyelvhasználat veszélyét hirdették. Megjelent a Kárpát-medence nyelvünket féltő sokezer embere. A felelősséget vállaló emberek sokasága a határon kívülről jött. Remény csillant. Ezt a nyelvét védő lelkesedést felfalta a Patrubány-féle „erdélyi csapat”, a hatalom megszerzésének éhségével.
A rendszerváltás óta nyitott, mély árokként tátong a határon kívüli nyelvhasználat ügye. A nemzeti szellemiség helyett párt- és hivatalszellemiség sarjadt. Hol van a nemzetpolitika elszánása és programja? S miben nyilvánul meg? Ám megjelent a nemzetiségi hivatal, hivatalok, és megjelentek a nemzetiségi hivatalnokok... Igen, a határon kívüli anyanyelvhasználat a hivatalok és pártok asztalán várta és várja a megoldást.
Ha nincsenek is túl sokan, de vannak nyelvünk megszállottjai, tisztelői, akiknek lelki, szellemi tulajdona és birtoka a nyelv, akik vállalták és vállalják a magyar nyelv sorsát és jövőjét. Pedagógusok, akik a tiltások legnehezebb idejében krajcárokért tették a magukét a törvény ellenében is. Akik a legnehezebb időkben is vetették a magyar írásbeliség magvait és nyelvünk gyöngyszemeit... Olyanok, akik nem pénzért esnek teherbe a nyelvért.
A kisebbségi nyelvhasználat dolgában az állammal, államokkal állunk szemben. Ismételve kérdem, hol van az ellenerő? A rendszerváltás óta kialakult „nemzetpolitika”? Mindaz, amit nemzetpolitikának neveznek, az alkalmatlan, az állandóan változó, súlyosbodó helyzet kezelésére.
Érdekes és meghökkentő Hadnagy Miklós, az Illyés Közalapítvány irodaigazgatójának beszámoló előadása. Hadnagy Miklós a határon kívülre irányuló milliárdokról beszélt. Így, évek támogatásait összeadva soknak hangzik, de kisebbségi reálértékben kevés. A határon kívüli javasló bizottságokban egymás kezéből marjuk a forintokat. Itt minden forint számít. A kultúra és a hírközlés Trianon óta szegénylegény. A rendszerváltás óta szinte egyharmadára csökkent a kultúrára, hírközlésre használható pénz területünkön. A kultúrát, a hírközlést támogató oszlopokból vékony szőlőkarók lettek.
S még egy érzékeny tétel. Amikor milliárdokkal igazolják magukat a magyar támogató intézmények, felmerül a kérdés, hivatalonként mennyibe kerül a támogatás adminisztrálása? Megtudtuk, hogy az Anyanyelvi Konferencia évi zsoldja 37 millió forint. (Vékony boríték.) S az adminisztráció ebből 25,5 millió forintot használ el. Milyen az arány a többi támogató intézmény esetében? A kassai Thália Színház már évek óta levegő után kapkod. Gondolom, tudják, az iskola, a kultúra, a hírközlés nélkül minden közösség bomlásnak indul. Tudjuk, hogy állandóan ismétlődő s erősödő kérelmeink többletterhet ró a magyar költségvetésre. Sajnos igaz. Itt fizetünk adót, s a szomszédba járunk kéregetni. S a megoldás? Egyenrangúsítani a határon kívüli magyar nyelvterületeket s törvényesíteni jogos anyagi igényeinket az illető ország törvényeinek erejével.
A nemzeti kisebbségek nyelvvesztése nemzeti ügy. Nemcsak az Anyanyelvi Konferencia dolga ez. A magyar parlament, a magyar kormány ügye is. A határon kívüli anyanyelvhasználat a nemzetpolitika része és ügye. Emellett az Európai Unió szintjén is szükséges hangosan ismételni, s ha kell, százszor is követelni a nemzeti kisebbségek nyelvének egyenrangúsítását.
Trianon átka nem folytatódhat. Nem nézhetjük tétlenül a bennünket sújtó intézkedéseket. Elvárjuk, hogy Magyarország vállaljon felelősséget értünk. Mi nemcsak magunkat védjük, hanem a magyar nemzetet.
Igen, a kétnyelvűség. A hatalmi erőszak nyomása alatt évtizedek során kialakult a kettős nyelvhasználat: szlovák– magyar, román–magyar, szerb– magyar, horvát–magyar, szlovén–magyar. Ezért is lenne szükség a magyar kisebbségi nyelvek egyenrangúsítására. Egyenrangú nyelvek csak hasznot hozhatnak a Kárpát-medencében, a többnyelvű nyelvterületek javára. Más szellemet, eszmei, gazdasági, kereskedelmi, művelődési, kulturális, tudományos kölcsönösséget alakíthatnak ki.
Igen, a nyelvi kölcsönösség nagymértékben hozzájárulna a regionális
közösségek önrendelkezéséhez, autonómiájához. A magyarság és Szlovákia már
előfutára lehetne e térség formálásának, más európai arculata kialakításának.
Dobos László
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám